Megint Szentkuthy

Share

“KL: Miklós, még egy kérdés! Akár mint mélymagyar, akár mint európai, akár mint író, akár mint magánember: hogyan élted át az úgynevezett személyi kultusz éveit? Hiszen mint európai orientációjú írónak tragédia lehetett életedben.

SzM:  Én semmiféle ilyen tragédiát, tragikumot nem éreztem. Nem meglepő, ha azt mondom, hogy sok mindennel vagyok rokon, többek között a középkori kereszténységnek nem egy morális és költői ágazatával, ennélfogva: sub specie mortis, sub specie aeterni, minden történelmi korszak, minden nép, minden világtáj szempontjából látom az eseményeket – és akkor, ez a néhány esztendő nem is napfolt a történelemben, hanem csak szeplő, balga szépséghiba. Én nem üres fecsegésnek szánom, amikor hangoztatom: együtt élek a négymillió vagy négymilliárd év előtti őssejtekkel, együtt élek a legtávolabbi csillagképekkel, a világtörténelem minden fejezetével, a világ minden népével, mitológiájával, népfajokkal, tájakkal. Hát, ebből az óriási perspektívából, ilyen kulisszák közül, ne vegyétek hencegésnek, nem tudok egy ilyen történelmi periódust, ezen a kis területen túl tragikusan felfogni.”

Részlet Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások című végrendeletéből.

Ezzel párhuzamos az a gondolat, amivel vígasztalni szoktam fiatal ismerőseimet. (Kissé populárisabb formában, hogy ne törődjenek a koruk által rájuk kényszerített körülmények miatt, ne aggódjanak a sorsuk felől. Az előző generáció tagjai meghalnak és övék lesz a terep, hogy ugyanazokat vagy ugyanolyan hibákat és erényeket érvényre juttathassák, mint elődeik.)

Olympia írógép
Olympia írógép
Share

Saul fia

Share

Nem kétséges, hogy egy kiváló filmet láttam. A rendező nagy bátran rábízta egy hátra és egy arcra, hogy cipelje a film érzelmeit. Ő pedig, folyamatosan gondolkodott rendezés előtt és közben.

Valójában, minden jó film a madáchi tragédia parafrázisa. Minden gondolkodó művész, csakis egy tanulságot fogalmazhat meg. Talán a következő, vagy az azt követő nemzedék majd tudja, hogy mivégre vagyunk itt a földön. Addig sem szabad feladni a küzdelmet, ragaszkodni kell az élethez, megőrizni és ápolni az eredményeket vagyis mindent, amit eredménynek tartunk. Vigyázni kell a nőkre. Vigyázni kell arra, amit ők adnak.

Sajnos, Saul is korán jött még, mint Ómika. De, ezután, őt is őrzöm az emlékeim között és őrzi őt egy film emlékezete is.

Mai napig, mind korán vagyunk itt.

Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?! Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt: A por hull csak belé, e föld szülötte, Én glóriával átallépem azt. Szerelem, költészet s ifiuság Nemtője tár utat örök honomba; E földre csak mosolyom hoz gyönyört, Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifiuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
Share

Alapítvány és második alapítvány

Share

Amikor állatbőrökbe bugyolálva, fázósan kuporogtunk a tűz körül és a lángok játékát figyeltük a barlang falán, ábrándoztunk az égig érő lajtorjáról, a repülő szőnyegről, a szezámra táruló kincseskamráról, már akkor is féltünk, hogy ezekkel együtt feltaláljuk a túlnépesedést, az olajválságot és a fegyvereket. Éppen ott tartottunk akkor, ott, mint most, itt. Épp oly sötét van kint, mint akkor volt. Éppen annyira egyedül vagyunk, mint akkor voltunk. És most is csak reménykedhetünk, mint akkor reménykedtünk, hogy egyszer eljön az idő, amikor elmondhatjuk, hogy a jó úton jártunk és megérte.

Nekünk, az alapítvány önkénteseinek, soha nem szabad megfeledkezni a dolgunkról. Gyűjtögetjük és halmokba hordjuk az emberiség tudását, hogy a nálunk nemesebb és erkölcsösebb utódainknak, ne kelljen a barlangtól újra kezdeni az utat.

Írd le, fesd meg, rögzítsd, ahogy tudod, oszd meg és archiváld!

Share

Catalogus Rerum

Share

Természetesen a harmincas években is lehet keresnivalónk. Csak írástudóknak ajánlom az alábbi részletet az „első blogger” könyvéből.
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (1935), részlet

(77)
A GAZDAG kereskedő lánya pénzért zongorát tanít; a szegény dzsentricsalád fia nem vállal korrepetálást – „gőgből”. Milyen gyönyörű (sic loquitur), hogy a dúsgazdag lány nem akar tétlen életet élni: autón jár, de dolgozik. Micsoda erény! És az éhező dzsentrifiú milyen üres, erkölcstelen gőgben él: megalázónak tartja a munkát. – Mekkora fogalomzavar van ebben a „munka”-idealizálásban – mely nem erkölcs, hanem a kereskedő gépiesen lefutó neurózisa; aminthogy a dzsentri „gőg”-je nem gőg, hanem a személyiség, a külső-belső magány, függetlenség isteni értékének kultusza, racionális vállalása. A gazdag kereskedők „munka”-etikája tele van olcsó állogikával, képmutatással, vénasszony-romantikával, neurózissal: a világ egyik legelképesztőbb humbugja. Ha nem lett volna ez a puritánok által diktált „munka”-hisztéria, ma nem lenne munkanélküliség. Mi a kereskedőnek a „munka”: az amivel rogyásig meggazdagodhatik, esetleg ezrek és tízezrek egészsége árán úgy, hogy az egész funkció, amellett hogy végtelenül hasznos – etikának is látszik! A sweetcapitalist „munka”-etika gyökere, oka az egész elvadult etikátlanságnak, mely a mai szociális berendezkedéseket jellemzi.
Egyetlen etikai alapfogalom van számomra: a középkori aszkézis, úgy ahogy azt a keresztények csinálták. Abban a pillanatban, amikor az aszkézis helyébe a „szent munka” (quelle farce!) lép, abban a pillanatban, mikor az úgynevezett steril, őrült, beteges, komikus, raison-ellenes bizánci oszlopszent leszáll az oszlopról, hogy a „munká”-ban morálját: abban a pillanatban ott van a Tőke is. Válassz: bizánci őrült vagy vérszopó uzsorás, flagelláns hisztérika vagy „vezérigazgató”-nak föllírizált gyilkos Harpagon?
Mennyi primitív „gondolat” hemzseg az átlagemberben is az „aktivitás” fogalma körül: az ember reggeltől estig tegyen-vegyen, nők is dolgozzanak, produkáljanak, telefonok csengjenek, könyvelési könyvek duzzadjanak – miért? Aktívkodni csak úgy az aktívkodásért? Hogy haszna nincs az emberiségnek ebben a kapitalista világban az örökös produkálásból és vállalkozásból, azt manapság a vak is látja. A munka nem étosz, a mozgás a mozgásért nem értelmes: amerikai filmromantika (és dollár!) az egész.
Érdekes, hogy a kerekedők a világ legérzelgősebb, leggyermekibb lelkű emberei: tízéves kislányokban több cinizmus vagy realizmus van, mint ezekben a „tempó-tempó!”-verkliző „vezér”-ekben. Mióta a munka értéknek és erkölcsnek hazudtatik azok által, akik nyerészkednek belőle – azóta a világon nem sejtett uralma kezdődött a fikciónak. A kereskedők kiirtották az emberekből a realizmust, józanságot, gyakorlati észt: múltkor jártam egy bankban, s csodálkoztam, hogy a tisztviselők nem hahotáznak egymás szemébe az irracionalitás azon preciőz chinoiseire-jának láttára, mely egy ilyen bankot behálóz. Az alapfikció, a mítoszoktrojálók első dogmája persze az, hogy „realitás = pénz” (avagy „realitás = irodai munka”, „realitás = birkatenyésztés” stb. stb.). Pénz! és minden hajszálere: váltók, szerződések, valutaspekuláció, kereskedelmi trükk, a csalás ezer étosz maszkja. Ezt realitásnak hiheti elnőtt, épeszű ember? Az a benyomásom, hogy aki ezt állítja, csak viccel vagy képmutat; érdekből mondhat az ember csak ilyet – pénzért.
És szerelem, halál, természet, Isten: ezek szerintük a „fikciók”. a tenger, a gleccserek, a virágok, a zene: ezek csak vakációtöltelékek, üdülések – amibe Bach majdnem belehalt, az egy vigécnek kis üdülés vacsora előtt. Charmant. Ahogy beszélnek közművelődött emberek „Flucht in die Neurose”-ról, sokkal inkább kellene a kereskedőkkel kapcsolatban beszélni egy „Flucht in die Fiktion”- ról. Az emberek egy igen nagy, sőt legnagyobb százaléka csak a fikcióban, az absztraktban érzi jól magát: egy kitalált szerződésformulában (efemerek efemerje) realitást érez, és egy öröktől fogva elénk adott anyagi tengerben, anyagi nőben, anyagi halálban csak dekorációt, „schwächling”-ek játékait és metaforáit. Ezek a „schwächling”-ek azonban nagyon jól jönnek mégis: elbámulnak váltó helyett egy anemonán és hagyják a másikat dolgozni – viszont a munka etikájától agyonetizált kereskedőfióka Rolls-Royce autón megy zongoraórát adni, mialatt egy szegény zongoratanár éhen hal.
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (1935), részlet

Share