Nem kétséges, hogy egy kiváló filmet láttam. A rendező nagy bátran rábízta egy hátra és egy arcra, hogy cipelje a film érzelmeit. Ő pedig, folyamatosan gondolkodott rendezés előtt és közben.
Valójában, minden jó film a madáchi tragédia parafrázisa. Minden gondolkodó művész, csakis egy tanulságot fogalmazhat meg. Talán a következő, vagy az azt követő nemzedék majd tudja, hogy mivégre vagyunk itt a földön. Addig sem szabad feladni a küzdelmet, ragaszkodni kell az élethez, megőrizni és ápolni az eredményeket vagyis mindent, amit eredménynek tartunk. Vigyázni kell a nőkre. Vigyázni kell arra, amit ők adnak.
Sajnos, Saul is korán jött még, mint Ómika. De, ezután, őt is őrzöm az emlékeim között és őrzi őt egy film emlékezete is.
Mai napig, mind korán vagyunk itt.
- Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifiuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
