Nevek, nevek, ismerősök és ismeretlenek II.

Veszprém, 2003. 07. 20.

Tegnap elkezdtem faggatni aput, bizonyos nevekről és évszámokról. Kevés dologra emlékszik. Vagy kevés dologról mesél szívesen. Mindig változó, hogy mely emlékeit részletezi és mi az, amiről egyáltalán nem akar beszélni, mert nincs kedve. Az is változó, hogy milyen ihletetten mesél. Ő kifejezetten jó előadóművész volt világéletében és ezen a korosodása sem sokat rontott. Ha elég sokáig beszél és így marad ideje kizárni az öregségéből és testi állapotából következő félrevezető gondolatokat és megszokásokat, érzékelhetően kopik el a hangjából a lihegés, akadozás, és ha nem is a régi tempóban és intonációval beszél, de fel-felcsillannak a szavai mögött, a szórakoztatni vágyó, társasági ember előadásmódjának jellemzői. Ahogy ő mondta volt a „cicerói” szárnyalás.Tegnap estére például, épp a katona történeteknél, szinte drámai erővel adta elő a háborús emlékeit. Jegyzetelek, persze elég rutintalanul, és mert engem is mániásan csak bizonyos részek érdekelnek, megint megbántam, hogy nem sikerült rábeszélnem arra, hogy kamerába beszéljen, de legalább Andris kis magnóját elhozhattam volna, hiszen az ő emlékeihez az ő szubjektív előadása is hozzátartozik. Nem tudom elhinni, hogy nem látják be az emberek annak a jelentőségét, hogy a maradandó emlékeiket leírva, milyen élményt szerezhetnek az olvasóknak. És azt hiszem, ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki jól tud-e írni vagy sem. Most mindenesetre, amíg még friss a tegnapi beszélgetésünk, addig megpróbálom leírni, aztán változtatok a jegyzetelési technikámon. A faggatózás a múltjára vonatkozó emlékei felderítésével kezdődött. Azzal, hogy a Fájth István honnan jött, ki volt? Kétségbeejtő, hogy mennyire nem emlékszik semmire. Fájthék Szekszárdról származnak, Steierék Csurgóról. Ómika Nemesvitán született. Ahogy bővül a családtörténet, úgy változik a stílus. Apu, Ómika, anyu eredeti szavai összekeverednek a megtalált iratok közléseivel és a képzeletemben összeállított élettörténetükkel. Újra és újra az elejéről kezdem. A fa gyökerei egyre vastagodnak, a gallyacskák rügyei még csak bontogatják a levélkéket.

Steier György szülei, a Pósfán született Steier Lőrincz és  felesége, a várpalotai származású Mandl Elisabetha, akik 1848. február 21-én házasodtak össze, Várpalotán. Az ő felmenőiket is ismerjük, mindannyian a Dunántúlról származnak.

Steier György, Mária apja, 90 éves korában a kútba ugrott, hogy véget vessen a szerinte túl hosszúra nyúlott életének. Halála pontos dátumát még nem tudom és azt sem, hogy hol van eltemetve. Még egy kép van róla, ahol egy évfordulót ünnepelnek.

Steier György, hetven éves. 1934. április 20.

Első feleségéről, Fodor Teréziáról, Linus, Bözsi és Mária édesanyjáról semmit nem tudunk. Ómika kislány volt, amikor meghalt. Apu még a nevére sem emlékezett. Valószínűleg ő az, aki Fiumében lehet eltemetve. Ómika régi történetei alapján ott egy fontos személy nyugszik a hegyoldali, tengerre néző temetőben. A Google térkép szerint az összes temető a hegyoldalban van. Egyszer elmegyek, megnézem.

A Valencich ház, Fiume 1919. október 10. Fiume, az álmok és a képzelet szülővárosa. Ómika elveszett fiatalsága. Olyan sokszor mondta ki a nevét, mintha örökre az emlékezetembe akarta volna vésni. „Fiúme, ma már Rijeka.” Egy régi irat szerint  a ház a Valscurigne utcában volt. Úgy gondolom, hogy ez megfelel a mai Škurinje utcának, vagy negyednek. A ház neve ugyanezen az iraton Valenrich, de a régi fénykép hátán, Ómika írásával Valencich.

Amikor 1913. május 3-án összeházasodtak, akkor, az iratok tanúsága szerint, Steier Mária fiumei illetőségű volt. Lehet, hogy nemesvitai születése után áthelyezték az apját egy másik állomásra. Így eltemethették az édesanyját Fiumében és neki lehetnek gyönyörű emlékei a városról, hiszen itt töltötte a gyerekkorát.

Steier György Keszthelyen, a Vaszary Kolos vagy Fürst Sándor, amik most Pethő illetve Szendefi Árpád utcák, szóval a Vaszary Kolos utca 20. szám alatti házának kertjében lévő kútba ugrott. Második felesége, apu emlékei szerint is, nemesi származású nő volt, elözvegyült grófné, de az ő neve sem ismert. Viszont tudjuk, hogy Vigh Katalin volt apu apjának, Fájth Istvánnak az anyja. Az ő férje, Fájth Mihály, a másik nagyapjáéhoz hasonló módon halt meg. Öngyilkos lett, felakasztotta magát a lakásukban. De nem a döngölt-föld padlójú, egyszobás ház keresztgerendájára, hanem máshová.

A falon Mária kép, Mária a karjában tartja a kis Jézust. A padlón rongyszőnyeg. Tisztaság, látható mestergerendák. Nagyon nagy szegénység. Apu valami fekete agyagra vagy szurokra is emlékszik, amivel a gerendákat bekenték. Apu 7 éves volt, amikor Fájth Mihály felakasztotta magát. Istvánnak több testvére volt. Az ő nevüket még nem derítettem ki. Egy testvérről, Fájth Ádámról tudott a legtöbbet, annál is inkább, mert Pityu bácsi, aki öregkorában végzett némi felderítést a rokoni kapcsolatok tisztázása terén, amit róla megtudott, azt elmondta apunak is.

Fájth Ádám az első világháború alatt került hadifogságba. Sokáig senki sem hallott felőle. 1926-ban, egy újságcikkből értesültek a rokonok, hogy Szibériából elindult haza egy magyar hadifogoly a családjával. Kiderült, hogy ő volt az. Szabómester volt. Családja a tehetségének köszönhette a megmenekülését. Lovaskocsiján varrógépével járta Potyijevka környékét. Helyben foltozott, javított. Megrendeléseket szerzett, amelyekből aztán megélt, sőt elindulhatott hazafelé. Két gyermeke volt, Ludmilla és Vladimír. Apu emlékszik rájuk, találkozott velük. Ludmilla Szekszárdon, a polgármesteri hivatalban dolgozott. Vladimír 1950-től 1954 -ig a tolnai plébánia segédlelkésze volt. Később Pécsre került. Sokáig valamiféle félreértések voltak körülötte a felekezetét illetően, de végül megtalálta a helyét. – mondta apu. Aztán eltűnt a család szeme elől. Vladimír is, Ludmilla is meghaltak már. 2012-ben, a családnevekkel való rutinszerű „guglizásom” alkalmával, előkerült a potyijevkai születésű Fájth Emília halotti értesítője. Így tudtam meg, hogy akár találkozhattunk volna. Nagyon sajnáltam, hogy nem előbb kezdtem a felkutatásukhoz. Azóta mindent megteszek, hogy a lehetséges élő rokonaimat megtaláljam. Igaz, hogy minden megtalálás, újabb gyász is. Amerikába szakadt nagybátyám, halott. Az ő fia, halott. Ráleltem viszont a két, nem rokon özvegyasszonyra, Barbarára és Leannára, akik nagyon örülnek nekünk. Leanna kisfia a rokonunk, ami őt kevésbé érdekli, mint engem. Nem tudom, hogy az alábbi képek kit ábrázolnak. Borgula mester szekszárdi fotó-műtermében készültek. Talán, egyszer a portrék nevet kapnak és a nevek arcot öltenek.