MTV

Share

MTV…
Kezdődik… az én műsorom

– Ez az írás köszönet Vitray Tamásnak, Pataki Györgyinek és tisztelgés Sós Mari és Árvai Joli emléke előtt. Elfogult beszámoló a világ közepéről, a valahai MTV-ről, elsősorban azoknak, akik szeretik az olyan szavakat, mint a kis bobi, vagy a statikus.

A világ által elveszítve bolyongtam éppen az életben, amikor másodszorra nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára. Akkor is tudtam, hogy nem attól lesz valaki művész, hogy elvégzi-e a főiskolát, de éppen ezért azt gondoltam, és ma is azt gondolom, hogy fel kellett volna venniük. Sőt, azt gondolom, hogy mindenkit, mindenhová fel kell venni, ahová jelentkezik, hiszen ez a legkisebb akadály, amit valaha egy pályán le kell gyűrni. Az esély, hogy ami egyáltalán megtanulható, azt megtanulhassa egy fiatalember, a legkevesebb, amivel a társadalom hozzájárulhat az emberek boldogságához, a legkevesebb, amit megadhatunk egymásnak.
Szerencsére néhány intézménnyé hasonult egyeden és néhány elvetemült gazfickón kívül, csak segítőkész felnőttel találkoztam pályám elején.
Persze, voltak ronda dolgok is. De, húszévesen ez már nem számít, nem okoz igazi sérülést. Túl voltam a szülői háztól való erőszakos elszakadáson, túl szeretett Ómikám halálán, túl a kollégium megpróbáltatásain. Addigra már tudtam mindent a világról, múlhatatlan sebeimet már beszereztem. Addigra már fogtak rám fegyvert, fenyegettek erőszakkal, zsaroltak élettel, halállal, jövőtlenséggel.
Amikorra a szakmában, a vágói pályán, én is felnőtté váltam, addigra a kollégáim is letették barátságos szülői maszkjukat, és könyörtelen dzsungelháborúba kényszerítettek.
A sikertelen felvételi következményeként kialakuló kényszerszünet idején, átmeneti megoldásként, valami munkát kellett találnom és így kerültem az MTV-be, vágóasszisztensnek.
Apukám először a képzőművészet berkeibe bejáratos barátai révén, a Magyar Nemzeti Galériában szerzett nekem egy grafikai restaurátori állást, aztán, mert ott nem tudtam gyökeret ereszteni, egy, a televízióban ismerős kapcsolatához fordult.
Az apukám káder volt, így az én sorsom egy picit mindig könnyebb és nehezebb volt, mint a nem káder szülőkkel bíró társaimé. Könnyebb, mert például nem rúgtak ki a középiskolából, nem rúgtak ki a kollégiumból, ugyanazokért a bűnökért, amelyekért sokakat igen. Nehezebb, mert soha nem tudhattam, hogy a dícsérő szavak, vagy a szerencsés előmenetel a saját érdemeimért ért-e. Nehezebb, mert annyira azért nem volt káder, hogy a főiskolai felvételt el tudta volna intézni, hiszen káderként, az ellenségei is káderek, néha káderebbek voltak.
A kontraszelekcióra való érzékenységem és az attól való félelmem ebből a korszakból számítódik. Kisebbrendűségi komplexusaim, vagy tébolyult bizonyítási kényszerem nem lett, de arra mindig félve vigyáztam, hogy amit csinálok, az megállja a helyét az elfogulatlan szemlélő előtt is, akit – annak hiányában, szükség esetén – én személyesítettem meg.
Apu tizenévesként verselt és erdőmérnöknek készült. Később, ha meg kellett határoznia magát, akkor a 2011-ben, e sorok írásakor, lassan kiveszőben lévő, mára végleg kiveszett, humanista jelzőt használta.
Szekszárdon végezte a középiskolát, abban a gimnáziumban, ahová Babits is járt. Büszke volt rá, hogy mint ő, görögöt, latint tanult. A nagymamám és saját vágyai nyomán akart művelt emberré válni. Vasutas családból származó félárvaként, csak a saját eszében és elszántságában, na meg a szerencséjében bízhatott. A háború térítette el, mint gondolom sokakat, az eredeti céltól. Fiatal, okos emberként a háború után, pártfeladatként kapta a munkáját. Elvégezte a jogi egyetemet, de a szíve mindig a bölcsészeté maradt. A barátai is a bölcsészek és művészek közül kerültek ki. Így lehetett, hogy én a gyerekkoromat nagyon okos és nagyon művelt emberek közelében tölthettem.
A tévében, a félművész, a félművelt, de rugalmas, többségében liberális gondolkodású ember között, majdnem otthon érezhettem magam.

35 évvel ezelőtt leültettek Láng Baba mögé – harmadmagammal. Ő volt a vágó, Bölcsházi Ildi az asszisztense, mi ketten, László Bencsik Judit és én, a gyakornokok. Ő volt az első szűrő. Ő volt, aki megmondta, hogy kiből lehet vágóasszisztens.
Ott ültünk a nagyasszony mögött –akkoriban még a fiatalabb vágók is nagyasszonyok voltak –hát még egy olyan öreg, legalább negyven-ötven éves nő, mint Baba.
Megkaptam az első leckét: nagyasszonyság… öntudat… tartás… némi arrogancia.
Engem ki nem állhatott, mert mindig rágóztam – első kísérletem, húsz évesen, hogy felhagyjak a dohányzással. És, mert mindig elkéstem, akár reggel, akár délben kezdődött a munkaidőm. Pontosan 143 lépésre laktam a TV-től – a Báthory utcában, egy nyolcszobás társbérlet egyik társbérlőjének albérlőjeként – így ezek a késések önmagukról mesélnek. És ráadásul nem szóltam senkihez.
Teljhatalma volt, de mégsem rúgott ki közvetlenül. Néhány hetes gyakornoki időm leteltével, körbevitt az osztályon, bevitt az asszisztensre váró vágókhoz, és bemutatott.
– Én nem javaslom asszisztensnek, de ha megpróbálkozol vele, akkor tőlem maradhat.

Gondolom, aki nem próbálta, annak elképzelhetetlen, milyen az, amikor egy csatorna van. Annak az egynek a műsorai, bemondói, közreműködői, családi eseményként és családtagokként épültek be az emberek életében. Azt hiszem tény, hogy mindenki nézte a tv-t, mindenkinek volt véleménye minden műsorról, de a rossz műsorokat is imádták az emberek, hiszen opponálásukkal a saját szuverenitásukat fejezhették ki. A választék bővülése, már ami a csatornák számát illeti, természetesen nem a szabadságot növelte meg, hiszen sem műfajilag, sem világnézetileg nem történt differenciálódás, hanem ellenkezőleg; a különállóságot, a magára-maradottság érzését hangsúlyozta, és a csoport-tudat csökkenéséhez vagy elveszítéséhez vezetett. Pontosabban, az egyedüllétet el nem bírókat – ők a többség – kényszerítette bele abba a közösségbe, amely ugyan nem hordozta minden ízében az ő értékrendjüket, de legalább nem kellett egyes-egyedül opponálniuk.
Ez a modell megfelel a diktatúra kori modellnek, azzal a különbséggel, hogy az opponensek ott hamarabb közös platformot találhattak és hamarabb erősödhettek meg. A demokrácia kori diktatúra jelen pillanatban elvileg megengedi ugyan a más-ságot, de nem teszi lehetővé a más-ok egymásra találását és ezzel gyakorlatilag a megengedés pillanatában, meg is cenzúrázza.
Húszéves koromban kevésbeszédű ember voltam. Azt gondoltam, hogy az evidenciákat felesleges elmagyarázni, hiszen, akinek nem az, az úgysem fogja megérteni. Akinek meg az evidencia nem azt jelenti, mint nekem, az feltehetően hülye, hiszen az evidencia az én értelmes gondolkodásom egyedül lehetséges konzekvenciája. Mondom, ezt gondoltam, és ez kívülről beképzeltségnek hatott, noha egyszerűen csak egy magányos ember útkeresése volt. És mert ez az állapot nem tett lehetővé számomra semmiféle engedményt, sem mosolygós, sem barátságos nem voltam.

A negyedik emeleten, a páternosztertől jobbra fordulva, az asszisztensi szoba után következtek a vágószobák. A szórakoztató és a zenei főszerkesztőségekhez, főosztályokhoz tartoztak, amiket időről-időre összevontak, majd szétválasztottak, átneveztek és visszaneveztek, ahogyan azt kellett és kell a mai napig itt nálunk. Centralizáltak és decentralizáltak.
Ez az emlékezés egy nap, az első munkanapom története. Az imprinting, a bevésődés története. Természetesen nem valóságos egy napról van szó, hanem arról a néhány hónapról, évről, ami mára már az emlékezetemben egy nappá sűrűsödött. Ezért nem is lesz itt több név, csak annak a néhány közvetlen munkatársamnak a neve, akik az első, máig élő hatást gyakorolták rám. Természetesen az összes többiekre is emlékszem és könnyűszerrel fel tudnám idézni a velük való munka részleteit, még inkább minden megvágott műsor, majdnem minden kockáját. Az említésre kerülőkön kívül, sokan voltak még, akiktől sokat tanultam, akik nagy hatást tettek rám és sokat segítettek nekem.
Éppen egy generációváltás zajlott. Kevésbé véres, mint a mostani, de halálos végű, mint mindegyik. Néhánnyal a tévéalapítók közül még találkoztam is. Akkoriban születtem, amikor ők dolgozni kezdtek.

A folyosó olyan volt, mint egy katasztrófafilm tengeralattjárója, mielőtt végleg leül a tengerfenékre. Épp csak a villanyvezetékek sercegése nem hallatszott.

Az első vágószoba a folyosón, a 464-es, a titokzatos szentély.
Kocsis Zsuzsa és Solti Éva szobája. Utána következett Pataki Györgyi szobája, amit eleinte Dékány Györggyel és Almási Anikóval osztott meg, és még később Bodnár Pistivel, aki rendező létére megtanult, és szeretett egyedül vágni.
A 466-os, Láng Baba, később Fekete Kati és asszisztense, Gyimesi Ági szobája. A melléklépcsőház szögletében pedig Somogyi Zsuzsa dolgozott Krisztics Edittel – tőle kaptam Fifit, a dalmatát – és Gellért Andrea, Radnóti Katival.
Ők voltak a Mi, a Vágók.

Tehát a vágók akkori főnöke, vagy csak egyszerűen, a Vágó, akihez gyakornokként kerültem, úgy vitt körbe a többiek között, mint asszisztensnek teljesen alkalmatlan személyt. Meg is volt az eredménye, mert ők eme kommendálás hallatán, húzódoztak maguk mellé venni engem.
A 465-ös szoba vágóasztala képernyőjének fényében egy szépségkirálynő ült, Pataki Györgyi. Első pillantásra úgy látszott, hogy ruhája különleges dísze, a nyakát és karját beborító, csillogó filmszalagokból földig hullámzó boa. Olyan volt, mint egy saját magáról készült festmény megtestesülése.
Mögötte az ibolyakék szemű, átható pillantású Sós Mari, aki saját hajkoronáját hordta díszéül.
Mellette Vitray Tamás, akit még az előző hónapban, otthonról, Veszprémből, a tévéből ismertem. Az akkori televíziózás egyetlen igazi, képernyős személyisége. Leszámítva természetesen, a mindenki által rajongott bemondókat.
Láng Baba úgy mutatott be nekik, mint előzőleg a többieknek.
Szerencsémre ők hárman tüntetőleg, és valódi szimpátiától vezéreltetve kiálltak mellettem.
Így lettem Pataki Györgyi asszisztense, ugyan, csak rövid ideig. Így kerültem be a Csak ülök… stábjába. Ez a legszerencsésebb kezdet volt, amit valaha is kívánhattam volna magamnak.
Mindenhová elvittek magukkal, vidéki forgatásokra, találkozókra, vetítésekre, szemlékre, bulikba. Kipróbálhattam mindent, ami a televíziózással kapcsolatos. Készíthettem riportot, sertepertélhettem az adásrögzítésnél, élő közvetítésnél. Mindenben és mindenhogy támogattak.
És fél év múlva már a Színművészeti Főiskolára felvételizhettem.
Oda úgy vettek fel engem, az „utcáról” jöttet, ahogy nem vettek fel nem egyet, aki évek óta készült erre, aki erre tette fel az életét, és akinek aztán a diploma nélküliség részben nehezítette a karrierjét, részben rongálta az önbecsülését. Sokan ennek ellenére nem térültek el a pályáról. (Mint ahogy én, a mai napig festek. De a mai napig majdnem bármit odaadnék azért, ha a festő szakra járhattam volna.)
Mielőtt az MTV-be kerültem volna, több munkahelyem is volt. Akkoriban divat volt hetediktől minden nyarat átdolgozni a diákoknak mindenféle gyárakban. Így nagyon sok szeletét megismerhettem az akkori Magyarországnak. De az MTV nem valami korábbihoz képest volt a legjobb hely a világon, hanem abszolút értelemben. Alfa volt és omega, referencia, de leginkább origó. A negyedik emeletnek ez a néhány szobája, egyszerre a legfontosabb hely lett számomra.

pozitiv vago

Az MTV-ben dolgozni, azért volt jó, mert mi mind a világ közepe voltunk és ott, a világ közepén voltunk. Egy nagy egésznek a nélkülözhetetlen csavarocskái. A kis csoportok erősen összetartottak. És a csoportok együttesen összetartották a tévét. Minden stábban volt legjobb és legtehetségesebb és legviccesebb és leg… És teljes erőbedobással folyt a küzdelem a koronáért, vesztesek nélkül. Mindenki legjobb volt, hiszen az volt a koronázás, ha a közvetlen munkatársai ezt gondolták róla. Később, amikor rendező-asszisztensként sokfelé szaladgáltam, bejáratos lettem stúdiókba, más emeletek, más szerkesztőségeibe, akkor láthattam, hogy mi mind azt gondoltuk magunkról, hogy nélkülünk ez egy másik tévé lenne, sokkal kevésbé jó, mint velünk.
A 465-ös vágószoba, a 286-os melléken, egy pici helység, földig érő fekete függönnyel, egy hatalmas és zajos monstrummal, ami a vágóasztal. Kézzel-lábbal hajtható szerkezet, két sebességgel működik, legjobban egy traktorra hasonlított. Általában kezelhető volt, mint egy jól idomított elefánt. Lomhán engedelmeskedett. De amikor megvadult, akkor az elszabadult tekercsek szalagjai csapkodtak, magukkal ragadva minden útjukba kerülőt. Az aláragasztó indián fejdíszek a bobikkal együtt együtt repültek velük, míg a félméteres darabokkal együtt le nem szakadoztak.
Számomra nagyon meglepő volt, hogy a film egy szalag, amit egy másik, a vágóasztalnál némileg kisebb monstrummal, a préssel lehet elvágni és cellux-szal megragasztani, és hogy a hangot külön vágjuk speciális ollóval, hogy ne pattogjon. És ferdén! És akkor elmehet a szinkron és nekem kell visszahozni. Órákig ültem az asztal és Györgyi bal oldalán, egy kényelmetlen széken, és a kivágott egy-két kockákat vagy hosszabb darabkákat próbáltam értelmes rendben elhelyezni egy dobozban. Az értelmes rendnek az volt a lényege, hogy másnap vagy lehet, hogy egy fél óra múlva, az előbb levágott darabkát azonnal vissza tudjam adni, hiszen vissza kellett tenni. Aztán ismét kivenni és ismét visszatenni, egy kockával többet vagy mégis kevesebbet levágni, egészen addig, míg nem lesz tökéletes az átmenet – a vágás – a két snitt között.
De honnan tudják, hogy mikor tökéletes? Néztem, ahogy Györgyi ide-oda járatja az asztalt, ugyanazt az 1-2 mp-es darabot nézi lejátszásban és visszafelé, és nagyon keres valamit. Aztán ha megtalálta és elvágta, még jobban visszamegy és nekifutásból nézi meg azt a szakaszt. Egyszer különösen sokat foglalkozott egy snittel, egy totál volt, egy parasztudvaron az istállóból éppen kivezettek egy lovat. Az udvaron az emberek jöttek mentek, igazán minden szempontból érdektelen kép volt. A főhős mindennapjainak ábrázolásához való montázs egy részeként volt rá szükség. Ne legyen túl hosszú, ne legyen túl rövid és simuljon bele a montázsba. A simuljon szó ma, a mesterséges és szinte észrevehetetlen átmenetek világában anakronisztikusan hangzik, de valóban, a jó vágás nem zökkenti ki a nézőt a folyamatból és a képváltásokat meglepődés nélkül, valóságos folyamatként érzékeli.
Aztán a ló felágaskodott és Györgyi visszatekerte, és megint felágaskodott és megint visszatekerte és hirtelen megértettem, hogy olyan utat keres, amely a kép belső mozgásainak egy kiegyensúlyozott vonala, egy pontot ahonnan a következő snitt ugyanilyen módon kiegyensúlyozott helye ennek a láthatatlan belső ívnek a fennakadás nélküli folytatására. A megértésnek ettől a pillanatától tudok vágni. Tudom, hogy minden képnek van egy belső metronómja, amely valamilyen ütemezésben beilleszthető két-három snitt, illetve az egész film képeinek ritmusába. Ez a ritmus lehet a valóság, vagy a képzelt valóság ritmusa. Ha ezeken a pontokon vágok, akkor az jó, ha ezek ellenében, akkor az rossz. A mindenkori trendektől függetlenül.
Természetesen ez a vágásnak egy igen szubjektív megközelítése, már ami a fogalmazást illeti. Hiszen tényszerűen azt mondhatom, hogy a kockák illeszkedésétől kezdve, a jeleneten belüli képcsoportosításon át, a filmen belüli jelenet átcsoportosításig – minden vágás.

Ostoros Ágnes 1976
A Csak ülök és mesélek az első műsor volt, aminek a többi műsortól erőteljesen elütő arculatát egy ember határozta meg, a szerkesztője Vitray Tamás. Viszont, például a képes vége főcímmel nyomatékosította, hogy mennyire fontosnak tartja az összes munkatársa közreműködését a műsor létrejöttében. Így, ahogy betoppantam, a második, vagy harmadik adás végén már ott lógott a képem a többieké között. És, mert sehol máshol nem tudom elmesélni ennek a képnek a történetét, ezért itt teszem meg.
Amikor először szólt, hogy hozzak magamról egy képet, akkor úgy tettem, mintha nem hallottam volna, amikor rákérdezett, akkor úgy, mintha elfelejtettem volna. De, amikor harmadszor is szólt, akkor elmondtam apunak, aki elküldött Veszprém legjobb fotósához, Szeitl Máriához,mert fényképészből is van egy éppen legjobb, akihez megérkeztem a testvéremmel a megadott időpontban, de a csengetésünkre nem nyitott ajtót. Kicsit toporogtunk a bejárat előtt, aztán lenyomtam a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Ettől úgy megijedtünk, hogy lábujjhegyen kisurrantunk a lépcsőházból. Az utcasarkon aztán hosszan tanakodtunk, hogy mi legyen. A fejünkbe vettük, hogy valami szörnyűség történt vele, meggyilkolták és azért nem nyit ajtót. Javíthatatlanul, csak krimiként tudtuk elképzelni a világot. Aztán, gondolom, hogy valamennyivel később visszamentünk, beengedett és lefényképezett. Előhívta, kinagyította, mindezt hétvégén, hiszen én csak hétvégén tudtam hazamenni Veszprémbe. A képet aztán vittem magammal a következő vágásra. Ahol aztán kiderült, ami azóta is gyakran kiderül, hogy a portréfotózás formátuma az állókép, épp, mint a telefonos felvételeké, a tv képernyő pedig a fekvő tájolású képeket szereti. Az itt látható kép így megmaradt apukámnak, aki a szobája falán tartotta halála pillanatáig. Szeitl Mária pedig egy újat, fekvőt nagyított a negatívról és az került a műsorba és onnan pedig ki tudja, hogy hová. Azt tudom, hogy két rész felvétele közben Vitray Tamás csomagtartójában volt.
Azon kívül, hogy megerősített abban a tudatomban, hogy nem akarom, hogy a képmásom bárhol is szerepeljen, hiszen gyógyíthatatlanul introvertált indián vagyok, még egy nagy tanulsága volt a rendszeres stáblistai szereplésemnek. Megtudtam, hogy tényleg vannak olyan emberek, akik ismeretleneket zaklatnak, csak azért, mert valahogy hozzájutnak az elérhetőségükhöz, az én esetemben a Szabadság tér 17 alá címezték a többségükben trágár hangú leveleiket. Olyat is kaptam, amihez mellékletként saját nemiszerve fényképét csatolta valaki. De az utcán is felismertek és megszólítottak. Egy fotó alapján!

A Csak ülök és mesélek, vagy a Közjátékok két olyan műsor volt, melyekből bármelyik csatorna még ma is vígan megélhetne. Vitray és Árvai megteremtett két televíziós műfajt, amelyeknek ma is létjogosultsága lenne.
A Csak ülök… egy kontrollált reality-show. Jóval több annál, minthogy kinyitom az ablakot és lesem, hogy a szomszédjaim mit csinálnak. Jóval több a most divatos rekonstruált jelenetekkel feldobott, katasztrófákra kiélezett, áldokumentarista műsoroknál. A lényege éppen a szerkesztettség és a kommentelés, a mesélés, és a másik lényege a követés lenne… persze ki folytatná? Azok a hat-nyolc perces bejátszások a sűrítés iskolapéldái voltak, teljes életutakat jelenítettek meg.
A Közjátékok egy olyan műfajt (is) megteremtett, amelynek a technikai feltételei még csak mára értek be. Bárki, egy jobb telefon, vagy kamera birtokában, a hivatalos, a profi kereteken kívülről elmondhatja, megmutathatja véleményét a világról. Nyilván, hogy itt is, egy elhivatott szerkesztő munkája nélkül, csak kaotikus massza keletkezik, egy hatalmas gyűjtemény, mint a YouTube, de a fergeteges műsor lehetőségének már minden feltétele adott. De hát, ki folytatná és hol?
És az igazságosság kedvéért megemlékeznék a karmesterversenyekről, melyek közül az egyiknek – na, nem az első munkanapomon – egy összefoglalóját vágtam. A karmesterverseny egy olyan nagyszabású ötlet színvonalas megvalósítása volt, ami váratlanul olyan magasra tette a lécet, amit azóta sem sikerült megugrani senkinek.
Csak békén kellett volna hagyni ezeket az embereket, engedni, hogy dolgozzanak. Az igazán elhivatottaknak ugyanis nincs szüksége ösztökélésre, viszont teret és időt kell hagyni számukra, hogy minőségi munkát tudjanak végezni.

A szobában csak az ormótlan vágóasztal lámpája és kicsi képernyőjének fénye vetett szűk fényköröket a falra. Kuporogtam – mint a többiek – a vágóasztal bal széléhez húzott kényelmetlen széken, a filmes dobozokból emelt tornyok és a további filmes dobozok és eszközök tárolására szolgáló lepukkant szekrények között. A helységet tovább szűkítette a hatalmas snittkosár. Hamar elpiszkolódó textillel bélelt doboz, tetején egy szögekkel kivert másik doboz, benne fénycső, amely előtt a filmszalagok lógtak. Az ölemben egy nagy filmes doboz, benne kis gurigákban a kivágások. Rövidítve és ráírogatva: kiv, vagy kim, ami kivágást és kimaradót jelent, és számok, és egy idő után már azonosíthatatlan azonosító jelek. A 16-osnak nevezett film, úgy tekeredett az ujjaimra, mint valami nem kártékony, de kényelmetlenül ragaszkodó, kicsit piszkos állat.
A vágóasztal bal oldalán volt a gyorstekercselő, annak a használata, igazi cirkuszi mutatvány volt. Én ügyes voltam, de háromból két tekercselés torkollott véres balesetbe.
Aztán a rollnizó, amit húgom, Györgyi, csak vakonvágónak nevezett. Ha sürgetett a munka, előfordult, hogy az asszisztensnek úgy kellett visszatenni a kivágott részeket, hogy nem használhatta a vágóasztalt, hiszen ott a vágó dolgozott.
Általában elmondható, hogy a filmvágás nehéz és piszkos fizikai munka volt. Később a filmgyárban nem is csodálkoztam, amikor láttam, hogy Médi átöltözik a munkakezdés előtt, megfakult kék munkásköpenyébe. Egy darabig én is hordtam munkásoverallt a tévében, de ez ott nem váltott ki osztatlan sikert.
Pataki Györgyi boldog és büszke volt, amikor egy tévéfilmet, egy krimit vághatott. Én akkor jöttem rá, hogy a legnehezebb munka a világon a filmes vágóasszisztens munkája. Unos-untalan visszakeresni az egyszer már levágott és elvetett beállítás végeit. Restaurálni az elgyötört kockákat. Újra és újra lemosni alkohollal és átragasztani cellux-szal. Végül az agyonhasznált és beilleszkedni nem akaró, szétszaggatott csapóról újabb munkakópiát rendelni a laborban. Aminek a lábszámát a negatív vágó vagy nem tudja azonosítani, vagy elkeveredik valahol útközben és akkor személyesen kell kimennem a messzi filmlaborba, ahol tuti, hogy letolnak valamiért, vagy feltesznek egy olyan kérdést, amiből egy kukkot sem értek.
Hogyan lehetne valamilyen átlátható rendbe szervezni az átmenetileg, vagy örökre kimaradó részeket? Egy idő után már olyan fáradt voltam, hogy álmomban is filmkockákat keresgéltem.
Később, amikor már számítógépen vágtam, akkor a szemem előtt az egyre gyorsabban száguldó, utolérhetetlen timeline színes sávjai jelentek meg.
A Beta-ról nem álmodtam. Az a technológia olyan lassú volt, hogy nem kellett félnem, hogy lemaradok.
Emlékszem – ma inzertnek hívnánk – egy beállításra, a sarokba támasztott seprű, lapát képére. Az idő múlását, de a dolgok változatlanságát volt hivatott kifejezni, de, mert ezt magának sem fogalmazta meg az alkotó, sehogy sem találta a helyét. Már el sem tettem. A zsebemben hordtam, hiszen minden jelenetet mögé bekerült egyszer. Azóta is, legalább harminc éve, a mégis-mégse szinonimája a családi szótárban a seprű-lapát.

Amikor a gyerekkort éppen csak elhagyva, az MTV-be kerültem, szokatlan volt számomra, hogy tegezni kellett a munkatársakat. Nekem, a nálam csak néhány évvel idősebb Sós Mari, vagy Györgyi, már igazi felnőtt nők, hát még a náluk is néhány évvel idősebb – gondolom 30, 35 év körüli Góczán Klári, vagy Forgács Jutka. Nem is tudom, hogy mi volt a dolguk pontosan, de az biztos, hogy kávét is főztek. Ha egy kis luxusra vágytunk, átmentem hozzájuk és kis tálcán átegyensúlyoztam a legjobb kávét a szobánkba. A legjobb kávé főzője is van minden munkahelyen, olyan ez, mint a legjobb vágó. Mindenki a sajátjára esküszik. Klári próbált engem idomítani a tegezésre és az oldottabb viselkedésre. Hát, nem volt könnyű dolga.

Eltartott egy darabig, amíg ebben a hatalmas épületben kiismertem magam. A labort, a raktárt, a filmelőkészítőt megtalálni, sokáig kihívás volt.
Évekkel később Árvai Jolival arról beszélgettünk, hogy mindkettőnknek volt olyan visszatérő álma, amelyben a tv folyosóin bolyongtunk. Ő akkor kezdte ezeket álmodni, amikor egy szép napon, minden előzetes figyelmeztetés nélkül nem engedték be az MTV-be. Még a fiókját sem üríthette ki. Én jóval korábban, hiszen mindent és mindenkit megelőzve mondtam fel, és veszítettem el a tévémet.
Vannak emberek, akik megnéznek egy térképet, vagy egy alaprajzot és máris látják magukat, mint egy hőkamerás felvételen – felülről – apró, jól tájékozódó pontként célirányosan haladni. Nahát, én nem ilyen vagyok. Sokszor eltévedtem. Hiszen ez a gigantikus rendszer, állandóan mozgásban volt. A különböző részlegek egymás kárára lökdösődtek, furakodtak további helyért. Dagadoztak, vagy leapadtak a szobák. Mindenhonnan, mindenhová nyíló bejáratok, fő és melléklépcsőházak és ezek al lépcsőházai zavartak össze. Az egyik lengőajtón átkelve egyik lépcsőházba, közvetlenül a mellette lévőn átkelve egy másikba lehetett jutni. És ez a kettő a végtelenben egyesült, de legalábbis egy teljes kör megtétele után. Mintha egy eljövendő baj esetére, minden folyosó állított volna maga helyett egy másolatot is.
Sosem lehettem biztos abban, hogy ami tegnap megvolt, az meglesz ma is. Mert nem elég, hogyha rossz irányba fordultam és indultam, nem találtam meg az én folyosómat, ám ha megtaláltam a folyosót, nem volt már meg az a szoba, amit kerestem. Vagy megvolt a szoba, de nem az volt benne, aki tegnap. Ennek az oka az lehetett, hogy a maga idejében nyilván ésszerűnek látszó elkerítések és leválasztások miatt, az eredeti szerkezetet összekuszálva, újabb helységeket alakítottak ki. Sehogy sem fért el az a sok ember, folyt a küzdelem a szobákért. Így történhetett, hogy folyosó hossznyi, ablaktalan helységek létesültek vágószobák céljára. Nyilván azt gondolták, hogy egy vágószobában úgyis mindig be van sötétítve.
Volt, aki a homlokzati szobrok gardróbját kapta meg használatra.
Minden emelet, minden része, egy külön világ volt. A másodikon szinte már egy másik nép gyermekei éltek.
A filmlabor a pincében volt és a ennek a pincének is volt alpincéje. Oda csak muszájból mertem lemenni. Mintha egy titkos gyár működött volna ott. A másik véglet az elnöki folyosó szocis áleleganciája volt. Egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha barangolásaim során egy csöves tanyába, vagy egy lakótelepi otthon konyhájába botlottam volna. A csótányok olyan zavartalanul jártak-keltek köztünk, mintha maguk is állományban lettek volna.
Ebben a csodálatos épületben talán a valahai brókerek megújuló energiái keringették a mi vérünket is. Nem sok nyugalmat jósolok a vendégeinek, ha végül szállodává alakítják. Kellögem szálló lesz, meglátjátok. Bármi is lesz, tökéletesen megfelelő lesz egy halálig kísértő, vissza-visszatérő álom helyszínéül.

Az ajtókon kitüremkedtek a filmes dobozok és a máshol el nem helyezhető szekrények. Később a hamutartók és a dohányosok, még később a hamutartók már nem, azok elfogytak. Amikor a vezetőkre rájött a vezethetnék, elrendelték az általános rendrakást. Ezeket a pillanatokat használták ki a folyosóra szorult szekrények tulajdonosai, hogy szétköltözzenek és a szétköltözéshez újabb szekrényeket igényeljenek. Hiszen, hogy is dobhatták volna ki, azt a sok fontos, leforgatott, de be nem vágott, le nem adott anyagot, amelyet a kor dokumentumaként őriztek.

Voltak hátborzongató pillanatok is. A kész műsorokat, egy vasajtó fiaablakán keresztül kellett leadni a filmelőkészítőbe. Ez valahol a hátsó lépcső, valamelyik emeleti fordulójában volt.
Alkoholos ronggyal át kellett törölgetni az egész tekercset. Ahol kiszáradt, vagy tönkrement a cellux, újra kellett ragasztani. Aztán a befutóját szépen feliratozni. Mi a címe, hány felvonás, ez éppen melyik, hány perces. Fehér zsírceruzával, később alkoholos filccel írtam rá az adatokat. A zsírceruzás feliratot érdemes volt végig leragasztani cellux-szal, hogy ne törlődjön le. Az alkoholos filc viszont csak a blankon látszott, így az került még a befutó elé.
A blank. Olyan, mint festőnek az elképzelt vászon. A legszebb anyag a televíziózásban. Soha nem volt rajta semmi, soha nem lesz rajta semmi. És a fekete blank. Aminek már a neve is a tökéletes abszurditás.
Engem is megkísértett a blankok, befutó darabkák, egymást követő, bevillanó számok, előhívófoltos filmszalagok egymás után ragasztása. Ki is próbáltam.
Még a kezdetek kezdetén elkeveredtem valahová, a Virágárok, vagy Tavaszmező, vagy egy harmadik, azért is jegyeztem meg, mert ilyen szép nevű utcába, ahol avantgárd, vagy mai szóhasználattal, alternatív filmes buliba kerültem. A fő amatőrnek volt egy VHS kamerája, akkor még ritkaság, amit elhelyezett egy megterített kerti asztal közepén, és folyamatosan vette az előtte lévő almát. Abban bízott, hogy ebből nagyon érdekes dolog kerekedik ki. Én ezt akkor sem értettem és bevallom, ma sem értem. Untam és unom a semmi körül zajló fontoskodást.
Beláttam, hogy engem éppen a képeskönyvszerű-időutazás, a színészek, az akciók, az ábrázolás, ami a filmezésben a legjobban érdekel. A metaforákat szeretem, de az irodalmi, elbeszélő jellegűeket. Néhány kivételtől eltekintve, nem is szerettem igazán az akkori filmeket. Azt az ígéretet szerettem bennük, ami lassan megvalósulni látszik. Hát igen, én egy igazi, közönségfilm-szerető, átlagos néző vagyok.

A hang blank: a statikus volt. A hangosztály átíró helysége melletti hangstúdió egyik zugában volt egy mágnesező gép, ott állítottuk elő a statikust. Vágóasszisztensi feladat volt a hosszabb méretű, felesleges hangszalagok gyűjtögetése, aláragasztóval összeragasztása és ezen a gépen történő letörlése. Hatalmas hangja, ijesztő aurája volt, még a levegő is rezgett körülötte. Nem volt szabad rátenni a tekercset, csak valamennyivel fölötte körözni vele.
A magnószalag vagy a film, a gondos és aprólékos előkészítés ellenére bármikor elszakadhatott az adás alatt. Vagy a megrongálódott perforáció miatt a vetítőgép kivethette, megugraszthatta. Így aztán az adás idején szorongva néztem a tévét, nem történik-e valami hiba, nem néztem-e el valahol egy szinkront. Nagyon sokat izgultam akkoriban.
A főiskolán, ahol még elgyötörtebb volt a munkakópiánk, előfordult, hogy a vizsgafilm vetítésekor fent álltam a gépházban, kezemben a préssel és cellux-szal, hogy az össze-visszaugráló tekercset, legalább egy vetítés erejéig egyben tartsam.
Izgalomra más ok is volt. Egy adásanyagot nem találtam meg, valószínűleg éppen a pánik miatt, a szekrényben. Már háromszor kipakoltam és visszapakoltam minden dobozt, mire megérkezett Györgyi és kivette onnan, ahol volt – a helyéről.
Az asszisztens dolgai közé tartozott például, a büfébe járás. Amikor nagy volt a hajtás és nem tudtak az alkotók táplálékhoz jutni, akkor nekem kellett a büféből hozni ezt-azt. Lehet, hogy ez csicskáztatásnak minősül a mai terminológiával, de a nap legszórakoztatóbb percei közé tartozott.
Az Aulában minden nagyon érdekes volt. Asimov Hari Seldonjának egy egész köteten keresztül kellett gondolkoznia, hogy melyik az a legkisebb egység, amellyel még modellezhető a Galaxis. Hát, nekem könnyű dolgom volt. Az Aula olyan változatos volt, mint egy egész világ. Hozzáteszem, hogy kellő fantáziával bármelyik környezetemet bolygóméretűre tudom növeszteni. Az emberek egyformák. Ki-ki betölti a rendelkezésére álló teret, és, mert a terek is egyformák, a viselkedésük kiszámíthatóvá és így szórakoztatóvá válik. Kár, hogy nem mindenki gondolja így. Sokkal egyszerűbben és békésebben élhetnénk.
Kora reggel a stábok indulásakor, még nagyon komoly volt mindenki. A stábindításba nem fért bele az improvizáció. Általában elmondható, hogy az adást, a műsort mindenki nagyon komolyan vette. Aki nem, annak nem lett hosszú élete az MTV-ben. Aztán, mint egy szociológus a terepen, jó megfigyeléseket tehettem, a nap minden szakában, az összetételében különbözőképpen alakuló társaságokról. Kezdve azon, hogy volt, aki körbepillantva azonnal távozott, ha az ő helyén már ültek, addig, hogy volt, aki be sem ment a szobájába, hanem ott vert tanyát. Lehet, hogy ő is csak a törzshelyét óvta. Napközben már tetten érhető volt, hogy a tv-s szakmát sokan a színészet helyett választották. Fergeteges belépők és vonulások szemtanúja lehetett az ember. Most persze, csak tréfálkozom, hiszen magam is sokat üldögéltem ott komoly és kevésbé komoly beszélgetések ürügyén.
A csicskáztatásra visszatérve. Évekkel később tapasztaltam, hogy egy önjelölt kolléganőm, mert a vágók között is vannak ilyenek, amikor elvágta a magnószalagot, mint gyeplőt a lovak közé, úgy dobta a bal oldalán szorongó kis Isaurája ölébe. Aztán hátradőlt és rosszalló arckifejezéssel várakozott, amíg a nagy pocakú, éppen várandós rabszolgája összeragasztja a két végét, azon a néhány négyzet-centiméteres területen, ami a rendelkezésére állt.
Még meg kell emlékeznem, a nagyon közeli égről, az MTV fölött. Sokszor vágtunk késő éjszakáig. Sokszor késő este kezdtünk dolgozni. És a negyedik emeletről ki lehetett menni a tetőre. Forró, csillagos, nyári éjszakák. Romantikus, havas, téli éjszakák. A közös küzdelem az anyaggal, közösséget kovácsol két ember között. Könnyen fellángol a szerelem. Új film, új rendező, új szerelem. Szép és egyszerű.

Olyan is volt, hogy éjjel egy körül, éhesen és fáradtan elindultunk a nyugati felé, ahol a Nyugat(i) Étteremben fél háromig adtak nekünk enni. Bablevest, de akár frissen sültet is. Az étterem abban a tömbben volt, ahol most a cba van. Ha erről a vacsoráról lecsúsztunk, akkor még lehetett próbálkozni a taxisok virslizőjénél, a Marx téren. Csak egy ablak volt, de egész éjjel nyitva. Akkoriban ez nem volt természetes. Enni még a Kálvin téren, egy bódéban lehetett éjszaka. A Körszálló bárján és a Király utcai báron kívül más nyitva tartó hely nem is létezett Budapesten. Bármelyiket is választottuk, másnap reggel kilenc helyett, az engedményes fél tízre, mind bent voltunk.

A felejthetetlen percek között, igazságtalan percek is vannak. Egy rendező, akivel nyilvánvalóan kölcsönös ellenszenvünk a közös munka – még mindig Györgyi asszisztenseként – első pillanatától érezhető volt, egyszer azt mondta, hogy magából soha nem lesz jó vágó, mert nem csillog a szeme, amikor belép a szobába. De hát, hogy csillogott volna, amikor őt találtam bent?
De az asszisztenskedés nem tartott sokáig. Megszerettek a munkatársaim, szerették a szókimondásomat, őszinteségemet, éles látásomat, hittek a tehetségemben, vagy abban, amit tehetségnek véltek, és szükségük volt a segítségemre a műsoraik, filmjeik elkészítésében. Ennek én nagyon örültem. Válogathattam, hogy kikkel dolgozom és ez a szabadság és az önrendelkezés illúzióját tartotta ébren bennem. Nagyon sokat dolgoztam ingyen, hivatásból, mint oly sokan akkoriban. Viszont, ennek akkor nem volt tétje. Meg lehetett élni a fizetésemből és a fizetős külön munkákból. Nem szívességet tettem, amikor a sok-sok diploma-és vizsgafilmet vágtam, még évekkel az után is, hogy kikerültem a főiskoláról.

Széchenyiné egyik legkedvesebb tanítványa Sós Mari volt. Ezen nem is lehet csodálkozni, mert Mari nemcsak rendezőnek, de vágónak is jó volt.
Természetesen a vágás intellektuális részére gondolok, bár a vágóprést is tudta kezelni. Sok olyan rendezővel dolgoztam, akik képesek voltak megítélni, hogy egy vágás jó-e, vagy sem, de ők maguk nem tudtak vágni. Több volt, aki nem tudott.
Amikor Mari megismert engem, akkor utasított, hogy azonnal adjam be a jelentkezésemet a főiskolára, mert ő biztos abban, hogy nekem ott a helyem. Ez az akkori szabályoknak nem felelt meg, hiszen legalább egy év, a szakmában eltöltött időt kellett igazolni a jelentkezéshez, de azt mondta, hogy ezzel ne törődjek. Megkereste Médit, hogy a felvételin nagyon figyeljen rám. Médi is megszeretett és fel is vettek fél ével az után, hogy az MTV-be kerültem. Ezzel sok kolléganőm utálatát kivívtam, ami némelyiküknél évekig tartott. Ma már ennek nincs jelentősége, de hosszú ideig, sok nehézséget okozott nekem.
A későbbiekben is előfordult, hogy az a fajta kivételezettség, ami a pályámon elkísért, sok hátránnyal is járt.
A főiskolán kaptunk egy feladatot, 35-ös filmre forgatott, felsnittelt jelenetet kellett összevágnunk. Nekem és gondolom a többi tévésnek is, a 35-ös film nagy élmény volt a 16-os után. Szokatlan, hogy ne mondjam kényelmes. Eleje-visszája a kockának, a gyakorlatlanok számára könnyen felcserélhető. Így történt, hogy – mert a nézésirány csak úgy volt helyes – megfordítva ragasztottam be a snittet a helyére. Mindenki szándékosságot gondolt e mögött, és örültek a kreativitásomnak. Azóta most vallom be először, hogy eleinte nem is értettem, mi volt az újdonság. Később azt nem értettem, hogy miért ne lehetne így vágni.
Nem emlékszem, hogy több ilyen csoportra szabott feladatunk lett volna. Médi elégségesnek tartotta, hogy megvágtuk a párhuzamos osztályokba járó rendezők, operatőrök vizsgafilmjeit, felvételi filmjeit. És nagyon sok filmet vetítettek nekünk.
Megnéztem minden filmet becsülettel, mert ez volt a feladat. De, sokára érkezett el az idő, amikorra úgy néztem a filmeket, ahogy olvastam is mindig. Képes lettem részeken átugrani, vagy, ami tetszett, azt újra és újra megnézni.

A főiskolai vágószobák átláthatóbbak voltak, mint a tévések. Nyitott polcok, kevesebb személyes tárgy, műhelyszerűbb. Arra már nem emlékszem, hogy kinek a filmjét vágtam, amikor a mellettem lévő szobában Togay dolgozott az elsős vizsgafilmjén. Volt vágója, de valamiért akkor magára maradt és nagyon sokat szenvedett. Hangot vágott össze, de nem volt megelégedve a dramaturgiával, és a művelet is nehézséget okozott neki. Amikor ötvenedszer hallgatta végig ugyanazt a pár szót, akkor átmentem hozzá és mondtam neki, hogy majd én megvágom a filmjét, sőt filmjeit.
Amikor a tévében kezdtem dolgozni, akkor a megnevezések, általában német gyökerűek voltak. A filmszalag egy darabkája a snitt, ami ma már clip, vagy file. A forgatott anyag egésze volt a muster.
De a bühne, a fahrt esetében is így van. Sok szó helyett már meghonosodott a magyar megnevezés, mint az áttünés, de van, amit rögtön az angol váltott le. Vagy összekeveredtek a nyelvek, mint a felblende, leblende esetében.
A filmszalag kis-és nagy bobira tekeredett fel, rosszabb esetben le. Akkor aztán órákon keresztül bogozgatta az asszisztens, amíg helyre nem hozta.
Amikor, röviddel az után, hogy az MTV-ben megkaptam a vágói kinevezésemet az akkor éppen szétvált, tehát csak Zenei Főosztályon, és dolgozhattam ugyan a MTV-n belül másik osztályra is, de csak a hivatalos munkaidőm után, akkor azt hiszem, hogy az elbizakodottság bűnébe esve, túlvállaltam magam. Ötig vágtam a zenei műsorokat, aztán Vitray 25-50 perces portréfilmjeit. És nagyon elfáradtam.
Minden éjjel ugyanazt az álmot álmodtam. Én vagyok a mozdonyvezető és száguldok a vonatommal. Későn veszem észre a sínen álló, nevető fiút, már nem tudok fékezni. Ezer véres cafattá tépem szét. Amikor nem bírtam már elviselni, először orvoshoz mentem, aztán elhatároztam, hogy megváltoztatom az életem. Úgy döntöttem, hogy nem vezetem többé a vonatom, csak lekésem, elkerülöm, elszalasztom, vagy elengedem.

Egyéb lehetőségek is adódtak a szakmán belül pénzkeresetre, így aztán felmondtam. A zenei akkori főszerkesztője a felmondásomra azt válaszolta, hogy nagyon nehéz lesz ám ide visszajönni. Az elmúlt, több mint harminc évben kétszer akartam visszamenni az MTV-be, és tényleg olyan nehéz volt, hogy nem is lehetett.

A vágók kiszolgáltatottak a rendezőnek, szerkesztőnek, műsornak. Hiszen, nem mindegy, hogy mit vág, kivel dolgozik. Komolyan lehet ragaszkodni valakihez, valamihez. Van, hogy a rendező is kiszolgáltatott a saját főnökségének és úgy dönt, hogy nem érdemes a munkatársaiért harcolni. Volt, hogy feltétele volt a megvalósításnak, hogy a stáb, vagy a stáb egy része a támogató stúdió, vagy egyéb szervezet embere legyen. Ilyenkor nem számítottak az ígéretek, ki-ki a maga pecsenyéjét sütögette. De, ez is hamar kiderült. Mindig fájdalmas volt, de számolni kellett vele. Azoknak, akik kiálltak mellettem és ragaszkodtak a közreműködésemhez, örök hűséggel háláltam meg.

Hosszú évekig tudtam vágóként, rendezőasszisztensként, rendezőként, külsősként az MTV-ben és a Filmgyárban dolgozni. Később nem kaphattam már eseti megbízásokat, még később már vállalkozóként sem lehetett dolgozni. És még annál is később, már nem is lett volna kikkel, hiszen meghaltak, pályát módosítottak, vagy elküldözgették azokat, akikkel dolgoztam volna.
Amikor a külsőzésből éppen nem lehetett megélni, Médi közbenjárására felvettek a Mafilm-be, majd a MOVI-ba. Amíg korábban vendégként vágtam ott, nem bántottak a vágók, de státuszt foglaló munkatársnak, nem tudtak elképzelni. Egész egyszerűen, nem engedtek dolgozni. Érdekes egy helyzet volt, de ez egy másik történet…

Sós Mari, aki később sem hagyott magamra, és ha tehette felkért munkatársának, felismerte bennem azt a tulajdonságomat, ami neki is jellemzője volt – a gyorsaságot. Nagyon szerettem őt és nagyon szerettem vele dolgozni. Ebbe az írásba főleg miatta fogtam bele. Ez az egyetlen lehetőségem, hogy valahogy kimondhassam, hogy mennyire fontos volt ő nekem, hogy megköszönjem a jelenlétét az életemben. Tudom, hogy tudta mindvégig, hogy felnézek rá és tisztelem. Egy igazi jó anya volt, tudom, hogy sokan így tekintettek rá. Békén hagyta gyermekeit, de mindig figyelt rájuk.
Nagy szerencsém volt, hogy akkor kerülhettem a tévébe, amikor még az ott dolgozók többsége dolgának, hivatásának tekintette, hogy az újonnan érkező fiatalokat megtanítsa mindarra, amit ő tud, hogy támogassa őket a pályájukon. Vitray Tamás erről köztudottan híres volt. Ott nyüzsgött körülötte és Mari körül, a későbbi televíziózásban nevet szerzett szerkesztők nagy része, de később filmgyári rendezőként szép pályát befutott kezdő rendezők is. Később Árvai Joli, aki szintén akkor és ott kezdett, az FMS vezetőjeként is ezt követte.

Amikor a vágóasztal helyét átvették a Beta-k, nehéz idők jöttek a vágókra. Az új gépekkel megérkeztek az új fiúk, a technikusok. Ők nem voltak „vágók”, ezt a vágók, akiknek jó része képtelen volt megtanulni az új technikát, hamar értésükre is adták, ezzel megvetve alapjait egy tartós háborúnak. Persze, hogy hamar kiderült, köztük is vannak, akik kevésbé ismerik a technikát, mint mások, és köztük is vannak, akik igazi vágók. Ők voltak azok, akik általában segítőkészebbnek bizonyultak a női kollégákkal.
Ekkoriban a MOVI alkalmazottjaként, otthon a gyest töltöttem. Pénzem nem volt, de a kisfiamat nem akartam bölcsödébe adni. A fogadalmat, hogy minden körülmények között otthon maradok vele minimum három évig, még a szocializmusban tettem. Mire megszületett, az új rend első jeleként megszűnt a babaruhák támogatottsága. Az ő első kiscipője annyi volt, mint az én –hosszú időre utolsó – nagy cipőm.
Hogy ezt az időt túléltük, egy rendezőnek köszönhetem, akinek akkoriban lett elege a nyomorból. Bérelt egy VHS montírozót, amit az én asztalomra telepített, és elkezdett műsoros kazettákat gyártani, hihetetlen szorgalommal és pontossággal. Nem hiszem, hogy tudja, mennyire hálás vagyok neki ezért.
Amit tőle ott megtanultam, az a bátorság, amivel az ember szembenéz a kor és technika új kihívásaival. Mindent megtanul, amihez csak hozzáférhet, és a legfontosabbat, hogy a közönségnek készíti a műsorokat. Ő akkor elindult a profivá válás útján, amit kevesen mondhatnak el magukról itthon.
Ezeknek a munkáknak a révén megbarátkoztam a VHS montírozással. Innen már csak egy kis lépés volt a Beta. Amikor egy másik rendező, egy film vágása fölötti elégedettségét azzal fejezte ki, hogy meghívott vágónak a reklámfilmstúdiójába, akkor még nem láttam közelről Beta-t.
Féltem akkor is, most is, minden elköteleződéstől, valamilyen műfaj iránt. Különösen a reklámfilmek ijesztettek meg. Nem kétséges, hogy a technikai csúcsok mindig ezen a területen jelennek meg legkorábban, tehát nagyon vonzó nekem, aki szeretek az újdonságok nyakában lihegni, viszont olyan álságos az egész, amihez nem tudok jó képet vágni. A Mahir-ból is, életem legjobban fizető munkahelyéről, ezért jöttem el.
Mindig kényelmetlenül éreztem magam, ha olyan műsor készítésében kellett részt vennem, ami aláígért az átlagos, egyébként is alacsony ízlésnek, vagy éppen a nézők butaságára alapozott.
Amikor az FMS-ben vágtam, korlátlanul rendelkezésünkre álló stúdióidő kapacitással, és a rendező végtelen türelmével a kezdeti ügyetlenkedésem iránt, akkor megtanulhattam minden csínját-bínját a Beta-nak.
Mire hozzám képest hátrányos helyzetű kolléganőimnek kellett Beta-n vágni, már bejárhattam segíteni nekik. Sajnos, nem mindegyiküknek sikerült megtanulnia ezt a technikát, ezért először ez a folyamat tizedelte meg az MTV vágóit.
Amikor pedig elérkezett a digitális kor hajnala, minden éjjel lent ültem a sógorom számítógépes kuckójában, és amikor ő már elájult a programozástól, én pasziánszoztam. Soha, semmi nem nyűgözött le annyira, mint azok a kártyalapok a képernyőn, amelyek ott jelennek meg, ahová én küldöm őket egy kattintással. Az a néhány hét, amit az előtt a gép előtt töltöttem, alapozta meg a számítógépes vágás iránti rajongásomat. Aztán megvettük az első, még igen kezdetleges videókártyával, és egy Ulead programmal felszerelt PC-t, és soha többet nem játszottam semmi mást a számítógépen, mint vágást. Ennél szórakoztatóbb munka nincs is a világon.
Mellesleg mondom azoknak, akik sufni-tuningnak, meg barkács szakkörnek nevezik a konyhaasztalon történő vágást, hogy akkor, a kezdetekkor, ezek a munkák ugyanúgy elővágásnak minősültek – különösen ha a timecode-os VHS betöltése alapján történt, mint akár a VHS montírozón történő vágás, akár a timecode-olás a legépelt szöveg alapján. Másrészt a scennelt fotók, vagy festményreprodukciók és a grafikai programok együttes felhasználásából megalkotott trükkök, már akkor is jobb minőségű képet eredményeztek, mint a Beta valaha is.
Emlékszem, hogy az MTV-ben, amikor nem abba a montírozóba osztottak be, ahol előző nap félbehagytuk a munkát, lehetetlen volt egy jobbra-balra, vagy föl-le kockaugrás nélkül kapcsolódni az előző napi anyaghoz. Aki igazán igényes munkát akart végezni, az elejéről kezdte az egészet, hogy az áttünés, vagy egyéb trükk belépőpontját ne lehessen észrevenni. Évekig használtuk már a Beta-kat, mire az 500-as pulton végre ki lehetett menteni a vágási listát. Már aki, ki tudta.
Később, nem egy stúdióban, tévécskében dolgoztam, ahol gyengébb teljesítményű számítógépek voltak, mint nekem otthon. És tegnap még ott tartottunk – éppen most változik, hogy én otthon betöltök, megvágok, összeszámoltatok egy Full HD anyagot, amit 720×576-ban levetít egy tv.

Végül, a magam megnyugtatására idetűzök egy kritikát az És-ből, amit nálam jóval fiatalabb munkatársaim küldtek át nekem, hogy nahát!, nini!, nézd csak!… és, hogy te is ki vagy írva… és milyen jó kritikát kaptunk. Szóval, semmi sem változik. Az ember örül, ha megdicsérik, még akkor is ha egy aprócska, de gyöngyszemet hoz össze, egy icipici ország legnézettebb csatornáján, ami nézőszámban máshol a világban, egy nagyobbacska város összlakosságát jelenti.

És 2015. 02. 6.

És itt a vége az örvendezős, csak a szépre emlékezős írásomnak. Nem is fogom elrontani senki kedvét a valósággal. A továbbiakban napjainkról írok, amely napok semmiben nem különböznek az akkoriaktól. Én nem éhség sztrájkolni mentem, amikor elegem lett, hanem felmondtam. A rendszer, a mindenkori, ugyanúgy ellenőriz és önkényeskedik, hamisít és kitakar a hatalma megtartása érdekében. Az én életidőmben ez már a harmadik, vagy negyedik, vagy ötödik, örök visszatérés. A hibákat újra elkövetik, a berzenkedőket újra elhallgattatják. És az ugyanabban a cipőben járók, éppúgy nem szolidárisak a társaikkal, mint mindenkor.

vissza a lap tetejére

Share

“MTV” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Ágnes, személyesen nem ismerlek, de a nevedet jól. Én 1970 és 1999 között dolgoztam az MTV-ben irodalmi szerkesztőként (Vers mindenkinek, versműsorok, portrék)és az első csoportos kirúgással zavartak el.
    Mindaz, amit a 70-es évek televíziójáról írsz, az én fiatalkorom is. Csak én nem tudom (vagy már nem akarom) ilyen jó stílusban, ilyen élvezetesen közkinccsé tenni. Köszönöm, hogy olvashattam.
    A legjobbakat kívánom neked a szakmában(?) és magánéletedben is.
    Farkas Kati
    PS: A hajtogatott párnáid csodálatosak!

  2. Szia Ági!Nagyon jó írás, csak gratulálhatok!
    Személyesen kevés vágót ismertem, csak ha kijöttek a forgatásra is…
    Televíziós pályafutásom 17 éve alatt többnyire scripter voltam, az én anyagomból dolgoztak a vágók. Mikor kérdeztem, miért mindig naplóvezetőnek osztanak be, az volt a válasz; kevesen csinálják jól és Te jó vagy. Na, köszönöm! Ezért nem jutottam el oda, hogy a szamárlétrát kijárva, első asszisztens lehessek! Minél jobban dolgozol, annál biztosabban maradsz azon a szinten, amit jól csinálsz, ahelyett, hogy tovább léphetnél. Egyszer voltam I.asszisztens, a Török Ilinél (Tényleg, tud valaki róla?). Akkor viszont olyan pechem volt, hogy nagyon erős hangszálgyulladással dolgoztam végig. Ez azt jelentette, hogy szó szerint, nem jött ki hang a torkomon. Örült a stáb! Néma asszisztenst ritkán látni. Másodasszisztens sokszor voltam, stúdióban. Mégis, legtöbbször a scriptelés jutott osztályrészemül… Persze, szerettem csinálni, magam ura voltam, nem ugráltatott senki, nyugis munka. Csak számolni ne kellett volna! Azt mindig utáltam.
    Sajnos, mindig külsős voltam, 17 éven át. Időnként nem volt munka, akkor pénzem sem. Aztán olyan is volt, hogy egyik filmből vittek át a másikba, megállás nélkül. Időközben elkezdtem tanulni, hiszen volt szabad időm… Házi tanfolyamon adásrendezői, dramaturgi, szerkesztői “diplomát” szereztem, ami persze nem ért annyit, mint a Főiskolán elvégzett évek. Arra viszon elég volt, hogy elkezdhessek önállóan is dolgozni. Gyártottam szinopszisokat, bombáztam velük a vezetőséget. Magazin jellegű műsorokban már 5-10 perces riportokat szerkesztettem, rendeztem. Aztán végre az egyik o.vezető rendező megbízott bennem annyira, hogy elfogadta az egyik sorozatomat; “Régen láttuk” címmel. Három rész elkészült és lement adásba – állítólag jó kritikákat is kapott. Aztán jött a leváltások kora: azt a rendezőt leváltották az osztély éléről, az új főnöknek nem kellett a sorozatom tovább, pedig tizenkét részre terveztük. Viszont csk 3 rész elkészítéséről volt papír. Onnan indúlt az én kálváriám. Megint visszamentem játékfilmekbe asszisztensnek, scripternek, de többet akartam. Elvégeztem közben Havas Henrik újságíró-iskoláját, az elsők között. Már félidőben jelentek meg cikkeim, aminek örültem, de nem ezt szántam fő munkámnak, hanem csak egy kis pénzkiegészítésre, szórakozásra gondoltam. Aztán egyre kevesebb munka lett a TV-ben, alig indult film és jöttek a fiatalok, gőzerővel. Mivel külsős voltam mindenhol, alig kerestem valamit, nagy rezsi tartozásaim voltak. El kellett adni a lakást, ahol születésem óta éltem és kissebbe költözni. Közben, alig, hogy elköltöztem, kaptam egy agyértrombózist. Szerencsémre nem maradt vissza semmi, négy évi leszázalékolás után visszatettek dolgozónak. Igen ám, csakhogy hova? Már nem tudtam visszakerülni a TV-hez, más lett ott a világ. Viszont csak ahhoz értettem, minden tanulásom arra irányúlt. Nem találtam munkát sehol, egyre rosszabbúl éltem, illetve vegetáltam. Már a kis lakás rezsijét sem tudtam fizetni. Ekkor az egyik barátom mondta, hogy menjek az Önkormányzathoz, segítségért. Addig ez meg nem fordult volna a fejemben! Nos, azóta segélyen élek, de mivel évek óta nem emelték (25.650Ft), így már abból sem tudok kijönni. Egy éve végre szerencsém volt: szerkesztőségváltás történt a kerületi Újságnál, jelentkeztem és azóta nekik írok. Persze, csak a segély mellett, de azóta rendben vannak a számláim, sőt, végre bevezettettem az internetet is, ami nagyon kell a munkámhoz. Nem keresek sokat az írással, de szeretik, amit csinálok és ha így marad, megélek belőle. Betegségem óta eltelt 10 év, lassan 11 éve, hogy nem vagyok TV-s. Mégis az a 17 év volt a legszebb az életemben amit ott dolgoztam. Akkor is, ha sokszor nehéz volt, hosszú volt a nap – másnap mégis örömmel mentem újra. Hát, ez elmúlt, végleg. Mára már beletörődtem. Nem is tudnék 58 évesen napi 11-12 órákat dolgozni, szélben, fagyban, kánikulában. Közben azért sok apró betegség utolért, azokkal is kínlódom. Édesanyám ebben a korban már nyugdíjas volt – aztán 59 évesen elhunyt, rákban… Jövőre leszek annyi – nehéz év lesz számomra… Jó lenne egy biztos nyugdíj, bármilyen kevés, de mellette nem félnék, hogy nem léptem-e át azt a pézügyi határt, amikor már megvonják a segélyt. Akkor majd ugyanúgy nem tudok kijönni a fizetésből, mint a segélyből, mert nem kapok annyit 1-1 cikkért… Ez az eshetőség mindig a fejem felett lóg, ezért izgulok. Ettől eltekintve most viszonylag minden rendben van.
    Tehát, Ágikám, elhiheted, hogy jó, amit írtál! Gratulálok hozzá! Szeretettel: Ildikó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.