Hurcolom magammal mappákban, keretezve.
A falakra nem fér, ott a könyvespolcok vannak -földtől, plafonig. Kidobni, hogy is lehetne? A szülők miatt sem, de a rajzolók miatt sem. El akartam adni, hátha gyűjti valaki, Szőnyit például. A becsüs szerint szégyen, amennyiért el lehetne árverezni. De elküldött egy másik galériába is.
Addig is, amíg újra rászánom magam, itt rendezek egy mini tárlatot. Nem is értem, hogy nem jutott eddig az eszembe. Közben, néhány darabot elkótyavetyéltem. A reprodukciók megmaradnak tanúbizonyságul, hogy voltak és tovább élik virtuális életüket az éterben, ahonnan érkeztek – a fantázia világából.
Az örökség anyag és szellem.
Fantáziám szárnyán.
Néha fáj a jelen,
Mert nem olyan mindig, mint ahogy
Sokszor elképzelem.
Késő délután, ha lassan fogy
A fény, fantáziám
Felrepít szárnyain a fényes légbe.
Álomnál ragyogóbb képek
Tolulnak vágyókék szemeim elé.
És olyan távoli-szépek,
Mintha szépségüket az ég teremné.
De jön a sivár és fájó jelen,
Hogy megcsonkítsa képeim a szépségteket,
Hogy földre rántsa vágyó, két szemem,
Hogy összetörjön minden égi képet;
Minden égi szépet:
Embert, csókot, virágot és lelkem,
Halált, – szerelmet,
Ahogy azt akkor elképzeltem.