2015

Share

Ómikával számolgattuk az éveket. Amíg velünk élt, a háromból az egyik, az ő szobája volt. De volt, amikor mi is, Györgyivel, az ő szobájában laktunk. A bútorait magával hozta Sopronból, vagy Keszthelyről, vagy vándorútjai valamelyik állomásáról. Szép szekrények, hatalmas ágyak, fejtől-lábtól, várkastélyok kerítését idéző faragott támlákkal. Egyik ilyen ágyon kuporogtunk a polc alatt, ami utóbb ledobálta magáról a kiskutya szobrot és egyéb nippeket, amikor a berhidai földrengés hullámai elérték.

Hol leszek én már 2015-ben, mondta. De, te még bőven megéred. Én akkor lennék 121 éves. Miért ne élhetne addig? A gyerekidő végtelen. Akkor nem tűnt soknak százhúsz év. Száz, vagy százhúsz, egyre megy. Reménykedtem, hogy élhet. Reménykedtem, hogy addigra feltalálják a halál ellenszerét.

Gyerekkorban nem kúszik a szorongás, mint egy hideg kígyó, egyre feljebb a bokádon. Nem kell mozdulatlanul ülni, hogy talán, mint a vadállat, ettől visszavonul.

Most van kétezertizenöt. Ott ülök Ómikával az ágyon. Egy tapodtat sem mozdulok. Összezavartam az időt, de összezavarodtam magam is.

Ómikával

Ómikával, Ági, Györgyi

 

 

Share

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.