Szerelem

Share

Én, ha nem egy saját nagyszerűségemtől elkáprázott, felfuvalkodott hólyag lennék, akkor megkérdezném Makk Károlyt, hogy van-e valami mondanivalója, hozzákezd-e egy összefoglaló műhöz? (Vajna nevében írtam tegnap azután, hogy felébredtem egy álomból, amelyben Darvas Liliként örültem és szomorkodtam a múltból váratlanul rámtörő, elfelejtettnek hitt képektől. Már csak azt nem tudom, hogy hol fogom újra megnézni.)

Share

A vér nem válik vízzé…

Share

Éppen csak betoppantam a televíziózásba, 1982-83 körül, amikor Árvai Joli elvitt magával egy zártkörű vetítésre. Jeles András Álombrigád című filmjét vetítették. Az első végleges változatot, bármilyen paradoxul hangzik is ez, de még munkakópiáról.
Persze, soha nem tudhatom, hogy az időérzékem rossz, az emlékezetem csal meg, vagy tényleg korábban láttam mint, hogy éppen egy másik elképesztően eredeti filmje, az Angyali üdvözlet utómunkái alatt vágtam én is a filmgyárban. Hiszen a szocialista cenzúra hosszú évekre volt képes dobozba zárni filmeket, bármit, míg el nem veszítették aktualitásukat, frisseségüket és végképp érdektelenné váltak a közönség számára.
részlet
Annyit tudtam csak a filmről, hogy Rátonyi Róbert a főszereplő, akit mint komikust láttam néhányszor a tévében énekelni és táncolni, olyanféle zenei kísérettel, amit nagyon nem szerettem. El sem tudtam képzelni, hogy ő egy igazi színész. Természetesen láttam a Kis Valentinót és “nagyon bírtam”, hogy lett egy film, ami “rólam” szól. De, tényleg! Jól emlékszem például, hogy középiskolás koromban többször étkeztem a Palace éttermében, azt képzelve, hogy majd a hely igazolja a minőségemet.

Egyszóval kíváncsian várakozva ültem a hatalmas, süppedős fotelekben úgy, mintha nélkülem nem készülhetne film abban az országban. A vetítés végére teljesen lenyűgöződtem és elköteleződtem. Beláttam, hogy a film nem az, amit addig gondoltam róla – nyilván azok alapján, amiket addig láttam, hanem képes eredeti gondolatokat, eredeti módon kifejezni, hasonlóan az irodalomhoz, a zenéhez, a képzőművészethez. Aztán félfüllel hallottam, hogy átvágva sem engedik bemutatni. Emlékszem, nagyon sokáig nem értettem, hogy miért félnek a politikusok a filmektől, a regényektől, hiszen akik értik, azok úgyis tudják, akik nem, azoknak meg hiába beszélnek a művészek. Kicsit még mindig így gondolom. Nagyon örültem, hogy láthattam, hogy van valaki, aki hasonlóan gondolkodik, mint én és veszi a fáradtságot, hogy elmondja helyettem is.
Teltek- múltak az évek és a filmgyárban dolgoztam, amikor a szomszédos vágószobában az Angyali üdvözlet utómunkálatai folytak. Zenefelvétel volt éppen és aznap hiány volt valakiből, aki bent figyeli a stúdióban a tekercseket.
részlet
A mai napig büszke vagyok rá, hogy egy délelőttöt Jeles filmje közelében tölthettem. Nagyon izgatott voltam, hogy megfelelő leszek-e a feladatra. Éva csipkekendőjét fújta a szél, annak kölcsönzött szürreális, szép hangokat a zeneszerző. Azt akartam leírni, hogy nem emlékszem, mi volt a feladatom, de ettől rögtön eszembe is jutott. “Szinkronvadászként” kellett ott lennem. A szinkronvadásznak kell eldöntenie, hogy alávágható-e az utószinkronhang a jelenetnek, vagy meg kell ismételni a felvételt.
Mondjuk a megfelelőség mítikus értelmében megbuktam, mert Jelesnek eszébe sem jutott, hogy máskor is bevonjon a munkába.
részlet
A linkeket most keresgettem az interneten. Nem tudom, hogy a filmekhez hozzá lehet-e jutni, jó minőségben meg lehet-e nézni.

SAMSUNG CSC
Share

Éva néni, az egyik angyal

Share

Anatómiai tanulmányait meg-megszakítva, kisfiam annak is szentelt időt, hogy a kimúlás utáni test állapot változásait monitorozza. Az egészben vásárolt csirke, az ő szakértő boncolása után kerülhetett csak konyhai feldolgozásra, de a csirkefejeket még akkor sem engedte át. A hűtőszekrényben volt egy rekesze, ott várt rá, a hosszas utánjárással beszerzett disznó szem, később disznó szív. Egy darabig itt gyűltek a csirkefejek is. Aztán, amikor statisztikai mennyiség gyűlt össze, akkor egyenként cérnára fűzte és a szekrények zsanérjaira akasztgatta őket. A rothadást és megsemmisülést kívánta ezzel a módszerrel megismerni.

Éva néni, a pót-nagymamája már hozzászokott, hogy mindent megengedek Andrisnak. Tudta, hogy nem kell rászólni, ha felmászik a nagy szekrény tetejére, hogy a mennyezet alatti falszakaszon próbálgassa, milyen mély gödröt tud ütni egy kalapács suhintással. És akkor sem kell szólni, ha a szekrényről szaltóval ugrik le az ágyra. Nem kell szólni, ha filctollal ír a falra, vagy térdre rogyva a komód előtt, minden darabot, egyenként kirámol a földre. Viszont, akkor sem kellett szólni, amikor a gödrökön vakolni tanult, vagy székre állva, hogy elérje az edényeket, mosogatott.

De, soha nem felejtem el a hangsúlyát, amivel azt mondta, amikor legközelebb betoppant és észrevette az enyhén szagosodó fejeket.

– De, Ágikám! Azért ez, mégiscsak túlzás!

Ezt megértettük, mindketten, Andris is és én is. Ilyenféle kísérletre, többet nem került sor.

Hálás vagyok Éva néninek, hogy próbált medret szabni a liberális nevelési elveimnek és a maga részéről ragaszkodott a hagyományos nézetekhez.

Share

Beszorult pillanatok

Share

Beakadt pillanatok, beszorult pillanatok, a felejthetetlen pillanatok megfelelői, annak várakozás teljes kicsengése nélkül. Mert ezek nem feltétlenül rossz emlékek, de önállóan közlekedő emlékek. Akkor törnek rám, amikor akarnak, mint egy felkiáltójel, vagy felemelt mutatóujj kettéhasítják a jelent. Akaratom ellenére ott megyek a magas szárú, barna fűzős-cipőmben a veszprémi, vasúti felüljáró alatt, vagy a régi piac irányába. Fogom anyu kezét és hirtelen észreveszem, hogy majdnem olyan magas vagyok, mint ő. De mindenképpen nagyobb vagyok, mint ő. Most is érzem az akkori testemet, ami csak nagyon kevés emlékképemben érezhető. Általában az emlékeimben is a jelen állapotomban vagyok. Inkább visszaszállok, vagy rápillantok. Ez az emlék, a múlt egy darabkája – jelen valón. Ott élünk az örök gyaloglásban, szemben a csípős széllel. A felismeréssel, hogy milyen kicsi az anyukám, hogy gyámolításra szoruló és nem tud megvédeni engem.

Most, hogy mégis meghalt, pedig azt hittem, hogy talán – örökre – elodázható lesz a halála, egyre világosabban kirajzolódik az öröksége lényege. Az agyvérzése és az öregedése következtében lassan lefoszlott róla minden hozzátapadt szokás, tanult jellem. A végére itt maradt a lényege. Egy alázatos és szelíd szolgáló.

Ő nem olyan volt, mint én. Ha néha kereste is, hogy mi dolga a világban, a hétköznapok feladatai felemésztették minden idejét és nem tudott törődni saját lényegével. Még így öntudatlanul is nagyobb harmóniában élt önmagával, mint én valaha is fogok. Az élete így sem volt más, mint örökös szolgálat. De emlékszem, hogy főleg gyerekkorunkban, lázadozott ez ellen.

Share