Szemforgatás

Share

Legjobban ezt a nyomorult szemforgatást utálom. Mintha nem emlékezne mindenki pontosan a gyerekkorára vagy a fiatalkorára. A deviáns vagy perverz – gyakorlóinak persze normális szexuálitással – kora gyermekkoromban találkoztam, amikor fülről-fülre suttogásokból kiderült, hogy az egyik osztálytársamat a nyári szünetben egy szatír molesztálta, majd megerőszakolta. Hat éves volt. Az általános iskola első osztályát fejezte be. Egy másik osztálytársam harmadikban elmesélte, hogy az előző iskolájában, a harisnyanadrágja derekán keresztülnyúlva tapogatta rendszeresen a tanítóbácsi. Negyedikben a kisegítő énektanár az egyensapkánk fémcsatjával ütötte meg egy osztálytársamat úgy, hogy betört a feje. A középiskolában nem volt titok, hogy melyik lány melyik tanárral feküdt le és olyan tanárok is voltak, akik évekig tartó viszonyt tartottak fenn a diákjaikkal. A hátunk mögött álló, hozzánk dörgölődző rajztanár mindennapos élmény volt a lányoknak. Nekem, amikor ajánlatot tett, azt mondta, hogy már a felvételin – tizennégy éves voltam – kinézte magának a melleimet. Sokáig próbálkozott, amíg egyszercsak nagyon durva szavakkal vissza nem utasítottam. Hirtelen hármas lettem rajzból és áttett egy másik rajzcsoportba. Megfenyegetett, hogy soha nem fognak felvenni a főiskolára. Ezzel többen megfenyegettek, máig nem tudom, hogy kinek köszönhetem, hogy nem járhattam a képzőre. Ez volt az a tanár, aki úgy adott ki egy több kiadást megért könyvet, hogy a mi rajzainkkal illusztrálta, amelyek felhasználásáért senkinek nem fizetett. Egy másik tanárom felesége, akivel az iskolától független társaságban ismerkedtem meg, rámtámadt, hogy mindent tud rólam és a férjéről, de őt már ez nem bántja. Azt a tanárt csak messziről ismertem, nem tanított, fel is háborodtam a gyanusításon. A szüleimnek csak az érettségi után mondtam el, mert nem akartam őket nehéz helyzetbe hozni. Így is kérdezték, hogy mit tegyenek, feljelentsék-e, de azt gondoltam, hogy nem éri meg a hercehurcát. Azt nem tudom, hogy a verbális erőszak létező kategória volt-e annak idején vagy akár most az e? Egy jó filmet láttam erről a napokban. Fel is tettem a Facebookra, hogy nézze meg, aki teheti.

Bizonyosság

Ebból is az derül ki, hogy más okoskodni valamiről egy tárgyalóteremben vagy akár a széles nyilvánosság előtt és megint más érvényesíteni a napvilágra került eset jogi vagy erkölcsi konzekvenciáit. Félek, hogy a vak komondorok országában csak a börtönerkölcsben bízhatunk. Ha végre lebukik és elítélik a gyerek vagy nő – bántalmazót vagy molesztálót, akkor a benti igazságszolgáltatás megoldja azt, amire a társadalom nem képes. Én nagyjából mindig meg tudtam védeni magam, de nem állíthatom, hogy nyomtalanul suhantak el fölöttem ezek és még sok, nem említett esemény.
Viszont amikor gyerekem lett, egyetlen percig nem áltattam magam azzal, hogy biztonságban van. Amit, akit lehetett leellenőriztem, férfit, nőt, felügyelőt, tanárt, edzőt szemmel tartottam és amikor Marci bácsi rácsapott egy kisfiú fejére az uszodában, nem engedtem többet a környékre sem a gyerekemet.

 

Share

A (z Oszkár) gálám kifordul

Share

Tágas, rugalmas lélekre vall együtt pózolni Vajna Timivel, átvenni az Oscart, fanyalogni a díjátadó vendégein és közönségén, átvenni a Kossuthot, aztán kimenni a pedagógus tüntetésre.

“A gálám kifordul” – ahogy Ómika mondaná. Tudom, tudom; mennyire igazi magyar vagyok, hogy nem tudok együtt örülni… stb., csak azt mondja meg valaki, ha a Saul fia alkotói ezt megengedhetik maguknak, akkor mit várhatok a többiektől?

Szóval, a III/III-as Agent Oszkár után kaptam egy mindenek fölött lebegő Oszkárt. Szerencsémre, a Légyről nem derült ki, hogy csótány.

“Te az igazság bajnoka vagy!” – mondta valaki enyhén gunyorosan, kissé szemrehányóan. Pedig, hol vagyok én Ómika megátalkodott eltökéltségétől, amellyel a szerinte egyedül üdvözítő utat járta; a könyörtelen, azonnali őszinteségét.

Épp ma gondolkoztam azon, hogy elegem van a Facebook agresszív cenzúrájából, meguntam, hogy nem én döntök, mit látok és engem kik látnak. Ez egybeesik azzal a csalódással, amit a fent említett fiatalember(ek) magatartása okozott. Így e kettő, elég ok ahhoz, hogy visszavonuljak honlapom elszigeteltségébe. Magvas gondolataimat csak az olvashatja ezentúl, aki kifejezetten engem keres.

Megcsömörlöttem attól, hogy túl sok mindent ismerek meg mások gondolataiból. Sokakról azt hihettem, hogy hasonlítunk, hiszen egy iskolába jártunk, ugyanabban a korban nevelkedtünk, olyan ruhát hord, amit  én is felvennék, korábban írt valamit, amit én is írhattam volna vagy csak egyszerűen szimpatikus volt a külseje alapján. De akaratlanul is látom, hogy kicsinyes, szűk-látókörű vagy éppen átgondolatlanul megengedő az elvárásaiban.

Viszont a Facebooknak köszönhetően, közelről láthattam a trónra kerülés és megtartása mechanizmusát. Sokan, akik elragadtatottan nyilatkoztak a filmről, a rendezőről, a Kossuth téri megjelenést, az egyébként értelmezhetetlen, de legalábbis többféleképpen és ellentmondásosan értelmezhető gesztus sorozatot, nem voltak hajlandóak hibának tartani, sőt megpróbálták erényként látni. Pontosan ez a gyávaság, saját csalódottságuk elismerésétől való félelem tartja a trónokon a királyokat. Ezzel a csalódással nem tudnak mit kezdeni a forradalmárból diktátorrá vált politikusok hívei sem.

Share

Már megint azt hittem…

Share

Azt hittem, már megint azt hittem, hogy a lehetőségekhez képest, aránylag jó helyen vagyok.

De ma, egy munkatársam, azt mondta a rezidensekre, hogy “a rohadékok”.

Az általánosítás, az egy kalap alá vétel, a kollektív bűnösnek bélyegzés,  kifejezetten ízlésem ellen való vétek. Megsértődtem. A szó eredeti jelentését értve. Felhorzsolódtam. Úgy éreztem magam, mintha kijelentette volna, hogy minden cigány rohadék, vagy minden meleg rohadék, vagy minden nő rohadék, vagy minden gyerek rohadék. Talán értitek, hogy gondolom.

Nem mellesleg,  többszörösen érintett vagyok. A családban végignéztem két gyerek munkáját is, akik minden idejükben, teljes erőbedobással készültek az orvosi egyetemi felvételire, hogy aztán egyetemi hallgatóként, éjt nappallá téve tanuljanak, a lehető legjobb eredményért. Aztán kórházakban, mentőszolgálatnál önkénteskedve, 24 órázva, 36 órázva, életeket mentettek, mentenek, gyógyítanak.

Lehet, hogy van olyan orvos, aki megölte a kollégám hozzátartozóját, vagy legalábbis nem gyógyította meg. Lehet, hogy felkészületlen volt, de az is lehet, hogy egyszerűen nem volt mindenható. Hiszen, tényleg vannak menthetetlen betegek. Gondolom. Ha egy orvos hibázik, vagy bűnöző, akkor éppúgy kijár neki a büntetés, mint bárki másnak. Meg lehet vádolni, be lehet perelni, le lehet csukatni, vagy meg lehet veretni, kinek-kinek ízlése szerint. De, csak őt!

Mit jelent az, hogy minden rezidens rohadék? Mit várhatok ennek az elnyomorított országnak az átlagpolgáraitól, ha a felsőfokon iskolázott, látszólag civilizált, látszólag liberális munkatársam nem értette meg a fenti gondolataimat?

Most már nagyon rosszul érzem magam…

Share