Vízililiom

Share

És még egy képet dédelgetek magamban. A víz színén hanyatt fekve lebegő gyerekemét. Az előzményekhez tartozik, hogy egy napon Andris kijelentette, ezentúl egyedül fürdik. Kiküldött a fürdőszobából és én többet nem nézhettem, ahogy pancsol, nem segíthettem törölközni és nem kereshettem a kád alatt a papucsát. Úgy küldött ki, olyan határozottan, egyszer és mindenkorra, mint ahogy később azt mondta, ezentúl egyedül megy iskolába vagy, hogy éjjel nem jön haza. Azt akartam, hogy dönthessen, akarjon és tudjon dönteni az őt érintő kérdésekben. Tehát, elégedett voltam vele és büszke voltam rá. Ugyan, minden távolodó lépésével tovább repedt a szívem, de nem annyira magammal törődtem, mint inkább féltem, hogy nem korai-e? Nem estem-e át a ló túlsó oldalára, az engedékenységem miatt? Nem bízok-e rá olyan döntéseket, amikre még nem érett? Féltettem őt mindentől, amit a túlburjánzó fantáziám elém lökött – rágódni rajta. Féltettem az utcasarkok szegletéből leselkedő pedofilok, szatírok elé koncként vetett, ártatlan gödölyémet. Aggódtam az érzéketlen, türelmetlen, ostoba felnőtt-világ lökdösődő, tolakodó, káromkodó portásaitól, pénztárosaitól, sofőrjeitől, járó-kelőitől, neveletlen,elfajzott kölykeitől, sötét gondolatokat szövögető pedagógusaitól, sorolhatnám napestig.

Elsős volt és minden reggel együtt szenvedtünk a korai keléstől. Imádta a vizet. Én azzal csalogattam, hogy reggel is fürödhet. Ő abban bízott, hogy ellocspocsolja az időt annyira, hogy elkésnénk és ezért talán, el sem indulunk. Sokszor tényleg el sem indultunk, hidegben különösen, nehogy megfázzon vagy annyira késő lett, hogy azt gondoltuk, ekkora késést még neki sem néznének el. Mert az én félelmetes világom őt szerette és sokat elnézett neki. Az oviban megértették, hogy nem akar ott enni és nem akar ott aludni, hónapokig csak egy-két órára ment be, kicsit játszani. Az iskolában megértették, hogy nem akar bemenni, vagy bemegy, de csak a lépcsőig, ott álldogál egy darabig, aztán hazamegyünk, megértették, hogy neki később kezdődik és korábban fejeződik be a tanítás, mint a többieknek. Mire iskolás lett, addigra írt, olvasott, sokjegyűt szorzott sokjegyűvel. Nem tudott focizni, tudott pingpongozni, de egyiket sem szerette, semmi vonzóval nem kecsegtette az iskola. Így aztán, ha egyáltalán felkelt, akkor teleengedte a kádat és míg ki nem hűlt a víz, nem került elő a fürdőszobából. A kád lejtős oldalán csúzdázott és egy lavór játékot, nem vízállóakat is beleértve, cipelt be magával a vízbe. Ha túl nagy lett a csend, akkor udvariasan bekopogtattam és érdeklődtem, hogy minden rendben van-e? Ilyenkor vidáman kikiabált, hogy persze! Aztán, amikor egyszer nem válaszolt a kérdésemre, ijedtemben jéggé fagyott a gyomrom a gondolattól, hogy mégiscsak megütötte a fejét a kád szélébe és vízbe fulladt. Kockáztatva, hogy csúnyán leteremt, ha rányitok, bekukucskáltam hozzá.

Lebegett a víz felszínén, mint egy vizililiom bimbó – épp végigérte a kádat – és mosolyogva aludt.

Share

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.