Társadalmi munka

Share

Kislány voltam még, amikor elveszítettem a szüleimet. Akik, ugyanis a szocializmus rendületlen építése miatt, mindennap elmentek otthonról reggel fél hétkor és este hétig nem is kerültek elő. Na jó, szombaton néha már ötkor is otthon voltak.

Minket a nagymamám, Ómika felügyeletére bíztak, akinek így tág tere nyílt egzotikus génjei véletlenszerű átörökítése után, belső őrjöngéstől átfűtött szokásait is átruházni ránk.

Aztán a nagyszabású építkezés miatt a vasárnapomat is elvették, mert társadalmi munkát, máskor nem lévén idő, akkor kellett végezni. És kellett. Fel kellett építeni a Vidámparkot, az Állatkertet. Talicskáztak, sódert terítettek, rönköket szabtak, szóval csupa olyan munkát, amihez a diplomáik elegendőnek bizonyultak. Én is ott tevékenykedtem, nagyon szorgalmasan, hogy minél előbb legyen kész az ország és végre velem is foglalkozzanak. Nem a poént lövöm le, ha elárulom, hogy erre végül nem került sor.

Nem kétséges, hogy aztán egy ideig anyámat többször is láthattam, amikor az általános iskola egyik ideiglenes épületének éppen azt a házat jelölték ki, amely szemben volt az ő munkahelyével. Minden szünetben ott lógtam a kerítésen és kiabáltam neki. Amikor kinézett az ablakán, elkezdtem sírni. Nem jött ki és én sem mehettem oda hozzá. Máig sem értem, hogy miért.

Jó iskola volt különben. Éneket, zenét tanultunk.

Néhány tanulót, az arra érdemeseket, saját, úgy értem a szüleik költségén fellépésekre vitték, még külföldre is. A kísérő tanárok szintén a szülők költségén utaztak. Persze, hogy is mehettek volna el a kisgyerekek kísérők nélkül?

Betudhatom-e költségeim közé azt a megszámlálhatatlan rendezvényt, melynek fényét a belőlünk épült füzér emelte és hangulatát a mi kórusunk árnyalta. Jó, nem.

A középiskolában művészetet tanultunk. Részükről addig a befektetés, amíg a szaktanár bejött, hangulatos kis pipáját fogai közé szorítva, dörmögött okulásunkra anekdótákat. Ez a kibírható változat, a többit máshol írom meg.

De, mint minden kétkezi tevékenységnek, ennek is lettek tárgyi eredményei. Pohárkészletektől, mozaikokon át, bútorok, egyebek. Miután nem kevéssel hozzájárultunk az anyagköltséghez, amelyből a tanáraink saját eladásra szánt alkotásaikat is készítették, az év végi kiállításon megvehettük a saját munkáinkat. Legalábbis azokat, amiket már nem osztottak szét maguk között a tanárok.

Negyedikben már megrendelésre is dolgozott némelyikünk. Természetesen ingyen. Közintézmények falait burkolták be egy osztálytársam faintarziáival. Úgy emlékszik kapott oklevelet. Rajzainkat egy tanárom, rajzoktatás céljából írt könyvébe illusztrációnak tette be, (csak rajzokból állt a könyv!) ő már rég halott, a jogutódok a valahányadik kiadásnál tartanak, senki nem gondolja, hogy azoknak a rajzoknak szerzői is vannak. Lehet, hogy aláíratott velünk, gyerekekkel valami papírt, amelyben lemondunk a javára a honoráriumról. Csak azt ne mondjátok, hogy akkor még nem volt divat a jogdíj. Én is tudom.

A rabszolgamunka később is dívott, még akkor is szocializmus volt. A főiskolán, nem számolom össze, hogy hány vizsga-és diplomafilmet vágtam saját örömömre. Hány, de hány órát maradtam bent a tv-ben, hogy bármi áron, de elkészüljön az éppen soros nagy mű. Akkor meg éppen a túlóra nem volt divat.

Share

Részeg csöves

Share

2010 nyár

Kedves kutyámmal játszva kőbe rúgtam. El is törtem a lábam ujját. Nem fájt, hiszen azonnal elzsibbadt bokáig. Késő este, mikor komolyabban fájni kezdett, taxiba ültem – Andris fiam kíséretével – és elmentünk a János kórházba. Sok-sok sebesült társaságában várakoztunk. Ha ki is nyílt a kezelő ajtaja, csak azért történt, hogy egy ápoló, vagy beteghordó kiszaladjon, beszaladjon. Később becipeltek egy fémkoporsót. Utóbb, a várakozókat felszólítva, hogy álljanak odébb, ki is vitték. Így aztán, két óra elteltével, mondtam Andrisnak, hogy talán nincs is eltörve, és ha el is van, miért kéne ezt orvosnak látnia, menjünk inkább haza. Ismét taxiba ültünk.

Útban hazafelé, egy buszmegálló előtt az úttesten fekvő alakot pillantottunk meg. Mellette bekapcsolt vészvillogóval autó állt. A sofőr idegesen járt-kelt. A fiam szólt a taxisnak, hogy ki kell szállnia a sebesülthöz, hiszen orvostanhallgatóként és önkéntes mentőként nem engedheti meg magának, hogy segítségnyújtás nélkül továbbmenjen. A taxis zokszó nélkül félreállt, még az taxiórát is megállította.

Nem szálltam ki, a hátsó ülésről figyelte, hogy Andris az először elgázoltnak vélt asszony ellátásához kezd. A gázolónak vélt fiatalember szintén segíteni állt meg. Ő nem mert hozzányúlni az úton fekvőhöz, de hívására már érkezett a rendőrség és a mentők.

A begyógyszerezett, bepiált asszony körül hamarosan három járőr, a rohamkocsi háromfős személyzete és a fiam tevékenykedett.

Nem sokkal azután, hogy engem kapacitáshiány miatt nem volt lehetséges ellátni.

Mindez történt a XI. században, Budapesten, az én adómból, ahogy ezt mondani szoktuk mostanában, egyre gyakrabban.

Share