Transzillumináció – A szabadság szabályai 5. Naplók
Transzillumináció – A szabadság szabályaiOstoros Ágnes és a legjobb írók
"Újra és újra lemásoltuk ugyanazokat a közlendőket és ugyanazokat a híradásokat, olyannyira, hogy bizonyos idő múltán a szavak, melyek először vérrel borítva léptek ki szívünkből, üressé és értelmetlenné váltak."
Camus: A pestis
Az írás egy rejtekhely. Amikor elborít a halálfélelem és megdermedek a rémülettől, hogy egyszer ez mind elmúlik, és nem leszek, és már nem mondhatok el semmit, nem érezhetek semmit és még csak nem is fogok erről tudni, akkor idejövök és írom a szöveget a fiamnak, Apámnak, Anyámnak, Neked. Sokszor hónapok, évek kimaradtak, mikor újból nekifogok. De, mindig gondolok rá. Ahogy múlik az idő, egyre többször érzem úgy, hogy be kell fejeznem. Pedig az idő csak telik, ahogy mindig is, ha telik egyáltalán. Hiszen az is lehet, hogy én gázolok benne, néhol combközépig süllyedve, néhol éppen csak érintve a felszínét.
Pánikszoba
Ismered azt az érzést, amikor azon kapod magad, hogy már hosszabb ideje, néhány napja vagy hete is van, hogy utoljára levegőt vettél? Azt tartogatod még mindig a tüdődben, és csak úszol, úszol felfelé, a még mindig nem látható ég felé. Azt érzed, hogy most már nagyon eleged van és talán, mégis megfulladni lesz egyszerűbb. Hónapok óta várom tehetetlenül, hogy valami aprócska esély mutatkozzon a megoldásra, hogy derüljön ki valami jó a szeretetről. Például az, hogy létezik. Mozdulatlanul állok a nagy, sötét erdő közepén és bármerre nézek, annyi rés sincs a fák között, ahol egy soványka remény átsurranhatna. Tiszta szívemből kívánom mindenkinek, hogy ne kelljen döntenie reménytelen állapotban lévő anyja felől.
Mindennap gondolok azokra, akiket nem ismerhetek. Nem ismerhetem őket, mert már régen meghaltak, vagy még meg sem születtek, és én már rég halott leszek, mire ők világra jönnek. Gondolok azokra, akik a föld más részein élnek és soha nem fogok találkozni velük.
Amikor kínozzák őket és szenvednek és rettegnek és nyomtalanul eltűnnek. De nem nyomtalanul mégsem, hiszen itt vagyok én, aki egyszerre gondol mindenkire. Ez a gondolat fájdalmas érzést eredményez. Érthetetlen, hogy miért kell nekem ezzel foglalkoznom. Én magam vagyok-e mindenki, vagy mindenki egy? Talán csak egy élet van, és mindannyian azt éljük? Élet és halál ugyanaz? Csak odaát nem látjuk egymást? Össze tudom-e rakni az életemet, a főszereplőm életét, ha epizódokként egymás után sorakoztatom ismeretlen emberek történeteit, amelyek éppen megfelelnek az adott pillanatban hőseim életében bekövetkező eseményeknek? Vajon az optimális ritmus eltalálása feledteti-e, hogy más az arc, más a jelmez, más a helyszín, más a partner?
Talán, mert az egész életemet a filmek közelében töltöttem, nem sokra tartom őket. Mármint a megvalósult filmeket. A meséket helyettem képzelik el, az álmaimat helyettem látják, a saját félelmeimmel ijesztgetnek. A megvalósítás technikái tökéletesednek, a képek egyre jobban hasonlítanak a valóságra és így egyre távolabb kerülnek az igazságtól.
Még szükséges néhány idézetet kimásolnom - írtam valaha. Styron: Feküdj le sötétben, U. Becher: Mormotavadászat, Asturias: Elnök úr, Durrell: Alexandriai négyes, néhány vers. Helyükre illeszteni őket, hiszen részben apropók, részben egybeesések, és legfőképpen annyira jók, mintha én írtam volna őket. Így az első kötet áll ezekből, a második a kórházaktól kezdődik, még regényszerű, majd átveszi a helyét a napló, a mai nappal kezdődően.
Naná, hogy semmi nem így lett. De ez nem is baj. De, jó szívvel javaslom, hogy olvasd el az idézeteket, aztán a könyveket, amikből idéztem.
Andrisnak ismét gyakran vérzik az orra, feltételezzük, hogy az allergiája miatt. Találtunk neki a Szentkirályi utcában egy remek könyvtárat. Már kétszer elment, nagyon meg van elégedve.
Ma sem jött el velem az orvoshoz, mert az év végi kitűnőjéért való aggódás felemészti minden idejét. Tegnap megint annyira beleélte magát, hogy egy ma írandó fizika dolgozata, ha csak négyesre sikerülne, az lerontaná a jegyét, hogy gyilkossági gondolatokat forgatott a fejébe. Nem tudom őt rábírni, hogy még be nem következett dolgok miatt ne eméssze magát.
45 éves vagyok. A sógorom 47 éves. Három hónappal ezelőtt egy este arról beszélgettem vele, óvatosan vezetve elő a témát, hogy nem kellene-e komolyabb kivizsgáláson részt vennie, hiszen nagyon lefogyott az utóbbi időben és hallom, hogy egyéb panaszai is vannak. Vidáman és izzadtan, hiszen éppen akkor érkezett vissza a szigeti futásából, ült a frissen felújított és bútorozott halljukban és azt mondta, hogy ma is volt orvosnál. Igen, mert néhány napja megmagyarázhatatlan rossz érzések, szorongások törnek rá, és kissé szédül is. Aznap éjjel megtántorodott, rosszul lett, a felesége hívta az ügyeletes orvost, az a mentőket, kórházba került, CT-re került és reggel sírva hívott a húgom, hogy a férjének agydaganata van, amit sürgősen operálni kell. Az orvos az operáció előtt tájékoztatta, hogy a daganat vélhetően a legrosszabb indulatú, ami csak lehetséges, az operáció következtében pedig megbénulhat, de operáció nélkül néhány órája, egy-két napja van csak hátra, mert a daganat gyorsan növekedve, eléri a légzésirányító központot. A sógoromnak két gyereke van: Robi 17 éves és Anna 14 éves.
Miattuk vállalta, hogy egy idegen nő leborotválta a haját, más idegenek injekciókat, katéter csöveket, altató tubulusokat dugtak a testébe, belevágtak a fejbőrébe és egy idegen ember kinyitotta a koponyáját, belekukkantott az agyvelőjébe és valami szöveteket, amelyekről azt gondolta, hogy nem oda valók, eltávolított. Hosszú órákon keresztül feküdt altatásban, majd további hosszú órákon keresztül félálomban és aztán napokon keresztül az öntudat és öntudatlanság mezsgyéjén láz, fájdalmak között az intenzív osztályon. Amikor már a kínok mellett másra is engedtetett figyelnie, megtudhatta, hogy megbénult az egyik oldala, és ha félév – mert addig élhet körülbelül – elég neki, akár vissza is nyerheti a mozgásképességét edzéssel.
Így persze semmi nem hangzott el. Főleg azokon a szavakon volt a hangsúly, hogy ugyan általában, egy ehhez hasonló esetben ez vagy az történik ilyenkor, de minden ember más, adjuk meg az esélyt, nem szabad feladni, élni csak méltósággal szabad.
És jöttek a csodaszerek. A gyógytornász, aki hitt magában. A természetgyógyász, aki hitt magában. És ott állt Györgyi, aki a temetésen gondolkodott, hogy ki jöhet el és ki nem, és én megint arra gondoltam, hogy a csodában akkora erővel kell hinni, hogy talán meg sem betegszik az, akinek akkora ereje van.
Történt mindez azután, hogy apám 81 évesen felgyógyult halálos betegségéből és egy évvel azután, hogy anyám túlélte halálos balesetét.
Ma hátranézve nagyon rövidnek látszik az élet. Ami történt benne, tegnap történt, ami ma van, az még mindig csak a készülődés a holnapra, a jövőre.
Emlékszem sok mindent akartam és végül is a mai napig nem döntöttem el, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Szerencsére mindent kipróbálhattam, amit akartam. Abban biztos voltam, hogy írni fogok egy regényt. Azzal, hogy még az én életemben kitalálódott az internet, megoldódott az ennek az elhatározásnak a kapcsán felmerülő legnehezebb kérdés. El nem tudtam ugyanis képzelni, hogy elmenjek egy kiadóhoz, áruljam a portékámat, pénzt kérjek és kapjak érte, ugyanis sohasem akarnék hivatalosan is író lenni. De azt szeretném, hogy azok, akiknek fontos, hogy elolvassák amit írtam, mégis hozzáférjenek. Ők, akiknek fontos, természetesen majd magukra ismernek. Értelmet nyernek a régóta gyűjtögetett fejezet címek, megtalálják helyüket a kihagyhatatlan idézetek.
Én csak azt tudom, hogy bár felsorolnám szívesen a kedvenc íróimat név szerint, mégis bármelyik sor, amit valaha is olvastam, nagyon fontos volt nekem és alakított rajtam.
Nincs egyetlen olvasással töltött percem, amit utólag elcserélnék másra, bármi is volt a könyv tárgya.
Nyolc éves lehettem, vége volt az iskolaévnek és a ház előtt hasaltam a kisebbik orgonabokor alatt, a fűre leterített takarón és a Grant kapitány gyermekeit olvastam. Ennek a könyvnek az olvasása közben következett be a fordulat, amitől olvasóvá váltam. Ahogy azt már sokan megélték és leírták, megszűnt a világ, megállt az idő és én nem tudtam letenni a könyvet, amíg el nem olvastam. Én voltam mindenki, a szereplők együtt és egyenként, az író, sőt még a többi olvasó is. És ők mind, mi mind, felcserélhetőek voltunk egymással. Így nem áttételeken keresztül értettem meg az eltérő álláspontokat, hanem benne éltem. És így látszott, hogy az álláspontok nem eltérőek. Minden ugyanaz, csak máshonnan nézve, másfélének látszik.
Talán okos voltam, de az is lehet, hogy nem, egyszerűen csak; gyerek.
Ennek a filmnek létező személyek a hősei, akik egy motorcsónak-balesetben veszítik életüket, annak ellenére, hogy soha életükben nem motor-csónakáztak. És, amikor a különféle lehetséges halálnemek közül válogattak maguknak, kissé ingatva a fejüket, hogy talán erre mégsem kerül sor, de mindenképpen korai ezen gondolkodni; az elmúlás eme formája fel sem merült bennük. De bármit képzeltek vagy akartak, így is, úgy is a kukacok martalékául estek.
Aki már ült a TV előtt mit sem sejtőn, nem az adást figyelve, hanem töprengve valamin, ami lehet, hogy az előbb látott hír hatására úszott elő a gondolatai közül, észrevétlenül arra eszmélve, hogy a gondolatai egy másik tartományát jó ideje már a képernyőről rátörő rém foglalkoztatja, pontosan ismeri azt az érzést, ami gyerekkoromban szorította jeges kézzel össze a torkom, egy megrázó híradó láttán. Kitörölhetetlen nyomként vésődött bele egyébként jótékonyan gyorsan felejteni képes agyamba a látvány, amely a halált az addigi lehetetlenségből lehetségessé tette. Kissé életlen, kissé karcos filmen bemutattak egy sporteseményt. A nagy melegben elbágyadt, szórakozottan szemlélődő nézőkre rontott egy járműve felett uralmát vesztett versenyző, lehetetlenül magasra, a partra fel, ahol a levegőben repülve még megpördült, és akit addig nem tarolt le, azt most visszazuhanva ütötte agyon, hogy újból visszapattanjon, és mint egy Disney rajzfilmben a legyőzhetetlen egér, szétlapulva, lángolva, de haldoklásában is még újabb gyanútlanokat irtva, embertest párnáján elhamvadjon.
Mindenki mást kíván a haláltól. Jöjjön gyorsan, jöjjön lassan, lehessen felkészülni, ki lehessen választani a formát, el lehessen búcsúzni, nyomtalanul lehessen eltűnni. A türelmetlenek, a rettegők, a bizalmatlanok nem engednek a véletlennek, eltervezik a halálukat. A feltámadásban, vagy halhatatlanságban hívők és az örök kételkedők pedig reménytelen tehetetlenséggel topognak és várakoznak, miközben aggódva válogatnak a hitek, hiedelmek és babonák között, titkon abban bizakodva, hogy az arra érdemesekkel talán mégis tétetik kivétel. Ismerem és nem ismerem a parton nézegetőket, akik között épp úgy vágyott és gondolt valaki, mint én.
Emlékszem gyerekkoromban a rettegésre, ami akkor töltött el, amikor képtelen voltam magamat másnak, mint élőnek, de tehetetlennek látni a halálban. Mindig lévőnek, de vissza nem térőnek. Éjszakákon át zokogtam a rémülettől, hogy jóvátehetetlen lesz, ami történik, hiszen lenni akarok.
Aztán emlékszem mennyire kívántam később ezt az igazságtalanságot öngyilkossággal megszüntetni, hogy a nemlétbe bújjak a meghalás, a megszűnés hajmeresztő abszurditása elől.
Aztán nagyon megszerettem élni. Milyen nagyon szeretek mindent, még ha fáj is, még ha rossz is. Milyen nagyon jó a gondolataim kimeríthetetlen erdejében, a fantáziám varázshengerében nézegetni a valóság képeit. Amióta mindig a következő perc a lét, amióta sem múltba, sem jövőbe nem kell néznem, látom magamat kívülről, amint magát nézi; megértettem a megértés hiábavalóságát.
A szó, amit nem mondunk: nincs, a szerelem, ami nem hal meg a keletkezése pillanatában: nincs, hiszen az emlék, amit a tegnapi magunkról őrzünk nem több, mint az emlék, amit egy nagyon régen elveszített idegenről őrzünk. Így hát magamat, a magam teljességét viszem magammal minden pillanatban és engedek minden változásnak, és magam vagyok a szerelem, a hit, az erő, hogy ha meghalok, én haljak meg és ne az ostobán magam helyett állított emlékem.
Tehát a film szereplői a történet végére már nem létező személyek, de nem kevésbé nem létezőek, mint az elején, amikor még éltek. És nem kevésbé nem létezőek, amikor te, aki csak az én elbeszélésemből ismerheted őket, vagy a saját életedből, amikor saját történetük hősei és mindennapjaikat élik, és nem tudják milyen halál vár rájuk. A történet minden mozzanata, amely eltér a valóságtól, a hihetőség és érthetőség érdekében tett engedmény szülötte és csak annyiban hazugság, hogy éppen most egy másik valósághoz hasonlít jobban. Napjainkban játszódik, amely napok közé besorolódnak a nagymama visszaemlékezései alapján az unoka képzeletében megelevenedő események és a jövőre vonatkozó vágyak képeinek az érzékcsalódásig hű elevensége. Itt játszódik, a mindenkori itt, ahol éppen vagyunk, az oktalan, de újra és újra okkal kecsegtető véletlen okán. Tehát az én véletlenem miatt Magyarországon, az általam belátható időben előre és hátra, összesen talán száz év alatt – már ez is túlzás – amely díszletein és jelmezein kívül nem sokban különbözhet bármilyen másik száz évtől – de hol van, aki ezt a feltételezést a tapasztalatai alapján igazolja? – mégis különös jelentőséggel bír számomra, hisz hőseim a főszerepeket csakis nekem játszhatják el. És ha más korban nagyobb tehetséggel bíró jelöltek is akadtak volna a szerepüket alakítani, mégis ők azok, akiktől Én lettem.
A kisfiúról, magamról, a férfiról mondom. Egymás közelében éltek addig is, amíg nem találkoztak, egy rövid ideig párhuzamos csíkot húzva suhantak egymás mellett, amíg el nem váltak. Hogy azért születtek és éltek évekig, hogy összetalálkozzanak, mint ahogy a csodás jelek erre mutattak vagy, mert egymásba botlottak egy reményt vesztett pillanatban és ebben a sors útmutatását akarták látni, elemzésre nem érdemes, hiszen nem jól éltek a lehetőséggel. Újra elevenedő életük, egymás iránt fellobbanó szenvedélyes szerelmük, szűk ketrecben szárnyalásuk és elmúlásuk a történet.
Egy kisfiú, aki életkorának és társadalma korának eredői mentén, hónapról-hónapra másik maszkot ölt. A kiszemelt szereppel teljesen azonosul. Amikor új álarcot ölt, másik emberré válik.
A film nem erről szól. A katasztrófaműsor-készítő stáb új ötletet dédelget. Egy motorcsónak versenyen száguldozó versenyzőt halálos baleset ér. A csónakja apró darabokra robban szét, lángoló ruhájában a partra repül és szénné ég.
A stáb abban a szerencsés helyzetben van, hogy csodával határos módon éppen a közelben tartózkodnak teljes felszerelésükkel, így szinte élőben közvetíthetik a balesetet.
A szakításunk miatt határtalanná és beláthatatlanná lett szabadidőmet arra használtam, hogy elkísértem a fiamat a tévéfelvételre.
Andris azt álmodta; hogy a házban talált egy kis kóbor cicát, akit hazahozott. Bepisilt a konyhába, de ő feltakarított utána. Megkérdezte tőlem, hogy befogadjuk-e? Én mosolyogva azt válaszoltam neki, hogy persze, add csak ide, hadd simogassam meg. Mit sem sejtőn tette a karomba és én egy gyors mozdulattal a kezemben lévő szikével, átvágtam a torkát. Andris sikítva menekült a konyhába.
Mostanában orvosi látleleteket írunk. A diagnózis minden esetben hipochondria. Az ő gyerekkora sem lesz sokkal rózsásabb, mint az enyém volt?
R, filmem egyik hőse, a fia születésnapjára összehívott vendégsereglet közepén, éppen a fiával vív szócsatát. Fia sejti, hogy megcsalja az anyját és ezt minden alkalommal az orra alá dörgöli.
Talán mégis a szerelem az egyetlen dolog, ami körberajzol bennünket és az igazi magunkra ismerhetünk általa?
R otthagyja a társaságot, hogy a szerelme után siessen és bizonyosságot szerezzen.
A felesége kineveti. A társaságnak azt mondja, hogy a férje valami meglepetést készített elő számukra, így mindannyian utána indulnak.
Úttalan utakon járva, keskeny csapásokon, melyek átszelik a nagy, sötét erdőt, próbálják megtalálni egymást. A sok kis út egy helyre vezet és egyszerre ér véget. Ragyogó, szinte szemkápráztató a fényesség. Egy kényelmes sziklapad csalogató fennsíkja kínálja magát megpihenni. Onnan mindent belátni. A távolban a hegyet, a hátuk mögött az erdőt, az eget a fejük felett. Szinte nyaldossa a lábukat a szelíd folyó, ahogy a sziklán ülve a víz fölé lógatják.
Kezdődik a verseny. A rendező intésére a pilóta bravúros mutatványokat hajt végre, szinte egy helyben pörög a csónakkal.
A nő és a férfi megpillantják egymást és egymás felé indulnak. Tekintetük, mint legelőször, szinte összeragad és tele van ígérettel. Csupa kellem szél támad, belesimít a fák lombjába. Mint a szerelmes érintéstől megborzongó pihék, remegnek a levelek. Ezüst oldalukat kínálják a napnak. Egy galamb repül keresztül a tisztás felett. A kisfiúnak hirtelen kikerekedik a szeme, a játékos szél az ő haját is megborzolja és galambként repülne, szalad a pillangók után.
A motorcsónak vezetője máig tisztázatlan okok miatt elveszíti uralmát a jármű felett, nagy sebességgel a szikláknak rohan és egyenesen a parton ülő nézők közé zuhan.
Amíg Robit nem ismertem, amíg meg nem született, nem tudtam semmit a gyerekekről.
Ha egyáltalán eltűnődtem rajtuk, akkor is azt gondoltam, hogy kis állatka félék. Némelyik helyeske. Jobban idomított. Csodálatos felismerés volt, hogy igazi, saját akarattal és elképzelésekkel bíró emberi lények. Azóta is a saját gyerekemnek tekintem annyiban, hogy az ő személyében fogalmazódott meg számomra a gyermek, gyermekség, anya, anyaság képzete.
Amikor a kisfiam született, Robi három éves volt. Néhány nappal a születés után meglátogattak anyjával együtt. Engem teljesen kitöltött a kisbaba parányisága. Aranyosan fénylő, apró teste, keze, lába az egyetlen lehetséges formává vált, amit el tudtam képzelni számára. Amikor megfogtam Robi kezét és éreztem, hogy milyen nagy és belenéztem a szemébe, abba az addig egyetlen babaszembe, amivel kapcsolatom volt, megértettem, hogy mit jelent az, hogy a szeretet elveszi a látást. Egy megismerhetetlen és bonyolult ember nézett vissza rám és azóta nagyon vigyázok, hogy a fiamat mindig annak lássam, aki valójában. Mert a fejlődést, még ha a szemünk láttára is megy végbe és a látható mellett a láthatatlant is formálja, a maga szerteágazó bonyolultságában nem követhetjük. Ezért úgy kell hátralépni és rápillantani a fejlődőre, ahogy a festő lép hátra a vászontól vagy teszi el szem elől a művét egy időre, hogy amikor ismét találkozik vele, azt lássa, ami rajta van és ne azt, amit szeretne.
A kisfiú átváltozó képességére felfigyel egy önjelölt menedzser és Tv műsort csinál a tehetségére alapozva. A műsor álhírek megfilmesítéséből áll. A stáb soha nem volt, szegény sorsú és kiszolgáltatott személyeket karol fel, alapítványt hoz létre a számukra, és folyószámlát nyit az adakozó kedvű nézők adományainak fogadására. Minden valódi bűncselekmény mellé kreál kettőt, kitalált nevű községekben, kitalált monogramokkal jelölt személyek követnek el szörnyűséges, kitalált bűncselekményeket, melyekről a kisfiú, mint kriminalisztikai szakértő számol be a nézők millióinak, vérfagyasztó komolysággal. A közönség borzongva fürdőzik a rémhírek izgalmában, és amikor napvilágra kerül a csalás és a csalókat bíróság elé állítják, a csatorna nézettsége olyan hirtelen visszaesik, hogy a pénzüket féltő tulajdonosok a befolyt adományok egy részét a bíróság korrumpálására használva elérik a stáb szabadlábra helyezését.
A filmnek nem mellékes része, az a képekben szövődő történet, amely valódi és csinált híradó felvételek alapján a valódi valóság tarkabarka, állatiasan öntudatlan, a gondolkodó ember számára vérlázító ostobaságáról mutat képet.
Valahol Angliában, egy áruházban nagyobb gyerekek elrabolnak egy kicsi fiút. Az áruházi kamera képén, az elveszett gyerek apró, sötét folt. Két nagyobbacska sötét folt közeledik felé. Egy darabig együtt imbolyog a három folt, majd kilibegnek a képernyőről, ki az áruházból, ki a városból. Nem hiszem, hogy a gonosztettet elkövető gyerekek nem gonosztevők. A gyerek ugyanúgy tesz különbséget jó és rossz között, mint a felnőtt, sőt ítéleteiben gyakran szigorúbb. Ha a gonoszság a társadalom példamutatása számára, és mint cselekedhető jelenik meg, ugyanúgy teljes felelősséggel nem számol tette következményeivel, ha elköveti, mint az ugyanezen ok miatt bűnöző felnőtt. Előre hát emberiség a csatornákon. Robbantsatok, gyilkoljatok, öntsetek vért vagy paradicsomlevet, hogy aztán szörnyülködhessetek a világ romlásán. Csapjon agyon minden kedves pofájú rajzfilmállatka minden kedves pofájú rajzfilmállatkát, akik akárhányszor haljanak is meg, egy csepp vérük sem hullik.
A kisfiú anyja, Anna, egy gyermekkorában pszichikai és szexuális fejlődésében összezavart nő, mániás én keresésében, fia mindenkori viselkedését, a társadalom állapotának tükörképeként szemléli és kidolgoz egy nem nevelésen alapuló neveléselméletet, amely a hazugokat hivatott hazugságaikkal szembesíteni és ily módon, a belátásra hivatkozva, jó útra téríteni. Szakmája alkalmanként napi tizenkét órára szólítja e1 otthonról, mégis állandó anyagi gondjai vannak, melyek miatt bűntudat és depresszió felváltva gyötri. Elvetélt képzőművész, aki hiába diplomázott és tartják tehetségesnek a szakmájában, nem képes túltenni magát azon, hogy nem vették fel a képzőművészeti főiskolára. Több halálos nagy szerelme volt és sok férfit próbált ki, de mindegyikben a megváltó, igazi szerelmet kereste. Nagyon fiatalos nő, 38 éves, néha gyermeteg gesztusokkal, nagyon intelligens és művelt és önmagának minden nyilvánvaló hazugságot elhívő ember, aki azonban talán alapvető bizalmatlansága miatt mindenkin átlátó, sokakat kihúz a csávából lelkesítő tanácsaival. Amikor először írok róla, éppen egy magnóra mondja fel, kissé kába állapotban vallomását, annak a férfinak a számára, aki heves és szenvedélyes szerelmi vallomásával felébresztette benne a szerelemvágyat. El akarja riasztani magától, hogy lehetetlenné tegye saját elcsábulását, hiszen a férfi nős, gyerekei vannak és túlságosan vonzó. Akkor még nem sejtettem, hogy az igazi halálos szerelem, tényleg halálos.
Ez a kisgyermekes, kissé bolondos mama nagyon fél attól, hogy olyan komplikációkba keveredjen, melyek – ismerve magát – megoldhatatlan helyzeteket eredményezzenek. Miért is gondolja, hogy a hosszú önvallomás, melyek sorát a valahai házukban lakó kisfiúhoz fűződő első szerelemmel kezdi és még a tavaly is megjelenő sok éves és sok csalódással terhes, utolsó kapcsolatával fejezi be, elriasztani és nem vonzani fogja a férfit.
Mondtam már, hogy Ómika mostohaanyja minden vasárnap felvette a fekete bársonyruháját és hason végigcsúszta a parkettát, a mostohaleányai takarítását ellenőrizendő. Volt ott nemulass, ha egyetlen pihe is maradt rajta. El nem tudtam képzelni akkora tisztaságot. Kérdeztem is tőle, hogy – akkor megvert benneteket? -. Minden vasárnap – válaszolta Ómika, agyonvert mindhármunkat. Azt már könnyebb volt elképzelni. A három árva kislány: Csipkerózsika, Hófehérke és Hamupipőke. Volt egy fiútestvérük is, akinek a háborús történeteit ismerem, az öklömnyi lyukat az oldalában, valamilyen sérülés nyomát, a távsakkozó képességét, amelytől hasalhatott akár a szénapadláson is, ha megüzenték neki, hogy a nagypapa (az ő nagypapája) hová tette a figurát a táblán, lekiabálta a saját lépését és mindig megnyerte a partit.
Egy idejekorán meghalt édesanya, generációkra tönkreteszi a leánygyerekek és lányaik életét. Hát a fiúét ugye nem, hiszen meghalt mielőtt írmagja egyáltalán lehetett volna. Mi is az írmag? És tényleg írmag nélkül halt el a Lajos? Egyáltalán, volt-e Ómikának fiútestvére?
Lehetetlen néha nem azt gondolni, hogy a halál valamiféle büntetés.
Anna és R egy műteremben ismerkedtek össze. Anna pénzhiány miatt éppen modellkedett, egy barátja ajánlotta a festőnek. Amikor a festő észrevette, hogy a preraffaelita arcú nővel jól lehet beszélgetni, már csak hébe-hóba nyúlt a krétához. Az is hamarosan kiderült, hogy bár ő elvégezte a főiskolát, sőt a hetvenes években fényes karrier előtt állt, már régen nem ambicionálja, hogy elismert művész legyen. A karrierépítés közkeletű és reményteli formáihoz nem volt gyomra a pályája elején, később meg már nem akadt frakció, amely vele óhajtotta volna magát azonosítani. Olykor belefogott valamilyen nagyobb lélegzetű műbe, elkapta az ihlet, de a sikertelenség megfárasztotta a munkakedvét..
Nagyon barátságos, és jókedvű ember volt, remek gondolkodással. Még az ismeretségük elején, hiszen éppen egy alkotó pillanatában kapta el, a nő munkabíró, szorgalmas és nagyon tehetséges művésznek látta. Persze a legnagyobb tehetség se jelent semmit, ha nem használják.
Később az is kiderült, hogy a festő felesége, akivel még a gimnáziumban, osztálytársakként ismerkedtek össze, naiv, babaarcú kislány, polgári pályát választva, ügyvédként karriert csinált és jól kereső nőként, férje művészetében töretlenül hívó feleségként, könnyedén eltartotta családját. A férfi bár gyakran dzsigolónak csúfolta magát, mégis hivatkozhatott arra, hogy fényes, úszómedencés házukban, annak minden kövében, az ő ragyogóan indult karrierjének anyagi ellenértéke is benne van.
Azt meséld el Ómika, amikor a Pityu bácsi bezárt a tyúkólba! Olyan sokszor mondtam már! Megint ezt akarjátok hallani? Mondd el még egyszer.
Hát, korán volt még. Hajnal. Mentem ki a tyúkólba, hogy összeszedjem a tojásokat. A Pityu még kicsi volt. Mekkora volt? Ilyen kicsi, ni! Két éves, totyogott utánam, akármit csináltam. Felmásztam a tyúkólba.
Hogyan tudnám azt megmutatni, hogy amikor te mesélsz és én elképzelem, amit mondasz, egyszerre két történet játszódik le és a néző vagy olvasó, aki látja a mutatott történetet, és amit én képzelek, szintén elképzel valamit. És ugyanez az esemény egy, negyedik, ötödik, sokadik történet, attól függ, ki mesél. De milyennek látja magát a történet? És érdemes-e ennek a történetnek egyáltalán szemügyre vennie magát, ha nincs, aki figyeljen rá? Létezünk-e önmagunkban vagy tükörképek vagyunk egy barlangfalán avagy kitalált személyek valakinek a képzeletében? De ha csak képzeltem volna Ómikát, fájhatna-e a mai napig is a halála?
És milyen volt a tyúkól? Meséld el? Mondtam már. Fából volt, jó erős deszkából, a nagyapa ácsolta. De a nagyapa már meghalt. Akkor még élt. Még szellőzőket is vágott rá. Nagyon ügyes volt, amikor nem ivott. Szív alakú kis ablakokat csinált neki. A baromfiudvar egyik végén a sínpár volt a határ, másik oldalán a veteményes. A ház falának támaszkodott a tyúkól. Én még soha nem láttam olyan otthonos tyúkólat, talán még lakást sem, mint amilyennek azt, az ő elbeszélése alapján képzeltem. Azóta is, ha szépen rendben tartott háztájiról mesélnek, nem egy fehérre meszelt beton kockát látok magam előtt, hanem tornyos házikókat. Gondos ácsmunka volt. Az ól deszkái hézag nélkül illeszkedtek egymáshoz, sátortetős fedelén talán még cserép is volt. Szellőzését, szív alakú tenyérnyi lyukak biztosították. A szívecskéket a gondos mester pirossal kontúrozta, amit minden tavasszal újra megfestett. Két szárnyas ajtaja tajtékos hullámot formázott becsukva.
Hát ide indult, kosárkáját friss tojással megszedni a nagyanyám. Kissé lehajtott fejjel állva is elfért. A tyúkok még szundikáltak léceiken. Miért ivott a nagyapa? Meg is halt miatta. Elvitte a tüdőbaj. Apátok még gyerek volt. Hol volt apu, amikor a Pityu bácsi becsukott téged a tyúkólba? Nem tudom hol volt. Talán, iskolában volt.
Valaki valóságos létének bizonyítékai a tárgyak, amelyek maradnak utána. A tárgyak, amelyeket ő hozott létre. A tyúkól, még inkább a szív alakú nyílások, a részletek, amelyek bevésődnek az emlékezetbe és soha onnan ki nem törlődhetnek.
Ott totyogott a kis Pityu bácsi az ól körül, próbál felmászni a létrára, erőlködik, belekapaszkodik a reteszbe. Be is zárja az ól ajtaját. Mondja neki a nagymama, akkor még mama, hogy engedj ki kisfiam, de nem érti, mit kellene csinálnia. Amit betoltál, azt húzd ki! – De a kisfiú már mással törődik. Aztán egyre melegebb lett, ugye? – faggattam. Nyár volt, jött fel a nap, tűzött irgalmatlanul, már égette a fejem a tető borítása. Elkezdtem ledobálni magamról a ruhákat, attól féltem megfulladok. A végén anyaszült meztelenül kuporogtam ott.
Ahogy egyre melegebb lett, úgy kívánkozott ki ő is, meg a tyúkok is.
A nagy tollas kavarodásban, levett magáról egy-egy ruhadarabot. Eleinte egy kis szíven kicsücsörítve biztatta a fiát, mentené ki innen. Az inkább az udvar más tájaira totyogott. Talán el is ájult, amikor léptek zaja visszaadta az erejét, kiáltozott, hogy jöjjön közelebb az a jótét lélek, akit erre vezérelt az Isten, szabadítsa ki őt az ólból.
És akkor jött a postás. Hallottam, ahogy surrog a biciklije gumija. Kiabáltam, ahogy a torkomon kifért, hogy jöjjön már és szabadítson ki. Már azt hittem, nem hallotta, amikor mégis odajött. Ahogy a szemem az egyik szív alakú nyílásra szorítottam éppen a sliccét láttam, ahogy mászott fel a létrára. Tyúklétrára. Kinyitotta az ajtót, addigra én már félholt voltam, úgy húzott ki és az ölében vitt be a házba. És aztán, mi volt?
Én a folytatást akartam hallani, hiszen a képzeletem igencsak meglódult – mondta Anna.
Hány éves voltál akkor – kérdezte R.
Egész gyerekkoromban hallgattam Ómika történeteit. Valahogy mind a férfiakról és a szexualitásról, na meg a halálról szólt, de ezt csak később fogalmaztam meg magamnak. De igaziból nem is annyira a postással esett szerelmi kaland érdekelt volna, hanem sokkal inkább a Kaland, a Férfival.
Emlékszel szorosan hozzád bújva sugdostam el neked ezeket a történeteket. Te voltál az első és utolsó, akinek elmondtam, mert elmondani valamit először vagy utoljára, nem a történet elmesélése, hanem egy szív megnyitása.
Amikor összevágom a filmet, arra kell ügyelnem, hogy egy-egy szereplőnek nagyobb szakaszt hagyjak az életére. Az elején még nem párhuzamosan történnek a dolgok. Egymás életét is építik a szereplők, hiszen egy felnőttkori visszaemlékezés alapján újra átélt gyerekkori emlék, valamilyen érzés sűrítménye. A gyerekkori magány, a kicsiség, a megalázottság, ha nem is mindenki életében válik meghatározó élménnyé, de nem felejti el soha.
Múltba pillantottam
Szívem szakasztottam
Mosolyod emlékén
Könnyem hullajtottam
Apu mesélte az öccséről. Rossz, falusi gyerekek lévén úgy hógolyóztak egy nap az iskola előtt, hogy követ gyúrtak a hógolyóba. Pityu bácsi el is találta valakinek a fejét. Annak a gyereknek az apja aztán kérte
Ómikát, hogy büntesse meg. Ómika nagyon megverte a Pityu bácsit, valami bőrszíjjal vagy bottal. A Pityu bácsi meg egy szót sem szólt, egy könnyet sem ejtett és nem volt hajlandó bocsánatot kérni. Ennek a történetnek a fényében, azért érthetőbb a későbbi, szeretettelen viselkedése az anyjával és a bátyjával szemben.
Ha fiúnak születtem volna, Péter lett volna a nevem. Anyu legidősebb testvére, Peti bátya, a legjobban szeretett, a szépreményű után, aki fiatal férfi korában hirtelen halállal meghalt. A háború idején történt, valamilyen, akkoriban a körülmények miatt gyógyíthatatlan, talán tífusz betegségbe halt bele. Ugyanúgy, mint anyu pici húga, Málika, akit csecsemőként, borzalom és nyomorúság közepette vesztettek el. Sík Ilonának és Vendrő, korábban Wallach Sámuelnek élő gyermekei, Ilona, alias Hugi néni, anyu és Gyurci, az öccsük. Azt hiszem a nagymama, a „másik nagymama" haragudhatott az én apámra, még jobban az ő anyjára, Ómikára, mert őt bolondnak, aput pedig hitetlen komcsinak tartotta. Megkülönböztetett nem törődéssel bánt velünk, ha nagy ritkán Jánosházán töltöttünk pár napot. Az unokatestvérem PÁgi, Hugi néni és Pistu bácsi nagyobbik lánya, rendes római katolikusként már kis korában nem aludt el imádság nélkül. Amikor együtt voltunk a nagymamánál, az esténként bejött, leült az ágya szélére és együtt imádkoztak.
Emlékszem minden porcikámban tiltakoztam isten, mint lehetőség és hatalom ellen, mégis szívszorító irigységet éreztem a kis ima hallatán, melyben az éjszakára is békét kérnek maguknak és a szeretteiknek. Értem is imádkoztak. Mindig úgy gondoltam, hogy az isten, akihez ők imádkoznak, csak azt szeretheti, aki hisz benne. És azt is gondoltam, ha isten mégis lenne, nem törődne azzal, hogy ki hiszi őt és ki nem, mert ekkora hatalom birtokosa, érzelmeire való tekintet nélkül, mindenkire kiterjesztené védő karját, ha akarná. De hát, egyáltalán nem terjeszti ki és nekem mindegy, hogy azért nem, mert nincs ő, vagy mert nincs is hatalma, vagy mert útjai kifürkészhetetlenek, hiszen vagy ezért, vagy azért nem vonatkozik rám. Milyen jó lehet a hit.
És mert lány lettem, anyu nevét kaptam. De talán a másik fiú lesz, élt még a remény. A neméhez fűződő reményeiket Györgyi sem váltotta be, de a szüleim megpróbálták kicselezni a sorsot és a György-öt, sárkányölő, de hányszor hallottunk róla elragadtatott szónoklatokat, melyek lényege az volt, hogy a sárkányt is meg tudta ölni, ami apu neve, belecsempészték a húgom nevébe. Gyurikának, Gyurkusnak becézte, még felnőtt nő, kétgyermekes anya korában is apu, amit Györgyi soha nem tudott megbocsátani neki. Később Robi kapta meg a nevet. Amikor megszületett a kisfiam, nem György lett a neve, amit meg apu nekem nem bocsátott meg, de az önkényesen osztott nevet apu visszavette Györgyitől, Robitól és Andrisnak adta. Így lett Györgyinek egy ok miatt két soha meg nem bocsátani valója, amikor megkapta és aztán, amikor elvették a nevet, aminek kapcsán megpróbált beletanulni a szeretettség ilyetén való megnyilvánulásába.
A gyerekkori anyám egy nagyon sovány, nagyon sápadt és rendkívül ingerlékeny nő. Nagyon furcsa, ahogy magamban változtatom a képét. Mintha ő is, én is kettéhasadt állapotban léteznénk abból a korból. Talán mégsem furcsa, hiszen amikor a rendetlenség miatt kiabált, ami miatt neki egy perc ideje sincs pihenni, mintha nem is bennünket szidott volna. Csak elkiabált a levegőbe. A tehetetlen fáradtságát, a boldogtalan életét szidta? De boldogtalan volt-e? Vagy csak mi voltunk a terhére?
Látom magam előtt az arcát, ahogy belép a szobába és emlékszem, tudtam, hogy már az ajtó előtt ideges volt a látványtól, amit maga elé képzelt, ami napról-napra fogadta.
És fel tudom idézni azt a szorongást, ami nagyon intenzív volt a megérkezése előtti percekbe. Tudtuk, hogy ideges lesz és kiabálni fog, mégis az utolsó pillanatig játszottunk, amikor már késő volt rendrakásba kezdeni. A gyerekkorom megszakítás nélkül 14 éves koromig tartott, amikor elkerültem otthonról, hogy soha többé ne találjam meg az otthonomat. Cserébe játszhattam tovább a játékaimat felnőttként is.
Leásni az alapokig, még egy pillantást vetni rájuk, felépült-e az épület, amit a tervrajz ígért?
Az a kis csecsemő biztos nem én vagyok, aki egy kívülről sokszor látott fehér rácsú ház egyik szobácskájában nyöszörög. Hiszen erre nem emlékezhetek. Nem emlékezhetek arra, hogy függönyöket rántanak szét, és bántó fény zúdul be. Hogy vágyhat rá a csecsemő, hogy ő mehessen a fény felé, és ne az fúródjon a szemébe.
Pár nap bölcsődei tartózkodás után állítólag súlyosan megbetegedtem, hazavittek és többet nem vittek vissza. Azt is mesélte anyu, hogy nem vette észre, hogy nem gyarapodtam. A mellére tett, én látszólag szoptam, a mérleg azt mutatta, amit ő látni akart, végül kiszáradással kórházba kerültem Elég viszontagságos újszülött korom volt. Kórházra nem emlékszem, erre nem, de a mandulaműtétemre egész világosan. Négy éves lehettem és szívizomgyulladásom és, vagy reumás lázam lett a mandulámtól. Akkoriban az járta, hogy a feleslegesnek látszó szerveket kihajították az emberből. Nagy, zöld gumi pelerint kanyarítottak a nyakamba. Emlékszem az éles fájdalomra és az eszközök csörömpölésére.
Óvodás is rövid ideig voltam. Fekszem egy ágyikóban, körülöttem sok gyerek alszik, én még nem. Bonyolult és vonzó történetek jelennek meg a rolón, ahogy bámulom a szövetét. Megbarnult, csúnya foltos, gyűrött len. Olyan vékonyra kopott, hogy a szövet pici lyukai között élesen sugárzik a nap fénye. Attól függően, hogy odakint milyen idő van más és más dolgok történnek az ebédlőben.
Mert a roló egy ebédlőt ábrázol. Sok-sok asztal és a gyerekek éppen ebédelnek Csak egy kisfiú nem. Minduntalan felmászik a középső asztal tetejére, megnő hirtelen, nagyon furcsán mosolyog, hangosan kiabál, de nem hallom, hogy mit. A fülemet mégis sérti a zaj. Várom már, hogy lemásszon. A szél meglebbenti a függönyt, a kisfiú gyorsan lemászik, egy ideig mindenki eszeveszetten nyüzsög, aztán egészen kisimul az anyag, egy pillanatra nyugi, majd a kisfia ismét felmászik az asztalra. Kendő van a nyakában. Milyen sokszor láttam ezt és féltem, hogy felmászott és lemászott, amíg el nem aludtam. Később, iskolás koromban, amikor karének volt és majdnem elaludtam, akkor voltak hasonló, a tárgyak mintázata által előhívott hallucinációim. Ha elég mereven néztem le a szemem sarkából a parkettra, kis táncosnők csapata libbent be és a távoli kórushangra gyönyörűen táncolni kezdtek. Olyan valósághűen táncolták be a színpadot, hogy szinte felébredtem rá.
Ómika kézen fogva vonszol maga után és utcahosszat szid, mert nem ettem meg a főztjét. Húz felfelé az emelkedőn, szorosan a ház oldala mellett, a keskeny betonjárdán, hogy visszavisz az óvodába. Ő soha többé nem főz rám, ha nekem az óvodai koszt jobban ízlik. A kerítésnél állva kiabált be az ismerős szakácsnéninek, hogy adjon egy tányér mákos tésztát. Még most is látom, ahogy, mint egy főpincér, felemelt tenyerén a tányért tartva szalad haza. Otthon odaparancsolt az asztal mellé, hogy egyek, lássa ízlik-e? Egy falatot nyeltem le és hányni kezdtem. Zokogtam és könyörögtem neki, hogy főzzön nekem, mert az a legjobb. Sokáig kellett könyörögnöm, de még aznap készített nekem olyan igazi, Ómika féle mákos tésztát. Persze, hogy hajszálvékonyra gyúrta a tésztát és az ujjait begörbítve leszorította a bal kezével, a jobbjában pedig egy hatalmas késsel, olyan gyorsan és tökéletesen, egyforma szélességű metéltre vágta, hogy még ma sem tudnám utánozni. Aztán a két kezével, lisztes kezével szórogatta, dobálgatta, hogy ne tapadjanak össze a szálak. Mindig frissen gyúrta a tésztát. Mindig, amíg élt. De aztán meghalt és meghalt vele a frissen gyúrt tészta is. És meghalt a nagyon vékonyra sütött palacsinta is, amiből egyet-egyet, a szomszéd kisfiú, a konyhaablakunkba felkapaszkodva hízelgett ki tőle.
Mintha elmúlt Istenek eljövendő Isteneknek építették volna a szép várat, az életet. Mostani emberek nem lakhatják.
A fő baba, a Bessi. Úgy ejtsd, ahogy írom. Cooper Nagy indián könyvében szereplő Bessiről kapta a nevét és én csak a sokadik elolvasás után vettem észre, hogy a könyv végén van egy melléklet, amely az idegen nevek kiejtését mutatta. Mire ez kiderült, addigra már bebetonozódott Bessinek. Díszes celofánablakú dobozban álldogált Bessi és engem bámult. A világ legszebb babája. Azt hiszem Ómika az egész nyugdíját ráköltötte. A felnőtté válásom zűrzavarában elsodródott mellőlem. Ugyan, hol lehet?Mindig szeretettel gondolok rá, olyan eleven az emléke, mint amilyen eleven volt valaha ő maga. Biztos hónap vége volt, amikor rám mosolygott a Bessike. Jó pár órán keresztül folytattam a hadviselést. Ebbe a rövid időbe sűrítettem össze minden hódító háború összes diplomáciáját, agresszióját, zsarolását, stratégiáját és taktikáját. Már túl voltunk azon, hogy Ómika felmegy az ötödikre és majd akkor tudjuk meg, hogy ki volt ő, amikor ott sírunk fölötte, hiszen nem bírta tovább és a mélybe vetette magát, mert ha a lelkét adja is ki, az is kevés, az sem jó, mert nem való ő már semmire, tényleg mindenkinek a legjobb lenne, ha már nem lenne. Nekem csak a könnyeim csurogtak megállíthatatlanul, hogy mi lesz velem, ha nem lehet az enyém a Bessi. És én is azt hajtogattam, hogy a legjobb lenne, ha meghalnék és akkor majd nem kell rám költeniük a pénzüket. Én lehettem 7-8, Ómika pedig 73. Túl könnyen, túl hamar megtanultam a szeretet zsarolását.
Furcsa, hogy számvetés a múltra vonatkozóan történik. Azt hittem, hogy számot vetni, olyasmi, mint kockát vetni és a jövőbe kukucskálok a számvetés révén. Annak örülök, hogy több emberre gondolhatok jó szívvel, mint ahányra haraggal. Ica néni, Karola néni, vagy a púpos kis nő, aki kísérgetett az iskolából, mind az életem részei, énem alakítói. Érthetetlen és értelmezhetetlen gyerekkorom hősei, akiknek a jelentőségét mire észrevettem, már ki is hussantak az életemből, kitörölhetetlen nyomukat hátrahagyva.
Karola néni a rendszerváltás, a múlt századi rendszerváltás előtt apáca volt. De bezárták a rendházakat és az apácákat szélnek eresztették. Úgy feszült a bőr a csontjaira, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szárazon, fényesen. Egyetlen gramm fölösleges hús nem volt rajta. A két szeme, szinte kitöltötte az arcát. Andris után másodiknak, neki volt a legzengedezőbb beszédhangja, amit valaha hallottam. Inkább férfi, mint női hang volt. Mindig harsányan kacagott, sosem láttam rosszkedvűnek. Pedikűrösként jelent meg nálunk, Ómika, de főleg apu lábát ápolta.
A fehér lavórba tűzforró vizet hozatott, általában anyuval. Egy kancsóban ott állt az utánpótlás. Egy marék sót és egy darabka szappant tettek a vízbe. Heves sziszegések között, apu lassan, óvatosan eresztette bele a lábát. Tizenöt-húsz percig is áztatta, miközben Karola előkészítette a szerszámait. Mindenféle éles kis kések, ollók, reszelők. A beavatkozás alatt végig, hangosan és vidáman társalogtak, mindenféléről. Karola egy majdnem földig érő, fekete köpenyben járt. Különös, azóta sem érzett illat lengte körül. Érthetett a gyógynövényekhez is, mert maga készítette kenőccsel balzsamozta be apu lábát a pedikűr végeztével, amiért apu nagyon hálás volt. Györgyi úgy emlékszik, hogy egyszer meglátogattuk, egy magas fallal kerített ház, kis, sötét lakásában lakott. Gyűszűnyi likőröspohárból kínált meg bennünket, ragyogó zöld színű itókával. Györgyi úgy emlékszik, hogy nem apáca, hanem prostituált volt és öregségre találta ki a lábápolást.
- Jaaj!! Naccs'asszony! - kiabálta, ha valamit tréfásnak tartott és mindent annak tartott, elkapta anyu kezét, hogy megcsókolja. Anyu ezt nem bírta, mindig elrántotta. Apu tudta, hogy jobban megbántja, ha nem engedi, mintha hagyja.
Én még egy látogatásra emlékszem. Hirtelen megbolydult minden. Karola néni helyett egy ismeretlen nő jelent meg nálunk, aki elmondta, hogy Karola nagyon megbetegedett, haldoklik. Akkor mentünk el hozzá, apuval. Én kint várakoztam a fal előtt. Apu könnyezve jött ki. Karola nem jött többet pedikűrözni és senki nem töltötte be a helyét.
Vajon alszol már? Azt hittem a memoárírás annyira lefoglal, hogy eszembe sem jut leveleket firkálgatni. De eszembe jut. Pontosabban csak ez jut eszembe! Egy levelet az ember elolvas. Ha már nagyon elfárad, elteszi, majd később folytatja. A memoárral más a helyzet, abból nem tanácsos kizökkenni, mert akkor örökre titok marad a lényeg.
Most írok! Most nem kellene írnom, ha hittem volna a végzetszerűségben. Az isten feltartott mutatóujja ott lebeg a dolgaim felett, de ez olyan felháborító, hogy ha oda is pillantok, inkább elkapom a szemem. Nem véletlenül érzem a memoárt műfajomnak, kisgyermekkoromnál tartok még csak, de már minden kiderült.
Ki tudja mi az a kicsiny ok, amely a gyermeki képzeletet beindítja és bonyolult történetek alapjává válik. Megcsalták-e egymást a szüleink, amikor kisgyerekek voltunk? Vajon megcsalta-e 25 éven át egyik a másikat? Ha a játékra gondolok, igen, de ezt csak mi tudhatjuk, egymás elől elrejtették. Honnan lett volna különben példánk a már nem csábos, de még fiatal anya képére. A klasszikus feleség mintája volt ő. Szerelme nem múlt el házassága után, gyermekeit csak az apjuk miatt szerette. Mikor az megszűnt szeretni őt, illetve ez számára is világossá vált csak lelkiismeret-furdalás, kötelességtudat, hagyománytisztelet miatt bánt úgy velük, mint gyermekét szerető anya. Ó furcsa asszony, inkább a gyermekeid szeretted volna!
Az, hogy még most sem tudok szabadulni az alábbi szövegektől, melyek már több, mint harminc évesek, bizonyítják, hogy még mindig van egy mágiában hívő gyerek részem. Nem is változtatom meg, még ha érthetetlen is. Igaziból csak az átkozódás, ami megragadó benne. És részben beteljesült.
Egy előző szerelem
Egy telefonból tudtam meg, hogy nászútra megy. De, a nászéjszakát velem töltötte. Nem ő volt az egyetlen. Felszínre hoztam a férfiak rosszabbik énjét, hogy előbb szenvedhessek miattuk, később megvethessem őket. Nagyon meg akartam találni a tökéletest. Hát rohadj meg – átkozódtam, hogy te sem az vagy! – iszonyú kínok között halj meg, de érd meg szeretteid lassú halálát. Soha ne szeressenek és soha ne szeress! Ne legyenek sikereid, csak szenvedj, és ne tudd miért!
Harmincéves korom körül, valamennyivel a gyermekem megszületése előtt, mire feldolgoztam a gyermek és ifjú koromat, megbocsátottam a szüleimnek, mindenért. A megbocsátás valódi értelmében. Töröltem a gyerekkoromat. Néhány, igazán felhőtlen emlékképet tartottam meg és minden mást – ami miatt éveken át gyűlöltem őket, beleértve a megszületésemet és a nevelésem, tartásom minden mozzanatát, beleértve a direkt és indirekt módon adott, kapott útravalót – elfelejtettem.
Mindennap gondolok azokra, akiket nem ismerhetek...
Épp elég nehéz megjegyezni ezt a sok nevet. Mellé még azokat, akiket nem én találtam ki. Kezdve Anna Kareninán, folytatva Jason Bourneig. Mióta elkezdtem írni, úgy 6van éve, internet lett és azon keresztül elérhető, közösségi oldalak. Ezer, meg ezer névvel egészült ki a névgyűjteményem. Amennyire vonzó, hogy a világ egy távoli pontján élő rajongómnak tetszik egy fotóm vagy újrapineli egy pinemet, annyira deprimáló is, hogy soha nem fogunk találkozni.
Halottak, Ómika Hajagos Jóska kislánya Döme Erzsike Gillay apukája most már ő maga is, aki osztálytársam volt az általános iskolában, a zenetanárok, Kütü néni, Lantos Magda imádták, nagy tehetségnek tartották. Akkoriban bőséges felhozatal volt tehetségből, talán mert keresték a tehetséges gyerekeket. Karmester lett Bécsben. Kemerle Judit apukája Komlói lányok bányász apukája Gombás testvére Öngyilkos kislány a gimiben, akinek még a nevét sem tudom, elsős volt, amikor én negyedikes, de sosem felejtem el a a szomorkás arcocskáját, ahogy állt a gimi kapujában és várta a fiúját. Márky Andrea Borbás Tibor Kardos Tiborcz Árvai Joli Haraszti Zsolt
„Engedd meg uram, hogy most abbahagyhassam! Ne legyek terhükre folytonos rosszkedvemmel. Hadd keressenek egy másik utat az általam javasolt helyett!
A nő mosolyogva nézett a szőlőskertben távolodó, egyre kisebbedő alakok után.
Aztán felment a tetőre. Onnan már nem láthatnak meg, de ha időben pillantanak hátra, a madarak közt látva búcsúintegetésemet, szárnyak csapásának vélhetik – gondolta Judit.
Aztán a ház előtti betonra nézett. A gesztenyevirágok közül odatévedt vadgalambok felrezzentek a pillantásától és zúgó szárnycsapkodással felemelkedtek. Judit kibontott hajába kemény fehér tollakat tűzködött a szél.
Ha egy percig is kételkedtem volna a nemlétedben, most nem repülnék a madarakkal.
Már megint eltévedt egy bárányod uram.
Majd később ezzel is foglalkozom- mondá az úr- végre megoldottam, hogy küszöbölhetjük ki a hibát. Egy nyomáskiegyenlítő vérkör beiktatásával a zsiráf jobb lesz, mint új korában.
Meg-ááljcsak, meg-ááljcsak- ezt mondta a vadgalamb Ómika szerint.
Most úgy látom, hogy az öregek egyformák. Lehetett bármilyen hőség, Sárika néni a pulóvere fölé még egy szvettert is húzott, arra vette fel a télikabátját, hogy megtegye az aznapi egészségügyi sétáját. Már nem gyerek voltam, amikor a két fiúgyerekes család, majd Milltallerék, aztán Lászlóék által elhagyott, a miénkkel szemközti lakásba költözött. Furcsa szaga volt, de nem volt büdös. Egyedül élt, de valami hűséges, távoli, pesti rokona rendszeresen látogatta. Apu szerette őt és amikor már segítségre szorult, megtett érte mindent, amit lehetett. Sárika fázóssága vagy inkább meleg rezisztenciája emlékezetes maradt számomra és a nagy sétái is. Csak egyszer-egyszer láttam, amikor Veszprémbe látogattam. Már öregen ismertem meg és évek múltán indokolatlannak tűnt, hogy bár nem öregedett tovább, mégis meg kellett halnia.
Tegnap, 2015-ben, meghalt Vészi János, aki már az én generációmhoz tartozott és meghökkentett váratlan halála. Erre még nem voltam felkészülve.
Ani nem sokkal a második, végleges szakításuk után felkeresi R-t, hogy felolvasson neki a készülő regényéből.
A férfi megkéri álljon modellt neki, úgy, mint régen. R pályáját alkotói válságok szabdalták darabokra. Anival való találkozása hosszú idő után emelte fel ismét a csúcsra. Sikeres korszakai az ihlet és tehetség szerencsés egybeeséséből keletkezett magányos szigetek a tehetetlenség parttalan óceánjában. Ani felolvas és szavai nyomán megelevenedik a gyermekkora, mint megannyi akvarellel festett mesekönyv illusztráció. Fakó színek, kifehéredő háttér, elmosódó képszélek, szaggatott, vékony fekete vonallal megrajzolt kontúrok.
Egy régi állatkert
A kamera és a lélek keresőjében állítgatják az élességet.
Felidézi szerelmük hajnalát, amikor heteken át mesélt az ifjúságáról. A szerelmesek meghitt, puha kuckójának képei a serdülő lány zűrzavaros külső és belső világának vörös és kék, éles kontúrú képeivel váltakoznak. Elmeséli az első szakításukat, amikor nem tudta elfogadni a férfi bejelentését, hogy nem képes elválni és inkább lemond a szerelemről.
Elmeséli, hogy ennek a veszteségnek a felmérése, milyen változásokat indított el benne, hogy a hosszú távollét, amikor külföldre menekült bánata elől, hogyan erősítette meg szerelmét. Felolvas a régi leveleiből.
Elmondja, hogyan küzdött a szerelemért, amit mindenáron meg akart tartani, a lassú kiábránduláson át a második szakításukig, amikor igent mondott az egy évvel azelőtt javasolt szakításukra. Mire a könyv végére ér és elmegy, R-n a tépelődés sora. Tudja, hogy a szerelmüket, életüket ő tette tönkre. Elindul Ani után, hogy feloldozást nyerjen.
A halál felé tartanak, mint a többi szereplő is, egy véletlen, szerencsétlen tömegbaleset felé, amit egyedül Ani kisfia él túl. És itt van vége a filmnek, amelyet Ani és R együtt néztek meg a forró ígérgetések korában. A pár veszekedve indul ki a moziból, Ani megfenyegeti R-t, hogy szakít vele, ha nem válik el.
A filmről: Egy negyvenéves nő élete zűrzavaros napjaiban, élete értelmetlenségét és céltalanságát látva, öngyilkosságra készül. Úgy gondolja, hegy pillanatnyi helyzetében senkije sincs, akit sorsa érdekelne, elhatározza, hogy levelet ír gyerekriporter fiának. A levél egyre terebélyesedik. Ani megírja élettörténetét.
Arról a békés, boldog országról, ahol méhraj duruzsolt fák közt fű alól, ahol élt. Ahol Mária nénit, Ómikát minden évben virágcsokros úttörők látogatták meg a kisszobában emlékezni, hogy az ő valahájában elvitte a gyerekeket nyaralni a Balatonra. Ahol a szülei és az egész város, az egész ország, az egész dolgozó nép egy egész nyáron át Állatkertet épített társadalmi munkában. Ahol minden május elsején egész nap felvonultak. Karácsonykor nem Jézus Krisztus születésnapja volt, de narancs volt és az illata. Az apja, ha Pestre ment kiszállásra mosóport hozott. Az illatos porba könyökig beletúrtak, hogy a zacskó aljáról előkotorják az ajándékot. Kinder mosópor. És kenyeret is hozott, pesti kenyeret, a Rákóczi útról. Egy olyan országról ír, ahol egész gyerekkora alatt egyetlen bűneset történt, és arról évekig beszéltek. Ani emlékszik a balatoni kertes házak kapujában kitett gyümölcsös edényekre, amelyek mellett cédulán szerény ár és egy kis pohár jelezte, hogy a háziak újabb gyümölcsök megtermelésén fáradoznak, de a nyaraló bátran szolgálja ki magát. Sok év kemény munkájának eredménye, hogy a jóhiszeműség a gügyeség szinonimája lett. Ahol félnapon át lehetett Almádiba utazni vonattal, az útitársak meséltek egymásnak, több élet telt el egy délután alatt.
Különösen alakult ez a szerelem. Egyre több és több időre lett szüksége. A beszélgetés és az erotika nem fogyott el belőle, a munka tágította az idejét. Egyik történetért cserébe érkezett a másik. Így lassan megismerték egymást, a külön töltött éveket is bekebelezték. Már egymáséi lett a múltjuk is. A műteremből kimentek a városba, múzeumok kávézóiban ültek óraszám, az állatkert sötét állatházaiban kóstolgatták egymás testét. Végül behajóztak a nő ágyába és ki sem tudtak szállni onnan. Két felnőtt ember az erotika egy soha nem tapasztalt minőségével ismerkedik. A szerelem kezdetére költővé váltak, himnuszokban dicsőítették egymás testét és úgy gondolták, soha nem múlhat el ez a szerelem, hiszen a sejtjeik elégültek ki az ölelésükben. Tudták, de nem hitték, hogy a józan érdek az ő szerelmük fölött is diadalt arathat. De a szerelmébe belekábult férfi felkészült a büntetésre. És mert évek múltán is könnyben úszó szemekkel vallott szerelmet mindennap, a nő megkérdezte tőle, hogy – Miért nem válsz el? És lassan-lassan kiderült, hogy még a megkopott, unalmas házasságot is, amely megismerkedésük kezdetén válságban volt, szerelmük ragyogása bearanyozta. A férfinak már nem jut eszébe, mint a kezdetek kezdetén, hogy felesége sznobériájának áldozatul estek az ő ambíciói, hogy éppen az ő karrierjének egyengetése miatt fordulnak meg házukban "a valamit remélhetsz tőle, hát hívjuk meg" emberek és fecséreli idejét az illedelmes házigazda szerepében.
Én nem várhatom ki, hogy neked elmúljon az egyik életed és kezdetét vegye a másik, ahol én ugyanolyan súllyal lehetek szereplő, mint az eddig szereplőid. Most, hogy az esedékes nyaralásod kezdetét vette, a feleséged is némileg kisimul és egyszer felelevenítitek a kezdetek forró ölelkezéseit, remélem nem gondolsz arra, hogy velem jobb és nem gondolod, hogy ha hazajössz nem hagy nyomot rajtad és rajtam, hogy kibírtuk egymás nélkül. Mert mi sem bizonyítja jobban, hogy te nem tartozol hozzám, mint az, hogy nem vagyunk együtt.
Szerencsésen túl vagyunk a soros szalonna sütésén. Két szál gyufás tüzet rakott az én kis kísértetruhás fiam. Rögtön rózsaszínű lett neki a világ. Bizonyosságot nyert, hogy egyedül is boldogul. Fél éve téma, hogy nem tud tüzet rakni, mert nem gyullad meg a fa. Tüzet rakni a férfiúvá válás útján egy olyan mérföldkő lehet, amely a hegycsúcs meghódításához vagy egy ház felépítéséhez vezető úton lévő első cölöp. Mi lehet a nővé válás útja? Lehet, hogy az unokák tűzrakási kísérleteinek végigasszisztálása? Vagy a nők eleve nem is fognak bele olyan kísérletbe, amely azt bizonyítja, hogy egyedül is boldogulnak, hiszen tudják, hogy igen?
A kísértet ruha egy jópofa csillagmintás, zöld, kapucnis melegítő, ami nagyon jól állt Andrisnak és valahogy mindig bő volt rá. Akkoriban találták fel azt a vastag műanyag, az anyagon kidomborodó festéket, amivel nem lehetett elég óvatosan bánni a mosás-vasalás során. Fluoreszkáltak és domborodtak a csillagai és mint egy szentjánosbogár úgy sziporkázott, ahogy fel-alá járkált a farakás körül. Aztán a lángra kapó tábortűz szikráival együtt derítették fel az erdő mélyét.
"Egy spirálkarú óriás csillagrendszert festek. Ezt a látványt választottam, hogy valamilyen módon érzéki képét adjam az érzelmeknek, melyek fel, s alá hullámoznak bennem mióta enyém a szerelmed. A végtelen tér bármely szegletéből egyetlen pontba kanyarodó vonalak. Belőled kilépve szikrázó port verve, ahogy érzéseim nyomát kutatom, fényesen kanyarodó ívét díszül, acél láncként rád fonom. De nem megláncollak, hiszen bűvköröd határánál tovább úgysem jutok, hurokba hurkot öltve körötted körözve, elfutok, s visszafutok."
Andris az orvosi egyetemre készül. Könnyű neki, hiszen csak tizenkét éves. Nehezen igazodik el az elnevezések között. Bizonyítvány, oklevél, diploma, doktorátus. Különbség az egyetemen szerzett nyelvi diploma és a nyelvvizsga között. A bizonyítványaimat akarta látni. Egy dobozhoz utasítottam, úgy emlékeztem ott találja őket. Tiborc leveleit találta meg és a fényképét. – Hát ez meg ki? – kérdezte. A szerelmem, válaszoltam volna neki, ha a szerelmem nem A lenne. A volt szerelmem, mondhattam volna, ha azt gondolnám, hogy a szerelemnek van múlt ideje.
Ez a film álló és mozgóképek sorozata, jelentésük szerint színes vagy fekete-fehér képeké, amelyek szükség esetén digitálisan animáltak. A hagyományos értelemben vett játékfilmes feldolgozása a kerettörténetnek van, a valóságnak, ami nem más, mint az a kép, amit Ani hisz, hogy gondolhatnak róla. Illetve a szereplőink hiszik, ha megfilmesítenék az életüket, valami ilyesmi lenne. Ani emlékei a saját múltjáról, elmosódott képsorok, ahol az emlékezés belemosódik az így is lehetett volnába, ott közhelyes beállításokkal ér véget a jelenet.
A konkrét képek mindig tiszták, gyakran archív dokumentumfilmek kikopírozásai. A nem is velem történt, de meghatározó életem egy korszakában események dokumentumfilmként forgatódnak.
A bár így lenne jelenetek, a vágyak, képzelgések, játékosan megformált, irreális elemeket is tartalmazó animált képek.
Az álmok természetük szerint fekete-fehér, szürrealista stílusjegyeket magukon viselő jelenetek, vagy kiszínezett képsorok. A gyerek, Ani jelenléte nélküli élete olyan, mint egy reklámfilm.
R otthoni élete mindig csak Ani képzeletének szüleménye, kissé színpadias, közhelyes elképzeléseken alapuló beállítások.
A regény a regényben jeleneteket nagytotálok és közelik váratlan váltakozásai jellemzik.
A film forgatása a fentiekben vázolt csoportosításban, kronológiában történik, minden eddig használt nyersanyag felhasználásával. Mint egy leltár eszközökről, korszakokról, stílusokról.
Egy film terve, amely válogat a lehetséges materializálódás anyagai közül.
Az egyik legkorábbi emlékképem, amire mindig is emlékeztem és el tudom helyezni térben és időben, egy képzelt kép, amely azért keletkezett, hogy eltakarja a szemem elől a nagyon unalmas valóságot.
Ómikával számolgattuk az éveket. Amíg velünk élt, a háromból az egyik, az ő szobája volt. De volt, amikor mi is Györgyivel, az ő szobájában laktunk. A bútorait magával hozta Sopronból, vagy Keszthelyről, vagy vándorútjai valamelyik állomásáról. Szép szekrények, hatalmas ágyak, fejtől-lábtól, várkastélyok kerítését idéző faragott támlákkal. Egyik ilyen ágyon kuporogtunk a polc alatt, ami utóbb ledobálta magáról a kiskutya szobrot és egyéb nippeket, amikor a berhidai földrengés hulláma elérte.
Hol leszek én már 2015-ben, mondta. De, te még bőven megéred. Én akkor lennék 121 éves. Miért ne élhetne addig? A gyerekidő végtelen. Akkor nem tűnt soknak százhúsz év. Száz, vagy százhúsz, egyre megy. Reménykedtem, hogy élhet. Reménykedtem, hogy addigra feltalálják a halál ellenszerét.
Gyerekkorban nem kúszik a szorongás, mint egy hideg szalag, egyre feljebb a bokádon. Nem kell mozdulatlanul ülni, hogy talán, mint egy vadállat ettől visszavonul.
Most van kétezer-tizenöt. Ott ülök Ómikával az ágyon. Egy tapodtat sem mozdulok. Képzelődök. Összezavartam az időt, de összezavarodtam magam is.
Egyszer próbáltam elmondani az anyukámnak, hogy nekem vannak híveim, akiknek én vagyok a legfontosabb a világon, minden kívánságomat teljesítik, királynőjükként tisztelnek és meg nem bántanának soha, de ő azt mondta, hogy butaság álmodozni.
És volt valaki, egy " harmadik személy", ez volt a neve, ő meg velem aludt.
Eleinte egy ágyban aludtunk a húgommal, később is előfordult, hogy átköltöztünk egymáshoz éjszaka, ha féltünk. De a harmadik személy, aki egy hengerré csavart takaró képében volt valóság, mindig mellettem volt, és amikor rosszat álmodtam magamhoz szorítottam és úgy sírtam.
Mindjárt felnövök.
Elsőnek a világ legszebb nője érkezett és kicsomagolta a magával hozott nagy darab, húsos-szalonnát. Babérlevél és koriánder illata töltötte be a műhelyt. Kérdezés nélkül belekezdett egy végeláthatatlan történetbe a hentesről, aki félretette neki a legszebb darabot, persze hiába kacsintgatott, később hiába célozgatott, még később hiába mondta meg nyíltan, hogy mit akar cserébe, ő nála rossz helyen kereskedik, mert ő nem egy olcsó nő - sorolta.
Amikorra a történetben a szalonna kövesztéséhez ért, már majdnem mindenki megérkezett. A kifagyasztást pedig már mindannyian együtt hallgattuk végig. Aztán, meg is reggelizte a magával hozott darabot. Mindenki magának hozta a reggelit, ebédet, a kínálgatás nem volt divat. Hiába volt a legszebb, ő volt a legidősebb, legalább harmincöt, elvált, volt egy gyereke. Iskolázatlan volt, így utolsó lett a falkában.
A műhely egy nagy, szabálytalan alaprajzú hodály volt. Egyik felében a nyomda, két vagy három géppel, másik felében a kötészet. Az első helyen a nyomdász állt. Fiatal volt még, de már családos, komoly férfi. A szakmája és a hozzáértése volt a pozíciója. Nem szólt bele semmibe. De vitás kérdésekben, sokat nyomott a latba a véleménye. Egy tanulólány volt mellé beosztva, tele megfelelni vágyással, szorgalommal. Esti iskolába járt és már előre büszke volt, majdani képesítésére. Két fiatal nőre emlékszem még, akik kötészeti szakmunkások voltak, ennek megfelelően, biztos és rangos helyük volt. Én és egy másik lány nyári munkásként kerültünk oda először. Én, kivagyiságomban már akkor úgy képzeltem, hogy ez csakis valami átmeneti állapot lehet az életemben, nem létezik, hogy közöttük fogom leélni az életemet. Aztán, amikor nem vettek fel a képzőre és visszakerültem Veszprémbe, a szülői házba, kézenfekvő volt, hogy ott fogok dolgozni. Sosem vitt rá a lélek, hogy ne rendesen végezzem a munkámat, de biztos voltam abban, hogy ez sokáig nem mehet így. A másik lány jól érezte magát előző nyáron, hiszen végigcsókolózta a nyarat egy szintén újonnan odakerült segéddel és visszajött állandó munkásnak. De mire visszajött, addigra a helyes, szőke gyerekkel már beköttette a fejét az egyik csodálkozó tekintetűre szedett szemöldökű munkáslány. Sőt, már a közös gyerek is útban volt. Ez volt a balladai szál.
A csoport vezetőmmel nem voltam jóban. Fiatal férfi volt, vállig érő fekete hajjal, szakállal és ő filozófia szakra járt. Végül megérkezett egy, titokban igazi művésznő, aki az óriásplakátokat festette. Óriás plakátokat akkoriban úgy kellett festeni, tekintettel arra hogy nem volt sem számítógép, még semmi nem volt a világon, egyszerűen csak festék volt, tempera, amit valamilyen anyagokkal összekevertek, hogy vízálló legyen. Diavetítővel kivetítettek a filmből egy kockát a vászonra, azt festette ki. A kéz ügyessége volt, írógép, xerox, körző és vonalzó, festékek és nyomda.
Hát, így kezdődött a nap 1975-ben, a veszprémi moziüzemi vállalatnál. Valamikor volt egy kávészünet, ez egy ősi szertartás, egyik kor és egyik réteg sem mond le róla. Olyankor kicsit beszélgettünk.
Gothár Péter, Dés László, Böröcz András közös alkotása volt az Akasztottak című film. Tizenöt évvel ezelőtt, én is részt vettem a vágásában. A filmbemutatókon, a színpadon mindig rosszul éreztem magam. Egyidejűleg tört rám az agora-és klausztrofóbiám, instant identitásválságba kerültem és különben sem volt mit felvennem. De, mert korábban már megbántottam nem egy kedves munkatársamat azzal, hogy nem mentem fel a színpadra, ezúttal erőt vettem magamon. Amikor rám került a sor, a nevemet mondták, meghajoltam és legőszintébb meglepetésemre egy gyönyörű csokrot kaptam a rendezőtől. Annyira váratlan volt a gesztus és olyan szép a csokor, hogy elhatároztam, megajándékozom az örökléttel.
