Manapság

Share

Nem látom világosan a nyilvánosság előtt vádló áldozatok célját. Hiszen az erőszak bűntény, amit az elévülési idő lejárta előtt fel kell jelenteni a rendőrségen. Minden más jelentés, kétségeket von maga után, a jelentő szándékát illetően. Minden más jelentés pletyka, hírbe hozás, rossz hír terjesztés, netán rágalom. Természetesen a tanulságok levonása céljából nyilvánosságra lehet hozni bármit, de név nélkül. Aggasztóan alakul a jövő, a Facebook és egyáltalán az internet lehetőségeit kihasználó személyeskedések fényében.

Azt hiszem, hogy most a titkaikról a fátylat fellebbentő áldozatok bátorságát az hozta meg, hogy az első bejelentéseket sok további követte, így felébredt a remény, hogy a nagy nyilvánosság előtt tetemre hívott erőszaktevők megszégyenülnek, netán törvény elé kerülve meg is bűnhődnek. Még az is lehet, hogy a nyilvánosságra kerülő bűntetések mértéke eltántorítja azokat a potenciális erőszaktevőket, akik visszaélve a hatalmukkal újabb kényszerítéseken törik a fejüket vagy alkalom szülte tolvajként eljátszanak a gondolattal, de végül a várható büntetés elképzelése miatt elállnak a szándékuktól. Másrészt azt is figyelembe kell venni, hogy a nyilvánosság, bármilyen széleskörű is, még nem akadályozott meg sem bűncselekményt, sem háborút. A harc a csatatereken, a bíróságokon, a hálószobákban zajlik és a gyengébb így vagy úgy, de veszít.
Az idős mester vágyát kiszolgálva lehet szerephez, előremenetelhez, pénzhez jutni. Mert erőszak az is, ha valaki ellen éppen a saját fiatalságát és naivitását fordítják.
És később sem a hírnév, sem a bújkálás nem segítség, de egy bírósági ítélet sem gyógyítja be a sebeket. A szülőknek nagyon kell vigyázni a kislányaikra és kisfiaikra. Meg kell tanítani őket, hogy felismerjék a veszélyt, elkerüljék az őket manipulálókat. Meg kell tanítani őket, hogy kitől kérhetnek segítséget és a védelmükre kell kelni, ha segítséget kérnek.

 

Share

Casting

Share

Elindítottam egy játékot, Casting címmel, itt a honlapomon. Egyelőre magam játszom csak vele, mint gyerekkoromban, amikor képregényeket rajzoltam. Minden füzetlap egy jelenet. Minden jelenet középpontja egy figura. Egy nő, földig érő szoknyában, hosszú, kibontott hajjal. Én vagyok az. Az összes többi szereplőt, a jelmezeket, díszleteket, a történetet, a párbeszédeket – magamban hozzágondoltam minden oldalhoz.

Itt tartok most a játékommal is. Ezek a kis figurák nem azok, amikkel én játszottam, azok már régen nincsenek meg, hanem Andris régi játékait szedtem elő. Beállítom őket a jelenetbe, aztán annyi minden jut eszembe róluk, annyi mindent képzelek hozzájuk, hogy nem győzöm leírni. De, nem akarom, hogy a szavak kerekedjenek a képek fölé. A nehézséget ugyanaz a jelenség okozza, mint a családtörténetnél. A képek erős érzelmeket keltenek és felkeltik a kíváncsiságot a történetük iránt. A történet meg egyre több szót kér, hogy körülírjon és pontosítson, hogy elágazzon és burjánozzon.

Játszani nagyon nehéz!

Share