Aranyos szeglet

A világnak ebben az aranyos, de civilizálatlan szegletében, a kakukkfűillatú puszták népe, bizonyos rétegek -sokan, még csak az előttünk álló évtizedekben fogják napi használatba venni az olyan találmányokat, mint a mosogatógép vagy az autó. Lehetetlen tőlük azt kívánni, hogy a fenntarthatóság fejében, ahogy hozzáfértek -rögtön, önként le is mondjanak róluk. Szóval, még sokára lesz, hogy az elmaradt területek lakossága jövőre függesztett tekintetével, elengedje az ipari javakat. Másrészt, a digitalizálódás gyorsabban bekebelez mindannyiónkat annál, hogy időben észbe kapjunk. Ezért aztán, jó első alapítványistához méltón, Asimov utasításai alapján, amit tudok, amire emlékszem, azt rögzítem és hozzáadom az internetes felhőkhöz, hogy a következő generációk is hozzáférhessenek. Személyes visszaemlékezéseim épp úgy korom hűséges lenyomata, mint szüleim megmentett fotói, a család története. És most a hagyatékból felbukkanó recept füzet, ami nagymamám főztjét rögzíti, édesanyám tollából. Ezért is kell begépelnem, hiszen az ő általa használt zsinórírást, már a mostani írástudók sem tudják elolvasni. Így, a jövő nemzedékek analfabétái számára, majd könnyebb lesz emojikká alakítani a leírásokat.

Például, palacsinta egyenlő mosolyjel és egy telefonszám, ahonnan megrendelhető az elkészített étel. Biztos vagyok abban, hogy a kreativitás kipusztítása lesz olyan nehéz feladat, mint a bolygó tönkretétele, a globális felmelegedés kiprovokálása.

Finomság ízelítőül:

Mussolini bomba

10 dkg vajat 10 dkg cukorral habosra keverünk. 5 dkg vágott, cukrozott narancshéjat, 5 dkg apróra vágott fügét, 5 dkg apróra vágott csokoládét belekeverünk. Mikor már jól elkevertük, golyókat formálunk. A golyókat csokoládédarában meghempergetjük  és papírtálcákon tálaljuk.

Siófoki muskátli
Siófoki muskátli

Saul fia

Nem kétséges, hogy egy kiváló filmet láttam. A rendező nagy bátran rábízta egy hátra és egy arcra, hogy cipelje a film érzelmeit. Ő pedig, folyamatosan gondolkodott rendezés előtt és közben.

Valójában, minden jó film a madáchi tragédia parafrázisa. Minden gondolkodó művész, csakis egy tanulságot fogalmazhat meg. Talán a következő, vagy az azt követő nemzedék majd tudja, hogy mivégre vagyunk itt a földön. Addig sem szabad feladni a küzdelmet, ragaszkodni kell az élethez, megőrizni és ápolni az eredményeket vagyis mindent, amit eredménynek tartunk. Vigyázni kell a nőkre. Vigyázni kell arra, amit ők adnak.

Sajnos, Saul is korán jött még, mint Ómika. De, ezután, őt is őrzöm az emlékeim között és őrzi őt egy film emlékezete is.

Mai napig, mind korán vagyunk itt.

Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?! Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt: A por hull csak belé, e föld szülötte, Én glóriával átallépem azt. Szerelem, költészet s ifiuság Nemtője tár utat örök honomba; E földre csak mosolyom hoz gyönyört, Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.
Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifiuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.

Élhetetlen megélhetési bennszülöttként

Az én utcámban van egy ház, sok-sok megélhetési bevándorló és/vagy menekült embernek ad otthont. A bérbeadó vállalkozó, a belvárosi önkormányzattól vette meg a két emeletes társasház, önkormányzati tulajdonban álló lakásait. Három kivételével, az összes lakást. Mondjuk tizenötöt. Mondjuk, legyen mindegyik két szobás. Az harminc szoba. Éjszakánként 500 forintért lehet bennük megszállni. Negyven embernek egy szobában. Én nem hiszem el, de ezt beszélik itt az utcában. Ennek alapján a vállalkozónak egy napra 600000 forint bevétele van. Így egy hónapban kb.: 18 millió, egy évben kb.: 216 millió forint a bevétele. Hát én elég nehezen számolok, lehet, hogy el is tévesztem, de a fele is sok.

Magam megélhetési bennszülött vagyok, de az élhetetlen fajtából. Csak csodálom leesett állal ezt a sok, belvárosi, ügyes embert itt magam körül. Mi már így hatodika körül elkezdjük várni a másodikát.

SAMSUNG CSC

Vásárolok

Kedvenc aldilidlisparomban a tréfáskedvű pénztárosfiú – tudva-tudatlan – izgalmas szociológiai felméréseket végez. Az előttem álló vásárlóktól, miután beütötte a végösszeget, elkérte a személyigazolványukat. Közülük mindenki, négy vásárlót figyelhettem meg magam előtt, automatikusan nyúlt érte és vette volna elő, anélkül, hogy meglepődött, vagy kérdezett volna bármit is. Nyújtották a fiú felé, aki nevetve elhárította, azzal, hogy csak viccelt. Még egyszer mondom, nem a nemzeti dohányboltban vásárolni szándékozó fiatalkorúakról beszélek.

Hát, lakostársaim az úrban, mi folyik itt?

20150429_125217

Alapítvány és második alapítvány

Amikor állatbőrökbe bugyolálva, fázósan kuporogtunk a tűz körül és a lángok játékát figyeltük a barlang falán, ábrándoztunk az égig érő lajtorjáról, a repülő szőnyegről, a szezámra táruló kincseskamráról, már akkor is féltünk, hogy ezekkel együtt feltaláljuk a túlnépesedést, az olajválságot és a fegyvereket. Éppen ott tartottunk akkor, ott, mint most, itt. Épp oly sötét van kint, mint akkor volt. Éppen annyira egyedül vagyunk, mint akkor voltunk. És most is csak reménykedhetünk, mint akkor reménykedtünk, hogy egyszer eljön az idő, amikor elmondhatjuk, hogy a jó úton jártunk és megérte.

Nekünk, az alapítvány önkénteseinek, soha nem szabad megfeledkezni a dolgunkról. Gyűjtögetjük és halmokba hordjuk az emberiség tudását, hogy a nálunk nemesebb és erkölcsösebb utódainknak, ne kelljen a barlangtól újra kezdeni az utat.

Írd le, fesd meg, rögzítsd, ahogy tudod, oszd meg és archiváld!

Rend

20-25 évvel ezelőtt, sok dolgunk volt az utcán. Amikor kézen fogva igyekeztünk valahová Andrissal, mert vele csak sietni lehetett, egy-két lépéssel mindig előttem járt, nem előzhettem meg, sürgött-forgott, kaput, ajtót nyitott, elsőnek szállt fel, szállt le és azonnal intézkedésbe fogott, ha rendellenességet tapasztalt. Ha földön fetrengőt találtunk, akkor mentőt hívtunk, ha az orrunk előtt gurult le valaki a lépcsőn – kétszer is volt ilyen – akkor addig erősködtünk, amíg a metró ügyeletes intézkedett. És a helyszínen várakoztunk, amíg a rendőr, mentő meg nem érkezett és az ügy megnyugtatóan le nem zárult.
Munkába bandukoltam ma reggel, amikor az Arany János utcában két embert találtam a járda közepén. Az egyik hason, a másik hanyatt fekve aludt. Néhány lépéssel arrébb, kisgyerekeket sétáltató nagyszülőket láttam.
Eltűnődtem, ha most sétálnék az ötéves Andrissal, vajon megállnánk-e az összes csöves és alkoholista mellett és próbálna intézkedni?
Mit mondanak vajon a mostani anyukák a gyereküknek, a lépten-nyomon felbukkanó, újságpapírba takarózó, kukából vacsorázó, földről csikket szedegető emberek láttán.
Azelőtt is, azóta is, minden alkalommal, ha segítségre szorulót látok, találkozom a bennem élő domesztikálatlan állattal; menj tovább, mit törődsz vele! De hallom apu hangját is; már régen lejöttünk a fáról, emberek vagyunk.
Muszáj megállnom, muszáj megállnotok. Főleg muszáj megállnotok, ha gyerekkel vagytok, hogy ne szokjon hozzá ehhez a látványhoz és ne fogadja el normálisnak, hogy így élhetnek körülötte a magához hasonlók.
Hogy mi emberek, ne süllyedjünk vissza az állati létbe, vagy ha apunak úgy jobban tetszik, ne költözzünk vissza a fára.

Elveszítettük a lehetőséget, hogy az állam szervezeteibe kapaszkodjunk, azok segítségére várjunk. A hivatalok és hivatalnokok, remélem csak átmenetileg, de szem elől veszítették, hogy mi a dolguk. A törvények és jogszabályok labirintusa, bennfentesek játékos, ügyességi akadálypályájává vált.

De addig is, amíg újra meg tudunk bízni egymásban, ne engedjünk az emberségünkből!

Örökzöld kötelezők

Gépnarancs írja

Szerintem felesleges egyidejűleg aggódni azon, hogy nem olvas az ifjúság, meg azon, hogy mit. Aki egyáltalán olvas, arra rábízhatjuk, hogy mit, hiszen mindent. Aki nem, neki meg mindegy, hogy mitől lesz fél, vagy alul művelt; vacak könyvtől, ócska tv-műsortól, igénytelen zenétől. Ki-ki a maga és gyermekei fejlesztése érdekében tegyen meg mindent, amit jónak lát, amire képes.

(Nem találtam a hivatkozott Csepeli oldalon.)

 

Levéltár

Sajnos, a levéltári munkáról, amibe azért fogtam, hogy bővítsem a családfánk ismert adatait újabbakkal, kiderült, hogy nehéz, időigényes munka, ami jóval nagyobb felkészültségű nyomozót kíván, mint amilyen én vagyok. Nem működik annyira régimódian, mint amikor általános iskola hetedik osztálya utáni nyarán a veszprémi levéltárban töltöttem egy hónapot, de meg sem közelíti azt a technológiai színvonalat, amit én elképzeltem a felkeresése előtt. A régi, elsárgult, szagos anyakönyvek és egyéb, asztalnyi méretű kötetekbe rendezett lapok forgatása a mikrofilm ide-oda tekergetésével szemben viszont – élvezetes volt. Közelebb lehetett hajolni és ki lehetett silabizálni az elmosódott, olvashatatlannak látszó írást. Az is lehet, hogy most én vagyok rugalmatlan, amikor a törékenyre száradt papír érintését sírom vissza. Vagy, ha nem is rugalmatlan, de egérvérű…