Halottak napja – Apu

Share

Anyu, az agyvérzése után, élete végéig nem nyerte vissza a régi énjét, de korábbi szokásai közül sok megmaradt. Nem tudott beszélni, de bolyongott, kutatott a lakásban és amikor a kezébe akadt egy doboz gyufa, ügyesen meggyújtotta és a szájába akarta venni. Ekkor belátta apu is, hogy nem felejtette el, hogy dohányos, csak nem tudta kifejezni a cigi utáni vágyát. Ha egy pillanatra nem figyeltünk rá, akkor ment, szedte elő a létrát, vagy hokedlire állt, hogy elérjen valamit, valamit, ami elég magasan volt ahhoz, hogy létrára állhasson. Úgy kellett rá felügyelni, mint egy kisgyerekre. Aztán, egyszer csak apu telefonált, hogy anyu függönyt cserélt és leesett a létráról. Apu ekkora már, nem kelt fel az ágyból. Depressziós volt, a mozgáshiány miatt egyre gyengébb lett, amitől egyre rosszabb volt a kedve. Anyu véralvadásgátló gyógyszert kapott az agyvérzése után, emiatt a legkisebb ütéstől is nagy foltokban bevérzett a bőre. Az eséstől összeverte az arcát, lila és sötétkék foltok borították. Néhány seb is keletkezett rajta. Ijesztően eltorzult, láttam apun, hogy nem képes ránézni.
Lehet, hogy életében először megijedt.

Lehet, hogy addig nem halhatott meg – mint a mesében a szegény legény, amíg meg nem tudja, hogy mi a félelem. Mert apu nagyon bátor ember volt. Olyan, akiről a hősöket mintázzák. Amikor én megismertem, már elmúltak a háborús idők, nem láttam őt szembenézni puskák csövével. Hogy hősök vére csörgedez az ereiben, azt a hétköznapok kis bátorságpróbáin mutatta meg. Amikor a szemünk láttára ütöttek el egy fiatal nőt. A járókelők a csattanás hangjától hipnotikusa álomba dermedtek. Mint egy megállított filmkockán, mindenki rémülten egy irányba meredt, az úton heverő nőre. Csak apu szaladt a mozdulatlanok között, hogy segítségére legyen. Amikor egy kiránduláson, a fák közül, egy megvadult kutya rontott ki és rátámadt a mi kiskutyánkra, apu tétovázás nélkül felkapta Negrót, és a feje fölé emelte. Azt hiszem eszébe sem jutott, hogy a bestia rátámadhat.
Elutaztam hozzájuk Veszprémbe, de sokat segíteni nem tudtam. Anyu a véres arcával jött-ment, nevetgélt. Bárkinek ajtót nyitott, elosztogatta a pénzét, telefonját, egyéb holmijukat. Apu nem tudta megakadályozni. Amikor elindultam vissza és elköszöntem, akkor azt mondta, hogy többet nem kell jönnöm, mert ő most már meghal. Próbáltam ellenkezni, de nem engedte. Azt hiszem, hogy villámcsapás-szerűen felismerte, hogy nincs miért várni a holnapot. Már soha nem lesz jobb. Most tényleg vége. Olyan sokszor látszott úgy, hogy vége, aztán mégis jóra fordult minden. Annyiszor volt úgy, hogy ezt már tényleg nem lehet túlélni, de visszazökkent minden a régi kerékvágásba. Talán ezért is bizakodott olyan sokáig. Ott, akkor a szemem láttára vesztette el a hitét, hogy van; talán, van; lehet még.

Share

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.