Ezt is megpróbáltam

Mindig is azt gondoltam hogy akinek nem jut eszébe egy eredeti gondolat vagy nem jutnak eszébe mondatok, nem tud létrehozni egy képet, csak mentés másként-ként, az így legyen boldog. Erről a honlapról már mindent leszedtek amit le lehetett, régi családi fotótól kezdve, különböző írásaimból komplett bekezdéseket, főcím ötleteket, kép beállításokat, stb. Úgyhogy nagyjából azt gondoltam hogy nem nagyon fogok én már meglepődni semmin, aki nem elég kreatív, az a tolvajlásban sem az. Ugye, örömmel újságoltam, hogy kimegyek a Gozsduba, hogy megpróbálok a nosztalgikus festő közegbe valamilyen módon visszailleszkedni és ott helyet találni magamnak. A legelső alkalommal, mikor kiraktam a dolgaimat, dacolva az időjárással, a széllel, hideggel esővel, kiraktam ezt a körülbelül 15 éves képet is, ami egy sorozat tagja. Nehéz szívvel, mert egy kissé negédesnek és giccsesnek, viszont, épp emiatt populárisnak és eladhatónak tartottam. Na most, ezek szerint annyira eltaláltam, hogy Anna meg is festette, aztán Ági is ihletett kapott. Ezzel nem lenne olyan nagy baj, hiszen az én kreativitásom kiapadhatatlan, ha töröm a fejem, akkor mindennap 40 olyan dolog jut eszembe ami, ha nem is eredeti, hiszen azt már régről tudjuk, hogy eredeti dolgok régnincsenek, mert az idők kezdetén voltak a dolgok eredetiek – de régen látott vagy újrafogalmazott. Úgyhogy nem emiatt aggódom, hanem amiatt, hogy már megint egy olyan helyre keveredtem, ahol ilyen gusztustalanságok történhetnek. Márpedig én piti csalókákkal, ilyen emberekkel “nem árulok egy gyékényen”. Be kell látnom, hogy megint tévedtem. Nagyon sajnálom magam, mert többet nem megyek ki. Viszont kiteszem ide az egész sorozatot, hogyha valakinek netán egyáltalán semmi nem jutna eszébe, akkor most már, a felhatalmazásom birtokában, másolja le, hogy úgy mondjam, schmidttelje a pöttyös ruhást, a virágos ruhást és a többit is!

A jelenség – Evolúció

A jelenség – Evolúció

Hirtelenjében nem is tudom hogy melyikük, Pichler Emmi, Benjamin Spock, Bruno Bettelheim, Ranschburg vagy Mérei mondhatta, hogy vigyázni kell egy bizonyos életkorban a költözéssel, mert a kisgyermekek nagyon megsínylik a környezetük változását. Mi, akik permanens gyerekkorba vagyunk kényszerítve, illetve, mióta én élek, próbálnak bennünket belekényszeríteni, ezt megélhetjük tízévente vagy még gyakrabban, amikor lebontják a megszokottat, az otthonost, Lenint, ahogy egy nagyot lép a veszprémi tanács, azóta már önkormányzat a neve, hiszen az átnevezés is lebontás, pusztítás – felé. Mindent tönkretesznek, tehát nem építenek valamit, azt nézve azontúl, hogy kik örülnek annak, kik mennek oda. Nem, hanem lebontják azon a talpalatnyi kis földön azt a dolgot, amit húsz évvel ezelőtt az elődök oda felépítettek, nem számolva vagy nem törődve azzal, hogy megint el fog telni húsz év és ugyanúgy le fogják bontani az újonnan létesítettet is. Most éppen megint egy szobrot. Gyerekkoromban nem értettem és a mai napig a szobrászatot tartom a legkevésbé befogadhatónak, Lenint például, ahogy ott sétált hihetetlen méretekben Veszprém közepén, teljesen érthetetlen volt számomra, hogy akkor ő most van vagy nincs, lát engem úgy, mint én őt? Hihetetlenül szürreális, ahogy realisztikus borzalmak kerülnek a város minden pontjára, amiket nyilván egy jó ízlésű kor 15, 20, 30, 40, 50 év múlva el fog bontani. Mert az ember nem bújhat ki a bőréből, ugyanolyan marad, mindig lesz egy jó oka, hogy ez miért giccses, miért ízléstelen, miért fasiszta, miért kommunista, miért nem modern, miért nem megfelelő. Kivittem a kisfiamat annak idején még a Szabadság térre, a homokozóban játszott, amikor egyszer csak észrevette, hogy minden épület tetején, ahogy körbenéz, egy vörös csillag vagy egy csillag alakú képződmény volt, ennek nagyon nagyon megörült, hiszen a csillag a gyerekeknek önmagát jelenti, nem feltétlen azt, amit a felnőtteknek. Ősi, mágikus jelentése van, akár vörös, akár sárga, akár ötágú, akár hatágú, hogy csillag, hogy vezet, hogy világít, hogy fénylik, hogy szegezd rá a tekinteted és megtudod az irányt, hazatalálsz. Nem sok év telt el, amikor egyszer csak elkezdték a lebontani ezeket a csillagokat a bankok és egyéb középületek tetejéről és akkor ott volt ez a még mindig kisgyerek és nem értette és meg nem tudtam neki megmagyarázni, hogy miért. Magamnak nem tudtam megmagyarázni, amikor lebontották az Osztyapenkó szobrot, gyűlöltem amikor lebontották az “uram itt a sálja” szobrot, mert nem értettem, hogy miért van erre szükség.

Feldúl és elszomorít a sok érthetetlenség, ami körbevesz. Régen használtam a blogomat öngyógyításra, most újra ehhez folyamodom.

Meghaladja írásom kereteit, hogy azt boncolgassam, mi lehet az evolúciós oka annak, hogy a buta ember miért nem szelektálódott ki az elmúlt évezredek folyamán, miközben az okosak száma – úgy tünik – arányaiban nem változott, az emberiség számának növekedésével. Mindenesetre, elöljáróban felhívom a figyelmetek erre a tényre.

Screenshot
Screenshot

Régen voltam annyira dühös, mint amikor ezt a posztot megláttam az idővonalamon. Aki ezt a posztot kitette, az egy magam korabeli teremtés, tehát mondhatjuk, hogy sokat megélt, talán többet is, mint ami jár vagy hasznos, amennyire ember tapasztalt lehet, annyira az. Családos, három felnőtt gyerek anyja. Épp elég tapasztalat lehet a háta mögött ahhoz, hogy elnéző legyen a fiatalsággal, emlékezve a saját fiatalságára, vagy ha kivételesen a szabálykövető, rendes gyerekek közé tartozott, akkor emlékezve kortársai útkeresésére, identitáskereső magatartására, tudhatná, hogy fiatalnak lenni egy olyan állapot, ami sajnálatos módon nagyon hamar elmúlik, az elmúlása során a személyiség is változik, az élek gömbölyödnek, a durva barázdák kisimulnak, az érdesség tükör fényesre kopik, felnőtté válik mindenki, aki meg nem hal. Egy tizenéves fiatal minden megnyilvánulása pont azért olyan csodálatos, mert minden észrevétele annyira friss, minden szava új, eredeti. Először látja a világot, benne a felnőtteket és először mondja ki, hogy mit gondol erről az egészről, az életről.

Minden kor kitermeli a maga hőseit és árulóit, egyszerű embereit, a népet. Ők, értelemszerűen, hiszen ugyanazokat az attribútumokat hordozzák, nagyon hasonlítanak egymásra. De, koronként más-más elnevezésekkel illetik őket. Én például destruktív anarchistaként kezdtem 14 évesen.

Az egész “bélyeg”gyűjteményemet nem sorolom fel. A kisgyermekkori, kisiskolás bélyegeimet elhagyom. A középiskolai idetartozik Egy, a szitkozódásig mocskos szájú matematikatanárom, a jópofáskodás visszataszító álcájába burkolva köpte ránk a véleményét, rálicitálva a mostanában megszokotton is.

És most két ágra szakad a történet, mert beszélnem kell róla, aki megtestesítette a cinikus gonoszt a szememben. Kártékony nemzedékek sorára, mindre, akiket tanított, ránk.

Mellesleg megjegyzem, hogy külön tanulmányt érdemelne, hogy erre a fiatalságra olyan hihetetlenül kártékony és cinikus emberre, egy igazi mételyre, miért emlékeznek a valahai osztály és iskolatársaim meghatódottan pillogva. Emlékoldalt kapott a fészbukon, ami persze megkönnyíti a dolgomat, mert onnan az általuk viccesnek vagy jópofának tartott beszólásait megmutathatom, illusztrálva , hogy mennyire aljas és elvetemült lény volt. Ideje lenne megtudnom, hogy nem éppen a hozzá hasonló cinikus, kegyetlen szociopaták kondicionálásának köszönhetően vált az én generációm ezzé a meghunyászkodó csordává, aki lett.

Nem jegyezte meg a nevünket, hanem eposzi jezőkkel különböztetett meg bennünket egymástól. Makói hagymafejű, kis káposztafej, ócska stricik. A naplóval és krétadarabokkal dobálózott. “Fiam, téged is inkább ledobtak volna a Taigetoszról, mintsem itt kínlódjanak veled… Hess madarak, szarházi elsősök!.. te nem xy vagy kishülyém? Maga takony folyjon ki a táblához! Maga olyan ronda, hogy jó lenne cápa csalinak. Szivárognak mint szuvas fogból a genny. Győzőkém menj arrébb, mert lehugyállak. Minden szakra megvolt a maga sajátos becézése: kerámia-vályogvető, szobrász-sírkőfaragó, textil-rongyász, ötvös-bádogos.

Nem a sok lúd disznót győz demokráciát, hanem az élni és élni hagyni demokráciát szeretném. Óriási a különbség, sokan nem értik. Nem felejtem el és nem bocsátom meg, hogy voltam destruktív anarchista, eszement rocker, csőcselék, drogos libsi, lakos, csöves és civil, soros bérenc, emberi, más elnevezésekben kiadott erőforrás vagyok mostanában és hamarosan nyugger, és tudom, hogy rajtatok is ott a bélyeg, az elnevezés, amit nem tudtok elfelejteni és nem fogjátok megbocsátani. Évszázadok óta nem felejtünk, nem bocsátunk és nem mossuk le a gyalázatot. A gyűlölet újra és újra bemocskol minket.

Visszakanyarodva hősnőmhöz, az akkori rendszernek hála, a világ egyik végéről migrált Budapestre, (azért így írom, mert a migránsokra is fúj, nemcsak a tizennyolc évesekre,) ebbe az országos beiskolázású középiskolába. Ezidőtájt, néhány iskolát leszámítva, nem kellett felvételizni. Ide, mert művészeti iskola volt, ide kellett. A fél osztály vidéki, a másik fele pesti gyerek volt. Tehetségük okán kerülhettünk be. A tehetségről, hogy ismét egy kitérőt tegyek, nagyon keveset tudtam meg az eltelt életemben. Amikor negyedik év végén visszakaptuk a felvételi rajzainkat, én úgy láttam, hogy egyformán érdektelenek és közepesek voltak. Azóta azt is tudom, hogy rajzolni bárki meg tud tanulni, ha nem is düreri szintig, de annyira, amennyi egy felvételihez elég, biztosan. De, hogy kell-e tudni rajzolni egyáltalán? Akkor viszont mi volt a szelekció alapja? Nekem például elsőben azt mondta a rajztanárom, hogy már a felvételi alatt kiszemelt magának. És mint kiderült legkevésbé sem a művészi adottságaim érdekelték. Megfenyegetett, ha nem engedek neki, ne is álmodjak a főiskoláról. Nem engedtem, nem is vettek fel. Volt, akit a szülei miatt vettek fel. Ma csókosoknak hívjuk őket. Mindig bekerült olyan, akin megesett valaki szíve és végül akadt egy-egy, későbbi pályája igazolta, aki tényleg elhivatott volt a festészet, szobrászat, stb. iránt.

Hiába is próbálok elhatárolódni. Abban, amivé ez az ország lett, én is benne vagyok. Ha nem aktívan csináltam, akkor passzívan engedtem, hogy elrondítsák a világot a kortársaim. Akik elmentek, azzal csinálták, akik nem szóltak, azzal.

Szóval, kedves Blanka! Akár nyerhetsz is, de az erkölcsi győzelem, egyelőre, mindenképpen a tiéd.

Akit böfögők, fingók, teli szájjal, csámcsogva beszélők, káromkodók neveltek, azok inkább maguk is így tesznek, mint nem. A többieknél elmúlhat, ha ők is akarják. Ha így marad, akkor a szocializálódás befejezéseként, besimulsz, ahogy a többség és negyven év múlva elfeledve mostani lényeged, eltorzult személyiséggel, kővé vált szívvel gyűlölheted a majdani dühöseket.

Nem is tudom, hogy mit kívánjak neked, mivel járnál jobban.

Pedig, igazad van. A jövő a tiéd, azt rongálják, joggal kéred ki magadnak. Micsoda álszent duma a felnőttek részéről, hogy ocsmány baszdmegelésük közben, a stílust kérik számon rajtad, miközben a tartalmat figyelmen kívül hagyják. Megjegyzem, hogy a mindenkori tizenévesek joggal kérik ki maguknak, hogy az ő jövőjüket teszik meg tétnek a szüleik. És bosszút esküsznek, hogy megtorolják, amint módjukban lesz. És nagyon hamarosan lesz. Attól kezdve nyuggerek az idősek és attól kezdve banyatank a gurulós kocsi, stb. És minél tanulatlanabb, műveletlenebb az újabb generáció, annál élesebben körvonalazódik ez a tendencia. Az mindig kérdés marad, hogy nem ez a generációkon átíveló, generációkra rákényszerített bosszúállás mozgatja-e az embereket? Az is igaz, hogy a digitális kor különösen kedvez okos és ostoba teóriák gyors terjedésének. Felszínre kerülnek és keverednek a különböző civilizáltsági és kulturáltsági fokon álló néprétegek állásfoglalás, megtévesztve a szemlélődőt és eltakarva előle a horizontot.

Milyen kár, hogy a szellem végül mégsem diadalmaskodott az ostobaság fölött. Szégyellem a generációmat és bocsánatot kérek helyettük.

bajszos szar mondjon le gyertek ki menjünk be gyújtsuk fel ég a város a szánkóra vigyázzatok

Kilences busz

Simán úgy érzem magam a kilences buszon, mintha két kanton között utaznék. Nem rossz, de szürreális, hogy a körülöttem beszélgetőknek egy szavát sem értem Budapesten. Gyerekkoromban úgy terveztem, hogy kínaiul fogok tanulni, hiszen olyan különleges, olyan távoli. Aggódtam, hogy fogok gyakorolni, hiszen egy szem kínait sem lehetett találni közel, s távol. Aztán 10 év múlva apu elvitt az egyetlen kínai étterembe Budapesten és nagyon drágán végigkóstoltuk az egzotikus falatkákat. Újabb tíz év múlva fillérekért vettem a kisfiamnak a kínai ruhaneműt, játékokat. Meglepve láttam, hogy két év elég volt nekik, hogy átméretezzék a női ruhákat és cipőket az európai nagyságra. Lenyűgözött a rugalmasságuk. Az én országom okosai sok év elteltével érték utól és lehetetlenítették el, a mieinkhez hasonló módon -korlátozó gazdasági szankcióikkal, a filléres áruból is hasznot szerző kereskedőiket. Ma már az egész világnak Kína gyárt mindent, nem hagyták magukat a kiszorítósdiban. Ezen a jelenségen jól mérhető, hogy milyen rövid ötven év.

Kőbánya, Liget tér
Kőbánya, Liget tér

Rémálmok

Ezt a bejegyzést a főzős Facebook oldalamon osztottam meg, de aztán leszedtem. Úgy éreztem, hogy becsapom azokat, akik egy jó recept vagy szép étel képek miatt kattintanak oda. Másrészt fontosnak tartom, hogy beszéljek azokról a tünetekről, amik egész biztosan a korosodással vannak összefüggésben. Hiszen voltam depressziós, sokszor szorongok és rémálmokból sem volt hiány. De ezek az újabban jelentkező, kifejezetten a lábam, térdizületem fájdalmával összekapcsolható álmok és érzések megleptek és félelemmel töltenek el.

Ezt a bekezdést csak erős idegzetűeknek ajánlom olvasásra. Legnehezebb a mélyalvás és a teljes ébredés közötti keskeny mezsgyén állni, ahonnan még látszanak az események, melyek között az éjszakát töltöttem; a válogatott, leginkább filmbe illő kínzások,amiknek hatására először úgy érzem, hogy ólomsúlyúak a végtagjaim, megmozdítani sem bírom őket, aztán kiderül, hogy egyáltalán nincsenek végtagjaim és kegyetlen fogvatartóim szűk dobozba zárták csonka törzsem és ha nem ébredek fel azonnal, akkor elmetszett ereimből sugárban spriccelő vérem hamarosan kifogy a testemből, viszont nem látszanak azok a dolgok, amelyek noszogatnának felébredni, mert vonzóvá tennék a nappalt. Így aztán hosszú percekig a küszöbön erőszakosan tolongó rémálmok visszaszorításával vagyok elfoglalva, felmérem a testemben esett károkat. Látom, hogy csak egy nappal lett öregebb, elesettebb, fájdalmasabb és ami éjjel történt az ott maradt abban a másik, kétségbeejtően fárasztó, az időt dupla gyorsan faló dimenzióban. Aztán eszembe jut, hogy el kell kezdenem főzni, ebédet ígértem, sok a dolgom és a kötelességtudatomra – mint eddig mindig – számíthatok. Nem felejtem az éjszakát, de csak messziről dönög a fejem körül a szörny, egy nyershús kóstolóra érkezett, kihajthatatlan fekete légy alakjában.

Budapest, Astoria
Budapest, Astoria

Megint Szentkuthy

“KL: Miklós, még egy kérdés! Akár mint mélymagyar, akár mint európai, akár mint író, akár mint magánember: hogyan élted át az úgynevezett személyi kultusz éveit? Hiszen mint európai orientációjú írónak tragédia lehetett életedben.

SzM:  Én semmiféle ilyen tragédiát, tragikumot nem éreztem. Nem meglepő, ha azt mondom, hogy sok mindennel vagyok rokon, többek között a középkori kereszténységnek nem egy morális és költői ágazatával, ennélfogva: sub specie mortis, sub specie aeterni, minden történelmi korszak, minden nép, minden világtáj szempontjából látom az eseményeket – és akkor, ez a néhány esztendő nem is napfolt a történelemben, hanem csak szeplő, balga szépséghiba. Én nem üres fecsegésnek szánom, amikor hangoztatom: együtt élek a négymillió vagy négymilliárd év előtti őssejtekkel, együtt élek a legtávolabbi csillagképekkel, a világtörténelem minden fejezetével, a világ minden népével, mitológiájával, népfajokkal, tájakkal. Hát, ebből az óriási perspektívából, ilyen kulisszák közül, ne vegyétek hencegésnek, nem tudok egy ilyen történelmi periódust, ezen a kis területen túl tragikusan felfogni.”

Részlet Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások című végrendeletéből.

Ezzel párhuzamos az a gondolat, amivel vígasztalni szoktam fiatal ismerőseimet. (Kissé populárisabb formában, hogy ne törődjenek a koruk által rájuk kényszerített körülmények miatt, ne aggódjanak a sorsuk felől. Az előző generáció tagjai meghalnak és övék lesz a terep, hogy ugyanazokat vagy ugyanolyan hibákat és erényeket érvényre juttathassák, mint elődeik.)

Olympia írógép
Olympia írógép

Egyre rosszabb

Egyre gátlástalanabb és tudatlanabb emberek kerültek magas pozíciókba, egészen addig, amíg már csak gátlástalan és tudatlan emberek kerülhettek pozíciókba. A legalja jött fel a legtetejére. Már az is kompromittáló, hogy írók róluk.

Más, de nem minden összefüggés nélkül való, hogy bár az is elég nagy baj, hogy az emberiség amúgy is a vastagbőrűek rendjéhez tartozik, de mára már a maradék érzékenységét is elveszítette a többiek magánhatárainak  észrevétele miatt. Tanulmányaim színhelyén – a 133-as buszon, pontosan nyomon követhető a romlás. Ordítva telefonáló vagy beszélgető, gyereket a közönségnek nevelő, étkező, magában éneklő vagy káromkodó, bűzlő egyedből minden útra jut egy-egy. És még nem is tettem szóvá a kötekedő vagy agresszív lényeket. Igaz, ők már egy másik kategóriába tartoznak.

Tényleg senki nem mondja már, nem tudja már, hogy kell viselkedni, hogy ne szociopata vagy fogyatékos benyomást keltsen egy ember?

Úton
Úton

Menekülők

Kíváncsi vagyok, hogy ki és mikor fogja észrevenni a Saul fia Oscar díjának ünneplése közben, hogy ugyanolyan képtelen üldöztetés zajlik most a határokon, mint amilyenről a Saul fia szól. Nem olyan távoli a párhuzam, hogy emberek – beleértve férfit, nőt, gyereket – vándorolnak egy biztonságos hely reményében, bármilyen szenvedést elviselve. Pont úgy nézzük őket a járdáról, a tévében, mint a sokszor citált képen a Rákóczi úton vonuló, fegyveresekkel körbefogott, terelgetett zsidókat bámulták némán eleink.

A szemforgatás mibenléte ugyanolyan nagy kérdés, mint az összes, az emberi lényeget firtató kérdés. Ha valaki elosztogatja, az egyébként “könnyen” szerzett pénzét, azzal megváltja-e a belépőjét a mennyek országába, ha azt úgy teszi, hogy valamennyi, mondjuk egy luxushajónyi azért maradjon neki? Ha valaki “fáradtságos” munkája gyümölcsét egy díj formájában bezsebeli és ezt ünnepelve pezsgővel teli kristálypohárral koccint azt őt ünneplők, más olvasatokban tolvajok között, miután elfogyasztotta könnyű, királyrák vacsoráját, megváltotta-e belépőjét az “igazak” közé?
A szentek élete a legkönnyebb. Nekik nem kell a kognitív disszonancia csapdájában vergődve mentség, indok, ürügy vagy egyáltalán csak egy válasz után kutatni, ha egy számkivetett létezése megrendíti a biztonságát. A Teréz anyák nem filmet csinálnak, hogy önnön létezésüket igazolják.

Olvasd egy bölcs gondolatait a múlt századból!

“Lehet-e különbséget tenni vándorlás és bevándorlás között akkor, amikor az egész földgolyó egymás útját keresztező vonulások színhelyévé kezd válni? Azt hiszem, lehet: mint mondtam, a bevándorlás elenőrizhető poitikailag, a vándorlás nem; olyan, mint egy természeti jelenség. Amíg bevándorlásról van szó, egy nép még megkísérelheti gettóba zárni az újonnan érkezőket, hogy ne keveredjenek a helyiekkel. Vándorlás esetében már nincsenek gettók, így a keveredés ellenőrizhetetlen.
Azok a jelenségek, amelyeket Európa még bevándorlásként próbál megoldani, bizony már vándorlások. A harmadik világ itt kopogtat Európa kapuján, és belép akkor is, ha Európa nem akarja. A kérdés már nem az (csak a politikusok tesznek úgy, mint akik azt hiszik), felvegyenek-e csador-os lányokat a párizsi egyetemre, vagy hogy hány mecsetet kell Rómába emelni. A probléma az, hogy a jövő évezredben (mivel nem vagyok próféta, nem tudom megállapítani a pontos dátumot) Európa “úgymond” sokfajú földrész lesz, vagy ha jobban tetszik: “színes”. Így lesz, akár tetszik, akár nem.
Kultúrák szembenállása (vagy ütközése) véráldozattal is járhat, sőt meg vagyok róla győződve, hogy elkerülhetetlen lesz, és sokáig fog tartani. De a fajvédő (elméletileg) kiveszőfélben lévő emberfajta lesz. Vajon volt-e olyan római patrícius, aki nem tudott megbékélni azzal, hogy cives romani-k-ká váljanak a gallok is, vagy a szarmaták, vagy a Szent Pálhoz hasonló zsidók, vagy egy afrikai kerüljön a császári trónra, mint ahogy ez végül történt? Ennek a patríciusnak nem maradt fenn a neve, elmosta a történelem. A római civilizáció kevert kultúra volt. Épp ezért bomlott föl, mondják erre a rasszisták, no de ötszáz év kellett hozzá, teszem hozzá én – és gondolom, ennyi idő nekünk is elegendő ahhoz, hogy terveket szőjünk a jövőre. (…) Önök is tanúi annak, ami ezekben a napokban Olaszországban történik: tizenkétezeralbán érkezett hozzánk egy hét vagy alig több idő alatt. A közvélemény és a hivatalos álláspont befogadó, azok pedig, akik meg akarják állítaniezt az elviselhetetlennek ígérkező exodust, leginkább gazdasági és demográfiai érvekhez folyamodnak. De minden elmélet megdől a napról napra növekvő alattomos intoleranciával szemnben. A nyers intolerancia sommásan ítélkezik egy népcsoportról, és ez kitűnő alapot nyújt minden későbbi rasszista elmélethez: ha az Olaszországba menekült albánok között volt olyan, aki tolvaj vagy prostituált lett (és volt olyan), akkor minden albán tolvaj és prostituált.

Azért szörnyű ez a leegyszerűsítés, mert bármelyikőnket állandóan kísért: elég, ha ellopják a bőröndünket a repülőtéren valamelyik országban, hogy hazatérve, fennen hangoztassuk, hogy nem szabad megbízni az ott élőkben.

Végezetül: a legiszonyúbb intolerancia a szegényeké, mert ők a különbség első áldozatai. A gazdagok között nincs rasszizmus. Lehet, hogy a gazdagok alkották meg a rasszizmus elméletét, de a szegények között jelentkezik a gyakorlatban (és ez jóval veszélyesebb).

Az értelmiségi nem képes harcolni a nyers intolerancia ellen, mert a gondolat nélküli puszta állatiassággal szemben a gondolat fegyvertelen. De a doktrínába foglalt intolerancia ellen késő, mert amikor az intolerancia elméletet gyárt magának, már elkéstünk a leverésével, hisz épp azok váltak áldozatává, akiknek ezt meg kellett volna tenniük.

Hát ez a nagy kihívás. Toleranciára nevelni az  etnikai vagy vallási okokból egymásra lődöző felnőtteket, elfecsérelt idő. Túl késő. Már a legzsengébb gyermekkorban el kell kezdeni a folyamatos nevelést: gyökerénél kell elkapni a nyers intoleranciát, mielőtt még könyvbe foglalnák, és mielőtt túl vastag és kemény magatartási héjjá keményedne rajtunk.”

Umberto Eco: Miben hisz, aki nem hisz? részletek 1995/96