Vonalba tört hétköznapok

Share

Vonalba tört hétköznapok

Digitális Budapest

A filmet levetítettem egy kiállításomon. Sós Mari filmrendezőt kértem meg a kiállítás megnyitására. Az akkor elhangzott mondatait bemásolom ide. Magam miatt, de miatta is, akinek oly sokat köszönhetek és akit soha nem fogok elfelejteni.

 

OSTOROS ÁGI:

festőnek készült az állóképek bűvöletében, filmvágó lett a hivatalos foglalkozása, szakképzettsége ő, szerintem a mozgókép mestere. Ez a kettősség itt és most is jellemzi őt, a kiállított állóképei mellett megtekinthetjük ezeknek bővített kiadású mozgó változatát.

A festő is kiválaszt, kihasít a térből egy darabot, hogy síkban visszaálmodja a vászonra, papírra, fára… megidézve a tér képzetét is, mindig egy körülhatárolt térben, a keretben. A filmvágó is keretezett képekkel dolgozik. Mi történhet tehát a keretezett kép megszállottjával, ha újabb kereteket vél felfedezni, például egy villamos ablakát, mintsem, hogy megörökíteni szeretné a látottakat. S mi történt vele, amikor szembesült az eredménnyel? Idézem őt: „Amint az esti fények első elmosódott nyomait megláttam a számítógépemen, minden varázsütésre megváltozott, mert beleszerettem ezeknek a piszkos, karcos, sejtelmes házaknak, falaknak és lámpáknak a képeibe. A kényszerű, számomra nagyon is feltételes megállókból feltétlen megállók lettek.” Azt javaslom, Önök is feltétlen álljanak meg minden kép előtt, mert különleges valamennyi. Ahogy Önök is láthatták, láthatják bármikor a 49-es villamos vonalán utazva, s ahogy talán mégsem látták soha. Ugyanis a képek pillanatról pillanatra változnak, s bármilyen fura nem mindegy, hogy ki nézi ugyanazt, nem biztos, hogy ugyanazt látja. Hiszen ezeket a képeket Ági választotta, ő keretezte, az ő szubjektumán keresztül látszik az objektív által rögzített valóság. A sokszorosan roncsolt világ, amit a karcos üvegen keresztül látunk, eleven, élő, ismerős. S mint ilyen minden szabálytalanságával együtt szerethető. Sokáig hittem, hogy Ági esztétikai érzékére is ez hat, s bár ez is igaz, azért ez nem ilyen egyszerű. Mint ahogyan Ági sem az…Egy mániákusan keretező ember, aki nem fér bele semmiféle keretbe…. talán pontosan ezért feszegeti kereteit.

Ha megnézzük az utolsó képeket, ott három Dísztáviratnak való virágot látunk. Fontos volt a képek készítőjének, hogy megmutathassa, ugyanis őt a hibátlan szépség és a szimmetria is lenyűgözi. Lám, hogy a szimmetria ilyen fontos neki, azt nem is gondoltam volna….bár az asszimmetria is csak a szimmetria tükrében megfogható, illetve fordítva, s egyiknek a hiánya hívja elő a másik iránti igényünket….vágyunkat…

Áginak mérhetetlen képessége és igénye van a dekorálásra, emlékszem, gyűjtöttem neki arany és ezüst papírokat, csokiból, cigis dobozból, amit saját képein használt fel, így természetes, hogy a természet legspontánabb dekorációja a virág olyan közel áll hozzá. Mást nagy erőkkel lebeszéltem volna, hogy ne tegye a városfotók közé, sem a végére. Áginál az lenne a furcsa, ha nem lennének itt ezek a képek, annyira szívéből jött, s annyira övé.

Ági mondhatni polihisztor, s mint ilyen mindenképpen reneszansz ember, aki nem mindig találja otthon magát a posztmodern hétköznapokban. Olyankor fest, fotózik, origamit készít, vagy egyszerűen leírja fotókkal dúsított családregényét weblapjára, filmet forgat és vág, ír, szóval alkot. S így már könnyebb elviselni a sok apró-cseprő hétköznapi bosszúságot. Még egy foglalkozást tudnék elképzelni Áginak. Építész lehetne. Egy Gaudiba oltott Hundertwasser. Az építészethez is a teljesség birtoklása szükséges, az alkotás vágya és szabadsága, a meglévő elemek újrarendezése…..De ha úgy tetszik városépítész szemével készültek a kisfilmek, amiket itt vetítve lehet megnézni, s amelyek megszámlálhatatlan fotóból készültek 2004-2007-ig, amikor egy úton Ági 300 fotót rögzített, s szinte minden nap megtette ezt kétszer is. Engem a filmeknél leginkább a hangi világ nyűgözött le, Ági effektekből, villamos zajból s egyéb zörejekből épített fel egy fantasztikus hangi világot, ahogy mondta nekem úgy szerette volna a hangot kezelni, mint a képet, vagyis szabadon vágni….Persze van amikor „csak” Schubert szól egy zongorán….

A kiállításnak Cinema villamos a címe. Amikor Ági a címet kitalálta, még nem tudtuk, hogy az egyébként nem erre a kiállításra készült filmet is vetíteni tudjuk. Az ötlet később jött, hogy a kiváló fényképek, amelyek egy 2 megapixeles Samsung digitális fotóapparáttal készültek, esetleg ér annyit a Samsung cégnek, hogy kölcsönöznek egy monitort és egy dvd lejátszót a kiállítás időtartamára. És ez megtörtént, ígya film vetíthetővé vált, s a kiállítás címe akár szó szerint is igaz,. Cinema villamos… bár a filmnek Vonalba tört hétköznapok a címe…ezek talán azok a hétköznapok, amelyekről már szó volt, amelyektől, amelyekből menekülni kell és lehet az alkotás segítségével, egyben újraalkotva és értelmezve magukat a hétköznapi pillanatokat.

Pillanatok töredékének felvételei ezek a villamos ablakból készült képek. Rögzítettek, őriznek valamit összekarcolt valóságunkból, a nyersanyag élettartamának megfelelően elég hosszú ideig. Megfelelő archíválási eljárással és felújításokkal akár örök időkig. Most álljunk meg és készítsük el fényképünket erről a pillanatról, ahogy a képek és az itt megjelent emberek nyitottsága találkozik és próbáljuk meg minél tovább megőrizni magunkban. Megéri. Köszönjük Neked Ági.

 

 

Meghívó
Meghívó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Barátaimnak, a mindennapok költőinek:

Amikor éveken át nap mint nap arra kényszerültem, hogy a 49-es villamos egyik végállomásától a másikig zakatoljak, jobb híján az előttem döcögő várost bámultam, és ha a szemem nyitva volt is, fuldokoltam az unalomban. Aztán egy ihletett pillanatban eszembe jutott, hogy lefényképezek minden egyes házat, falat, lámpát és kényszermegállót, ami akadályként elibém tornyosul.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                Amint az esti fények első elmosódott nyomait megláttam a számítógépemen, minden varázsütésre megváltozott, mert beleszerettem ezekbe a piszkos, karcos, sejtelmes házakba, falakba és lámpákba.  A kényszerű, számomra nagyon is feltételes megállókból feltétlen megállók lettek. Bár a villamosablakok vásznán folytatólagosan ugyanazt a filmet vetítették, a kamerámon mégsem született két egyforma kép. Amint a napi kétszer harminc perc muszájvárosnézés  kényszere előtt alázatosan fejet hajtottam, a fényképezésből erős szerelem sarjadt.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                Sok év telt el. A szerelem mára vonzalommá szelídült, de még mindig nagyot dobban a szívem, ha az eksztázisra emlékezem.                                                                                                                            Remélem, hogy ennek a csúnya-szép Budapestnek a dokumentumai között lesznek olyanok, amelyek kiállhatatlan ismerősségükkel, az itthon vagyok semmihez sem fogható édességét fogják felidézni Bennetek is.

Közreműködtek: Juhász Zsolt, Kocsis Zoltán, Pataki Róbert, Számadó Csaba, Wechter Ernő

Barátaimnak, a technokratáknak:

width: 1280

height: 960

resolution: 72 dpi

bit depht: 24

camera: Samsung Digimax 201

és általában:

light source: fluorescent

Share

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.