Avatás

Share

Így vasárnap délután, el-elbóbiskolva, a lehetetlen is lehetségesnek látszik. Ha megengedem, hogy lecsukódjon a szemem és nem akarok mindenáron ébren maradni, akkor lehet, hogy majd Veszprémben ébredek fel, a nagyszobában, az egyik modern francban – ahogy Apu nevezte az elbillenő, alacsony, bár kényelmes fotelt – a mellettem lévőben Anyu szunyókál és az egész élet még előttünk áll. Andris diplomaosztója a távoli jövő ígérete, kisgyerek még, a kisszobában alszik, és mi eltervezzük, hogy mindannyian ott leszünk, amikor doktorrá fogadják. „Hej Gyurikám!” – kiáltja Apu, „Mekkorát fogunk mulatni, a Kárpátiában húzza majd a cigány!
Nem a Kárpátiában, de megemlékeztünk rólatok. Itt vagytok, amíg mi is itt vagyunk.

Diplomaosztó
Diplomaosztó
Share

Karola

Share

Furcsa, hogy a számvetés, a múltra vonatkozóan történik. Azt hittem, hogy számot vetni, olyasmi, mint kockát vetni és a jövőbe kukucskálok a számvetés révén. Aztán megtudtam, hogy az elszámolni értelmében használatos. De, annak örülök, hogy több emberre gondolhatok jó szívvel, mint ahányra haraggal.

Karola néni a rendszerváltás előtt apáca volt. De, bezárták a rendházakat és az apácákat szélnek eresztették. Úgy feszült a bőr a csontjaira, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szárazon, fényesen. Egyetlen gramm fölösleges hús nem volt rajta. A két szeme, szinte kitöltötte az arcát. Andris után másodiknak, neki volt a legzengedezőbb beszédhangja, amit valaha hallottam. Inkább férfi, mint női hang volt. Mindig harsányan kacagott, sosem láttam rosszkedvűnek. Pedikűrösként jelent meg nálunk, Ómika, de főleg apu lábát ápolta.

A fehér lavórba tűzforró vizet hozatott, általában anyuval. Egy kancsóban ott állt az utánpótlás. Egy marék sót és egy darabka szappant tettek a vízbe. Heves sziszegések között, apu lassan, óvatosan eresztette bele a lábát. Tizenöt-húsz percig is áztatta, miközben Karola előkészítette a szerszámait. Mindenféle éles kis kések, ollók, reszelők. A beavatkozás alatt végig, hangosan és vidáman társalogtak, mindenféléről. Karola egy majdnem földig érő, fekete köpenyben járt. Különös, azóta sem érzett illat lengte körül. Érthetett a gyógynövényekhez is, mert maga készítette kenőccsel balzsamozta be apu lábát a pedikűr végeztével, amiért apu nagyon hálás volt. Györgyi úgy emlékszik, hogy egyszer meglátogattuk, egy magas fallal kerített ház, kis, sötét lakásában lakott. Gyűszűnyi likőröspohárból kínált meg bennünket, ragyogó zöld színű itókával. Györgyi úgy emlékszik, hogy nem apáca, hanem prostituált volt és öregségre találta ki a lábápolást.

– Jaaj!! Naccs’asszony! – kiabálta, ha valamit tréfásnak tartott és mindent annak tartott, elkapta anyu kezét, hogy megcsókolja. Anyu ezt nem bírta, mindig elrántotta. Apu tudta, hogy jobban megbántja, ha nem engedi, mintha hagyja.

Én még egy látogatásra emlékszem. Hirtelen megbolydult minden. Karola helyett egy nő jelent meg nálunk, aki elmondta, hogy Karola nagyon megbetegedett, haldoklik. Akkor mentünk el hozzá, apuval. Én kint várakoztam a fal előtt. Apu könnyezve jött ki. Karola nem jött többet pedikűrözni és senki nem töltötte be a helyét.

Share

Halottak napja – Apu

Share

Anyu, az agyvérzése után, élete végéig nem nyerte vissza a régi énjét, de korábbi szokásai közül sok megmaradt. Nem tudott beszélni, de bolyongott, kutatott a lakásban és amikor a kezébe akadt egy doboz gyufa, ügyesen meggyújtotta és a szájába akarta venni. Ekkor belátta apu is, hogy nem felejtette el, hogy dohányos, csak nem tudta kifejezni a cigi utáni vágyát. Ha egy pillanatra nem figyeltünk rá, akkor ment, szedte elő a létrát, vagy hokedlire állt, hogy elérjen valamit, valamit, ami elég magasan volt ahhoz, hogy létrára állhasson. Úgy kellett rá felügyelni, mint egy kisgyerekre. Aztán, egyszer csak apu telefonált, hogy anyu függönyt cserélt és leesett a létráról. Apu ekkora már, nem kelt fel az ágyból. Depressziós volt, a mozgáshiány miatt egyre gyengébb lett, amitől egyre rosszabb volt a kedve. Anyu véralvadásgátló gyógyszert kapott az agyvérzése után, emiatt a legkisebb ütéstől is nagy foltokban bevérzett a bőre. Az eséstől összeverte az arcát, lila és sötétkék foltok borították. Néhány seb is keletkezett rajta. Ijesztően eltorzult, láttam apun, hogy nem képes ránézni.
Lehet, hogy életében először megijedt.

Lehet, hogy addig nem halhatott meg – mint a mesében a szegény legény, amíg meg nem tudja, hogy mi a félelem. Mert apu nagyon bátor ember volt. Olyan, akiről a hősöket mintázzák. Amikor én megismertem, már elmúltak a háborús idők, nem láttam őt szembenézni puskák csövével. Hogy hősök vére csörgedez az ereiben, azt a hétköznapok kis bátorságpróbáin mutatta meg. Amikor a szemünk láttára ütöttek el egy fiatal nőt. A járókelők a csattanás hangjától hipnotikusa álomba dermedtek. Mint egy megállított filmkockán, mindenki rémülten egy irányba meredt, az úton heverő nőre. Csak apu szaladt a mozdulatlanok között, hogy segítségére legyen. Amikor egy kiránduláson, a fák közül, egy megvadult kutya rontott ki és rátámadt a mi kiskutyánkra, apu tétovázás nélkül felkapta Negrót, és a feje fölé emelte. Azt hiszem eszébe sem jutott, hogy a bestia rátámadhat.
Elutaztam hozzájuk Veszprémbe, de sokat segíteni nem tudtam. Anyu a véres arcával jött-ment, nevetgélt. Bárkinek ajtót nyitott, elosztogatta a pénzét, telefonját, egyéb holmijukat. Apu nem tudta megakadályozni. Amikor elindultam vissza és elköszöntem, akkor azt mondta, hogy többet nem kell jönnöm, mert ő most már meghal. Próbáltam ellenkezni, de nem engedte. Azt hiszem, hogy villámcsapás-szerűen felismerte, hogy nincs miért várni a holnapot. Már soha nem lesz jobb. Most tényleg vége. Olyan sokszor látszott úgy, hogy vége, aztán mégis jóra fordult minden. Annyiszor volt úgy, hogy ezt már tényleg nem lehet túlélni, de visszazökkent minden a régi kerékvágásba. Talán ezért is bizakodott olyan sokáig. Ott, akkor a szemem láttára vesztette el a hitét, hogy van; talán, van; lehet még.

Share

Újabb részlet a Transzillumináció című regényből.

Share

“Amikor egy-két éves volt a gyerekem, megszüntették a munkahelyemet, mindenkit elbocsátottak. Közismert, hogy a filmgyár Könyves Kálmán krt.-i telepét lerombolták, az eszközöket a megfelelő személyek kimentették a nekik megfelelő helyekre, a helyére buszpályaudvart építettek, amelyről természetesen – hiszen ez Magyarország – kiderült, hogy kicsi, nagy, jó helyen van, rossz helyen van, nincs megfelelő ventiláció, vagy éppen, hogy van. Többe kerülne átépíteni, mint újat építeni, de ha lenne rá pénz sem férne ott el az új stb. stb..

Az én életemben ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert ekkor határoztam el, na nem, hogy gazember leszek, hiszen a gerincesekhez tartozom, hanem, hogy leszarom. Nem etet meg többé senki, hogy egységben az erő, összetartozással, szabadsággal, csak még egy kicsit bírjuk ki -val. Nem hiszem el sem a politikai, sem a civil kezdeményezéseket, nem hiszem el, hogy a jövőt építjük magunknak vagy a gyerekeinknek. Senki barikádjára nem megyek zászlólobogtató golyófogónak, senki úszómedencéjében nem leszek csempe, senki házának nem leszek téglája, senki ügyét nem viszem a vállamon.

Mert az én jövőmet, a gyereke jövőjét az én apám teljes hittel és elszántsággal építette, sőt azt gondolta, amikor az egyenlő munkáért, egyenlő bért; nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés; ingyenes tanulás, ingyenes orvosi ellátás, lakás, munka, nyaralás mindenkinek; mondatokat kimondta, hogy az egész generációm jövőjét, jobb jövőjét építi.

Aztán kezdődött előröl. Minden, ami már a mienk volt, elfogyogatott a még jobb jövőt gyártók keze alatt. És most fel kell találni újra a spanyolviaszt.

Nemrégiben, tekintettel arra a meggyőződésemre, hogy akinek van bátorsága egy nép nevében intézkedni, annak a bűntudathoz is legyen bátorsága, levelet írtam a párt elnökségének, melynek apám 10 ezer éve a tagja volt, hogy hajlott korára, munkásságára és rendületlen hűségére való tekintettel nem lehetne-e valamilyen formában biztosítani őt arról, hogy nem felejtették el és fontos volt, amit tett. Kaptam egy választ, hogy ugyan nagyon sok a dolguk, de milyen jó, hogy szóltam és majd lesz valami, csak figyeljek. Nem kétséges, hogy aztán megnövekedett az őt, a 86 éves öregembert, frissen-fiatalosan letegező prospektusok, szórólapok, tájékoztató és reklámanyagok száma.”

Share

Idézet a Transzillumináció című regényből

Share

“Nem tudtam elszakadni tőlük. Egyszerre szerettem és gyűlöltem őket. Ők voltak a tökéletesek a szememben. Nem ért fel hozzájuk senki. És igaz, ami igaz, apu nem csak az okosságával emelkedett a többiek fölé, hanem a nagyvonalúságával, a humorával, azzal a különleges, másnál nem tapasztalt világlátásával, amelynek párját a mai napig nem találtam. Olyan sokkal volt több, mint a többiek. Mégsem vettem észre soha és most nem túlzok, hogy bárkit lenézett volna, magánál kevesebbre tartott volna, bárkivel éreztette volna a szellemi fölényét. Másrészt, nagyon pontosan meg tudta határozni egy konkrét ember konkrét helyét a környezetünkben. Soha nem áltatta magát azzal, hogy bedőljön valami formális, udvariasság, vagy ravaszság diktálta gesztusnak. Mégis hiányzott belőle bármilyen rosszhiszeműség. Újra, meg újra kitárta a szívét.

De a fiatalkori verseit eldugta előlünk. És maga elől is. Nem sóhajtozott másik élet után. De nem is fordult el a művészféléktől. Bele adott mindent a munkájába. Hitt abban, hogy hasznos és fontos, amit csinál. Bizonyos értelemben a semmiből építették az országot, hihettek is magukban. Hitt abban, hogy a megelőzés, a gyógyulás lehetőségét mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni. Hitt abban, hogy a gyógyszertár-hálózat fenntartása, fejlesztése az emberek, a nép javát szolgálja. Fura most, a rombolás zenitjén leírni ezeket a szavakat. Amikor elkezdtem őt figyelni, akkor is rombolás után voltunk. Összeomlott egy rendszer, amelybe a nép nagyobb részének nem volt meg mindehhez a joga, és romba dőlt egy ország a háború miatt. És ők a szemétből, a maradékokból egyenként kiszemezgették, hogy mi és hogy maradjon meg. Hozzáadták saját testi-lelki erejüket és építkezni kezdtek. Másfajta romokat takarítottak, mint ami most van. Most azt az országot rombolják, amit egy nép magának épített. Jól-rosszul, de vér-verítékével. Apáink országát. Nem kizsákmányoló, rabszolgatartó oligarchák kis királyságait, hanem a közös vagyont. Hát, már nem sok maradt, nem kell már sokáig sírni emiatt. Az ide-oda államosítás haszonélvezői közben röhögnek a markukba. Az ilyen buta népnek bizony jól jött az a néhány elszánt és tiszta szívű komcsi, aki megvédte őket, amíg élt, a vérüket szívó parazitáktól.”

 

Share