Felújítás

“Amikor egy-két éves volt a gyerekem, megszüntették a munkahelyemet, mindenkit elbocsátottak. Közismert, hogy a filmgyár Könyves Kálmán krt.-i telepét lerombolták, az eszközöket a megfelelő személyek kimentették a nekik megfelelő helyekre, a helyére buszpályaudvart építettek, amelyről természetesen – hiszen ez Magyarország – kiderült, hogy kicsi, nagy, jó helyen van, rossz helyen van, nincs megfelelő ventiláció, vagy éppen, hogy van. Többe kerülne átépíteni, mint újat építeni, de ha lenne rá pénz sem férne ott el az új stb. stb..

Az én életemben ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert ekkor határoztam el, na nem, hogy gazember leszek, hiszen a gerincesekhez tartozom, hanem, hogy leszarom. Nem etet meg többé senki, hogy egységben az erő, összetartozással, szabadsággal, csak még egy kicsit bírjuk ki -val. Nem hiszem el sem a politikai, sem a civil kezdeményezéseket, nem hiszem el, hogy a jövőt építjük magunknak vagy a gyerekeinknek. Senki barikádjára nem megyek zászlólobogtató golyófogónak, senki úszómedencéjében nem leszek csempe, senki házának nem leszek téglája, senki ügyét nem viszem a vállamon.

Mert az én jövőmet, a gyereke jövőjét az én apám teljes hittel és elszántsággal építette, sőt azt gondolta, amikor az egyenlő munkáért, egyenlő bért; nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés; ingyenes tanulás, ingyenes orvosi ellátás, lakás, munka, nyaralás… ”

Ezt most magamtól idéztem, egy korábbi feljegyzésemből. Ma, amikor eloldalaztam a Kossuth téri építkezési kordonok mentén, majdnem felülbíráltam azt a nézetemet, hogy a tisztesség nem relatív. Mert a nagy dúlást látva az jutott eszembe, hogy Fletó, amikor megijedt az egyre közelebb nyomuló “csőcseléktől”, akkor kordont állíttatott, nehogy betörjék a fejét. De ez az ember, még egy tisztességes diktatúrát sem mer összehozni. A város “stratégiai” pontjai permanens felújítás miatt, halandó számára megközelíthetetlenek. Ha néha visszaszolgáltatnak egy-egy területet a városlakóknak, azokon jól látszik, hogy a kőbánya tulajdonos bankszámlájának egyenlegén kívül semmi sem változott.

Most írás közben meg arra jöttem rá, hogy azért nincs kedvem kommentálni napjaink eseményeit, mert minden szót idézőjelbe kellene tennem. A végén már magam sem tudnám, hogy azért-e, mert nevetséges, hogy azért-e, mert nyilvánvalóan álságos, vagy azért-e, mert magam sem hiszem, hogy felvettem a szótáramba.

Szavak

Azért jó egy nem túl látogatott blogot írni, mert úgy érezhetem, hogy bár nem a falaknak beszélek, de mozgalmat biztos, hogy nem indítok. Leírhatom a rémisztő tapasztalataimat, amik lehet, hogy csak engem rémítenek. És, ha néha jó dolgok történnek, annak itt örülhetek.
Nem hiszem el, hogy hány éve asszisztálok ahhoz a baromsághoz, hogy fennmaradhassanak és virágozhassanak az olyan kifejezések, mint a személyi jövedelemadó besz.számla kifizetőt terhelő, vagy szociális hozzájárulási adó besz.szla., egészségbizt. és munkaerő-piaci jár.kifizetőt terhelő,nyugdíjbiztosítási alapot megill.bev.kifizetőt terhelő. Könyvelőket és a apehnavos hivatalnokokat fizetek azért, hogy egyre újabbakat gyártsanak ennek az ismeretlen nyelvnek a szavaiból. Hónapról-hónapra egyenként átutalom a fenti címekre az ilyen-olyan összegeket, tudva, hogy ugyanabba a feneketlen bendőbe hullik a pénzem. Ahogy a nagymamám mondta, amikor a levesestányérból kérte a mákostésztát, hogy egy helyre megy. És tényleg! De, ahogy ebéd után a kiscseléd mosogatnivalója halmozódik, úgy halmozódnak valahol, valakinek az átutalásaimért levont pénzek is, ugyanott, ugyanabban a bendőben. Szégyellem magam, hogy kényszerű részvételem legitimálja ezt a világraszóló idiotizmust, ezt a minden képzeletet felülmúló abszurdizmust…aztán már csak mormogva, hogy a jó… k
Fel fog-e nőni valaha is az ember? Vagy csak tipródik körbe-körbe, hogy valamivel nagyobb terület jusson neki.

Megint világvége

Lehet, hogy nagyon hippis lesz, amit most írni fogok. Azt hiszem, hogy az a legnagyobb baj, hogy a civilizáció már elfeledtette velünk az egyik alapvetést. Egy közösség csak azokat a nem termelő tagjait táplálja, akiktől valamilyen egyéb hasznot remél a csoport számára. Ha nem veszi észre, akkor néhány tolvajt is elbír még, de túl sok nem termelő embert nem tud etetni. Hajdanán elsőül a nyomorékoktól – minek szaporodnának, aztán az öregektől – már nem tudnak szaporodni, aztán a férfiaktól – kevesebb is elég a szaporodáshoz – szabadultak meg. Praktikusan, éhen halasztással, háborúba küldéssel irtották ki őket. A tolvajnak levágták a kezét, így a szelekciós időszakban beleesett valamelyik fenti kategóriába, stb.
Megint elkanyarodtam.
Tehát, a civilizáció teret engedett, sőt dícsérte olyan érzelmeket, mint az együttérzés, az elnézés és hasonlók. Ezek a nemes eszmék erőre kaptak, ha eljött az idejük és elsorvadtak, amikor a túlnépesedés, a tolvajlás, a hatalommal való visszaélés miatt ismét az éhínség fenyegetett. Most, amikor a technikai, technológiai fejlődés olyan ütemben gyorsult fel, hogy ezt még annyira sem képes követni és kiegyenlíteni a társadalom alakulása, mint eddig, várhatóan bekövetkeznek a legnagyobb katasztrófák az eredeti egyensúly visszaállása érdekében. A tudatos életformától elvárható lett volna, hogy amint felismeri tettei következményeinek káros és veszélyes voltát, felhagy azokkal. Néhányan, már korábban, és valaki az utolsó pillanatban, már szólt emiatt. Még kisgyerek voltam, amikor Lorenz azt mondta, hogy elérkezett az utolsó pillanat, amikor még megállj lehet parancsolni az elkerülhetetlenül bekövetkező katasztrófának. Halála előtt azt mondta, hogy már késő. Az a kevés ember, akik tudatosan, a környezetüket és egymás vizeit nem zavarva éltek és élnek, kevesek lesznek ahhoz, hogy megmentsék az emberiséget. A mi kis országunk jól modellezi a fentieket. De, úgy látom, hogy most a fosztogatók is ráfaragnak. Fő az aranytojást tojó tyúk, készül az utolsó vacsora.

Catalogus Rerum

Természetesen a harmincas években is lehet keresnivalónk. Csak írástudóknak ajánlom az alábbi részletet az „első blogger” könyvéből.
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (1935), részlet

(77)
A GAZDAG kereskedő lánya pénzért zongorát tanít; a szegény dzsentricsalád fia nem vállal korrepetálást – „gőgből”. Milyen gyönyörű (sic loquitur), hogy a dúsgazdag lány nem akar tétlen életet élni: autón jár, de dolgozik. Micsoda erény! És az éhező dzsentrifiú milyen üres, erkölcstelen gőgben él: megalázónak tartja a munkát. – Mekkora fogalomzavar van ebben a „munka”-idealizálásban – mely nem erkölcs, hanem a kereskedő gépiesen lefutó neurózisa; aminthogy a dzsentri „gőg”-je nem gőg, hanem a személyiség, a külső-belső magány, függetlenség isteni értékének kultusza, racionális vállalása. A gazdag kereskedők „munka”-etikája tele van olcsó állogikával, képmutatással, vénasszony-romantikával, neurózissal: a világ egyik legelképesztőbb humbugja. Ha nem lett volna ez a puritánok által diktált „munka”-hisztéria, ma nem lenne munkanélküliség. Mi a kereskedőnek a „munka”: az amivel rogyásig meggazdagodhatik, esetleg ezrek és tízezrek egészsége árán úgy, hogy az egész funkció, amellett hogy végtelenül hasznos – etikának is látszik! A sweetcapitalist „munka”-etika gyökere, oka az egész elvadult etikátlanságnak, mely a mai szociális berendezkedéseket jellemzi.
Egyetlen etikai alapfogalom van számomra: a középkori aszkézis, úgy ahogy azt a keresztények csinálták. Abban a pillanatban, amikor az aszkézis helyébe a „szent munka” (quelle farce!) lép, abban a pillanatban, mikor az úgynevezett steril, őrült, beteges, komikus, raison-ellenes bizánci oszlopszent leszáll az oszlopról, hogy a „munká”-ban morálját: abban a pillanatban ott van a Tőke is. Válassz: bizánci őrült vagy vérszopó uzsorás, flagelláns hisztérika vagy „vezérigazgató”-nak föllírizált gyilkos Harpagon?
Mennyi primitív „gondolat” hemzseg az átlagemberben is az „aktivitás” fogalma körül: az ember reggeltől estig tegyen-vegyen, nők is dolgozzanak, produkáljanak, telefonok csengjenek, könyvelési könyvek duzzadjanak – miért? Aktívkodni csak úgy az aktívkodásért? Hogy haszna nincs az emberiségnek ebben a kapitalista világban az örökös produkálásból és vállalkozásból, azt manapság a vak is látja. A munka nem étosz, a mozgás a mozgásért nem értelmes: amerikai filmromantika (és dollár!) az egész.
Érdekes, hogy a kerekedők a világ legérzelgősebb, leggyermekibb lelkű emberei: tízéves kislányokban több cinizmus vagy realizmus van, mint ezekben a „tempó-tempó!”-verkliző „vezér”-ekben. Mióta a munka értéknek és erkölcsnek hazudtatik azok által, akik nyerészkednek belőle – azóta a világon nem sejtett uralma kezdődött a fikciónak. A kereskedők kiirtották az emberekből a realizmust, józanságot, gyakorlati észt: múltkor jártam egy bankban, s csodálkoztam, hogy a tisztviselők nem hahotáznak egymás szemébe az irracionalitás azon preciőz chinoiseire-jának láttára, mely egy ilyen bankot behálóz. Az alapfikció, a mítoszoktrojálók első dogmája persze az, hogy „realitás = pénz” (avagy „realitás = irodai munka”, „realitás = birkatenyésztés” stb. stb.). Pénz! és minden hajszálere: váltók, szerződések, valutaspekuláció, kereskedelmi trükk, a csalás ezer étosz maszkja. Ezt realitásnak hiheti elnőtt, épeszű ember? Az a benyomásom, hogy aki ezt állítja, csak viccel vagy képmutat; érdekből mondhat az ember csak ilyet – pénzért.
És szerelem, halál, természet, Isten: ezek szerintük a „fikciók”. a tenger, a gleccserek, a virágok, a zene: ezek csak vakációtöltelékek, üdülések – amibe Bach majdnem belehalt, az egy vigécnek kis üdülés vacsora előtt. Charmant. Ahogy beszélnek közművelődött emberek „Flucht in die Neurose”-ról, sokkal inkább kellene a kereskedőkkel kapcsolatban beszélni egy „Flucht in die Fiktion”- ról. Az emberek egy igen nagy, sőt legnagyobb százaléka csak a fikcióban, az absztraktban érzi jól magát: egy kitalált szerződésformulában (efemerek efemerje) realitást érez, és egy öröktől fogva elénk adott anyagi tengerben, anyagi nőben, anyagi halálban csak dekorációt, „schwächling”-ek játékait és metaforáit. Ezek a „schwächling”-ek azonban nagyon jól jönnek mégis: elbámulnak váltó helyett egy anemonán és hagyják a másikat dolgozni – viszont a munka etikájától agyonetizált kereskedőfióka Rolls-Royce autón megy zongoraórát adni, mialatt egy szegény zongoratanár éhen hal.
Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (1935), részlet