Mese

Share

BÉNLI-BÁRI, A MACSKA

(török mese, egyik gyerekkori kedvenc)

Volt egyszer egy szegény, nagyon szegény lány. Fiatal volt és szép, de nyomorúságos viskóban éldegélt. Valahányszor imádkozott, mindig felfohászkodott:
– Édes Istenem, ne hagyd, hogy meghaljak, míg nem laktam negyvenszobás házban!
Volt abban a városkában egy lakatlan negyvenszobás ház. Senki, de senki nem akart beleköltözni, mert valahány lakója akadt, mind otthagyta egy hét alatt. Úgy beszélték, hogy kísértetjárta hely.
Egyszer a ház gazdája közhírré tétette, hogy egy aranyért eladná. A kikiáltó napokon át hirdette, amit rábíztak, de csak nem jelentkezett vevő. Egyik nap eljutott abba az utcába is, ahol a szegény leány lakott. A lány meghallotta a kikiáltó szavát, az utcára szaladt, odahívta, és így szólt, hozzá:
– Szeretném megvásárolni a házat.
A kikiáltó ránézett, aztán gyanakodva válaszolt:
– Hogy te egy negyvenszobás házat akarsz vásárolni? Alighanem bolondot akarsz csinálni belőlem -, ezzel otthagyta.
A lány nem mert makacskodni, szomorúan nézett a tovasiető ember után.
A ház tulajdonosa este megkérdezte a kikiáltótól, hogy jelentkezett-e már vevő. Amikor megtudta, hogy senkit, de senkit nem csábít az ajánlat, nekibúsultan mondta:
– Hát kutyának sem kell a házam? Még csak kíváncsiságból sem kérdezősködött senki?
– A kutyának sem kell – válaszolt a kikiáltó. – Egyetlen vevő sem akadt, hacsak nem az a szegény lány, aki alighanem tréfás kedvében volt, azért mondta, hogy ő bizony szívesen megvenné. Nincs annak a szerencsétlennek annyija sem, hogy kenyeret vásároljon magának, s kedvére jóllakhasson! Én bizony nem vesztegettem az időmet azzal, hogy szóba elegyedjek vele!
– Rosszul tetted! Rögtön menj el a lányhoz, fogd a holmiját, s vele együtt vidd a házamba. Eladom neki. Negyven nap múlva is kifizetheti az árát, az egy aranyat.
A kikiáltó elment a lányhoz, s így szólt hozzá:
– Szerencséd van. Teljesült a vágyad, negyvenszobás ház gazdája leszel. Gyere, máris odaviszlek.
Egy birkabor volt a szegény lány minden vagyona, no meg egy csorba korsó. Nem váratta sokáig a kikiáltót, egykettőre elindultak, és hamarosan megérkeztek a negyvenszobás házba. A kikiáltó ott elmondta a szegény lánynak, hogy mit izen neki a ház gazdája, aztán ment a dolgára.
A szomszédok; mikor látták, hogy egy szépséges, magányos teremtés költözködött a hírhedt házba, mind odasiettek, hogy üdvözöljék; ízletes vacsorát vittek neki, s minden jót kívántak új otthonához. A lány azt sem tudta, hova legyen örömében.
Minthogy nagyon ájtatos volt, most is felkészült az esti imára, meg akarta köszönni Allahnak, hogy ilyen nagy szerencsében részeltette. Mikor a rituális mosdást végezte, könnyű lépteket hallott, majd látta, hogy egy fekete, egészen fekete macska jön befelé.
„Milyen jó hozzám az ég! – gondolta a lány. – Teljesítette álmomat, negyvenszobás házban lakom, s most még ezt a szépséges állatot is ideküldte, hogy ne legyek egyedül. Gyere, feketém, gyere, isten hozott!” – mondta a macskának.
Az ölébe vette, cirógatta, dédelgette.
Együtt szépen megvacsoráztak. A lány aztán fekhelyet készített a macskának a birkabőrön, a kabátjával betakargatta.
– Az ég küldött hozzám. Kedves vendég vagy nálam, azt akarom, hogy jól töltsd az éjszakát – mondta.
Jómaga a padlóra feküdt.
Másnap jó korán felébredt, s látta, hogy a macska máris elment. Mikor lehajolt a macska fekhelyére, hogy rendet csináljon, mesebeli fénnyel csillogó követ pillantott meg a birkabőrön, megcsodálta, de nem tudta, mihez kezdjen vele, fogta hát, s feltette a polcra. Így ment ez két héten át. A fekete macska minden este megjött, minden este együtt ettek, mert a jó szomszédok ezentúl is minden este hoztak vacsorát. A lány napközben soha nem látta a macskát, de a ragyogó kõ minden reggel ott volt a fekhelyén. Egy nap aztán így szólt magában a lány:
– Pár garast talán megérnek. Eladok egyet.
Fogta magát, elvitt egy követ a sztambuli Nagy Bazárba, s megmutatta az egyik ékszerésznek. Ez meg, mikor a szegény lány kezében meglátta a szikrázó drágakövet, ijedtében ugrott egyet, majd kiabálni kezdett:
– Takarodj innen! És ha nem akarsz bajt hozni magadra meg mindnyájunkra, ne mutogasd senkinek!
A szegény lány egy szót sem értett az egészből, szégyenkezve távozott a Nagy Bazárból, egyszer csak észrevette azonban, hogy szalad ám utána az ékszerész.
– Lányom – szólt hozzá, mikor utolérte -, az imént nyers szavakkal elkergettelek, mert ahogy a rongyos ruháidat meg ezt a csodálatos követ megláttam, hirtelenében azt képzeltem, hogy loptad.
S akkor az ékszerárus elvitte a lányt a feleségéhez, s töviről hegyire elmagyarázta neki, hogy s mint gondolja a teendőket. Az asszony pompás ruhákba öltöztette a szegény lányt. Ezután fényes hintóba ültek, és lalák meg szolgálólányok kíséretében a Nagy Bazárba hajtattak, s egyenest az ékszerárushoz mentek. A lány úgy tett, ahogy meghagyták neki: elővette a szikrázó drágaköveket, s így szólt az árushoz
-Mehmet efendi, lenne olyan kedves, és eladná nekem ezt a követ?
– Örömmel állok szolgálatára, úrnőm – válaszolt az ékszerárus.
Ezzel fogta a követ, elment, hogy összehívja a többi ékszerárust, és megbeszéljék az üzletet. Mikor visszatért, így szólt
– Úrnőm, felbecsültük a követ. Ha a Nagy Bazár minden ékszerárusa minden pénzét összeadja, akkor sem tudjuk kifizetni az árát.
– Beérem annyival, amennyit adhatnak érte – mondta a lány. No, a Nagy Bazár minden ékszerárusa kiürítette az erszényét, a pénzes ládáját, s két kocsit megraktak arannyal. A szegény lány egyszeriben az ország leggazdagabb lánya lett.
Soha többé nem akart elválni a derék Mehmet efenditől meg a jólelkű feleségétől, elhatározták hát, hogy ezentúl hármasban laknak a nagy házban, melynek valamikor oly gyalázatos híre volt.
A macska ezentúl is minden este megjött, virradóra eltűnt, s fekhelyén minden reggel ott szikrázott egy drágakő. Most már minden este aranyágyat vetettek neki.
Már harminckilenc napja volt, hogy a lány beköltözött új hajlékába. Szólott a szolgáinak, hogy eresszék be hozzá a kikiáltót, ha majd jön s keresi azt a szegény lányt, aki megvásárolta a házat.
A negyvenedik napon jött is a kikiáltó, de mikor meglátta a fényes házat, a szolgákat, azt hitte, hogy nem jó helyen jár. Megkérdezték tőle, kit keres, ő meg elmagyarázta. Ekkor bevezették a ház úrnőjéhez, aki nem egy, hanem kétezer aranyat adott neki és még ráadásul ezer arany borravalót, s most már igazán magáénak mondhatta a házat.
A lány persze közben nagyon szerette volna megtudni a macska jövés-menésének a titkát. Esténként gondosan bezárt minden ajtót, de akárhogy vigyázott, a fekete macska nyomtalanul eltűnt minden virradóra.
Ekkor elhatározta, hogy meglesi. . „Ma éjszaka nem fogok aludni” – határozta el.
De már kora este mély álom fogta el, s reggelre megint csak nyomtalanul tűnt el a macska.
A következő este megvágta az egyik ujját, és sót hintett a sebbe. A fájdalom ébren tartotta. Éjfél után a macska csöndesen felkelt, leugrott az ágyáról, felugrott az úrnőjéhez. Az úgy tett, mintha aludnék. A macska megcsókolta a két orcáját, leugrott az ágyról, az ajtóhoz sietett, s az magától felnyílt előtte. A lány meg ki az ágyból, egyenest a macska után. Amikor a kertfalhoz értek, látta ám a lány, hogy az is magától szétnyílik a macska előtt. Egy másik kertbe jutottak. Ebben a kertben gyümölcs helyett drágakő termett a fákon, a macska innen hozott minden este egyet-egyet úrnőjének. A fák mikor meglátták a macskát, felkiáltottak:
– Bénli-Bári, elaltattad az egyik kedvesedet, s most indulsz a másikhoz
A lány leszakított egy drágakövet, s keblébe rejtette. A fák ekkor menten elnémultak. Ezután megint egy másik kertbe értek, itt gyöngytől, gyémánttól roskadoztak a fák. A kert mélyén fehér falú ház. Mikor a ház elé értek, Bénli-Bári megrázta magát, s fiatalemberré változott, szép volt és erős, akár egy oroszlán. Belépett a kapun. A lépcsőn csodaszép asszony sietett elibe. Bevezette Bénli-Bárit az egyik szobába. Ott kettesben asztalhoz ültek, ettek-ittak, beszélgettek. Kis idő múlva a csodaszép asszony valami itallal kínálta Bénli-Bárit, ez ivott, s azonnal mélyen aludt. Az asszony ekkor fogott egy nyársat, vörösre izzította, s rányomta az alvó talpára, hogy lássa, elég mélyen alszik-e, azután átment a másik szobába. A lány észrevétlenül követte. Hatalmas termetű, csúf rabló várakozott itt. – Jól megvárattál, mondhatom. Nem tudtad otthagyni hamarabb? Így alig lesz időnk drágakövet szedni! A lány rögtön megértette, miről van szó, s jobbnak látta, ha gyorsan elillan. Kiosont a házból, s útközben látta, hogy éppen ideje volt már, hogy hazatérjen, mert a szétnyílt kertfalakon egyre szűkebbre és szűkebbre zárult a nyílás.
Másnap este, mikor a macska megérkezett, a lány szokása szerint simogatni kezdte.
-Isten hozott, feketém – mondta. Majd csipkelődve hozzátette: – Nos, hogy vagyunk, Bénli-Bári?
Ezt hallva a macska felugrott, fenyegetően morgott. A lány most már haragosan folytatta: Akár tetszik, akár nem, most már mindent elmondok. S elmesélte neki, hogyan szegődött a nyomába, s mit látott az éjszaka.
-S, ha nem hiszel nekem — fejezte be -; nézd meg a talpadat, majd meglátod az izzó vas nyomát!
A macska – azt már úgyis sejtitek – a périk királyának a fia volt. Megrázta magát, s daliás ifjúvá változott.
A menyasszonyom tehát megcsal, egy csúf rablóval lopja a kincseimet! Máris indulok, megbüntetem őket, bosszút állok rajtuk, amint érdemlik. De te, te csak hét év múlva láthatsz viszont, mert hét évnek kell elmúlni ahhoz, hogy újra megtehesd az utat, amit tegnap este végigjártál. Ezzel eltűnt.
Múltak a hetek, a hónapok, az évek . . . A hetedik esztendőben azt mondja a lány Mehmet efendinek meg a feleségének
– Ti még sohasem kérdeztétek, vajon asszony vagyok-e vagy lány . . .
– Nem is jutott eszünkbe – mondta az ékszerárus meg a felesége. – Igazán nem volt szép tőlünk.
– Nekem ugyanis férjem van – folytatta a lány. – Hosszú útra ment, hét esztendeig tart. De egy hónap múlva visszatér. Múltak a napok. Mintha csak az egész háznép esküvőre készülődött volna. A lány tudta, hogy a tengeren át fog érkezni az, akit férjeként szeret, és ezer arany jutalmat ígért annak, aki elsőnek pillantja meg a messzi távolban feltűnő hajót. Az egész környék a tengert leste, mindenki elsőnek akarta meglátni a vitorlákat. Egyszer aztán a látóhatáron felbukkant egy hajó; csillogott-villogott, akár a drágakő. A környék minden lakója a tengerpartra futott, hogy mielőbb láthassa az úrnő férjét. Az ifjú partra szállt, magával hozta kincseit, a csodálatos drágaköveket, melyekhez hasonlót még nem látott’ emberszem. Egyenest a ház selámlikjába tartott. Hívatta az imámot, hogy megújíthassa házassági esküjét.
– Ennek így kell lenni – magyarázta meg a kíváncsiaknak -, hiszen oly sokáig távol voltam a feleségemtől, oly sok éven át jártam idegenben! . . Az ember esendő, lehetséges, hogy valahol, valamikor mondtam valamit, ami semmissé tette eskümet. A város népe nagyon is helyeselte ezt a bölcs megfontoltságot, és az imám két tanú jelenlétében összeadta a fiatalokat.
„Lám, a férj éppen olyan kegyes, mint a felesége, igazán méltó a nemes hölgyhöz” – gondolták a vendégek.
Bénli-Bári és szép jegyese így ülték meg esküvőjüket. Bőven kijutott nekik minden örömből.

Share