Transzillumináció – A szabadság szabályai 9. Halál
Transzillumináció – A szabadság szabályai
Halál
Ez az írás, ha falfestmény lehetne, akkor kékes-párás messzeségbe vesző szőlődombokat ábrázolna. Permetlétől rajzos szőlőlevelek takarnák el a kép egy részét. A levelek között nagy szemű, talán eltúlzottan nagy szemű szőlő fürtjei látszanának.
Ha ez a fejezet egy film lehetne, akkor karcosra kopott, fekete-fehér film lenne, amelynek jelenetei nagyon közelről felvett arcokat, szemeket, ajkakat ábrázolnának.
Ez a fejezet, ha zene lehetne, alig lehetne hallani a melódiát, olyan messziről érkezne a fülünkbe.
Ha pedig illat lehetne, mint az ezüstlevelű olajfa illatától, elbódulna mindenki, aki beleszagol és nem tudna szabadulni az emlékétől soha többé.
De ez a fejezet leginkább egy rímek, és szabályos ritmika nélküli vers szeretne lenni, olyan, mint mindegyik, amit eddig írtam. A prózában megírt vers. Az állóképben ábrázolt mozgás. Valóságnak fogalmazott képzelet. Egy nő emlékére, akit alig ismertem.
Azt hiszem Judit nem tudta az eszét segítségül hívni, ha bajban volt, nem mintha buta lett volna – gondolom, hogy nem volt az – de hagyta, hogy az érzelmei sodorják.
Ennyi idősen már nem értem, hogy engedhette meg magának, hogy egy másik ember miatt összetörjön a szíve annyira, hogy bele is haljon. A legszembe ötlőbb tulajdonsága az egyenessége volt. Egyenes volt a háta, a hosszú combjai, a karja és egyenes volt a tekintete és egyenes volt a természete is. Szép volt, kedves volt, tele volt olyan tulajdonságokkal, amelyekért mindenki szerette, amelyekért, bárki megirigyelhette.
De ő feltette az életét egy férfira, a boldogságának ez a férfi lett a feltétele, de a férfi nem tudta őt boldoggá tenni. Észre sem vette, hogy miatta boldogtalan.
És, amikor azt hitte, hogy a férje már elhidegült tőle, nem akart tovább élni.
Elhagyta a gyerekeit, a családját, hogy belehalhasson szerelmi bánatába.
„Gyerek volt még, amikor a feleségem lett” – mesélte nekem Judit férje.„Amikor összeköltöztünk, nekem nem volt semmim. Verseket és dalszövegeket írtam, de csak jóval később kezdtek fizetni érte. Együtt építettük ezt a házat. Együtt terveztük, hogy milyen legyen. Amikor elkészült, az alsó részen egy műhelyt csináltattunk, hogy ott dolgozhasson. Évekig ő tartott el bennünket, amíg nekem is bejöttek a dolgok.
Az első feleségemtől volt egy fiam, ő is itt lakott velünk. Nagyon szerette Juditot. Őt mindenki nagyon szerette. Mindent megtettünk, hogy Judit meggyógyulhasson, de túl érzékeny volt.
Ketten kaptuk az elhívást, de én mindig úgy éreztem, hogy Ő Juditot szereti jobban. Én csak a kedvéért láthattam meg az Ő nagyságát.
Együtt olvastuk a Szentek Életét. Aztán együtt kezdtük keresni azt a helyet, ahol Őt a legközelebbről érezhetjük. Végül Judit vette észre egy kirándulásunk alkalmával.
Megvettük itt az erdőket, a mezőket. A régi épületeket most építem át. Minden virágozni fog itt. Amolyan zarándokhelyfélét képzeltünk ide. A megtisztulni vágyók, a békét keresők itt megpihenhetnek. Közösen zenélünk. Együtt étkezünk. Lélekmelengető, szívderítő alkotások vesznek majd körül bennünket.
De nehogy valami turistaparadicsomot képzelj magad elé! Ezeket a házakat azért építem, hogy elszállásolhassam a vendégeket. Persze valamennyi pénzt fogok tőlük kérni, hiszen nem vagyok annyira gazdag, hogy....
....de mindenképpen vendégnek érezhetik majd magukat.
Judit már az angyalok között van, és onnan segít nekem.”
A ház, amiben laktak,
olyan volt, mint egy fehér kocka. Ahogy kaptattunk föl a dombra és a domb oldala fogyott a lábunk alól, a látvány úgy szélesedett a szemünk előtt. Egyre több látszott belőle, ahogy az emelkedő tetején állt. Annál sokkal nagyobb volt, semhogy egy ember rakhatta volna, ragasztgathatta volna kövenként össze verejtékével a válogatott köveket. Annál sokkal nagyobb volt, semhogy családja kényelmét szem előtt tartva tervezgette volna valaki. De volt akkora, hogy bárki megirigyelhette, hogy bárki hivalkodónak tarthatta, hogy bárki első pillantásra láthatta, nem akárkik laknak itt. Már látszott a szőlőskert is a ház alatt, soronként növesztette a kaptató a szemünk elé. Aztán felbukkant egy alak, majd még egy és még egy. Apa, fia, lánya. A házra már nem is lehetett figyelni. A párás levegőben, az élénk-zöld levelű szőlőtőkék között nevetve sétáló emberek látványa lekötötte minden figyelmünket. A távolból felénk sodorta a szél beszélgetésük hangjának foszlányait. Az emberek eltávolodtak a háztól és eltűntek az erdőben.
A ház magára maradt. A levegő hirtelen lehűlt, a színek megfakultak. A nevetgélés hangját végleg elsöpörte a viharos szél.
Egy nő nézett ki az emeleti ablakon. Visszahúzta a fejét, aztán kisvártatva a ház lapos tetején bukkant fel újra. Közel ment az esőcsatornához. Aztán átlépett rajta a semmibe. Derékig érő vörös haja, ejtőernyőként terült szét körülötte, úgy tűnt lefékezi zuhanását. Innen nézve lassan és puhán ért földet. Teste csattanásának hangja később ért át hozzánk. Semmi nem mozdult, rajtunk kívül nem hallotta meg senki.
A másik nő olyannak látszik, amint ül a párkányon és lógázza a lábát, mint egy szelíd galamb. Kedves, bájos galamb, nem a városi terek poros, szürke verekedője, hanem, mint a bárka madara. A haját a szemébe fújja a szél, hunyorog a vakító napsütésben.
Most látjuk meg először. Ez az a pillanat, amire gyakran fogok hivatkozni. Az a pillanat, amit örökre megőriz az idő, és később szívfájdítóan idéz az emlékezetbe. Pillanat, amelynek nincsenek gyökerei és nem előzménye a jövőnek. Önmagában van, a legértékesebb és csak a messzi jövőből rátekintve nyeri el véglegesen egyszeri, soha meg nem ismétlődő mivoltát.
„Milyen rokonszenves volt nekem, amikor a férjem bemutatta” – emlékezett Judit. „Vele fogok dolgozni” – mondta. „A legjobb a szakmájában”. A nő akkor jókedvűen felnevetett, minden önteltség nélkül, pedig ő tudta már akkor is, hányan borultak térdre a tettetett szerénysége előtt. Most magabiztosan várakozik a házam kerítésének a párkánya mellett, hogy elsodorja mellőlem a férjemet, mindenemet.
A szemébe süt a nap, látszik a mozdulatán, ahogy próbálja a tenyerével árnyékolni az arcát. Türelmetlenül tekintget a garázsajtó felé. Piros ruháját simogatja a térdére, mert a szél minduntalan belekap. Tétovázva mozdul az ajtó felé, amikor nyílik.
„Nemsokára visszaérek.” – mondja a férfinak. „Vagy el se menjek?” – kérdezi magától.
„Haza is kell menned egy kis időre. Biztosan elfáradtál. Menj csak, de siess vissza! Egy kicsit én is hazamegyek.” – válaszol a férfi.
A lánglobogó ruhás nő tétovázva elindul, aztán hátrapillant. A férfi integet neki és a lakása felé indul, nem néz vissza, csak amikor a nő már befordul a sarkon. Akkor meggondolja magát és visszamegy a stúdióba.
Egy bekeretezett pillanat. Kávéval kínált. Nem kértem. Azt mondta nem is nagyon sokára lesz az, hogy boldogok lennénk, ha ő kávét hozna nekünk.
„Kikaparnátok" – mondta Ómika, gondoltam. Egy idegen vagyok neki, bennem miért akar bűntudatot kelteni, mit segíthetek én rajta. Ne csábítsam el a férjét? Miért ment hozzá? Miért nem válik el? Bánom én az ő depresszióját? Nem is nekem szólt a figyelmeztetés – gondolom most. De akkor miért én jegyeztem meg? Miért én emlékszem rá, ahogy ott áll, még majdnem fiatalon, majdnem gyönyörűen, végtelenül reményt vesztetten, kis fekete pólóban, csíkos nadrágban, lánghajún, parázsszeműn, tenyerén egy csésze kávéval, kezét nyújtva felém.
Végre elmegy az a nő! Judit az emeleti ablakból figyelte, ahogy a férje és a nevető Anna kilépnek a stúdió ajtaján. Anna széles mozdulatokkal, ahogy szokott, gesztikulált. Bele-belekapott kócos hajába, hogy kisimítsa a szeméből. A férje, ahogy szokott, kissé félrebillentett fejjel közelebb lépett Annához. Anna előredőlt. Judit fentről úgy látta, hogy összeér a testük. Elképzelte Annát, amint igézően meresztgeti a szemeit, hadarva értelmetlen, érthetetlen mondatokat harap el. Elképzelte a férjét, aki az eltelt hosszú évek alatt némaságra kárhoztatta őt, a gyerekeket, hogy megteremtse maga körül a gondolat-termékenyítő csendet. Elképzelte a férjét, amint lenyűgözve és rajongva fürdik ebben a vihogásból, igenekből és nemekből, idézetekből és obszcén viccekből rázúduló szóesésben, ami Annából tör elő. Az ágyékába belemarkoló megkívánás férje vágyának nagyságát is jelezte. Elviselhetetlen fájdalom szorította össze a szívét. Csalódottságát lelke egy elzárt zugában tartotta rejtve, de most mintha felizzó reflektorok fényében látná, megpillantotta önmagát apró, sebesült állatként, aki a sötétben egy száradó levélkét vélt biztonságos menedéknek.
– Nem bírom elviselni! – gondolta. Férje és Anna elváltak egymástól, a vágy köldökzsinórja rugalmasan feszült közöttük. – Anna mindjárt visszajön, hiszen este folytatják a munkát. – Judit lekuporodott a lépcsőre és várta, hogy a férje feljöjjön az emeleti lakásukba, feljöjjön hozzá.
Judit a munka kezdetén többször is megjelent a stúdióban, aztán egyre ritkábban jött, végül már akkor sem köszönt be, amikor elindult a gyerekekért. Egyszer azt kérdezte, hogy kérek-e egy kávét. Nem kértem. Azt mondta, hagy még bánni fogom és kérnék majd akkor, amikor már ő nem hozhat.
„még kikaparnátok!”
Emlékszem, hogy milyen mérges voltam, hogy negyven másodperc leforgása alatt közölte velem az egész életét, kétségbeesett állapotát, velem, akinek már nem egyszer fogyott el a levegőm, amikor fuldoklók fejét kellett a víz fölé tartanom. Úgy gondoltam, nem tartozik rám. Nagyon aggódtam, hogy hamarosan meg fog halni.
Másik alkalommal lejött a stúdióba és leült a lépcsőre. Ó, felejthetetlen hatvanas évek, melyekből én pont kimaradtam! Mit is tesz tíz év, ide vagy oda! Éppen a film valamilyen formai problémájára kerestünk megoldást, hevesen vitatkoztunk, melyik változatot fogadjuk el. És akkor ő hozzászólt. Gondolom, ugyanúgy, ahogy eddig is mindig; a feleség jogán, a társ jogán, ahogy eddig szabad volt neki, sőt kellett neki. A férje most türelmetlen gesztussal reagált, visszafordult hozzám, úgy folytatta, mintha Judit ott sem lenne. Megfagyott a levegő, Judit rémülete anyagként vergődött és csapkodott fájdalmában. Én éreztem így, vagy mind így éreztük? Nem lehetett akkor ezzel törődni, akkor már fontosabb volt a mi és mi ketten a mű körül.
Judit néhány nap múlva öngyilkos lett. Mindennapos barátai szerint érthetetlenül és váratlanul. Hosszú sorba állt be. Addigra minden fájdalmát és félelmét átéltem. Depresszióból és szorongásból összetákolt minden perce ismerős volt nekem. A férjére kirótt életfogytig tartó vezeklés nem engedte elfelejteni Judit sikolyát.
„Édes Istenem! Engedd meg, hogy elegem lehessen, hogy ne kelljen tovább folytatnom! Végtelenül elfáradtam és a fáradtságommal mindenkinek a terhére vagyok. Nem tudom magamban tartani a szorongásaimat. Gyötrődésemnek mindenki tanúja. Nem alszom éjszakákon át. Mozdulatlanul fekszem, hogy ne ébresszem fel őket, de nem bírom sokáig, hiszen mennem kell, menekülnöm, hajszolnak a gondolataim fel- alá a lakásban, amíg valamennyien fel nem ébrednek. Próbálnak megnyugtatni, de csitító szavaiktól nem hallom azokat, akik a fejemben beszélnek. Nem értem mit mondanak, pedig ha megérthetném és válaszolhatnék, ha megkérdezhetném őket és ha tanácsot kérhetnék tőlük, ha válaszolnának és nem csak egymás között beszélgetnének mormogva; talán elmúlna a rettegésem, talán el tudnék aludni. De nem hagyják, hogy rájuk figyeljek, és azt mondják nekem olyan hangosan, hogy sérti a fülem a hangjuk, hogy nincs semmi baj, mindjárt reggel lesz.
De tudom, hogy baj van, csak azt nem tudom, hogy megint én okoztam-e, én csinálok-e rosszul valamit megint, mint mindig, egész életemben. Kiabálok velük, hogy legyenek már csendben, mert nem hallom a saját gondolataim sem, de akkor azt kérdezik, hogy hozhatnak-e egy pohár vizet és beveszem-e az orvosságom.
De tudom, hogy félévente egy másik orvosságot próbálnak ki rajtam, és azt mondják az orvosok, hogy depressziós vagyok és a depresszió gyógyítható, hiszen valamilyen hiánybetegség, csak el kell találni a hatásos szert, mert minden szervezet másként reagál. Nem vagyok depressziós, egyszerűen csak nagyon félek, hogy amikor kiabálok velük, akkor rosszat teszek nekik, pedig szeretem őket, és nem akarom, hogy ők is szomorúak legyenek és depressziósok, és akkor bocsánatot kérek és sírok, és azt mondják, megbocsátanak, én meg látom a jóvátehetetlen károkat, amiket okoztam nekik azzal, hogy megingattam őket a szeretetemben. Elég volt.
Engedd meg, hogy ne legyek és ők nélkülem lehessenek boldogok és gondtalanok, hogy elfelejthessenek és a szomorúság ne kísérje minden lépésüket. Ne a vigasztalásomra, vidításomra és ápolásomra kelljen fecsérelniük erejüket, hadd ne legyek nekik.
Látom a gyerekeimen, hogy a folytonos aggódásommal megmérgezem az életüket. Menni akarnak egyedül, nélkülem, önállóan. Élni akarnak a többiekéhez hasonlóan és tudom, hogy engednem kellene őket, de nem vagyok rá képes. Nem vagyok rá képes nem megkérdezni, ha öt percet késnek, hogy hol voltatok ilyen sokáig és nem vagyok képes nem tenni szemrehányást, ha valamit nem mondanak el nekem. És nem tudom nem mondani, hogy nagyon vigyázzatok az úton és ne álljatok szóba senkivel, és ne higgyetek el senkinek semmit, mert ha nő, ha férfi, mind perverz, pedofil, homokos, cukros bácsi és félni kell tőle és féljetek, és ne menjetek ki a házból nélkülem.
De ők már nagyok és én nem akarom, hogy féljenek. Azt akarom, hogy bizalommal és vidáman tekintsenek az elöttük álló életre, ami csupa keserves megpróbáltatás mindannyiunk számára és ezért engedd meg nekem, hogy megszabadulhassanak tőlem.
Látom a férjem, ahogy dolgozik. Látom, ahogy társat talált a munkájához Látom, ahogy az a nő istenként tiszteli őt, és rajongva figyeli minden szavát. Látom, ahogy a férjem szárnyakat kap ettől és boldogabb és tevékenyebb, mint mellettem volt és gyűlölöm azt a nő ezért, féltékeny vagyok és irigylem, hogy láthatja az én szerelememet tőle boldognak.
Látom, ahogy méregetik egymást, ahogy a két nagy akarat és tehetség farkasszemet néz és várakozik egy jelre, és nem akarom, hogy nélkülem legyen boldog. Mert én miatta lettem ilyen, hiszen mindenemet neki adtam, de kevés voltam és ki vagyok fosztva, semmim nincs, és már nem vagyok jó semmire.
Belenyugodtam, hogy most így vannak a dolgok, nem bántam meg semmit, pedig nagyon fáj. Jó, nagyon jó, hogy ennyire fáj, hogy ilyen erősen vagyok képes érezni. Soha a depresszióm nem látszott még ilyen hatalmasnak, de soha a szerelmet sem éreztem ilyen hatalmasnak, és boldog vagyok, hogy nem félek tőle, boldog vagyok, hogy nem szégyenkezem miatta, boldog vagyok, hogy nem lettem kevesebb, mert az én szerelmem nagyobb, mint az övé. Nincsenek már vágyaim, és nem akarok már senkit és semmit, de nem engedem meg, hogy elhagyhasson, mint egy elhasznált és felesleges holmit. Véres testemmel akarok közéjük feküdni, hogy soha ne érinthessék meg egymást.”
Györgyi
Soha nem fogom megtudni, hogy te igazán mit tartasz rólam, mint ahogy egyikőnk sem tudhatja meg soha a másik gondolatait. Vagy a gondolatok változékonysága, vagy az igazán tiszta pillanatok ritkasága az oka. Nem tudom, hogy elveszíthetlek-e vagy sem. Hány évnek kellett eltelnie, ami bebizonyította, hogy Ómika halála fölött érzett fájdalmam soha el nem múló, valódi fájdalom, hogy egy halott iránt érzett szerelem még ma is fájdalmas emlékezés. Lehet, hogy mire annyi év eltelik, hogy az irántad érzett szerelmem valódiságáról számot adhassak, már nem is leszek itt. De, ez a szerelem, mert ihletője volt képeknek és szavaknak, amelyek addig nem voltak, mert miatta keletkeztek, gondolatoknak, amelyekre addig nem gondoltam csak általa lettek, bízom abban, hogy a szavak vagy képek megőrzik az érzést még akkor is, amikor én már nem leszek. És szerencsére mindegy lesz, hogy több-e, kevesebb-e ez a szerelem, mint amennyi elég lett volna ahhoz, hogy velem maradj, hiszen nem lesz bíránk.
Azt sajnálom, hogy olyan keveset értettél meg abból, amit elmondtam neked, hogy olyan keveset hittél el abból, amit üzentek általam.
„Képzeld el!” – mesélte Györgyi, hogy különös dolgot látott a trolin munkából jövet. Györgyi mindent másként lát, mint én, és ha jókedvében van, felettébb szórakoztatóan adja elő a vele megesetteket, amelyek egy másik világban játszódó események lenyomatai.
Azért jó vele beszélgetni, mert egy tőről fakadunk és értem a rejtjeleket és bár száz éve azzal foglalkozom, hogy megváltoztassam a sorsomat, átalakítsam a jellememet, pontosan tudom, hogy éppen olyan vagyok, mint ő. Amikor az ő gondolataival találkozom, akkor a hamisítatlan és eleve elrendelt gondolataimmal találkozom. Ez sokszor ijesztő és örülök, hogy sikerült bizonyos éleket lecsiszolgatnom. Persze csak a viselkedésemben.
„Képzeld el!” – mondja, „egy kisfiú állt mellettem. Nagyon sokan utaztunk a trolin, szinte egymáshoz préseltek bennünket. A gyerek nem vett tudomást a külvilágról. A troli rázkódásának ritmusában ütögette az orrát és a száját a korláthoz. Csak odaérinteni akarta, de néha nagyon megütötte magát. Nem hagyta abba, legszívesebben elrántottam volna, végül megpróbáltam másfele nézni, ám képtelen voltam elfordítani róla a szemem. Akkor egy nagy zökkenésnél nagy erővel nekivágódott a korlátnak a fiú szája. Azt hittem most kipotyogott az összes foga. Könnybe lábadt a szeme és az ütés meggyőzhette, hogy ez nem jó játék, mert egy darabig mozdulatlanul álldogált. Aztán felfedezte a troli hátsó falára függesztett ismeretlen rendeltetésű, bőrrel szegett fóliatokot. Piszkálgatni kezdte. Egy mozdulatára a tok a kezében maradt, a fal és a tok között nyálkás, barna ragacsot feszítve. A gyerek elbűvölten kiabálta: Ez fossal van ideragasztva. Fossal, fossal.
Hát, nincs ennek anyja?” – kérdezte tőlem Györgyi. „Hogy engedhetnek el egy ilyen gyereket egyedül közlekedni?” De a fossal beépült a szótárunkba, és ha jót akartunk röhögni, csak annyit kellett mondani, hogy fossal, fossal. Sok s-sel és elragadtatottan.
Györgyivel mindig kislányok maradunk, ha együtt vagyunk. Kapcsolatunk legnehezebb szakaszaiban is volt egy cinkos összenézés, egy iker-beszéd kifejezés, amire mindketten felkaptuk a fejünket. Lassan hatvanévesen is tudunk csúfolódni és vihogni másokon, persze szigorúan csak magunk között. Egyformák vagyunk, ugyanazt gondoljuk. Ő még mindig kimondja és nehezíti a saját dolgát, én valamelyest jobban szocializálódtam.
Egyszer, már fiatal nők voltunk, kint hasaltunk a harmadikon az ablakban. Onnan lestük, hogy az aktuálisan várható fiú, férfi, mikor bukkan fel a sarkon. Amikor megláttuk behúztuk a fejünket, visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy csengessen. Aztán nem nyitottunk ajtót. Sok-sok randinkat így halogattuk. Ha együtt voltunk, nem akartunk felnőni.
A gyászról.
Amikor nyáron, éjjel dolgoztam a stúdióban, a kis fényekre berepültek az éjszakai pillangók és lábaik és a szárnyaik zizzenve súrlódtak a villanykörtékhez. A halott Judit, a hátam mögé állt és amíg meg nem fordultam, érthetetlenül beszélt hozzám. Bársonyos volt az ég és még most is érzem a levegő virág illatát.
Éjszakákon át figyelt engem. És akkor halt meg Puszi macska is.
Harmincéves korom körül, valamennyivel a gyermekem megszületése előtt, mikorra feldolgoztam a gyermek és ifjú koromat, mindenért megbocsátottam a szüleimnek. A megbocsátás valódi értelmében. Töröltem a gyerekkoromat. Néhány, igazán felhőtlen emlékképet tartottam meg és minden mást – ami miatt éveken át gyűlöltem őket, beleértve a megszületésemet és a nevelésem, tartásom minden mozzanatát, a direkt és indirekt módon adott, kapott útravalót – elfelejtettem.
„Én vagyok az elnök, te vagy az ezredes, a Tri meg a Puszi a közlegény. Én parancsolom meg neked, hogy mit parancsolj Trinek. Mi itt a munkafeltételek megteremtéséért szövetkeztünk. Én vagyok a patrol. Te kezeled a számítógépet, Tri meg diktál. Ha valami meg kiömlik, csak oda kell rendelni Puszi macskát, ő majd eltakarítja. Györgyi is így takarít. Ha valami kiömlik, tej vagy ilyesmi, beleveri az ő Puszija orrát és az meg felnyalja.”
Andrisnak hihetetlenül hangos a hangja, olyan, amire azt mondják, mint a sziréna. Hangos és minden teret betöltő. Ahogy keresem rá a hasonlatot, azt kell mondanom, úgy terjed a hangja, mint a fény.
Andrisnak kitűnő hallása van. Nem egészen két hónap alatt megtanult egy CD-nyi angol szöveget, tökéletes kiejtéssel, mert elhatározta, hogy megtanul angolul. Isten biztos, hogy operaénekesnek teremtette, de erről ő nem vesz tudomást és folyton járőrözik vagy dömpizik, pedig már tizenkét éves.
Andris elolvasta a Pál utcai fiúkat, és azt álmodta, hogy a lakásunkban gyerekek harcolnak, de igazi fegyverekkel és ő meg Tri megpróbálnak elbújni előlük. Én meg, amikor beléptem a szobába és megláttam a gyerekhullákat, elkezdtem sikoltozni. Azt mondta, hogy még megfordulni sem mert álmában, mert jobbról egy harci-gép volt az álma, balról meg bombák.
Hová tűnt az indulat, amellyel gyerekkoromban megvetettem minden hazugságot és gyűlöltem a hazug embereket?
Egy munka miatt hosszabb időre külföldre kellett utaznom, de a producer nagylelkűsége folytán, az utolsó hétre Andris is csatlakozhatott hozzám. A tanárnője azt javasolta, a komplikációk elkerülése érdekében, orvosi igazolást hozzunk. De Andris számára elképzelhetetlen volt a hazugság. Erősködött, hogy kérjek engedélyt az igazgatótól. És így is történt. Megmondtuk az igazat és megkaptuk az engedélyt, de ha nem kaptuk volna meg, akkor is legalább az igazat megmondtuk.
A hazugságról
Miért ilyen Andris? Minden kisgyerek ilyen? Így neveltem. De ki mondta nekem, hogy nem szabad hazudni? És annak ki mondta, hiszen mindenki hazudik. Ki találta ki, hogy az őszinteséget besorolja a legnagyobb erények közé és a hazugságot meg a hibák közé? Azért jó így, mert lehetetlen így élni. Az ember csak a számára megvalósíthatatlan dolgokat tartja erénynek? De miért lett ez így? Ha mindenki hazudik, mert muszáj neki, akkor miért nem a hazugság az erény, de legalábbis nem rossz tulajdonság.
Egy éjjel, azt hiszem az összes létező álmok legborzalmasabbikát álmodtam. Egy keskeny, barlangi létrán mászom felfelé egy szűk terméskő toronyban. Tőlem balra, karnyújtásnyinál cseppet nagyobb távolságra, elérhetetlenül távol egy másik vaslétrán Andris, a kisfiam mászik felfelé. Egy darabig azonos sebességgel haladunk. Egyszerre rémülten tapasztalom, hogy felfelé néznem lehetetlen, ám minden lépésemmel az éppen elhagyott lépcsőfok megszűnik. Visszaút nincs, a létra egyfelé vezet, ám az út végéről nincs tudomásom. A torony egyre szűkül és bár az Andrist továbbra sem érhetem el, körben a kőfalak szinte már rám zárulnak. A magam kijáratát nem láthatom, de Andrisét kissé balra a fejünk fölött megpillantom. Kérem, hogy legyen óvatos, és ha felért várjon meg feltétlenül. Nevetve eltűnik a kijárat peremén túl, és játszani kezd. Hallom, hogy azt játssza, teljes sebességgel a perem felé rohanva le tud-e fékezni. Teljes erőmből kiabálnék, hogy hagyja abba, de nem hallatszik a hangom. Tudom, hogy le fog esni. A perem szélén, az omladékos kavicson megcsúszik, és hiába nyújtom felé a kezem, a mélybe zuhan. Most lefele néznem lehetetlen. Sokkal később az iszonyatos csattanásra, ahogy a teste lecsapódik, ébredek fel. Rögtön újra elalszom. Csak felfelé nézhetek, és hiába nem hiszek a szememnek, a torony felülről is terméskővel van befalazva. A testem körül egyre szűkebb a járat, már moccanni sem tudok. A fejem a kőbe nyomódik, lábam alatt az egyetlen megmaradt létrafok, nyirkos, hideg, keskeny, már nem sokáig bírom, ahogy beleváj a talpamba. Hetekig kísértett, váratlanul bukkant elém nappal is az álom, hol csak a lezuhanó testecske csattanása visszhangzott a fülembe, vagy a torony nyirkos szorítását éreztem a bőrömön és sírva fakadtam.
A lakótelep és az iskola között volt egy régi temető. Arrafelé volt a rövidebb út, ezért azon jártam mindennap oda és vissza. A temetőt már nem használták, csak akkor, ha valakinek kriptája volt benne. Így csak nagyon ritkán láttunk felvirágozott sírokat. Ezek a mindennapos temetőlátogatások voltak a legnehezebben elviselhető gondolataim szülői. Az itt átélt félelmek alakultak át éjszakára kibírhatatlan szorongássá. Itt kellett legelőször elképzelnem, hogy a rövidke sír azért kicsi, mert egy gyerek koporsója ekkora helyen is elfér. Hogy a számtalan, névtelen kő vánkos alatt messze tájon született, de itt elesett katonák fekszenek.
Hogy a kitört ajtajú kripták esetében senki nem tudja megmondani, hogy ki és milyen céllal törte ki. Kikívánkozott-e, aki elunta a bent tartózkodást, vagy rövid úton akart-e bekerülni valaki kintről? A bedeszkázott ablakú épület nem ravatalozó volt, hanem hullaház. És egy napon valakik betörték a deszkákat és be lehetett kukucskálni. Be kellett kukucskálni! Reggel felkerekedett a család, apu, anyu és én és egy irányba elindultunk a munkahelyük és az iskolám felé. De a szüleim nem hoztak haza az iskolából, hiszen még tartott a munkaidejük. Napközibe nem jártam, hiszen otthon van Ómika. Ómika viszont nem tudott értem jönni, mert a húgomra vigyázott. Egyedül viszont nem engedtek el. Cseppet sem érdekelte őket, hogy a telepről öt-hat gyerek is járt az osztályba, akik csapatba verődve tartottak hazafelé. Dolgozott a „központban”, vagy Anyu egy másik kifejezésével élve a „hiviben”, hivatalban egy szaladj ide, szaladj oda teremtés, egy mindenes, egy fogyatékos, fiatal nő. Nem volt nálam sokkal magasabb és púpos is volt. Őt fogták be engem kísérgetni. Előttünk tizenöt méterre mentek az osztálytársaim, nevetgélve, hülyéskedve. Mögöttük mentünk mi, én szégyenkezve a kíséret és a kísérőm állapota miatt. Azt hiszem csúfoltak is, de mások megítélése már akkor sem érdekelt, nem hiszem, hogy ez bántott volna. Sokkal inkább, hogy nem mehetek velük.
Ómika, aki képtelen volt bárkiről is jót mondani és képtelen volt felmérni, hogy egy gyerekkel miről beszélhet és miről nem, lehet, hogy nem nekem, de a fülem hallatára pletykálkodta el, hogy kísérőm a WC-ben szülte meg a gyerekét. Amikor később arról hallottam, hogy a teherbe esett nők kötőtűvel akarják elpiszkálni a magzatukat, de van szívós poronty, aki ezt is túléli és megszületik, ha hibásan is és ez a többször is megtörtént eset, igaz történet, óhatatlanul úgy kapcsolta össze a szálakat a fejemben, hogy ő maga volt, aki a kötőtű áldozataként, nyomoréknak születve, éppen emiatt, a WC-n húzta le a maga nyomorék gyerekét.
Juditjaim emlékére
„Engedd meg uram, hogy most abbahagyhassam. Ne legyek terhükre folytonos rosszkedvemmel. Hadd keressenek egy másik utat az általam javasolt helyett!
A nő mosolyogva nézett a szőlőskertben távolodó egyre kisebbedő alakok után.
Aztán felment a tetőre. Onnan már nem láthatnak meg, de ha időben pillantanak hátra, a madarak közt búcsúintegetésemet, szárnyak csapásának vélhetik – gondolta Judit.
Aztán a ház előtti betonra nézett. A gesztenyevirágok közül odatévedt vadgalambok felrezzentek a pillantásától és zúgó szárnycsapkodással felemelkedtek. Judit kibontott hajába fehér tollakat tűzött a szél.
Ha egy percig is kételkedtem volna a nemlétedben, most nem repülnék a madarakkal.
Már megint eltévelyedett egy bárányod uram.”
(„Még később” – mondá az úr – „végre megoldottam, hogy küszöbölhetjük ki a hibát. Egy nyomáskiegyenlítő vérkör beiktatásával a zsiráf jobb lesz, mint új korában.”)
Megáááljcsak, megáááljcsak- ezt mondta a vadgalamb Ómika szerint. A gyerekkórház kertjét magas kőfallal kerítették el. Mészkő kockák fölött, ívbe rakott téglák koronázták meg a kerítést. A téglasor fölött virágzó gesztenyefa gyertyái kukucskáltak. Kiskoromban Apu feltett a tetejére. „Erősen fogd a kezem!” - mondta. „Nehogy elengedd a kezét!” - ezt meg Anyu mondta neki. Csak olyankor láthattam be a kertbe, ha Apu is velünk volt. Anyu, vagy Ómika nem mert feltenni olyan magasra. Nem vettem észre, hogy mikor nőttem meg. Mikortól látok át a fal fölött. Mióta nem tűnik végeérhetetlen emelkedőnek az út felfelé a ligettől a telepig. Ami örök az, ahogy elszorul a szívem a a galamb hangjától, ami visszarepít a múltba, ahol Ómika kezét fogva baktatunk felfelé a tűrhetetlen melegben.
Andris újabban az orvosi egyetemre készül. Könnyű neki, hiszen csak tizenkét éves. Nehezen igazodik el az elnevezések között. Bizonyítvány, oklevél, diploma, doktorátus. Különbség az egyetemen szerzett nyelvi diploma és a nyelvvizsga között. A bizonyítványaimat akarta látni. Egy dobozhoz utasítottam, úgy emlékeztem ott találja őket. Tiborc leveleit találta meg és a fényképét.
– Hát, ez meg ki? – kérdezte.
A szerelmem, válaszoltam volna neki, ha a szerelmem nem Rudolf lenne. A volt szerelmem, mondhattam volna, ha azt gondolnám, hogy a szerelem elmúlhat.
De a szerelem soha nem múlik el, legfeljebb elveszíti az aktualitását. De ha félresöpröd a barázdákból a lerakódott törmeléket, alatta borzongató bíbor és jég-kék, ami kilátszik.
Látom magam előtt Andrist, egy kissé nagy, sötétzöld tréningruhában. A kapucnit a fejére húzza, hogy az eltakarja az arcát. Az emlékeimben, a kisgyerekkori képein mindig éppen sürög-forog. Nagyon tevékeny. Túl vagyunk a soros szalonna sütésen, két szál gyufás tüzet rakott az én kísértetruhás fiam. Rögtön rózsaszínű lett neki a világ. Bizonyosságot nyert, hogy egyedül is boldogul. Fél éve téma, hogy nem tud tüzet rakni, mert nem gyullad meg a fa. Tüzet rakni a férfiúvá válás útján egy olyan mérföldkő lehet, amely a hegycsúcs meghódításához vagy egy ház felépítéséhez vezető úton lévő első cölöp. Mi lehet a nővé válás útja? Lehet, hogy az unokák tűzrakási kísérleteinek végig-asszisztálása? Vagy a nők eleve nem is fognak bele olyan kísérletbe, amely azt bizonyítja, hogy egyedül is boldogulnak?
A gyerekkoromra úgy emlékszem vissza, hogy minden éjszaka rémséges horror álmokat álmodtam és minden éjszaka hangosan zokogtam. A szüleim felébredtek és bejöttek, próbáltak megnyugtatni, hogy itt vagyunk, ne félj, vigyázunk rád, de nekem hiába mondták, mert tudtam, hogy meg fognak halni és minden ígéret csak szó.
Hiszen álmomban minden éjszaka, mindnyájan meghaltak. Szörnyű baleseteket szenvedtek, levágták a fejüket, ismeretlen gyilkosok darabolták fel őket és én mélységes gyászban voltam, gyönyörű temetéseket rendeztem nekik és végre egyedül maradtam. Megkönnyebbültem, mert tudtam, hogy nem halhatnak meg többször. Halálfélelemnek halál az orvossága.
Gyakran haltam meg én is, akkor nekem rendeztek temetéseket és láttam, hogy nagyon sírnak, nagyon gyászolnak engem, körbeállták a koporsómat, aztán hazamentek. És figyeltem őket, hogy mihez kezdenek nélkülem, de nem látszott rajtuk, hogy hiányoznék nekik.
Akkoriban azt hittem, a gyász akkor igazi, ha az is belehal, aki gyászol, nem tudtam elképzelni, hogy a gyász nem más, mint az ember jellemének egyik nagyon durva szerszámú alakítója.
Nincsenek új gondolatok, csak újra kimondott gondolatok vagy végre kimondott gondolatok vannak.
A temetési show-t az élők magunknak rendezik, hogy kevésbé féljenek a haláltól. Hiszen meghalni jó, eljön mindenki, tereferélnek, díszes jelmezeket öltenek, gyertyás díszleteket állítanak és szeretetteljes hangulat jellemzi az eseményt. Minden temetés megnyugtató remény, hátha a méltató emlékezésekből behallatszik valami, hogy az odaát nem más, mint egy lebegő karosszék: éppen vetítés van, színes-szagos, szélesvásznú és ha nem is szólhatunk bele az adásba, de a világ nem a mi tudomásunk nélkül megy tovább.
Nincs halál, mert a halálban nincs semmi. Nem engedheted el, akit szeretsz, mert a bűntudattól nem fogod tudni szeretni a következőt. Mindenki egy egész életet követel.
Emlékszem én nagyon sokat olvastam, attól kezdve, hogy megtanultam a betűket. Ahogy az éjszakáim, önmagam gyászolásával, a nappalaim folyamatos olvasással teltek. Elolvastam a "világ összes" könyvét, de hiába olvastam el. Sem nem lett könnyebb az életem, sem nem értettem meg korábban semmit, mint amikor végre megértettem.
Azóta sem tudom, hogy az olvasásnak mi a célja. Arra emlékszem, hogy húszéves koromig úgy olvastam, hogy megszűnt a világ, egyáltalán nem voltam képes letenni a könyvet és kiszakadni a cselekményből, teljes egészében kölcsönadtam az életem az írónak, hogy mint egy jó médiumon keresztül életre kelhessenek a hősei az önfeladásom által.
Ahogy végigolvastam, kezdtem előröl, tízszer-hússzor egymás után, míg kívülről nem tudtam, míg el nem veszítette a varázsát, míg teljesen le nem csupaszodott és nem maradt belőle más, csak egy csömörletes betűkupac, ami évekig lábadozott, hogy újra kivirágozzék és ismét úgy vethessem rá magam, mint valami soha nem érzett ismeretlen ízű, behabzsolni való étekre.
Később már nem tudtam így olvasni és mint egy elveszített szerelemért, úgy fájt ezért a szívem. Néha, nagyon ritkán, Márquez vagy egy vers olvasása közben meglegyint a szele.
Oldalamon feküdtem az ágyon, fejem a könyöklő kezem tenyerébe, a nyakam elmerevedve, egyik lábam nyújtva, a másikat felhúzva ide-oda hintáztattam. Bejött a húgom, aki akkoriban ha éppen nem játszottunk, folyamatosan hajtogatta: ne olvass, ne olvass vagy az Ági már megint olvas, de most ahogy belépett, felsikoltott. Ági mi történt veled, vér van a lábad között. Odanéztem és a harisnyanadrágom, ami mindenhol harmonika volt, mégis kicsi volt, véres volt. A kiabálásra anyu is bejött és mondta, hogy ne ijedjek meg. De emlékszem, hogy egyáltalán nem ijedtem meg. És akkor elkezdődött egy szörnyű procedúra, ahogy anyu megmutatta, hogyan tegyek vattát a lábam közé, kölcsönadott egy gumival bélelt, nagyon kényelmetlen kis nadrágot. Szűk volt, a műanyag benne merev és recsegős, amit az ömlő vér mégis átáztatott, nem lehetett kimosni foltmentesen és a járástól hurkává formálódott, a súlyos, csatakos vatta véresre dörzsölte a combom oldalát.
Rendkívüli módon gusztustalannak éreztem magam aztán és úgy gondoltam, hogy a vér rozsdásvas szagát mindenki érzi rajtam és undorodnak tőlem az emberek. Akkoriban gyakran törtem a fejem a megoldáson és feltaláltam a tampont, meg a hormonkezelést, amely megszünteti a vérzést.
Ezeket persze már a valóságban is feltalálták, de az Anyu nem vett nekem tampont, mert egészségtelennek tartotta, de én azt hiszem, valójában az tartotta vissza, hogy el nem tudta képzelni, hogy valaki benyúljon a saját hüvelyébe. Igaz ezzel nem lehetett egyedül, mert ugyan higiéniás szempontokra való hivatkozással, de igaziból a prűd vásárlóközönség megnyerésére, egy időben nyeles tamponok is voltak forgalomban.
Mindez az akkori jövőben volt még, hiszen a kollégiumban, néhány nagyobb lány példáját követve, vettem magamnak és a probléma megszűnt probléma lenni.
Aztán az Anyu elmondta Apunak és gondterhelt, sajnálkozó arckifejezéssel beszélgettek arról, hogy az Ágikának megjött, zavarba ejtő és szégyenletes lett az esemény és nagyon megutáltam őket.
Addigra én már mindent tudtam vagy azt hittem, mindent tudok a nemiségről, persze a könyvekből és nagyon szerettem volna, ha mi magunk is, különösen a szüleim, hiszen én már az voltam, úgy viselkednének, mintha regényfigurák lennének és kevésbé földhözragadt volna ez az egész.
De ők nem voltak azok, bár, mint sok hasonló gondolkodású ember, bizonyos helyzetekben ők is referenciának tekintették kedvenc olvasmányaikat és úgy hivatkoztak hőseik megoldásaira, mint ami lehetséges a hétköznapi életben is.
Érdekes, hogy a romantika hívei főleg másokat tudnak szenvedélyük által mozgatott embereknek elképzelni, ők maguk minden cselekedetüket gondosan mérlegelik.