Halottak napja – Ómika

Ómika kézen fogva vonszolt maga után és utcahosszat szidott, mert nem ettem meg a főztjét. Húzott felfelé az emelkedőn, szorosan a ház oldala mellett, a keskeny betonjárdán, hogy visszavisz az óvodába. Ő soha többé nem főz rám, ha nekem az óvodai koszt jobban ízlik. A kerítésnél állva kiabált be az ismerős szakácsnéninek, hogy adjon egy tányér mákos tésztát. Még most is látom, ahogy, mint egy főpincér, felemelt tenyerén tartva a tányért, szalad haza. Otthon odaparancsolt az asztal mellé, hogy egyek! Lássa ízlik-e? Egy falatot nyeltem le és hányni kezdtem. Zokogtam és könyörögtem neki, hogy ő főzzön nekem, mert az a legjobb. Sokáig kellett könyörögnöm, de még aznap készített nekem olyan igazi, Ómika féle mákos tésztát. Persze, hogy hajszálvékonyra gyúrta a tésztát és az egymásra tett tésztacsíkokat, az ujjait begörbítve, leszorította a bal kezével, a jobbjában pedig egy hatalmas késsel, olyan gyorsan és tökéletesen, egyforma szélességű metéltre vágta, hogy még ma sem tudnám utánozni. Aztán, a két kezével, lisztes kezével szórogatta, dobálgatta, hogy ne tapadjanak össze a szálak. Mindig frissen gyúrta a tésztát. Mindig, amíg élt.

De aztán meghalt és meghalt vele a frissen gyúrt tészta is. És meghalt a nagyon vékonyra sütött palacsinta is, amiből egyet-egyet, a szomszéd kisfiú, a konyhaablakba felkapaszkodva, kihízelgett tőle.

Egy gondolat “Halottak napja – Ómika” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Translate »