Karácsony napja

Share
Óbuda felé
Óbuda felé

Tegnap, Karácsony napja volt. Reggel bandukoltam az átláthatatlanul szürke, nyirkos, szokatlanul hideg időben a villamos felé. Észrevettem, hogy egy magam korabeli asszony kapargatja a jeget az autója szélvédőjéről, ameddig figyeltem,
sikertelenül. Ahogy ott toporgott, eszembe jutott Anyukám, aztán ők együtt, Anyu és Apu, amint toporognak a Moszkvicsuk, később a Skodájuk körül. Apu körbejárja az autót, megrugdossa a kerekeket. “Fúvatni kellene bele
levegőt, Ágikám!” “Nem kellene tankolni Ágikám?” Sorra teszi fel a kérdéseit, mindig ugyanazokat, úgy mint más alkalmakkor a bejárati ajtónál, induláskor; “Elzártad a gázt Ágikám?” “Nem maradt égve cigaretta gyerekek?” “A csap nem folyik?” “Leoltottátok a villanyt?” vagy mint amikor indultam ki a vonathoz, Pestre utazva; “Kulcsod megvan, személyidet eltetted?” Anyu nem válaszolt, csak küzdött a lefagyott ablakkal, a beköpött gyertyával, a felforrt hűtővízzel, az
éppen megmutatkozó, de már rég nem ismeretlen hibákkal. Így állhattak akkor is Veszprémben, a Csikász utcai lakás előtt a parkolóban, amikor elindultak, hogy nálunk karácsonyozzanak. Addigra már három gyerek volt a családban és azt
kértük, hogy most ők jöjjenek fel hozzánk, ne kelljen a gyerekekkel vonatozni. Testvéreméknek volt autójuk, volt jó szívük és vittek engem is a kisfiammal, ha kellett, de ez mindenkinek nagyon kényelmetlen volt. Télen pedig, a sok csomaggal, az ajándékokkal felpakolva, elkeserítő vállalkozás. Én nem vezettem és máig nem vezetek, elvből, a fenntarthatóságot szem előtt tartva, Lorenz tanításai alapján vagy, amit én gondolok Lorenz tanításának, megengedem, hogy látszólag álságosságból. Sok-sok kényelmetlenséget okoztam az elveimmel – mert több is van – a családomnak.

Egy másik híd
Egy másik híd

Ki sem tudom számolni, hány évesek lehettek? Kevesebb, mint most én? Vagy több? Az én szememben sosem öregedtek, mindig bírniuk kellett az iramot. Azt hiszem, hogy nem tapintatlan voltam, hanem örök kisgyerek a velük való viszonyomban. Anyu már nem volt a maga ura, amikor én még mindig elfogadtam, bármit mondott. Mire eljutunk időben ahhoz a régi, de nem legrégebbi Karácsonyig, Anyu már bemerészkedett Pestre, hiszen sokáig a város szélén parkolt, mert félt a belvárosban vezetni és leparkolt a Kálmán utcában. Nem volt még parkoló óra, tébolyult parkolóőrökkel vagy sms mobil-parkolással.

Magamon kívül embert nem láttam még, aki annyira gyűlölt volna más lakásába belépni, ott időzni, netán ott enni-aludni, mint Apu. A megérkezés pillanatában fordult volna vissza, pedig nem utált bennünket és a gyerekeket is szerette. Nem tudott mit kezdeni a keze között értéktelenül szétfoszló idővel. Nyaralni is ezért nem tudott. Anyu képes volt hasznossá tenni magát, ezért kevésbe zavarta a vendégeskedés. Nem sok ilyen Karácsonyt tartottunk. Bármilyen kényelmetlen is volt nekünk, az igazi az volt, amikor mi mentünk hozzájuk.

Külváros
Külváros

Ma az óbudai állomás peronja jégfoltos volt, de a tévébe vezető út kátyúiban víz állt. Egy kiszakadozott felhőhalom mögül, egyetlen reményt keltő pillanatra kibukkant a nap és ez elég volt nekem, hogy visszanyerjem a bizalmam a békés
jövőbe. Hiába, hogy hatalmas hasadások mentén, olvadó jéghegyek válnak le a Föld sarkairól, internet közelségben kisbabák megsebzett testét szedik ki bomba sújtotta romok alól, messziről nézve csürhék és hordák, közelről látva
éhező vándorok könyörögve kinyújtott keze árnyékolja a horizontot, felvidulva bicegtem egy újabb tizennégy órás műszak felé. Itt és most erre azt mondják, hogy – de legalább van munkánk, belefoglalva saját szerencsésnek mondható
életüket közös sorsunkba, de szerintem nem normális, hogy a munkámat pénzben mérve, olyan keveset keresek, mintha semmit sem érne, amit csinálok. És talán tényleg ez a baj itt nálunk, hogy egymás munkáját lebecsüljük, egymás
szakértelmét semmibe vesszük. Egymás erőfeszítéseit nem értékeljük, miközben a magunkét túlárazzuk. De, nem is erről akartam írni. Otthon elfogyott a kávé. Tudtam, hogy elfogy, de töretlenül bízva a civilizációban, reméltem, hogy útközben megkávézom, veszek valami ebédet, mert az már a szent napon kiderült, hogy az MTVA-ban az alkalom nagyszerűségére való tekintettel nincs büfé, mint ahogy az egész Budapesten nincs közlekedés. “Dzsungel!” – mondta Apám, aki minden alkalommal figyelmeztetett, hogy a rugalmasság a legértékesebb tulajdonság a túlélésért vívott harcban. És tényleg, a belvárosban, hogy nem mondjam, a jövő városában, mindenkinek be kellett zárni az üzletét. Töröknek, amerikainak, németnek, magyarnak. A nyugatiban, a lakókocsis büfé volt nyitva egyedül, de jó a kávéja, szavam sem lehet. Ha már ott voltam, vonattal jöttem Óbudára.
Egy olyan országban szeretnék élni, ahol minden nap egyforma. Ahol mindenki maga dönti el, hogy a napja ünnep vagy hétköznap számára. Ahol nem egy mindenkori kisebbség erőlteti rá örömét, bánatát a többiekre. Ahol lehet karácsonykor szem forgatva, de akár  szemforgatás nélkül gyertyát gyújtani, elérzékenyülve az évi egyszeri szeretettől, de akár az évi sokszoritól, könnyezve egymás nyakába borulni, de lehet azt is gondolni, hogy én csak beülnék valahová vacsorázni, ha nyitva lenne – valahová, ahová busszal mennék, ha közlekedne. De nincs nyitva és nem közlekedik, mert ünnep van, mint egy középkori uradalomban, ahol azt hiszik, hogy megáll az idő, amíg ki-ki vágja a (fenyő)fát és tömi a hasát.

Utalva egy korábbi jegyzetemre a könyvekről, emlékeztessetek, hogy Karácsony ürügyén írjak Schenbachné karácsonyi töltött csukájáról és a görög istenek nektár és ambrózia ebédjéről-

Úton
Úton
Share

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.