Rémálmok

Share

Ezt a bejegyzést a főzős Facebook oldalamon osztottam meg, de aztán leszedtem. Úgy éreztem, hogy becsapom azokat, akik egy jó recept vagy szép étel képek miatt kattintanak oda. Másrészt fontosnak tartom, hogy beszéljek azokról a tünetekről, amik egész biztosan a korosodással vannak összefüggésben. Hiszen voltam depressziós, sokszor szorongok és rémálmokból sem volt hiány. De ezek az újabban jelentkező, kifejezetten a lábam, térdizületem fájdalmával összekapcsolható álmok és érzések megleptek és félelemmel töltenek el.

Ezt a bekezdést csak erős idegzetűeknek ajánlom olvasásra. Legnehezebb a mélyalvás és a teljes ébredés közötti keskeny mezsgyén állni, ahonnan még látszanak az események, melyek között az éjszakát töltöttem; a válogatott, leginkább filmbe illő kínzások,amiknek hatására először úgy érzem, hogy ólomsúlyúak a végtagjaim, megmozdítani sem bírom őket, aztán kiderül, hogy egyáltalán nincsenek végtagjaim és kegyetlen fogvatartóim szűk dobozba zárták csonka törzsem és ha nem ébredek fel azonnal, akkor elmetszett ereimből sugárban spriccelő vérem hamarosan kifogy a testemből, viszont nem látszanak azok a dolgok, amelyek noszogatnának felébredni, mert vonzóvá tennék a nappalt. Így aztán hosszú percekig a küszöbön erőszakosan tolongó rémálmok visszaszorításával vagyok elfoglalva, felmérem a testemben esett károkat. Látom, hogy csak egy nappal lett öregebb, elesettebb, fájdalmasabb és ami éjjel történt az ott maradt abban a másik, kétségbeejtően fárasztó, az időt dupla gyorsan faló dimenzióban. Aztán eszembe jut, hogy el kell kezdenem főzni, ebédet ígértem, sok a dolgom és a kötelességtudatomra – mint eddig mindig – számíthatok. Nem felejtem az éjszakát, de csak messziről dönög a fejem körül a szörny, egy nyershús kóstolóra érkezett, kihajthatatlan fekete légy alakjában.

Budapest, Astoria
Budapest, Astoria
Share

Menekülők

Share

Kíváncsi vagyok, hogy ki és mikor fogja észrevenni a Saul fia Oscar díjának ünneplése közben, hogy ugyanolyan képtelen üldöztetés zajlik most a határokon, mint amilyenről a Saul fia szól. Nem olyan távoli a párhuzam, hogy emberek – beleértve férfit, nőt, gyereket – vándorolnak egy biztonságos hely reményében, bármilyen szenvedést elviselve. Pont úgy nézzük őket a járdáról, a tévében, mint a sokszor citált képen a Rákóczi úton vonuló, fegyveresekkel körbefogott, terelgetett zsidókat bámulták némán eleink.

A szemforgatás mibenléte ugyanolyan nagy kérdés, mint az összes, az emberi lényeget firtató kérdés. Ha valaki elosztogatja, az egyébként “könnyen” szerzett pénzét, azzal megváltja-e a belépőjét a mennyek országába, ha azt úgy teszi, hogy valamennyi, mondjuk egy luxushajónyi azért maradjon neki? Ha valaki “fáradtságos” munkája gyümölcsét egy díj formájában bezsebeli és ezt ünnepelve pezsgővel teli kristálypohárral koccint azt őt ünneplők, más olvasatokban tolvajok között, miután elfogyasztotta könnyű, királyrák vacsoráját, megváltotta-e belépőjét az “igazak” közé?
A szentek élete a legkönnyebb. Nekik nem kell a kognitív disszonancia csapdájában vergődve mentség, indok, ürügy vagy egyáltalán csak egy válasz után kutatni, ha egy számkivetett létezése megrendíti a biztonságát. A Teréz anyák nem filmet csinálnak, hogy önnön létezésüket igazolják.

Olvasd egy bölcs gondolatait a múlt századból!

“Lehet-e különbséget tenni vándorlás és bevándorlás között akkor, amikor az egész földgolyó egymás útját keresztező vonulások színhelyévé kezd válni? Azt hiszem, lehet: mint mondtam, a bevándorlás elenőrizhető poitikailag, a vándorlás nem; olyan, mint egy természeti jelenség. Amíg bevándorlásról van szó, egy nép még megkísérelheti gettóba zárni az újonnan érkezőket, hogy ne keveredjenek a helyiekkel. Vándorlás esetében már nincsenek gettók, így a keveredés ellenőrizhetetlen.
Azok a jelenségek, amelyeket Európa még bevándorlásként próbál megoldani, bizony már vándorlások. A harmadik világ itt kopogtat Európa kapuján, és belép akkor is, ha Európa nem akarja. A kérdés már nem az (csak a politikusok tesznek úgy, mint akik azt hiszik), felvegyenek-e csador-os lányokat a párizsi egyetemre, vagy hogy hány mecsetet kell Rómába emelni. A probléma az, hogy a jövő évezredben (mivel nem vagyok próféta, nem tudom megállapítani a pontos dátumot) Európa “úgymond” sokfajú földrész lesz, vagy ha jobban tetszik: “színes”. Így lesz, akár tetszik, akár nem.
Kultúrák szembenállása (vagy ütközése) véráldozattal is járhat, sőt meg vagyok róla győződve, hogy elkerülhetetlen lesz, és sokáig fog tartani. De a fajvédő (elméletileg) kiveszőfélben lévő emberfajta lesz. Vajon volt-e olyan római patrícius, aki nem tudott megbékélni azzal, hogy cives romani-k-ká váljanak a gallok is, vagy a szarmaták, vagy a Szent Pálhoz hasonló zsidók, vagy egy afrikai kerüljön a császári trónra, mint ahogy ez végül történt? Ennek a patríciusnak nem maradt fenn a neve, elmosta a történelem. A római civilizáció kevert kultúra volt. Épp ezért bomlott föl, mondják erre a rasszisták, no de ötszáz év kellett hozzá, teszem hozzá én – és gondolom, ennyi idő nekünk is elegendő ahhoz, hogy terveket szőjünk a jövőre. (…) Önök is tanúi annak, ami ezekben a napokban Olaszországban történik: tizenkétezeralbán érkezett hozzánk egy hét vagy alig több idő alatt. A közvélemény és a hivatalos álláspont befogadó, azok pedig, akik meg akarják állítaniezt az elviselhetetlennek ígérkező exodust, leginkább gazdasági és demográfiai érvekhez folyamodnak. De minden elmélet megdől a napról napra növekvő alattomos intoleranciával szemnben. A nyers intolerancia sommásan ítélkezik egy népcsoportról, és ez kitűnő alapot nyújt minden későbbi rasszista elmélethez: ha az Olaszországba menekült albánok között volt olyan, aki tolvaj vagy prostituált lett (és volt olyan), akkor minden albán tolvaj és prostituált.

Azért szörnyű ez a leegyszerűsítés, mert bármelyikőnket állandóan kísért: elég, ha ellopják a bőröndünket a repülőtéren valamelyik országban, hogy hazatérve, fennen hangoztassuk, hogy nem szabad megbízni az ott élőkben.

Végezetül: a legiszonyúbb intolerancia a szegényeké, mert ők a különbség első áldozatai. A gazdagok között nincs rasszizmus. Lehet, hogy a gazdagok alkották meg a rasszizmus elméletét, de a szegények között jelentkezik a gyakorlatban (és ez jóval veszélyesebb).

Az értelmiségi nem képes harcolni a nyers intolerancia ellen, mert a gondolat nélküli puszta állatiassággal szemben a gondolat fegyvertelen. De a doktrínába foglalt intolerancia ellen késő, mert amikor az intolerancia elméletet gyárt magának, már elkéstünk a leverésével, hisz épp azok váltak áldozatává, akiknek ezt meg kellett volna tenniük.

Hát ez a nagy kihívás. Toleranciára nevelni az  etnikai vagy vallási okokból egymásra lődöző felnőtteket, elfecsérelt idő. Túl késő. Már a legzsengébb gyermekkorban el kell kezdeni a folyamatos nevelést: gyökerénél kell elkapni a nyers intoleranciát, mielőtt még könyvbe foglalnák, és mielőtt túl vastag és kemény magatartási héjjá keményedne rajtunk.”

Umberto Eco: Miben hisz, aki nem hisz? részletek 1995/96

Share

Alapítvány és második alapítvány

Share

Amikor állatbőrökbe bugyolálva, fázósan kuporogtunk a tűz körül és a lángok játékát figyeltük a barlang falán, ábrándoztunk az égig érő lajtorjáról, a repülő szőnyegről, a szezámra táruló kincseskamráról, már akkor is féltünk, hogy ezekkel együtt feltaláljuk a túlnépesedést, az olajválságot és a fegyvereket. Éppen ott tartottunk akkor, ott, mint most, itt. Épp oly sötét van kint, mint akkor volt. Éppen annyira egyedül vagyunk, mint akkor voltunk. És most is csak reménykedhetünk, mint akkor reménykedtünk, hogy egyszer eljön az idő, amikor elmondhatjuk, hogy a jó úton jártunk és megérte.

Nekünk, az alapítvány önkénteseinek, soha nem szabad megfeledkezni a dolgunkról. Gyűjtögetjük és halmokba hordjuk az emberiség tudását, hogy a nálunk nemesebb és erkölcsösebb utódainknak, ne kelljen a barlangtól újra kezdeni az utat.

Írd le, fesd meg, rögzítsd, ahogy tudod, oszd meg és archiváld!

Share

Kontraszelekció

Share

Évtizedek óta, most túloztam, hiszen öröktől fogva, kontraszelektív a vezető pozícióba kerülők kiválasztódása Magyarországon. Egyszerű oka van, a vonal fölött, hatványozódik a pénz és egyéb juttatások mértéke, érdemes ráhajtani a pozícióra. Jöttek az uram-bátyámok, aztán a káderek, a csókosok, a nyelv szerencsére örökifjan reagál a változatlan változásaira. Értelemszerűen, az így szerzett hatalom birtokosai sem a szakmai hozzáértésükkel, sem vezetői képeségükkel nem emelkednek ki az átlagból, ha egyáltalán van nekik. De, egy kupac félhülyét eltartani, már se nem osztana, se nem szorozna. Emiatt nem szólnék. De közülük nem egyet elkap a hatalmi téboly, amikor bársonyszék kerül a segge alá és elkezd irányítani. A szakmához jobban értőt eltávolítja, különösöen, ha az van elég orcátlan elmondani a véleményét. Ekkortól omlik össze egy-egy szakma, veszíti el hitelét egy-egy hivatás, válik életveszélyessé az utca, a közlekedés, az orvoslás, a mezőgazdaság és folytathatnám a felsorolást az életünk minden területéről. Az ördögi körből nincs menekülés. Hogy a megszerzett pozícióját megtarthassa, még több olyan alattvalót kell maga alá gyűjtenie, akik nem az érdemeik, hanem a szolgalelkűségük miatt alkalmasak a posztjukra. Bepiszkít mindent a primitív, tanulatlan csőcselék dilettáns ügyetlenkedése.

Share

Márai Sándor naplóját olvasom

Share

“A római egyetemen ötezer diák tüntetett a diákságot szervező kommunista szakszervezeti vezetőség ellen. Szétverték az egyetem tantermeiben és laboratóriumaiban a berendezéseket. A spontán dühkitörésről készült felvételek tanulságosak. A kommunista bűvészinasok, amikor szétrombolják a magánvállalkozás rendszerét, fogvacogva észlelik, hogy üres ígéreteken túl nem tudnak semmit a helyébe tenni. Ugyanakkor a dühöngő diákok üvöltenek, hogy a diploma nem ér semmit, mert a diplomások nem jutnak álláshoz. A kommunisták ilyenkor hallgatnak arról, hogy a kommunista államokban többek közt azért nincs intellektuális munkanélküliség, mert nincs munkanélküli segély. A diplomást, aki nem dolgozik, munkakerülőnek, a társadalom henyéjének nyilvánítják. Amerikában a munkátlan diplomás elmegy teherautót vezetni, és nem érzi kisebbrendűnek magát. Az olasz, hamis ígéretekkel elvakított diplomás munkanélküli nem hajlandó az átmeneti krízisidőben kézimunkát végezni Nápolyban vagy Milánóban – inkább szétrombolja az egyetemet és fenyegeti a szakszervezeteket.”

1977-ben írta. Olasz helyett mondjunk magyart és rögtön aktualizáltuk a gondolatot. Ugyan nálunk most van segély, de nyilvánvalóan nem elegendő megélhetésre, tehát olyan, mintha nem is lenne. A többi stimmel.

Share

Újra Ő

Share

Csak azt folytatom, amit ő elkezdett. Már gyerekkoromban is csodáltam a szépen albumokba rendezett fényképeket. Némelyiknek, sajnos, hogy csak némelyiknek a hátára  nagy betűkkel feljegyzett neveket. Akkoriban, amikor együtt nézegettük a képeket, biztos, hogy részletesen elmondta, ki kicsoda. Ma már a feledés veszélye nem fenyegeti a digitálisan gyűjtögetőket. Mindenféle jegyzeteket lehet hozzáfűzni a feltöltött képekhez. És a honlapom céljára is rájöttem.Nem más ez, mint egy képeskönyv múltról, jelenről. Ómika boldog lenne, ha ebben a korban élhetett volna a hobbijának. Folytatom amit elkezdett, neki és helyette.

Share