Transzillumináció – A szabadság szabályai 1.

Transzillumináció – A szabadság szabályai

Ostoros Ágnes – Steier Mária

Gyerekkor Ómikával

Mondjuk ki rögtön az elején, hogy nem vagyok író. Lehet, hogy felesleges erről szót ejteni, mert az olvasók úgyis észreveszik, a többieknek meg mindegy. Sokszor éreztem életemben, hogy írnom kell, hogy ez is a dolgaim közé tartozik. Így aztán sok-sok szöveg következik, nem egy közülük, akár ötven éves is lehet. És, ha egyszer minden jóra fordul és időt kapok csiszolgatni, akkor a jól sikerült részek még jobbak lesznek, az unalmasokat pedig megmentem, vagy fájó szívvel megválok tőlük. Addig is, a végső vágás jogát, ami ebben az esetben az átlapozást jelenti, átengedem neked.

A legelején, lassan hatvan éve, azt képzeltem, hogy egy olyan regényt írok, amelynek minden sora egy-egy idézet. Kész mondatok, a kész regényekből. Aztán ezt a gondolatot meghaladta az idő, meg bele is untam, még a tervezgetésébe is. Még később rájöttem, hogy mindenki így ír, akár akarja, akár nem. És meg is untam a gondolatot, mint azt a filmet, amit kész filmek jeleneteiből szándékoztam összevágni. Azt is elkezdtem, de azt is unalmasnak ítéltem. Ilyen tolvajlott könyveket, filmeket legyártottak mások. Idézeteket, természetesen, felhasználok továbbra is. Egy külön könyvben. Ha tudnék programozni, akkor a regényem megfelelő helyein, egy kis ablakban kinyílnának a hivatkozások, a megfelelő szöveg mellett. Ebben még mindig látok fantáziát. És abban is, hogy a regénynek az a része, amelyikben egy film meséli el önmagát, filmként jelenjen meg. Addig is, míg a gondolat formálódik, elkezdem írni úgy, mintha azt a vasárnap délutáni álmot mesélném, amibe gyerekkoromban a fal titokzatos dimenzióit bámulva álmodtam. A falat kapirgálva a lekapart felső réteg alól, mint egy sgrafittin, előbukkant valami régi, ezüstös festék hengerelt nyoma, aztán egy újabb színes réteg, egészen, míg el nem értem a vakolatig. Az első álmomat mesélem, amelyből lehet, hogy még mindig nem ébredtem fel.

Vonat

Ahogy mondani szokták, egy regénye mindenkinek van. Aztán vagy megírja, vagy nem. Én szívesen elolvastam volna apám, vagy anyám regényét abból az időből, amikor még nem ismertem őket, és abból az időből, amikor már ismertem őket és mindenfélét képzeltem róluk, de nem tudtam, hogy ők mit gondolnak magukról és főleg, hogy mit gondolnak rólam. Megpróbáltam kitalálni, hogy mit gondolhatnak, mit miért tesznek. És most úgy látom, mégha képes is lennék minden fontos gondolatomat megosztani a fiammal, akkor is elég szabad teret hagynék a képzeletének.

Ez a regény egy elveszett képpel kezdődik. Az elveszett kép története pedig egy hazugsággal kezdődik, mégpedig azzal az állítással, hogy az a kép elveszett volna. Mert az a kép nem elveszett, hanem ellopták, a többivel együtt. És nem elfelejtettem őket, hanem a sorsukra hagytam őket.

Már az Magyar Televízióban dolgoztam, de sehogy sem voltam kibékülve a helyzetemmel. Valamilyen csellel vissza akartam kanyarodni a festészet felé. De magamnak sem akartam bevallani. Én mindig azt vártam, hogy a kívánt sorsom elém jöjjön félúton. Néha tettem néhány tétova lépést felé, de aztán megálltam és várakoztam. Várakoztam a jelre.

Összeszedtem a rajzaimat és bevittem a díszletezők főnökéhez, abban bízva, hogy megtetszik neki a munkám és átkerülhetek arra a részlegre. Ő aztán nem jelentkezett, én nem hívtam és így telt-múlt az idő. Aztán fél év múlva, vagy még később, eszembe jutott, hogy visszakérem a munkáimat. És elkezdődött valami furcsa hárítása a személyes találkozásnak, nem ér rá, értekezleten van és hasonlók. Végül, amikor bejutottam hozzá, azt állította, nem emlékszik rá, hogy nála hagytam volna bármilyen mappát. Ezen akkor annyira meglepődtem és olyan tehetetlennek éreztem magam, hogy némi huzavona után eljöttem és megpróbáltam elfelejteni az egészet. Szoktam arra gondolni, hogy ugyanúgy, mint a gyerekkori babáim, valahol, valakinél megvannak a festményeim, egy régi ház, nem használt szobájának, bezárt ajtajú szekrényeiben lapulnak. Még jobb, ha valahol, valaki, talán mindennap látja őket.

Itt pedig, képzeld el, egy meg nem festett kép vázlata látható. A vázlat egy vonalrajz, két lány, kezeik egymás derekán – kocsiznak –, egy szőke és egy barna copf lobog a fejükön. A festmény, az egyiptomi falfestményeket utánozza. A mozgás egy kimerevített pillanatban rögzül. Arany és vörös.

Gyerekkor

1958

A nagymamám a buszon szóba elegyedett egy hatalmas asszonysággal. A nagymamám bárhol, bárkivel képes volt szóba elegyedni, hosszasan elbeszélgetni, még ezen beszélgetés keretei között halálosan összeveszni és könnyezve kibékülni. De ha megkérdeztem, hogy ki volt ez, akkor kitalált egy nevet és egy történetet arról, hogy honnan ismeri azt, akivel szóba állt, hiszen meglehet, akkor látta először életében. A hatalmas asszonyság, az egy más tészta volt. Rövid idő alatt kiderítették, hogy ő volt a bába a születésemkor. Aztán annyira elfáradtak a tere-ferélésben, hogy le akartak ülni. A bába éppen azt a helyet szemelte ki, ahonnan én bámultam őket tátott szájjal. Olyan kicsi voltam hozzá képest, hogy valószínűleg nem vett észre az ülésben. Ómika rákiabált. – Maga segítette a világra, most meg agyon akarja nyomni? Most már tudom, hogy a tökéletes mimikrim, ami maradéktalanul elrejt a világ szeme elől, már akkorra kifejlődött.

1959

Amikor kicsi voltam, még a városiak is a piacon vették meg a húst, élő állat képében. Az akkori veszprémi piacnak ma már se híre, se hamva. A Budapestről érkezők hajtanak keresztül a valamikori piactéren. A tyúkok, kacsák, libák, de nagyobb állatok is ketrecben, kikötözve káráltak, gágogtak, zajongtak és vergődtek – menekülni vágyva – a csendesebb termények között. Nadrágszárak és szoknya aljak között vonszolt maga után Ómika, csak az állatokat láttam jól, akik ugyanolyan kicsik voltak, mint én és a porban csúszkáltak. Aztán meglett a két tyúk és elindultunk velük haza. – Én le nem vágom őket – mondta anyukám, aki a halakat sem volt hajlandó agyonütni és megpucolni. Ómika feltette a sparheltre a fazék vizet forralni a kopasztáshoz. Aztán a térde közé fogta az egyik tyúkot, hátrafeszítette a nyakát és elvágta a torkát. Én tartottam a vájdlingot a fröcskölő vért felfogni. Aztán a vért hagymán megpirította, azt reggeliztünk. Az állat többi részével is ő bánt el. Amíg bírta a háborúzást, megküzdött az egyeduralmáért a konyhában.

A másik tyúkkal nehezebb dolga volt, mert átvágott torokkal kiszabadult a kezei közül és körbe-körbe szaladgált a konyhában, hogy ne mondjam, fejvesztve menekült. A fejét egy bőrcsík tartotta a teste mellett lógva. Aztán a nagyobb vájdling fölött leforrázta őket és kitépkedte a tollukat.

1961

Minden húsvétkor jöttek a Bokor gyerekek locsolkodni. Hárman, vagy négyen, vagy öten voltak testvérek. Gyerekkorban a szavak még önmagukat jelentik és, mert sokan voltak, mint egy csokor bokorág, megszámlálhatatlannak maradtak meg az emlékezetemben.

Nem mindegyikük jött minden évben, így aztán sosem tudtam meg, hogy igazán hányan vannak. Aztán meg, aki tavaly kicsi volt, az közben megnőtt, könnyű volt összezavarodni.

Húsvét hétfőn korán kellett kelni, felöltözni ünneplőbe, amit mindig éppen kinőttünk. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, nálam jobban talán csak a húgom utálta az egészet. És valószínűleg a Bokor gyerekek is, de soha nem kerültünk olyan viszonyba, hogy ez kiderülhetett volna. Egyikőnk sem tudta pontosan, hogy miért kell végigfeszengenünk ezt a minden ízében érthetetlen és értelmezhetetlen szertartást. Mondóka, versike, szülők göcögése – mert hiszen ott feszítettek ők is – szagos víz, piros tojás – anyu festette – végül a megmenekülés.

1962

Soha nem féltem semmitől. Én voltam a nagyobb, nem is félhettem. Amikor hegymászók voltunk a házunk mögötti dombocskán, mindig én mentem elől, Györgyi meg követett.

A gyerekrajzok megtévesztőek lehetnek. Pedig a legigazabbak. Két-három évesen az ember még pontosan tudja, hogy mi lesz belőle felnőttként. És le is tudja rajzolni.


Mindenem volt.

Már semmim sincs.

Soha nem volt ilyen könnyű.

Soha nem volt ilyen nehéz.

Amikor kinézek ennek az új lakásnak az ablakán,

másik eget látok a fejem fölött.


Izgatottan nézelődöm. Amikor elkezdtem az írást nem is gondoltam, hogy ilyen fényes kép tárul majd a szemem elé. Azt hittem, hogy ott lent minden csupa betemetett gödör, csupa elsimított nyom, sehol egy elkülöníthető pont. És most itt alattam ragyogóan kivilágított leszállópályák rajzolata, bármelyiket választhatom, akármelyikre leszállhatok, utak sokasága nyílik elém.

Mint egy hatalmas megkövesedett agy - alattam a Földgolyó, ahol a Nazca vonalakéhoz hasonlóan, a legfontosabb emlékek körvonalai még felismerhetőek.
Ez a pillanat a teremtés pillanata, amikor a fény elválik a sötétségtől, és a hegyek a vizek fölé emelkednek. Ez az a pillanat, amibe folyton bele fogok ütközni, amikor a tenger folytonosan keletkező hullámai elmossák az egymásra rakódó törmeléket, a hidat a szikla és a föld között, öblöt kínálva az úszónak a tenger felé. Ez lesz az a megkövesült pillanat, aminek gránitkemény emléke lehetetlenné teszi az elválást, aminek szépsége minden találkozásunkkor megsemmisíti a szökevény vágyát, hogy a nyílt tenger felé vegye útját.

A szerelem fekete lyuk pupillájának mindent magába szívó erejével rögzített pillanat.

Meghalt apu

Ma egész nap hallgattam, ahogy anyu óvodás kori dalocskákat, rigmusokat mond és az általános iskolai tanítói nevét emlegeti. 
Próbálom úgy venni, hogy ez valamilyen természetes folyamat része, valamilyen nekem megmagyarázhatatlan kiútkereséssel van összefüggésben, vagy egyáltalán, valamiért fontos neki, amit én ugyan nem értek, de nem is rám tartozik, és nem szólok miatta. De nagyon félek. Félek, hogy csak ennyi marad egy embernek.
Így aztán, próbáltam hasonlatot találni a magam számára arról, hogy mi is történik velünk. Mi az élet? Mi a halál? Miért sírok? Mitévő legyek?

Láttam magam megszületni, mint hatalmas egészet. Űr vagyok, aminek a képzeletem szab határt. Űr, amelybe benyomul az idő és feltölti órákkal, napokkal. A napoktól elsúlyosodott részek leválnak rólam és elúsznak, egyre távolodva tőlem – nagy darabot leszakítva belőlem – velem. 
A horizonthoz közel, már alig láthatóan, fénylik a gyerekkorom. Egy másik távolodó szigeten a leszakadt fiatalságom lebeg, a fiatalkori apámmal, anyámmal. 
A kisgyermekes anyaságom még szinte karnyújtásnyira van, Andriskám okosságával és fényességével. 
Szerelmeim földcsuszamlásos, sodródó zátonyai bukdácsolnak a messzeségben, egy-egy hosszúra nőtt inda szigetcsoporttá kapcsolja össze őket. Ha nagyon meresztgetem a szemem, ezer szigetnek látom, néha, egy hatalmas kontinensként távolodónak – az életemet. 
Magam maradéka egy kopárka földdarabon áll. Foszladozó emlékeim ingatag tárháza a bőröm, előre nem nézhetek, hiszen a jövőmet még a semmi tölti ki.
Szívszorító, ahogy képzeletem képes egyidejűleg számolni múlttal és jövővel, törődni idővel, de nem képes egynek tartani engem. 
Nem adomány a felejtés, hanem a harmadik tilos fa az Édenben, amelynek gyümölcse a legtöbb fájdalmat okozza.
Amikor te megismertél engem – ez nem régen történt – már boldogtalan voltam, de nem voltam árva.
Egészen fiatalkoromban, amikor még undorodtam az öregektől és az öregségtől és rettegtem a haláltól, mert úgy képzelte, hogy látni és érezni fogom magam holtan, sírva és sikoltozva ébredtem fel minden éjszaka.
Aztán megértettem, hogy a halálom nem az enyém és akkor már nem féltem.
Most újra félek, mert arra vágyom, hogy egészen addig a pillanatig megmaradhassak én.

Tükörsima a tenger, tán még a túlpartot is látni. Mi lenne, ha beljebb merészkednénk, mi, az idegen vizeken bátran hajózó kék-szeműek?

Eleinte minden rendben volt. 
Nem volt a világon senki rajtam kívül. Körülöttem forgott a föld, a hold, a csillagok, az egész rendszer, hozzám igazodott minden…

A mi házunk, az akkori város szélén volt. Ha Benedek Kálmán, akinek nagyon korán meghalt az édesanyja, azóta, hogy ezt a sort leírtam, már ő maga is meghalt, jóval, de nyilván nem elégszer idősebben, mint az édesanyja, felkapaszkodott az ablakba, a Kisrét elől vette el a kilátást. A Kisrét mögött a távolban, az akkor még ott állomásozó vasútállomás elől, és még távolabb pedig az ég elől, mert arra már nem voltak házak. Most már nincs olyan ablaka apuéknak, amin át kinézve, ne egy ugyanolyan ablak nézne vissza. Most már semmilyen ablakuk nincs. A vonat, ami átvágott a városon, kétszer is megállt, mire odáig elért volna, ahol a mostani egyetlen állomása van. Kömíves Kelemenek vérrel-verejtékkel felépítették a vasút pályát, hogy későbbi Kelemenek vérrel-verejtékkel felszámolhassák azt.

A rombolás utáni olthatatlan sóvárgás az ember legnagyobb átka. Valahol ez is a hübrisszel rokon. A kész, a szép megihlet, elragadtat, de egyben fel is kelti a nyugtalan becsvágyat, hogy ha neki sikerült, nekem is sikerülhet. Sőt, jobban sikerülhet. Végül a síneket is felszedték, hiszen a Balaton felé országúton járunk, nem vonaton már. És csak álmomban tévelyeghetek elfelejtett váltók között. Pedig a legrégebbi és legszebb emlékeim egyike, amikor az egész család felkerekedett és lementünk a Balatonra.

Lassan zakatolva fúródott a balatoni dombok közé a vonat, a dús fák lombja becsapódott a nyitott ablakokon, és amikor mindkét oldalról átölelték a kocsit, templomi sötétség lett bent. A vonatba behajló ágakról gyümölcsöt szedegettünk, és madarak fészkébe kukucskálhattunk be az ellenvonat megérkeztéig. Az illatos faágak végigsimogatták a kocsik belsejét, az emberek arcát.
Szorosan, boldogan ültünk egymás mellett. Mindenki ismerős. Nagyon csíkos és nagyon pöttyös ruhákban fiatal apák és anyák mosolyognak. Mindenki nagyon fiatal, vagy gyerek, vagy nagymama. Még alig helyezkedtek el, de már előkerültek az elemózsiás csomagok. Kockás konyharuhából kiszabaduló kis úti késekkel szeletelik a rántott csirkecombokat, falatokra vágják, puha kenyérdarabkákra teszik. Paradicsomot, paprikát tesznek a katonáknak, sapkának. Persze a paprikának előbb kivágják az erét. Hogyan tudtak olyan sok ennivalót cipelni magukkal, hogy aztán még a strandon is kétszer ettünk. Milyen nagyon erősek voltak az én régi szüleim. Soha senki nem nyugtalankodott amiatt, hogy a légvonalban talán tizenöt km-re lévő Balatonig, néha két óránál is tovább tartott az út.

Ha egyszer odaindultunk, hát nem állunk meg félúton. Pedig, ó de messze volt a Balaton. Mégis odaértünk, meg aztán vissza is értünk és még sokszor megtettük azt az utat és még sok más útra is futotta az időnkből. Végtelen a gyerekkor ideje.

Arra jutottam, hogy érdemes betartani a sorrendiséget. Ha ragaszkodom ahhoz, hogy bizonyos elfelejteni vágyott pillanatok megjelenjenek, már nem is félelmetes. Félelmetes inkább az, hogy ennek a nemlehet szerelemnek van egy ilyen kívánsága. Azt kívánja, hogy megkeressem a gyökereket, lebontsak mindent az alapokig, hogy új, erős, szebb épület emelkedhessen.

Tegnap éjjel nem tudtam elaludni. Felzaklattam magam az emlékezéssel. Pedig eddig még semmi olyat nem hívtam elő, ami bármikor ne juthatna eszembe. Milyen szigorú is vagyok magamhoz. Olyan szívesen írnék a jelenről, hiszen olyan boldog vagyok. De biztos, hogy ezt kell tennem, mert őszintébben írhatok a gyerekkoromról.

Az a ragyogó, mindig szemet vakító gyerekkor.

A nap mindig szembe sütött és sugarai teljes súlyával nehezedett a szemhéjamra. Nem tudtam a felemelni a pilláim. ha a vízszintesnél magasabbra akartam nézni. 
Ómika foszlott-selyem tapintású tenyerébe kapaszkodva mentünk a piacra. A Szarvas térre. 
Gyerekkoromban minden nagyon messze volt, mindig fájt a lábam a sok gyaloglástól.
A felnőttek mindig nagyon gyorsan mentek és vonszoltak maguk után. 

Gyerekkoromban a bent éppoly igaz volt, mint a kint, ha ugyan nem igazabb. A kint vakulás volt, fáradtság, a kis test minden nyűge, állandó szomjúság és álmosság. A szobában volt a játék, a konyhában az ízek, kivéve apu szobáját, mert az tabu volt. Ómika és anyu mindig főztek. Nem emlékszem, hogy főzés közben veszekedtek volna. Anyu különben is nagyon sokáig némán tűrte az anyósát. Azt hiszem, sokáig előbb halt volna meg, minthogy egy rossz szót is szóljon hozzá vagy róla. Bele is rokkant. Volt, hogy negyvenöt kilónál nem volt több, kétgyermekes anya létére. De nem szólt. Aztán egyszer csak azt mondta, ha Ómika nem megy el, akkor ő megy. De ez már olyan későn történt, hogy semmit nem tett jóvá, és csak fájdalom született belőle.
Ómika volt a dödölle, a nudli. Ha a ház előtt játszottunk, akkor a vajas kenyér, paradicsommal. A vajat egy hideg vízzel megtöltött, kék zománcos vájdlingban hűtötte. Volt jégszekrényünk, egy ormótlan, sötétbarnára mázolt láda, de abban nem bízott. A láda később cipős szekrénnyé alakult. Anyu imádta, ha valami végre elveszítette eredeti hivatását és ő átalakíthatta valami mássá. Előfordult, hogy nem tudta kivárni az amortizációt és a még funkcionáló tárgyakat is átalakította. Ajtók helyett maga gyártotta függönyöket akasztott a szekrényekre, később a függönyök helyett ajtót eszkábált. Szeretett barkácsolni. Ő is egy műfaj nélküli alkotó ember volt.
De Anyu volt a vasárnapi ebéd, az ebéd utáni vaníliás kifli, a diótorta is.
Sokkal később, apu volt a grillfűszerekkel megszórt sült hús.
Néha segíthettünk, de igazából ők munkának tekintették a főzést és kotnyeleskedésnek a segítést.

Ómika öregkorában varratott magának fürdőruhát, hogy ne látszódjon annyira a hasa. Talán a szülésektől, vagy egy vakbélműtéttől, vagy a sok evéstől lógott a hasa és ez nagyon zavarta. Haskötőt hordott. Nem tudom, hogy manapság létezik-e még haskötő. Nagyon érdekes darab volt. Fényes rózsaszínű anyagból – talán szaténnak hívták – készült, sok-sok, apró gombbal, bonyolult gomboló pánttal. Elég sokáig tartott, amíg felvette, aztán meg jajgatott, hogy mennyire melege van.
A fürdőruha fekete alapon, félig érett mandulák képével díszített klott volt, ami a pamutvászon akkori megnevezése. A világ egyik legjobb szava. KLOTT. Saját tervei alapján varratta. Sort szerű rövidnadrág, majdnem annak az aljáig érő, kombinépántos, zsákszerű felső. Saját anyagából a paszpol. Ahol a vezérszín a fekete, ott mandula, ahol a vezérszín a mandula, ott fekete a díszítés.
Nagyon visszeres volt a lába, mint apué is, akinek több trombózisa is volt. Érdekes, hogy ezt mi nem örököltük, így én azt gondolom, hogy valamilyen, akorra jellemző táplálkozás vagy életmódbeli hibával, kényszerrel lehet összefüggésben.

A hősökről.

Ők azok, akik betartják az Istenek által felállított játékszabályokat és a mítoszok dramaturgiája szerint élnek és halnak. Ha úgy hozza a sorsuk, hát tizenéves korukban meg tudnak halni ügyért, szerelemért. És vannak a többiek, például én, aki pontosan tudja, hogy hol lenne a katarzis és mikor kell a függönyt leengedni, de az utolsó pillanatban kisurranok, hogy egy másik mítoszt is magamra próbálhassak. Persze, nagyon nehéz túlélni a dramaturgiai halált, és amíg rutintalan az ember, még szégyenkezik is miatta. De ez mégsem az a hazugság, amit a hétköznapi csalók anyagi, vagy politikai-hatalmi előny megszerzése érdekében elkövetnek. Ez egy sokkal nagyobb csalás, vagy gyerekjáték…

Kozák atamán belökte a szeretőjét a vízbe, hogy ne terelje el a figyelmét, ne zavarja a harcra készülődés közben. De nem számolt azzal, hogy én kimentem a 16 éves lányt és új életet ajándékozok neki.

Hirtelenjében nem találom, hogy melyik kedves hősöm takarózott telente újságpapírral, hogy felkészítse magát a jövőjére. Hogy sarkkutató legyen? Lehet, hogy Amundsen. Szóval, most nem találom és nem érek rá újraolvasni a gyerekkorom minden regényét. De, bár a neve átmenetileg feledésbe merült ő volt az egyik, akitől a legfontosabbat megtanultam. Készen állni, bármit is dobjon a sors. A másik, az a fiatal, néger rabszolganő, Tamás bátya unokája volt és a jégtáblákkal zajló Ontario-tavon mezítláb átugrált, hogy kisfiát átmentse a szabad Kanadába. „A hatalmas zöld jégdarab recsegett-ropogott Eliza súlya alatt; de ő egy pillanatig sem maradt meg rajta. Vad kiáltásokkal és kétségbeesett erőfeszítéssel tovább szökellt, jégtábláról, elcsúszott... felugrott... elcsúszott... ismét felugrott! A cipője odavész... a harisnyája leszakad a lábáról... minden lépését vércsöppek jelzik; de ő nem látott semmit, nem érzett semmit, mint egy álomban, feltűnt előtte az ohiói oldal, s egy férfi, aki felsegítette a partra.”


Falu bácsi, Andris hívta így kiskorában – hiszen a Feri bácsinak semmi értelmét nem találta – egy kiöregedett öklöző volt a házmester a házunkban. Éppenséggel a házmesterség kiveszőfélben volt, lassan átvette a szerepét a közös képviselőség. A különbség az utóbbi javára a még kevesebb munkáért, még nagyobb hatalom. Velük annyiban volt könnyebb, hogy általában nem a képviselt házban, hanem valahol távolabb laktak, így a hatalmi tébolyuknak kevésbé voltak kiszolgáltatva a lakók. De Feri bácsi még a klasszikus házmester volt, aki nélkül talán még a nap sem kel fel. Egész nap ordítozott, hogy ki mit csinálhat és mit nem, este pedig jól berúgott és megverte a feleségét, az Ágit. Kértem, hogy az udvarban tarthassam a babakocsit, hiszen egy lift nélküli ház harmadik emeletén laktunk, de Falu nem engedte meg. Már nem emlékszem, hogy milyen alapos oka volt rá, de valami olyasmi, hogy ha ő ezt engedné, akkor mindenki ott akarná tárolni a holmiját. Annyira utáltam az ostoba embereket és annyira reménytelennek ítéltem a velük való vitát, hogy inkább egy újabb túlélési próbának fogtam fel a kisfiam sétáltatását.

A két baba neve sokáig nem jutott eszembe. De hát, természetesen Áginak és Györgyinek hívták őket. Azt hiszem, a legszebb ajándéknak nevezhetem, azok közül, amiket a szüleimtől kaptam.

Anyu már októberben készülődhetett arra a karácsonyra, két nagy dobozt szerzett, amelyek teteje felcsapva, kétfelé nyílt. Gondosan bélelte, bútorvászonnal kárpitozta őket, éleiket sodrott színes selyemzsinórral díszítette. Emlékszem belül puha selyemből volt a bélés. Ebbe fektette a két babát, melléjük nagyon-nagyon sok, maga szabta-varrta ruhácskát, egész kelengyét tett. A dobozok titokzatosan félig kinyitva, kicsit feltámasztva feküdtek a fa alatt. Gyönyörű. És a fa alatt feküdt egy harmadik doboz is, tele társasjátékokkal. Sajnos, már csak a doboz van meg, a figurák, táblák eltünedeztek az idők folyamán. Valószínűleg minden korosztálynak, ha más névvel is, de jut hasonló. Arról még sokat kell írnom. Azóta, a "retro" hullámnak köszönhetően, be tudtam szerezni, egy szinte új állapotú, ugyanolyat.

Amikor a húgommal beszélgetek, és ő felelevenít epizódokat közös gyerekkorunkból, ámulva hallgatom az ismeretlen történeteket.

Emlékszel – kérdezi, hogy semmit nem lehetett a tányéron hagyni? Emlékszel, hogy mennyire utáltam enni? Hogy Ómika félliteres bögréjébe beletöltötte a malátakávét, a tejet, beletördelte a pászkát és egy darab vajat dobott a tetejére, és amikor szétázott, egy leveseskanállal ette meg a reggelijét? Ha csak rágondoltam, hogy le kell ülnöm a konyhaasztalhoz, elkezdtem öklendezni.
Egyszer karfiollevest főzött, biztos vagyok benne, hogy azért, hogy kínozzon, hiszen tudta, hogy azt utálom a legjobban a világon. Mindenkinek mindegy lett volna, hogy milyen levest főz, csak nekem nem, mégis azt csinált. Ahogy beleszagoltam, rosszul lettem. Kényszerített, hogy megegyem. Visszahánytam a tányérba. Akkor megfogta az egyik karom és annál fogva, maga körül pörgetve, fakanállal vert.
De én egyáltalán nem emlékszem arra, hogy valaha is megvertek volna bennünket. Györgyi szerint, azért, mert engem tényleg nem vert meg soha, engem szeretett.

Én voltam a kis kedvenc: az Aranyvirág. Először Piroska, apu első házasságából való nővérem volt az Aranyvirág, de aztán elváltak és apu elköltözött Budapestről. Ómika is vele költözött Veszprémbe, Aranyvirág az anyukájával maradt Pesten, csak a nevét hozták magukkal és aggatták rám.

Őt meg, Györgyit, a Cigányasszony hozta. Ezért nem szeretnek a szüleink, mondta. Én nem gondoltam, hogy nem vagyok a gyerekük, de én is másféle szeretetre vágytam. Györgyi úgy érezte, hogy idegen. Pedig, ha jól meggondolom, én is idegen voltam. Anyunak, hozzá képest, mindenképpen. Nagyfejű, nagy kezű, nagy lábú. Tizenkét évesen egy fejjel magasabb voltam, mint ő. Inkább Apura, még inkább Ómikára hasonlítottam. Joggal érezhette, hogy egy másik fajtához tartozom. Én nem gondolkoztam a státuszomon. Minden korszakban más és más felmentést kovácsoltam nekik, hogy miért képtelenek azt a szülői szeretetet érezni irányunkba, amit mi más családokban láttunk, vagy látni véltünk. Ma már úgy fogalmaznám meg, hogy valami nagyon közeli hozzátartozójuk rokonaként gondoztak, rég feledésbe merült indíték alapján, bűntudatosan a szeretetlenség miatt, de kötelességtudóan.

Gondolom,  az történhetett, hogy éppen mire eszméltünk, ők addigra csalódtak bennünk. Elveszítették a pici, cuki lányaikat és két idegen nő jelent meg az otthonukban. Mi meg kapkodtuk a fejünket, hogy hová tűnt a gyerekkorunk?  Aztán mire feldolgoztuk a sokkot és beletörődtünk a helyzetbe, éppen el is telt az élet.

Nem emlékszem, vagy mélyen eltemettem magamban, hogy megrendült-e a hitem a világ biztonságos hely voltában, amikor a húgom megszületett, de arra a mai napig jól emlékszem, hogy amikor Ómika meghalt, akkor úgy éreztem, az egyetlen embert veszítettem el, aki igazán szeretett. Akkor összetörött a szívem és vaspántokkal kovácsoltam össze, ahogy a mesében, hogy tovább tudjak élni. A vaspántokkal összekovácsolt szív nem dobog szabályosan, csak vergődve rángatózik a béklyó alatt, amíg rá nem nő az új hús a pántokra. Szinte elfedi. Ember legyen a talpán, aki felfedezi alatta a sérülést. Az ilyen sérülteket tartják aztán szívtelennek, cinikusnak vagy közönyösnek, vagy érzéketlennek. Ami annyiban igaz is, hogy a korán szerzett rutin segíti őket – látszólag újabb sérülés nélkül – keresztüllépni a veszteségeken. „kit anya szült, az mind csalódik végül…” Most ezt úgy hívják, hogy border line személyiség. Kezelhetetlen és gyógyíthatatlan.

Mindez csak bevezető. Volt mégis valaki, aki az egyik pántot szétpattintotta és engem a gyógyulás útján elindított. A testvérem első gyermeke. Olyan természetes és mindent átható szeretet ébredt bennem irányába, amely előképe lett a saját fiam iránti szeretetemnek, és felébresztette bennem a vágyat, hogy legyen gyerekem egyáltalán. Soha nem akartam gyereket, mindig találtam valami komoly ideológiát az ellenérveim mögé.

Robi akaratlanul oka volt saját megcsalatásának. Anna, a húga és Andris az én fiam szinte egy időben születtek meg, amikor ő három éves volt. Elveszítette anyja odafigyelésének nagy részét és elveszítette az én áhítatos rajongásomat is. Leköltöztem Veszprémbe és egy évig alig találkoztunk. Azt, hogy egy pillanatra sem csökkent az iránta érzett szeretetem, nem érezhette, de mit is kezdhetett volna vele ilyen távolságból.

Sötét gondolataim mélyén nem egyszer megfordult, hogy el kellene vennem az anyjától, mert, azt hittem, hogy sokkal jobban szeretem nála. Talán, ha nem lett volna mindenki torzszülött a családunkban és egyszerűbb, hogy úgy mondjam cigány asszonyosabb viszonyokban lettünk volna, akkor nem lett volna természetellenes, hogy több időt tölthet velem és az unokatestvérével. Most felnőttkorában ezt a hiányt megpróbáltuk betölteni, de valamivel csalódást okoztam neki, ami miatt eltaszított magától. Remélem meg fogom tudni valaha, hogy mi történt. Mit tettem, ami miatt nem áll szóba velem.

És ezek csak szavak, amelyek néhány sorban összefoglalják húsz-harminc évek tévedéseit. És még az is bizonytalan, hogy a nyomozás jó irányba halad-e.

Györgyi már régen felnőtt, de érzi az ehetetlen ennivalók gyerekkor ízét a szájában, érzi a fenekén csattogó fakanalat, érzi, ahogy beletörik az injekciós tű ugyanabba a fenékbe, kétszer is, a helye még mindig látszik, érzi, hogy őt nem szeretik, elcserélt gyerek. Én nem.

De még a babákra is jobban emlékszik. Tudja, hogy a két kelengyés baba nem más, mint a két üvegkoporsós baba, akiket egy baráti házaspár hozott nekünk Bécsből. Hálából hozták, mert apu nem engedte kisemmizni őket a gyógyszertárukból. Ők aztán tudták, hogy ez milyen nagy dolog, hiszen egyszer már majdnem sikerült kisemmizni őket az életükből Auschwitzban.
Emlékszel, a május elsejei felvonulásokra? – kérdezte Györgyi. – Minden május elsején nagyon beteg voltam, nem mehettem ki az utcára. De mindenkinek fel kellett vonulni és ezért engem otthon hagytak. Akkor már te is iskolás voltál és neked is fel kellett vonulnod. Apu azt mondta, menjek ki a ház elé és onnan fogom látni a felvonulókat. Abban az évben hazahozott egy hatalmas, vörös zászlót. Azt mondta, azt lengessem és akkor ő látni fogja, hogy hol van az ő kislánya. Megérkeztek az első csoportjai a felvonulóknak, lassan lépkedtek és harsányan énekeltek, táblákat cipeltek magukkal és olyan messze voltak, hogy nem lehetett felismerni az arcukat. Elkezdtem lengetni a zászlót reggel kilenckor. De még egykor is tartott a felvonulás. Már nem éreztem a karom és sírtam a fáradtságtól. Ómika mondta, hogy ne lengesd már annyira, de én nem mertem abbahagyni.

Egyedül a ház elé sem mehettünk ki. Minden lépésünket figyelték, nehogy valami bajunk essen. Ómi, a konyhában főzte az ebédet és percenként kinézett az ablakon, ha kint játszottunk a ház előtt, hogy mit csinálunk. Ha nem a húgommal játszottam, hanem csatlakozott hozzánk egy gyerek a házból, behívott bennünket. 
„Nem szeretem, ha akárkik pereputtyával játszatok. Ezek itt mindenféle proligyerekek. Csak rosszat tanulhattok tőlük. Nem kell mindenkivel barátkozni.” Azt hiszem iskolás koromig a családtagjaimon kívül én senkivel nem is beszéltem. Négy óra körül végleg be kellett menni a lakásba. „Úrilány nincs egész nap az utcán, este nyolc után úrilány egyáltalán nem járkál.”

Így tehát eleinte minden rendben volt.

Nem volt a világon senki rajtam kívül. Körülöttem forgott a föld, a hold, a csillagok, az egész rendszer, hozzám igazodott minden. Úgy emlékszem a húgom megszületése sem zavart meg, hiszen olyan kevéske és jelentéktelen volt hozzám képest és olyan hasonlíthatatlan és említésre sem méltó.

Én akartam volna óvodás lenni, Ómika nem akarta, hogy az legyek. Hiszen akkor ő minek éljen tovább, ha nem vigyázhat ránk? Anyu reggel bevitt az óvodába, Ómika szerint betegen, és amikor elment munkába, ő utánam jött és hazavitt. Egész úton – rövid út volt, de, mint tudjuk, az Út hossza nem méterben méretik, hiszen negyvenkét (azóta 57, bár most már 59 és 65) éve emlékszem rá – ordítottam, hogy vissza akarok menni, mert mindjárt ebéd és a többiek mákos tésztát fognak enni. Otthon készített nekem mákos tésztát. De az nem „olyan" volt. Akkor visszament az óvodába és hozott nekem abból az ebédből egy adagot.

Ezt az önző, kisajátító, de szenvedélyes szeretetet tanultuk mi.

Mindig intézkedett valamit és mindig a szüleim háta mögött. Ő úgy gondolta, hogy nem törődnek velem rendesen. Ebben egyébként igaza is volt. Mindig mindent késve intéztek. A velem való teendőket az utolsó pillanatig halogatták. A bugyi már csak egy gumi volt a derekamon, amikor végre anyu újat vett nekem. Nem volt pénzük? De egy bugyira se? Egyetlen esetre sem emlékszem, hogy egy vásárlás veszekedés nélkül lezajlott volna. Egyetlen esetre sem emlékszem, hogy azt kaptam, amit szerettem volna.

„Látod, hogy négy éve hordom ugyanazt a cipőt és ezt a ruhát még édesanyám varrta lánykoromban, de én vigyázok rá és nem szaggatom szét egy hónap alatt, mint te minden holmidat. Nem is értem, hogy mit tudsz csinálni vele, mindig olyan lompos vagy benne, nagy lakli, próbálj meg egy kicsit sikkesebben mozogni. Ha nem lennél ilyen esetlen, akkor ez is jobban állna rajtad, mert amíg így tartod a hátad, vehetek én neked akármit, abban is csak egy trampli maradsz. Nem is tudom, hogy lehettél ilyen, amikor nekem még két gyerek után is hatvanas a derékbőségem. Mondta is a múltkor a varrónő, hogy igazi manöken méreteim vannak, minden megfelel az ideálisnak, neked meg akkor a lábad, hogy annál csak a melled nagyobb. Maholnap melltartót kell neked venni, de hogy oda ki fog téged elkísérni, azt nem tudom, az biztos, hogy én nem fogok ott szégyenkezni, hogy egy ilyen kislánynak már ekkora melle van. Biztos, hogy az öreganyádtól örökölted azt is, meg a fogaidat is. Neki álltak így össze-vissza, mielőtt protézise lett. Apád is örökölte, meg te is. Tőlem nem is örököltél te semmit. Még a hajad színét se. Az én hajam búza szőke volt még harmincévesen is, a tied már most seszínű."

Anyu nem tartott szónoklatokat, mint apu vagy később én. Nem beszélt egyszerre hosszan. Inkább szűkszavú volt, de az elejtett mondatokból, szavakból, nézésekből összemondódott ez a nagyon fájdalmas bírálat. Talán, nem akart bántani. Talán, azt hitte, hogy így kell nevelni. Azt hitte, hogy a szavak, az utasítások eredményesek lehetnek. Amikor aztán tényleg elmentünk melltartót venni, nem jött be velem a próbafülkébe. Hagyta, hogy egy eladónő mutassa meg, hogy kell felvenni. Máig érzem annak az idegen nőnek a keze nyomát a testemen.

Azt hiszem, hogy az 1967-es kőszegi üdülésünkről még sehol sem írtam. Negyedikes voltam, Györgyi két évvel fiatalabb, nyolc éves. A Gyógyszertári Központban szervezhették, vagy iskolai lehetőség volt-e, nem tudom. De, elképzelhetetlenül hosszú időre, hat hétre szólt a kőszegi gyermeküdülőbe szóló beutaló. Iskola idő volt, havas tél. November, december? Nyilván kedvező áru, de a kötelező felszerelések miatt, mégis drága üdülésnek néztünk elébe. Anyu listát kapott, hogy milyen ruhadarabból hány darabot csomagoljon, hová és hogyan varrja bele a vegytintával megírt, nevünkkel ellátott szalagokat. Soha annyi ruhánk nem volt, mint ezekben a hetekben. A felszerelési tárgyakról több példányban kellett leltárt mellékelnie, a becsomagolt holmik tetejére helyezve. Az üdülőben aztán valaki segített bepakolni a szekrénybe, egyeztetve a holmikat a listán szereplőkkel, aztán a hazautazásnál ez megismétlődött. A listák elsőre, se oda, se vissza nem stimmeltek a darabokkal. Azért egyszerre fizettek be bennünket, hogy tudjunk vigyázni egymásra, hogy ne szakítsanak el bennünket egymástól. Arra senki sem számított, hogy nem veszik figyelembe, hogy testvérek vagyunk és a korkülönbség miatt másik szobába, másik osztályba osztanak be bennünket. Arra még emlékszem, hogy homályosan láttam a belső emeleti loggiáról az aulát, ahol a gyülekező gyerekeknek hatalmas tölcsérekben, rózsaszínű „téli” fagyit osztanak. De ez a látvány sem tartott vissza attól, hogy a magasra szökő lázam miatt ne vágódjak el. Így kerültem a kezdetek kezdetén a betegszobára és maradtam is, újabb és újabb tüneteket produkálva, az üdülés végéig. Szegény testvérkém meg szánkózott, sírt, szánkózott felváltva, míg haza nem mehettünk végre. Azóta is utáljuk a nyaralás, üdülés szavakat és tevékenységeket. A nyereségem a Tisza című vers, amit megtanultam és hazatérve learattam érte a babérokat az osztálytársaim és Keller Gabi tanítónéni előtt. Életre szóló barátságot kötöttem a betegszobán egy hozzám hasonlóan hosszú hajú kislánnyal, aki előre sírt minden reggel, hogy húzni és fájni fog, amikor felsorakoztunk a fésülködéshez és copfba fonáshoz a felügyelők előtt. Egymás mellett volt az ágyunk. Egész éjjel sutyorogva beszélgettünk. Emlékszem, ahogy csillogott a beszűrődő fény a szemében. Életre szólt, mert még mindig siratom, hogy aztán nem találkoztunk soha többet.

Ómika aggódott, hogy nem fogok iskolába kerülni, ha ő nem gondoskodik róla, ezért kézen fogott és elvitt beiratkozni egy késő nyári napon, a közeli általános iskolába, a körzeti általános iskolába, ahová sorsszerűen járnom kellett volna. Nem tudott róla, hiszen neki nem mondtak el semmit, amit meg elmondtak, azt elfelejtette, hogy más terveik voltak velem. A beiratkozásomon egy tanító néni azt mondta nekem, hogy nagyon örül, hogy ide fogok járni, sokat játsszak a nyáron, az iskolám várni fog rám és ő is nagyon fog várni.

„Nekem nem mondanak el ezek semmit. Amikor hazajöttünk a beiratkozásról, akkor mondták, hogy feleslegesen cipeltem oda, az Ágika zeneiskolába fog járni."

Hiába sírtam, hogy engem vár az én iskolám és a tanító nénim, elvittek felvételizni.

Mindenki, aki számított a városban, odavitte a gyerekét. Anyu találkozott egy ismerősével a folyosón és beszédbe elegyedtek. A felvételin Tóth Mariék mellett ültünk. Rá emlékszem leginkább, ő mindenhol ott volt. „Nem isz igaz…” Ezt nem tudom mire mondta, de a szülők állandóan ezt idézgették. Duci volt, szeplős, vörös hajú és ellentétben velem, talpraesett gyerek volt, csak akkor még nem használtam ezt a szót.

Most is látom, ahogy ott ültünk sorban, egymás mellett. Az anyukája, Marika néni, gyermekorvos, sokkal később, egy rövid ideig, amíg Veszprémben laktunk, Andris fiam gyerekorvosa, átölelve tartott egy nagyon dundi, szeplős, rózsaszín csipkés ruhába öltöztetett kislányt és áradt belőle a szó, hogy a Marika előbb tudott énekelni, mint beszélni és olyan gyönyörű hangja van, hogy könnybe lábad a szemük, amikor énekel. Az élet egyéb területein is kiváló, hiszen remekül rajzol és már a betűket is ismeri, nagyon okos és udvarias, talán egy kicsit cserfes, de ő a maga részéről örül ennek, mert még mindig jobb mintha ülne kukán egész nap, mint sok hasonló korú gyermek. Az én anyám meg panaszkodni kezdett, hogy bizony szerinte jobb lenne, ha engem az apám nem akarna ide járatni, mert ugyan neki olyan szép hangja volt világéletében, hogy állandóan azzal nyaggatták miért is nem lett énekesnő, de én sajnos nem örököltem ezt. Vékony kis hangom van és különben sem szeretek énekelni, lehet, hogy fel sem vesznek, bár az apám jól ismeri Lídiát, az igazgatót. És hát Ágika, ha nem is kuka, de nagyon csendes gyerek, naphosszat egy szót sem szól, ha valaki jön hozzánk elbújik, hogy ne kelljen találkoznia vele. Nem is tudom mi lesz belőle, hiszen a gyerekektől meg kifejezetten fél.

Ebben az iskolában is nagyon aranyos volt a tanító néni, és mert a felvételi alatt egyetlen szót sem tudtam kinyögni, megsimogatta a fejem, hogy nem kell félnem, senki nem akar bántani, ne izguljak, próbáljak elénekelni neki egy kis dalt, bármit, amit szeretek. „Süss fel nap..." remegett a hangom, hiszen én nem tudok énekelni, anyu is megmondta.

De hát, szóba sem jöhetett, hogy I. Ostoros Ágnes ugyanolyan iskolába járjon, mint a többi gyerek.

Mégis bekerültem valahogy, nem vették észre, hogy nem tudok énekelni, becsaptam őket, mégis jobb lett volna, ha egyáltalán meg sem szólalok. Mit fognak velem csinálni, amikor mégis kiderül, hogy kuka vagyok. Az igazi iskolám és az igazi tanító nénim meg hiába vár engem, még szólni sem tudok nekik, hisz oda sem mehetek.

Tóth Mari énektanár lett.

Borzalmas volt iskolába járni. Úgy emlékszem, hogy eleinte senki sem szólt hozzám. Határtalan irigységet éreztem, ahogy láttam a többieket játszani és barátkozni, szerettem volna, ha én is olyannak születek, hogy jól érezhettem volna magam velük. De nem értettem, hogy mitől érzik jól magukat együtt, hiszen én végtelenül unatkoztam a társaságukban. Később az az elképzelés alakult ki bennem, mint egyetlen lehetséges magyarázat, hogy másként viselkednek, ha ott vagyok. Szándékosan. Hogy az érdekes dolgokat akkor csinálják, és akkor beszélgetik, amikor én nem látom és nem hallom. Attól barátok.

Aztán az évnyitó. Még a kaput is körberakták virágokkal. Ómika acélszürke selyemruhában volt, amin kis fehér kagylók voltak a minták. Mindenki sivalkodott és lökdösődött. Colos nyolcadikosok furakodtak a tanár nénik felé csokrokkal és ajándékokkal. A mi jövendő osztályunkban azonnal kialakult a hierarchia, a nagypofájú szülőknek hála. Hirtelenjében visszataszító csapat kovácsolódott. Akkor végre elkezdtem bőgni, hogy én a saját iskolámba akarok járni, nem akarok énekelni, utálom az osztálytársaimat, vigyenek haza. Nem vittek. Az első osztályfőnököm Meggyes Zsuzsa néni, biztosan jó tanár volt, mert egyáltalán nem emlékszem az órákra, viszont nagyon gyorsan megtanultam írni-olvasni.

Egyszer, második év végén, amikor átadta az osztályt Keller Gabinak, meglátogattuk őt az otthonában. A szüleim két rézkarcot vittek neki ajándékba. Anyu üvegezte őket, az akkor divatos módon. Két üveglap közé szorította, az üvegeket celluxszal ragasztotta össze. A cellux, a kor vívmánya volt. Zsuzsa néni nagy, kertes házban lakott és volt egy fogyatékos fia. Végtagjai össze-vissza hajlottak, a feje mindig lebillent és beszélni sem tudott. Zsuzsa néni nagyon sovány volt, egyáltalán nem látszott anyukának. Néhány éve, egy iskolai találkozón láthattam őt, emlékezett rám és ettől elszorult a szívem.

Arra is emlékszem, ahogy egy osztályteremben ültünk, már nem tudom melyik szegletében Veszprémnek. Később is vendégek voltunk, hol egy gyár kultúrtermében, hol egy másik iskola alagsorában. Majdnem minden évben másik épületben tartották az óráinkat.

Nagyon hamar megtanultam olvasni. Első után, amikor vége lett az iskolaévnek és a házunk előtt hasaltam kint, a fűre leterített takarón, a Grant kapitány gyermekeit olvastam. Ennek a könyvnek az olvasása közben következett be a fordulat, amitől olvasóvá váltam. Ahogy azt már sokan megélték és leírták, megszűnt a világ, megállt az idő és én nem tudtam letenni a könyvet, amíg el nem olvastam. Én voltam mindenki, a szereplők együtt és egyenként, az író, sőt még a többi olvasó is. Nagy szerencsém volt, hiszen ennek köszönhetően hosszú évekig nem történhetett velem semmi baj, mert állandóan olvastam. Amikor végre semmit nem kellett csinálni, bebújtam az ágyba és egész reggelig olvastam. Akár 2, 3 könyvet egy éjszaka.

13 éves koromban olyan okos voltam, amilyen soha többé nem leszek.

Nincs egyetlen olvasással töltött percem, amit utólag elcserélnék bármi másra. Szinte a gondolatátvitel sebességével olvastam, így lehetett, hogy volt olyan könyv, amit negyvenszer-ötvenszer elolvastam, aztán néhány év múlva újra olvastam. Sokat közülük a szó-szoros értelmében kívülről tudtam. Ettől kezdve szerencsére sok-sok éven át minden könyv ilyen hatással volt rám. Amikor felnőtt koromban átalakult az élmény, egy időre abba is hagytam az olvasást, olyan nagyon csalódott voltam. 
Meggyőződésem, hogy nincsen olyan sor, amit már le nem írt volna valaki, vagy el nem gondolt volna valaki. Annál is inkább, hiszen nincsen olyan élmény, amit már át nem élt volna valaki. Ami bennünk vagy velünk történik, azok a dolgok már megtörténtek volt, vagy történhetésük eldöntetett. Eme gondolatot természetesen az igazi írók megfogalmazták már szebben, vagy inkább úgy mondom, olvashatóbban.
De van-e más dolgunk, mint, hogy a gondolat egyedi alakunktól új formát nyerve, újra megfogalmazódjon, árnyalatokat, vagy csak szavazatokat gyűjtsön. Hogy majd a végső elszámolásnál, amit szerintem nem egyenként teszünk a mindenható előtt, az emberiség nevében érvényre juttassuk a Gondolatot, amely győzedelmeskedhet a Természet fölött. 
Így hát a transzillumináció az én személyes elszámolásom, amelyet részben a mindenható felé, részben a fiam felé, részben külön minden olvasó felé benyújtok, tele van idézetekkel, amelyek nem kerülnek idézőjelbe, hiszen már annyira beépültek a gondolataimba, hogy elválaszthatatlanok tőlem. De én tudom, hogy csak újra teszek egy kört, hogy én is vethessek rá, a ti nevetekben is, ha netán nem járnátok arra, egy utolsó pillantást.

Fellöktek az iskolaudvaron.

Az volt életem addigi legjelentősebb sérülése. Egyébként, azóta is. Az Ének-Zenei Általános Iskola nem kapott állandó épületet a városban. Hol itt, hol ott szorítottak helyet egy-egy osztálynak. Én a nyolc év alatt jártam a temetőn át iskolába, az anyukám munkahelyével szemben lévő iskola udvarán kialakított barakkba. Szintén a közelben lévő faárugyár kultúrtermébe. Át a vasúti felüljárón egy dózsavárosi iskola alagsori termébe, a mozi melletti épület hátsó udvarából nyíló, ki tudja milyen célból épült melléképületbe. Az első év éppen úgy kezdődött, ahogy kell. A hatalmas sárga épület felvirágozva az érkező kis elsősök kedvéért és a többiek örömére. A sárgára vikszelt parkettától és a sárga fényű lámpáktól, a vaskályha fullasztó széngáz szagától és a bezártságtól elviselhetetlenül szűk és áthatolhatatlan térnek ható osztályok. Kartonpapírból kivágott figurák, hátukra papír ragasztószalaggal felragasztott hatalmas mágnesekkel, koppanva tapadtak a fémtáblára. A kartonpapír szagának és a mágnes koppanásának íze a számban lesz mindig. Az értetlen csodálkozásomnak az emléke, ami ezt a papírvilágot nem engedte a valódira hasonlítani. Ahogy nem leltem az összefüggést a világ és a modellezése között. Pedig azt hiszem okos kisgyerek voltam. Mégsem tudtam, hogy a számoknak, az almáknak és az ujjaimnak mi közük egymáshoz. Lehet, hogy buta kisgyerek voltam. A WC-kből nagyon erős pisi szag áradt, ha eldugultak, márpedig folyton eldugultak a lefolyók, és még a folyosókon is állt a víz, azt gondoltam, hogy a pisi folyt ki. És el nem tudtam képzelni, hogy ki pisilhet annyit. Biztos a nagyok. Én azt hiszem még nyolcadikban sem mentem ki az iskolai WC-kbe. Általában otthon a bejárati ajtóban pisiltem be.

Két Vali járt az iskolába. Vass Vali papáját, aki katonatiszt volt, áthelyezték és elköltöztek, amikor másodikosok, harmadikosok lehettünk. Életem egyik nagy vesztesége. Nagyon szerettem őt és felnéztem rá. Önálló volt és határozott, olyan, amilyen én soha nem voltam, és azóta sem lettem. Ugyanúgy volt egy húga, mint nekem, aki ugyanúgy a mi iskolánkba járt, mint az enyém. Iduka és Györgyike. Végső soron, tőle tanultam meg, hogy az ember a világon a legjobban a testvérét szereti, megvédi bármi áron, és mindenben támogatja, hiszen ő a kisebb. Miatta lettem én Györgyinek olyan jó testvére. De ő másokat is mindig megvédett és támogatott, és amikor a fehér murvával felszórt iskolaudvaron elestem, mert a másik Vali, az ötödikes, utálatból fellökött, ő segített kimosni a sebet és elállítani a vérzést. A mai napig megvan a nyoma. Nem emlékszem, hogy orvoshoz vittek volna vele. Gondolom, hogy nem lett bajom, azt az ő szakszerű ellátásának köszönhetem.
Ózdra költöztek? Úgy emlékszem. Milyen messze van mindez. De ha rágondolok, képes vagyok felidézni még annak az akkori kis testemnek a fájdalmát, a bőrömön az ő érintését. Hol lenne az én hatéves kori testem emléke az ő emléke nélkül?
Két kislány.
Nagy barna szeme volt, kreol bőre, szép, telt lilás szája. Apródfrizurája. Enyhén fitos, ívelt orra. Kis árnyék a felső ajka fölött. Nagyon szép volt. Később minden barátnőm rá hasonlított, sőt a szerelmeim is rá hasonlítottak.

Néha eszembe jutnak nem személyekhez köthető emlékek is. A levonó-képecskék, Krúdy mondja így, ezek szerint már akkor is voltak, mi talán matricának hívtuk azt is. Nagyon óvatosan kellett vele bánni. Az egész lapot meg kellett vizezni és úgy rátapasztani a felületre, leginkább egy másik papírra, vagy szekrényajtóra. Ha minden jól sikerült, akkor a feláztatott hordozót szépen le lehetett húzni a színes képecskéről, ami rátapadt az új alapjára. Meglepetés is volt, hiszen felhasználás előtt, mondjuk a kis sárga kacsának, csak a matt fonákját lehetett látni. Teljes szépségében, színességében és magával ragadó giccsességében csak a kész mű bontakozott ki. De az ügyetlen, vagy türelmetlen kis kezek tönkre is tehették. Meggyűrődött vagy elszakadt, sírást, szomorúságot okozott.

Mártogatós tollal tanultunk írni, miután a világ összes újságjából, Naplójából kivágott írásvezetőt vastag ceruzával, kékkel-pirossal körbeköröztük, hullámoztuk. Három hasáb széles sablonokat kellett az újságokból előállítani. Az megfelelt az írásfüzet felnagyított képének. Azon ügyesedtünk. Már, aki.

Nekem még ötven év elmúltával is ott díszlik a jobb kezem középső ujján az a csontkinövés, amit a görcsösen szorongatott ceruzák-tollak növesztettek. Szerencsére a tinta lekopott róla, pedig sokáig azt hittem, úgy beleivódott a bőrömbe, hogy soha nem lehet majd lemosni, akár egy tetoválást.

A tolltörlőt meg anyu varrogatta. Tenyérnyi, kerek anyagokat vágott ki, középen egy gombbal összefogta a rétegeket. Szépek voltak, mint egy virág. Sajnáltam beletörölni a tollam.

Mennyire másként látja a világot egy gyerek. Mindig, mindenből egy volt. Az enyém volt. Hozzám tartozott, felelős voltam érte. A kiskacsa matrica nem szakadhatott el, hiszen az a kiskacsa halála. Anyám keze munkáját, valamilyen régi ruhájából megmaradt anyagdarabkát, nem piszkolhatom össze tintával. Örülök, hogy visszaköszön egy-egy érzés, hogy újra láthatom egy-egy emlék kitörölhetetlen nyomát.

Ómika ősz volt már, amikor megismertem, de a maga szélsőséges ízlése szerint a külsejét nagyon is rendben tartotta. Amikor hazaért a fodrásztól, egy darabig ő volt az ismeretlen asszony. Nagy, fényes csigák csavarogtak a fején. Ideges, remegő kezével, ahogy bele-bele igazított, inkább keltette egy viharos szélben eltévedt, de töretlen kedvű turista képzetét, mint akármi mást. Főleg a jobb keze remegett. Egy zsírdaganat, így mondta, keletkezett a jobb tenyerében, azt vágta ki neki a Doktor Penkov. Az a hentes. Úgy összevissza szabdalta, hogy átvágta az idegeket. Azóta ökölbe csukni sem tudja a kezét. Ő sem vett fel világos színű ruhát, mint az idősebb asszonyok közül akkoriban egyik sem – mégis a legegyszerűbb szabású, legdiszkrétebb színű ruhában is feltűnően felöltözködött jelenség volt. Nagy barna szeme volt. Nyugtalanabb pillanataiban túlfűtötten ragyogott. A szép csillogása még akkor sem tört meg, amikor én utoljára láttam. Akkorra már csak az maradt. A teste lobogását, csillogását már elveszítette. Későbbi dolog ez, de most mégis írok erről, a legszebb emberarcról. Nem volt már otthon, szegény ő is nagyon hamar elveszítette az otthonát, ha volt neki egyáltalán valaha is. Látogatóba mentünk hozzá Nyírlakra. Ön-és közveszélyessége miatt került a nyírlaki elmeszociális otthonba. A szüleim így oldották meg az öregedésével egyre romló a helyzetet. Egy széken ülve várt bennünket. Ő maga vált székké vagy a szék vált az ő részévé? Ugrásra, nyakba borulásra, a fia testébe temetkezésre készen ült ott, a térbe nem illően. Aztán nem ugrott fel. És a szemébe néztem. És a szeme fényétől nem látszott semmi más és a szeme elmesélte egy pillanat alatt, amit apám nem értett, vagy nem akart érteni. És én tehetetlen gyerek maradtam. Könyörgő, alázatos szeretet ígért. Azt ígérte, hogy kevéssel is beéri, bár ő is tudja, mi is tudjuk, hogy csak a teljesség lehet elég. Már gyerekkoromban megcsaltak, amikor azt hazudták nekem, hogy szeretik őt, akit a legjobban szeretek a világon, és mégis kidobták. Az én szeretetre való képességemet is kidobták…

Találtam néhány dokumentumot abból az időből. Sokkal hosszabban volt Nyírlakon, mint amennyire emlékeztem. Előzőleg Szombathelyen volt kórházban. Arra nincs utalás, hogy azért-e ott, hogy Veszprémben ne tudja meg senki, vagy mert volt ott valaki, aki segíthetett rámondani az ítéletet, hogy beszámíthatatlan. Nem teszem ide az összes iratot, ami előkerült, csak egy kétségbeesett segélykiáltást 1972 áprilisából. Ekkorra már több mint két éve volt az elmeszociális otthonban és még két éve volt hátra a haláláig. Képzeld el!

Gödröcskék voltak az arcán, amikor nevetett. Gribedli.
Hetedik osztály után a Faárugyárban, ma Balaton Bútorgyár, nyári munkáztam. Meg kell ismerkedni a munkások életével, meg kell tanulni, hogy mi a munka, meg kell tudni, hogy milyen felkelni mindennap reggel ötkor – mondták otthon. Egyáltalán nem akartam ott dolgozni. Lenéztem azokat, akik ott voltak. Butának, műveletlennek, primitívnek, tehetetlennek és szerencsétlennek tartottam őket, akik hagyják, hogy kitoljanak velük, mindenféle átlátszó, demagóg szöveggel a tisztesség, a rend, a szorgalom, és más, szerintem nem létező értékek nevében elvegyék tőlük a napjaikat, szűk ketrecbe zárják őket, hogy majd ők is átadják ezeket az eszméket a gyerekeiknek, ha majd újratermelik másnak hasznot hajtó munkaerejüket. Ha valamelyikük egy picit előnyösebb munkabeosztást kapott, ha megdicsérte igavonását a főnöke, aki maga is rabszolga volt a rabszolgák között, büszkén pillantgatott körbe-körbe, látta-e valaki a mennybemenetelét?

Láttam azokat a munkásasszonyokat, ahogy kis kopott, bóvli, csiricsáré ruháikban illegették magukat és megszólták egymást, ha némi eltérés mutatkozott az ízlésük között. Ügyetlenül és közönségesen festették magukat, kékre, zöldre a szemhéjukat, rikító pirosra körmüket és sárgára a hajukat.

De szerettem is őket, mert korlátolt világuk keretei között szókimondóak és őszinték voltak. Sokkal őszintébbek, mint amit én otthon vagy az iskolában megtapasztalhattam. Mintha a jólneveltség nem volna más, mint valami hazug burok az emberi lét gusztustalanságain.

Széktámlákat illesztettek az ülőkéhez, piros, meg sárga műbőrrel kárpitozottakat. A bútorok nagyon rondák voltak, de a fának jó szaga volt.

A munkások munkája azért lett nekem a fával való munka, mert aztán következő nyarakon meg a Videotonban, a tv készülékek előlapját raktuk össze papírvékonyságúra gyalult fa szeletekből. Itt a fa illata, a műhely végén álló villanyrezsókon készülő lecsó illatával keveredett. Az asszonyok előző este otthon összerakták a kis láboskában az alapanyagokat és másnap délelőtt a gyárban főzték meg maguknak. Hát olyan illatú lecsó sincs a földön több. Aztán, a nap végére halálosan elfáradtak a nők, akik egész nap álltak és ugyanazt a három mozdulatot ismételték egész nap, és ha eggyel többször mentek ki cigizni, a művezető már levonással fenyegetőzött. Akiknek a feje és a keze még az öltözőben és a buszon, talán még otthon is arra a ritmusra mozgott, ahogy a munka során beidegződött; beálltak a zuhany alá és sokáig csurgatták magukra a forró vizet, próbálva lemosni a fásultságot és a fáradtságot. Lenyűgözve néztem a gyönyörűen izmos, vaskos, erős testüket és nagyon sajnáltam őket. Nem szappant használtak és a hajukat is Ultrával mosták. Soha nem zuhanyoztam, csak otthon. Azt hiszem, azt hittem, hogy nekem nem kell arra gondolni, hogy azzal is spórolok, ha itt fogyasztom a meleg vizet. És nem is kellett, de hogy az emberiség nevében tudom szégyellni magam és elpirulni, és bűntudatot érezni a saját komolytalanságom miatt, (ami más olvasatokban persze, a túlélés záloga) az a tulajdonságom akkor alakult ki.
A Faárugyárban az volt a dolgunk, hogy ide-oda hurcoltunk ezt-azt. Senki nem vette ott komolyan, hogy akár egy is lesz közöttünk, aki kétkezi munkával fogja megkeresni a kenyerét. Ha kicsit szorgalmasabban dolgozott valamelyikünk, azt csak kinevették, aki meg lustálkodott, arra csak legyintettek, hogy ilyen a fajtája – jövőre gimnáziumba megy, értelmiségi – mondták – és megvetettek bennünket. Kivétel volt, ha munkatársuk gyereke, vagy más munkásszármazású gyerek került oda. Azt megpróbálták megtartani. Ha szorgalmas volt, emlékszem egy lányra, Békefi Zsuzsa, még prémiumot is kapott, hogy nyolcadik után visszajöjjön dolgozni.

Legjobban a szivacsraktárban lehetett szórakozni. Egy öreg szaki fűrészgéppel vágta ki a szivacstömbökből a székek bélésének való darabokat. A hulladék hatalmas halommá nőtt minden nap a műhely sarkában. A szaki segédje, egy ifjú ember, nem a dolgos fajtából, jó humorral, igen nagy életkedvvel múlatta ott az idejét. Paradicsomi állapotok következtek számára és persze számunkra is a barátnőmmel, amikor felfedeztük, hogy milyen jól el lehet bújni a gyár szeme elől a szivacskazal mélyén. A csillogó fekete szemű lógós, a Playboyt mutogatta nekünk, miközben felváltva simogatta a lábunk közét. Az öreg szaki figyelmeztette néha, hogy vigyázzon, mit csinál, nehogy baj legyen belőle. De ő vigyázott, meg egy kicsit mi is vigyáztunk, bár egész pontosan nem tudtuk, hogy mire és miért.

Helyes lány volt a barátnőm, akivel ezen a nyáron itt ismerkedtem meg. Két évvel később beleszeretett és a szeretője lett egy fiatal katonának, és bár akkoriban az nem volt szokásos, a szó szoros értelmében inkább kitagadtatta magát a szüleivel, hogy hozzámehessen a választottjához, akitől maradéktalan gyönyörűséget kapott, mondta ő, már az első szeretkezésükkor. Sírt, zokogott, amikor imádott apjával, egy rendőrtiszttel nem sikerült elfogadtatnia a választottját, akiből később hivatásos katona, hivatásos alkoholista, végül tüdőrákos haldokló, majd halott lett. Addigra már elváltak és a barátnőm egyedül nevelte a tízévesen árvaságra jutott kisfiát.

Miután elköltözött Veszprémből, apja hamarosan meghalt. Nyilván bánatában. Az anyja elszántan tartotta a haragot és az unokája kedvéért sem bocsátott meg. Végül egyedül halt meg, többnapos hullájára úgy kellett kifeszíteni az ajtót. Milyen érdekes, hogy amikor az embernek szembesülnie kell azzal, hogy talán pont az ő hatékony és jó nevelése következményeként, a gyereke szilárdan kitart a választása mellett és elvszerűen viselkedik – azt nem bírja elviselni.

Egyszer visszalátogattam Veszprémbe. Vittem magammal a kisfiamat is, akivel kimentünk egy közeli játszótérre. A homokozóban egy kisfiú játszott. Amikor odaértünk, felém fordult és rám nézett. Soha még ilyen hasonlóságot nem láttam. Húsz évvel azután, hogy a barátnőmet tizennégy éves korában utoljára láttam, újra láthattam őt éppen olyannak, mint volt. Olyan váratlan és megrendítő volt ez a találkozás, mint egy látomás. Aztán hallottam, hogy hívja a nagymamája, a barátnőm valóságos időt öregedet mamája, hogy induljanak haza. Amikor nemrég újra találkoztunk, harminc év után, hogy ezzel a köznapias fordulattal éljek; semmi nem változott, és ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.

Gyerekkoromban minden drapp volt és kockás, kevés volt a fény a lakásban és kinézve az ablakon szemet vakítóan világosan és csalogatóan sütött a nap. És mi soha nem mehettünk ki egyedül, nehogy valami bajunk legyen. A nagymamám, aki a gyerekeinek a szegénysége miatt rántott bodzabelet készített ebédre, azt mondta, hogy úrinő este nyolc után nem megy ki az utcára és így is gondolta.
Később úgy folytatódott, hogy anyu azt mondta: úrinő nem dohányzik az utcán. 
Ő is, és apu is egész életükben folyamatosan dohányoztak.
Talán nem csoda, hogy az úriság bennem a hazugság szinonimája is lett. Soha nem játszhattunk a házban lakó gyerekekkel, mert vagy fiúk voltak, vagy nem voltak úri gyerekek.
Most olyan dühös lettem, hogy egy kicsi abba is hagyom.
Hány éven át tartott, míg rájöttem, hogy azért van olyan nagyon sok bajom a világgal, mert nem vehettem észre, hogy én is olyan vagyok, mint a többi ember.
„Te különb vagy náluk.”
Miért gondolták, hogy ennek jó vége lehet? 
Lehet, hogy csak azt akarták, gondolkozzam. Ne ítélkezzek, ne hozzak döntéseket előítéletek, sablonok alapján, de egy rossz stratégiát ajánlottak hozzá.

A másik nagymamára alig emlékszem. Kényszerítenem kell magam, hogy a mélybe lebukva, a fulladás határán megragadjak egy-egy képet és utolsó erőmmel a felszínre hozzam. Persze mire felérek, hasonlóan a levegő érte fáraó tetemekhez, megállíthatatlanul kezd romlani az emlék állaga és mire a leírásába kezdenék egy szikkadt, elmosódott foltról kéne beszélnem.

Úgy akarom megmutatni az embereket, ahogy egymást látják. Az érzelmek nem tűrik a változást. A szerelem, a rokonszenv nem más, mint megpillantani egy képet, ami tetszik. Onnan tetszik, ahonnan éppen nézzük. Úgy, ahogy éppen ráesik a fény. Nem szabad elmozdítani egy parányit sem. Megmutatom a szereplőimet, de a történeteiket másokkal játszatom el. Így lehet az, hogy a film végén azok halnak meg, akiket a film elején megismertünk. Így nem veszítenek a szeretetünkből egy cseppet sem.

Kinyitottam az ablakot és az eső illatába belekeveredett egy csepp hársfa illat, egy pillanatra elnyomva a büdös Budapestet és eszembe jutott Jánosháza, a másik nagymama. Igaziból eszembe jutott, mint meghatározó, egyszeri és egyenlők közt a legfontosabb gyerekkori emlék. A kis hársfákkal szegett utca, különlegesen bódító illatával. Túloldalon, szemben a nagy fekete kapu, amit reggel korán, jóval az én ébredésem előtt már kinyitottak, hogy a tehénkék csatlakozhassanak a ház előtt a rétre tartó vonulókhoz – a többi tehenekhez, akik mind olyan okosak voltak, hogy a napi programjaikat önállóan bonyolították. Este, sötétedés előtt egy hajszállal, még én is láthattam, ahogy a kapu elé érve kiállnak a menetoszlopból, jelezve, hogy megjöttek, és engedjék be őket. 
Én féltem tőlük, mert aggódtam, hogy egyszer kiderül, hogy tényleg olyan okosak, mint amennyire látszik, és akkor majd fellázadnak a büdös, levegőtlen istálló ellen, és egyszerűen nem lesznek hajlandóak bemenni és megbüntetik azokat, akik addig rabságban tartották őket. 
Gyermekkorom rejtélyeinek egyike az állatok okossága és alázata.
Az a feketére festett deszkakapu milyen messze volt az út túloldalán, amikor az országutat ellepte a hazatérő csorda. Milyen kicsi voltam, talán egyedül át se érnék a másik oldalra. Aztán, amikorra a falu levegőjét sűrűn átitatta a frissen fejt tej szaga, a kolompolás eltávolodott, elcsendesedett, valaki kézen fogott, én vittem a kannát és elmentünk tejért. Soha nem felejtem el, hogy mennyire undorodtam a tejtől, a tőgytől, a trágyától, de mégis a szívem közepében van az a kép, ahogy a szomszédasszony a nagy kannájából átönti a mi kisebb kannánkba a tejet, ahogy az még meleg és leírhatatlanul sűrű, aztán kitölt egy kis pohárkába és megkínál vele. Megkóstolom és kettéhasadok, mert lesz egy részem, aki a látvány, a hangulat rajongója, a "sznob", aki érzi, amit egy jobb, egy fogékonyabb ilyenkor érezhet, aki érzi a finomságát a frissen fejt tejnek. Aki szerencsésnek érzi magát, hogy ott lehet és ihatja, és boldog attól, hogy az élmény neki jutott. A másik részem pedig, aki hajthatatlan, aki azt érzi, hogy neki nem ízlik, utálja és mindenki hülye, akinek ez jó.
Amikor anyuval felültünk a vonatra, hogy leutazzunk a nagymamához, már előre készítettük magunkat azokra a különleges ízekre és illatokra. Mielőtt anyu hazautazott volna Veszprémbe dolgozni, elmentünk a kisboltba bevásárolni. Vett egy rúd pick szalámit, hogy azt ehessünk reggelire. A jánosházi kenyér, a jánosházi vaj, ezzel a szalámival és a kertből hozott, keréknyi karikákra vágott paprikával, a melegben langyosan olvadozó reggeli íze sem akkor, sem azóta nem hasonlított semmire.

Ómika meghalt

Én már azóta gyászoltam őt, amióta elvitették Nyírlakra, egy elme-szociális otthonba, belekapaszkodva az orvos kijelentésébe, hogy ön és közveszélyes, mert tudtam, hogy bele fog halni. Rögtön elkezdtem sírni és napokig abba sem hagytam. És átkoztam őket, hogy elvitették, hogy nem áldoztak időt az ápolására, cserébe az ő velünk töltött éveiért. Hogy nem engedték meg nekem, hogy én ápolhassam őt, aki a legjobban szeretett, és én a legjobban szerettem. Nagyon utáltam magam évekig, hogy elhittem nekik, hogy gyerek vagyok és nincs saját akaratom, hogy azt hittem képesek lennének megakadályozni, ha tényleg keresztbe feküdtem volna a küszöbön, hogy ne vihessék el. De hiszen akkor sem voltam otthon, amikor elvitték. 
Istenem, meg fogom-e valaha bocsátani magamnak?
Egyetlenegyszer látogathattam meg, nagy könyörgésre. Messze van Nyírlak, jó ott neki, ne zavarjuk meg.

Nem ismertem rá, amikor beléptünk a szobájába, amit többedmagával használt, más kis öregasszonyokkal.

Csak egy ágya volt, mellette egy széke.
Nem tudom, hogy mennyi ideje volt már ott, de lefogyott a felére, az én gyönyörű, hatalmas nagymamám, aki olyan bátor volt, olyan nagyvonalú, úgy hitte, hogy őt nem érheti semmi baj, hiszen az ő imádott fia majd megvédi.
Egészen picin ült az ágya szélén, összekuszálódott hajjal. Csak nézett maga elé és ő sem ismert ránk, a betegsége miatt. Aztán apu mondta neki, hogy ő a Gyurka, de nem éledt fény a szemébe, de elkezdett a fiáról beszélni, hogy az milyen nagy ember, micsoda hivatala van. Apu mondta, hogy itt van a Kisági és akkor végre rám nézett. És most már örökké így fog nézni rám, azokkal a csodálatos barna szemeivel, aminek a mélyén ráismertem és ő is rám. Végtelen szomorúság volt a szemében. Ő nem kereste az identitását, nem készült a halálra, mint én, csak játszadozott vele, nem is a ténnyel, hanem csak a szóval és láttam, hogy most mindent tud és mindent megértett.
És attól kezdve nekem nem volt mondanivalóm senki számára, a hazugok számára…

Azon a napon, amikor büntetésből tudtam meg a hírt, hogy Ómika meghalt, a húgommal kirándultunk. Egy bevallhatatlan kiránduláson vettünk részt, akaratlanul.

A Balatonra indultunk, autóstoppal. Veszprémből Fűzfő felé indultunk, hogy talán a Pestre tartók között hamarabb akad, aki elvisz minket egy darabig. Akadt is. Javasolta, hogy a sztrádáig menjünk vele, onnan egyenes az út Siófokig. Aztán eltévedtünk és rossz kijáratnál kezdtünk el stoppolni. Kiderült, hogy Dunaújvárosba tartunk. Mondtam Györgyinek, annyi baj legyen, úgyis rossz az idő, látogassuk meg Varga Marit. Akkor voltam elsős, az első év utáni nyár volt. Mari nem volt otthon, a nagymamájánál volt egy másik városban. Az anyukájától nem mertünk pénzt kérni, hogy haza tudjunk menni. Másfél órát gyalogoltunk ki a városból, hogy valahogy stoppot kapjunk. Addigra szörnyű idő lett. A hajcibáló szél, szúrós, büdös port fújt ránk és belénk, csurgott a szemünkből a könny, az úton csak teherautók jártak, amiket nem mertünk lestoppolni, de a sofőrök így is lefékeztek mellettünk és válogatott trágárságokat közepette ajánlkoztak, hogy elvisznek az első bokorig bennünket.

Nagyon késő este lett, mire hazaértünk.

A szüleink a konyhában tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Abban az időben mindig lovagiasan megvédtem a Györgyit, ez így volt igazságos, hiszen ezeket az utakat én találtam ki. Kicsit nevetgélve, hogy mutassam nem nagy eset, mondtam, hogy nem történt semmi csak eltévedtünk, kirándulni voltunk. De anyu nagyon dühös volt és talán pofon is ütött, de erre nem emlékszem pontosan, mert az igazi pofon az volt, ahogy rám ordított, hogy ha ti így szórakoztok és nem törődtök semmivel és nem vagytok tekintettel ránk, akkor én sem leszek tekintettel rád és bár megbeszéltük apuval, hogy nem mondjuk meg, hogy ne rontsuk el a nyaradat, mert tudjuk, hogy mennyire szeretted, de most csak tudd meg, múlt héten meghalt Ómika.

…Ómika temetésére nem akartam elmenni. Még egy nem akarás, amit nem valósíthattam meg. Arra emlékszem csak, hogy valahogy nagyon kicsi voltam és nem éreztem helyénvalónak, hogy az a sok idegen, apám munkatársai, beosztottjai, talpnyalói, akik nem is ismerték őt és nem ismertek engem, odajöttek hozzám is, a gyerekhez, aki sírtam és megfogták a kezem. Nem értettem, hogy mi az a kicsi hely, ami mellett állunk, hol van Ómika. Azt mondták, hogy elhamvasztották, és abban az edénykében van és számomra ez elfogadhatatlan volt. Hiszen ő nekem egy test. Egy nagy, rózsaszínű test, az illatára ma is ráismernék, a bőre valami különös, fahéjra emlékeztető, kissé fanyar szagot árasztott. Mindig remegő kéz, egy elrontott operáció nyomával a tenyerében. Finoman ráncos, mindig barna bőr. A sötét ruhái, fura vastag nejlon harisnyái, magas szárú fűzős cipője, barna vagy fekete. Frissen göndörített, egyre fehérebb haja. Kis gödröcske az arcán, amikor nevet. Ómika egy test.
Nincs halál, mert a halálban nincs semmi. Nem engedheted el, akit szeretsz, mert a bűntudat miatt nem tudod szeretni a következőt. Mindenki egy egész életet követel.

Tizenéves vagyok. Állok fent a színpadon. Lent, körben sok faszszopó, seggbekúrt, viszketeg pina és fasz. Bámulnak. Nézik a gömbölyű húsom, az egyenes hátam, a szexi seggem. Csorog a nyáluk. Tudják, hogy bármire rá tudnak venni, annyira meg akarok felelni. Álltam a színpadon és ők tudták, hogy azt hiszem, szabad akaratomból döntök. Ha az a szabad akarat, hogy eldönthetem, gubbasztok-e a kalitkámban, vagy faltól falig röpdösök, akkor, igen, szabad akaratot kaptunk az Istentől. Megjegyzem, bár gyakran hivatkozom rá és megjelölöm, hol kis, hol nagy betűvel kezdve, egyértelműen hitetlen ateista vagyok.
Ha én dönthetem el, hogy a rácsos ágyam rácsa, az intő fenyegetése, a Kossuth téri kordon, az országhatár, vagy az, hogy nincsen szárnyam a börtönöm, akkor, igen, szabad akaratot kaptunk az Istentől.
A legszabadabb akkor vagyok, amikor elhiszem magamnak, hogy én találtalak ki benneteket. Szabad vagyok, mint egy gyerek, akinek a bent a valóság és a kint nincs.

Most már itt ülök lent a nézőtéren. Én vagyok a felnőtt. Nektek kell megfelelnetek nekem. Tudom, hogy nincs szabad akarat. 
Újra és újra egykori magamat mocskolnám be ott fent, ha nem lennék képes felnőtt maradni itt lent.

Azok, akik az előttük járók felelősségét nem látják tisztán, illetve alapos kivizsgálás nélkül, rálegyintve azt mondják, ami elmúlt, az elmúlt, bocsássunk meg és csak a szépre emlékezzünk, maguknak kovácsolják a felmentést és hárítják el maguktól a felelősséget, saját bűneik és mulasztásaik miatt.
A volt osztálytársaimmal való találkozások, így harminc, ötven év után, a fenti gondolat igazságáról lebbentették fel a fátylat. Indulatos dühömet megmosolyogták és értetlenkedtek. Pedagógusok, többnyire. Elfelejtettek mindent. Azt a felnőtt társadalmat mentik fel, akik közül kikerült tanári karunk miatt első évben három osztálytársunk távozott önként, második évben eltávolítottak tízet. 14-15 éves fiatalokról van szó, a hetvenes években, Aki maradt, aki ment, mind tönkrement.
Mintha azok a tanárok, akkor, csakúgy, mint ők most, nem tehettek volna semmit a környezetük befolyásolásáért. 
Én meg változatlanul azt gondolom, hogyha mindenki, egyenként felelősségteljesen gondolkodik, akkor nem történhetnének meg újra és újra ugyanazok a dolgok.

Milyen ártalmatlan személy vagyok én, csupa ártalmas vággyal és gondolattal. Milyennek lehetnek az igazán rossz emberek képzelgései. Na, nem mintha nem tudnám.

Hiszen teljesen egyformák vagyunk. Ugyanazt az egy egészet nézzük, egyikőnk innen, másikónk onnan, de nem egyesíthetjük az érzelmeinket.

Nehezen szánom rá magam, hogy végre írok róla, olyan feneketlen dühöt érzek, mint eddig bármikor, ha eszembe jutott – a középiskolám.

Nincs megoldva. A kivilágított leszállópálya mellett egy álcázott gödör; petróleumlámpával körberakva.

Ha már így előkerült, 35 évvel a megírása után, álljon itt egy levél, szavaim hiteléül.

Sziasztok!

Olyan jó lenne, ha eljönne valaki.
Amikor itt volt apu, a hülye Szalay
annyit pofázott, hogy nem tudtunk
beszélgetni. Most pedig annyi mindent
szerettem volna mondani. Valahogy
olyan honvágyam van, állandó-
an bőgni kell. Borzasztó.
Ez a hülye kollégium, már
teljesen bediliztem Tulajdonképpen
nem érdekes. Tudjátok. Ha valamit
előhagyunk beszedik és egy forintért
lehet kiváltani. Éppen mentem fü-
rödni és letettem a hálóba az
asztalra a csatomat. (rajz) Tudjá-
tok melyiket. Erre a Zsuzsa
beszedte. Teljesen bediliztem és
egész éjszaka bőgtem, hogy ellop-
ták. Valahogy kiment a fejemből,
hogy ez a beszedéses rendszer van.
Másnap valaki szólt, hogy beszed-
ték. Persze azért voltam bedi-
lizve mert az ernyő és a kendő
eltünt.
Úgy utálom ezt az egészet.
Most például vasárnap délelőtt
van. Tegnap este színházban voltunk
és megnéztük Platon: Szókratész
Védőbeszéde című drámát.
A színházban adták és csodá-
latos volt. Már maga a színpad
a nézőtér, mindent. 8-kor kezdő-
dött így tehát a ½ 9-es napos
beszámolón már nem voltunk itt-
hon . . a kollégiumban. Én vol-
tam a hálófelelős, de ezt nem
tudtam. Ma reggel szól a
hülye Zsuzsa, hogy menjek fel
és takarítsak és mivel nem ma-
gamtól csináltam meg egész
nap itt ülhetek. Hát ez nem nor-
mális. Honnan a büdös franc-
ból tudjam, hogy nekem kellett
volna. Mindegy.
Áttérek valami normális té-
mára, de gyertek el könyör-
göm. Úgy utálom ezt a
rohadt helyet. Mindig büdös
van.
Pár napja nem volt víz este
Egész délután festettünk és
teljesen koszosak voltunk. 5-kor
szóltunk a Kati néninek, hogy
engedjen le bennünket fürödni.
(A Gellértbe kádfürdő) erre ő
megkérdezte
Mit képzeltek abba még
senki nem halt bele, hogy
egy nap nem fürdött. Milyen
igaza volt nem haltunk be-
Na mindegy.
Tegnap délután elmentem a
Marival fogszabályzóra (csak
kísérőként) és azt szeretném meg-
kérdezni, hogy nem lehetne-e
elintézni, hogy nyáron meg-
operálják a fogamat. Úgy, hogy
kiszedik meg visszateszik.
Biztos nem fáj. Jó?
Aztán. Legyetek szívesek
kérdezzétek meg a Mária
nénit, hogy nem szerezne-e
valahonnan olyan nagykendőt
meg kiskendőt, annyira szeretném.
Ugye tudjátok milyenre
gondolok. Amit a paraszt-
asszonyok hordanak.
Az nagyon jó lenne tavaszra.
Nem tudom írtam-e
már kaptam angolból egy
négyest a matek nagydolgo-
zatom hármas lett. Tulajdon-
képpen már nem tudom mit
írjak, de azért írok valamit.
Mikor megkaptam a pénzt
amit nagyonszépen köszönök.
külön van?
lementem az új körtéri illat-
szerbe és vettem egy Pamela de-
zodorálót. Állati jó. Olyan
szaga van mint a mentolos
cukorkának.
Persze nem csak ezt vettem ha-
nem szappant meg krémet, de
az nem érdekes.
Elég jó itt és az iskola
nagyon frankó, de a
kollégium kimondottan el-
viselhetetlen. Mikor lesz
tavaszi szünet? Ugye addig
még eljöttök párszor. Jó lenne
hoznátok zoknit. Mond-
juk ami apunak nem kell.
(rajz)/ az ábrákat azért csi-
nálom, hogy tudjátok mi-
ről van szó/ Ja igen és
oroszból is kaptam egy né-
gyest. Ezt igazán nem gondol-
tam volna magamról.
Ugye nyáron szerzünk egy
orosz meg egy angol isme-
rőst. Jó lenne az év
folyamán megtanulni oro-
szul félperfekt, hiszen már
5 éve foglalkozunk vele és
iszonyú, hogy még csak
itt tartunk. (a tanításban a hiba)
Angolul meg a kiejtést
kellene gyakorolni.
Most például megyek és
angolul meg eszperantóul
tanulok.
Azt már írtam, hogy
küldjetek valami eszperantó
címet vagy mit tudom én
mit. Mindegy ez nem fontos.
Anyuka légy szíves írd meg,
hogy hogyan kell eszperan-
tó újságot kérni.
Köszönöm a Cuncika
csomagját. Azok a figu-
rák rajzfilmhez készültek
(nem én csináltam)
Hello
Pá, Gyertek!
Ági
1972 febr. 12.

Óriási betűk, girbe-gurba sorok. Felismert önállótlanság, vidám magabiztosság, a dolgok képtelen volta feletti folyamatos álmélkodás. Még nyoma sincs annak a megvetésnek és tiszteletlenségnek, ami később majd elárasztja a szívem. A legkeményebb jelző, a hülye. De a család, az otthon hiánya már kikezdte a gyermeki derűt.
A mindegyre ráismerek. Az most is ugyanazt jelenti. Tudni, hogy az a valami rám tartozik, nekem kellene megoldani, senki nem fogja helyettem megcsinálni, vagy ha meg is tenné valaki, az nem érvényes… de én mégsem. Talán azért nem, mert akkor el kellene fogadni, hogy nem lehet mindenen kívül, vagy fölül helyezkedni, hogy én is olyan vagyok, mint a többiek, földhözragadt és kicsinyes… és akkor inkább mindegy, csak ne kelljen hozzájuk hasonlóvá válnom.
A tulajdonképpen nem érdekes pedig, a már túl sokszor ismételt panasz mellékmondata, ami azt jelenti, hogy hiába jók az érveim, hiába nekem van igazam, a liberális demokrácia helyett életbe lépett a statárium és minden marad úgy, ahogy volt.
Elég hamar kiábrándultam.

Én nem bocsátottam meg, írom ezt most, 2023-ban, amikor közzéteszem ezeket a sorokat. Sem Vida Zsuzsának, sem nem tudom, hogy hívják Kati néninek, sem Juhász igazgatónak, sem Szalaynak, sem Kertésznek, sem a többinek, akikről majd még szó kerül. Rajtuk is múlt, hogy kik leszünk, milyen országban fogunk élni és ők megaláztak és bedöngöltek bennünket a saját bedöngölt életük miatt a kicsinyes, ostoba kisszerűségükbe.
A felvételi Szombathelyen volt. Hogyan is járhattam volna egy olyan iskolába, ahová csak be kellett volna iratkozni?
Hogyan is járhattam volna Veszprémben iskolába, ahová a többiek, az egyformák?
Később azt mondták, hogy én ragaszkodtam ehhez…

Hát akkor a kollégium, kissé rendhagyó módon. Ha düh, hát engedem zúdulni. Ha nem tetszik, hogy elfogult vagyok, olvasd el valaki más beszámolóját 1975-ről.
Van egy első kép. Az iskolakezdés előtti nyáron felutazott velem apu Pestre, hogy ne egy teljesen idegen helyen hagyjanak majd szeptember elsején.
Egy mézes-mázos nyanya fogadott, akit csak ősszel tudtam azonosítani a lánykollégium vezetőjével. Egyetlen, akkor harmadikos lány, aki néhány nappal tovább maradt ott a tanítás befejezése után. Egy megjegyzése: nehogy azt hidd, hogy ki lehet bírni itt. Az ablakon át beugrott hozzá egy fiú, az öccse volt. Csomagoltak.
Emeletes régimódi villa. Egy családnak biztos alkalmas élőhely. A Gellérthegyen, nagy kertben.

Kint, lombok szűrte napfény. A fák fölötti ragyogó kék ég csak elgondolható, mégis jelen van. Félhomályos, üres szobák, sok, emeletes vaságy. Az alsó szinten laktak a gondnok, a szakácsnő, a konyhások, azok gyerekei. Mai napig nem tudom, hogy az övék lehetett-e valaha az épület, elvették tőlük, kisajátították? Vagy éppen ellenkezőleg, megkapták a szuterént, mert nem volt hol lakniuk? A szocializmus etikája bármelyik végletet megengedte. Egyáltalán nem érintkeztek velünk. A gyerekeik, velünk kb. egyidősek, nem is köszöntek. Valami utasításra tehették. Ki tudja. Ez nem is olyan nagyon érdekes. Ők négy évre szóló, mindennapos idegenek voltak.
A kertben álló épülethez néhány lépcsőn kellett lemenni. A lépcső örökös árnyékban volt, zöld moha, nyirok lepte be. Eddig még jó.
Egyszer leestem róla. Szabályos ívű repülés a felsőfokról a földre, két térdre érkezés, hátrafeszített lábfejekre. Mindkét bokám azonnal elefánt méretűre nőtt. Az ügyeletes orvos, szép néger férfi, hűvös, rózsaszín ujjakkal simogatta, és azt mondta nem tört el.
Kissé ápolatlan előkert után, néhány lépcső föl és bejárat. Dupla ajtó, mindkettő zárható. Dohányozni az ajtó előtt lehetett. Esténként egy piros lámpás negyed, egy kellemes épületére emlékeztetve az arra járókat, lengén öltözött lányok vihogva fújják a füstöt.
Szemben a WC. Az ajtaja mindig nyitva. A légáramlás egyedi alakulása miatt a WC-ben elegyedett a szuterénből felszálló ételszagból, a vízben főtt krumpli paprikás zsírban megforgatva szaga, a szar szagával, s olyan keveréket alkotott, amely a mai napig feledhetetlen, és garantáltan a tökéletes rosszullétbe kerget, ha valahol rá emlékeztető szag csapja meg az orrom.
Két darab WC volt, egyik mindig rossz, alul vagy fölül folyik, súg, nem lehet lehúzni vagy túlcsap a peremen a lezúduló víz stb.
Elkanyarodva balra nyílt a fürdőszoba négy zuhanyozóval és hat mosdóval. A zuhanyfülkék egymástól fallal elkerítve, de az elejükön ajtó és függöny nélkül.
Amikor első este mentem fürödni, visszahőköltem. Párafelhőben nyüzsgő rózsaszín testek gomolya fogadott, sikítozás, visítás. Erre sem voltam felkészülve. Napokig kerestem az alkalmat, hogy egyedül mehessek be. Ilyen persze nem adódott, hiszen legalább ötvenen laktunk ott.

Azt hiszem nem szégyenlős voltam, vagy szemérmes, hanem az otthoni csukott ajtajú fürdőszobás fürdésekkor eszembe sem jutott soha, hogy netán ez nem magánügy. Szóval, megrökönyödtem. Persze én tizenévesen nem engedhettem meg magamnak, hogy bármin is csodálkozzak. Hiszen sokat olvasott, tapasztalt, mindenkinél okosabb nő voltam. Aztán, néhány nap múlva erőt véve magamon, beadtam a derekam és vállamra csapott törölközővel, papucsban becsoszogtam a fürdőbe és beálltam mindenki szeme láttára a zuhany alá, mintha ez mindig is így lett volna, és mintha ez így lenne normális. Rózsaszín sikítozó test lettem és bárki megbámulhatott, aki arra járt.
Ma már semmi nem számít és semminek nincs jelentősége. Voltak, akik gázkamrában vetkőztek rózsaszín testnek és kékültek el a gázrózsák alatt.

Aztán következett az iroda. Kicsi, büdös helység, Kati néni, Kata szobája. Ötven néhány éves lehetett, vagy negyven néhány, sejtelemem sincs, soha
nem néztem rá, illetve csak egyszer, amikor megfenyegettem, ha nem enged haza azonnal, öngyilkos leszek.
Majdnem bokáig érő kockás szövetszoknyát hordott a hatalmas valagán, fölötte egy fekete vászon köpennyel. Az ilyen ormótlan szoknyát hordó nőkről mindig azt képzeltem, hogy titkos szerkezetek vannak a szoknyájuk alá dugva. Ha egyedül maradnak, felhúzzák a szoknyájukat, előszedik a rejtett zsebekből a szerkezeteiket, és használatba veszik.
Mert biztos nem volt neki beépítve, hiszen amikor felkelt a székéről, a vastag szoknya és a köpeny mind begyűrődött a seggébe, és több lépés után csúszott csak ki. Azt képzeltem az ilyen hatalmas seggű nőkről, hogy amikor ülnek, súlyuk alatt nem csak a farpofáik lapulnak szét, hanem a picsájuk is szétnyílik és korhadt, kitisztíthatatlan vaginájuk bűzös váladéka szétkenődik a ruhájuk belsején. Úgy gondoltam az ilyen nők szobájában azért van mindig az a fertelmes és kiszellőztethetetlen bűz. Visító hangján néha felsüvöltött és szólította valamelyikünket, sajnos engem túl gyakran, hogy valamilyen lebaszás ürügyén, az ő elméletei meghallgatására kényszerítsen, majd ellenérveimet ál-figyelmesen félbeszakítva, megértő arccal távozásra szólítson fel.
Hogy gyűlöltem, ezt a közepesen primitív, nem kifejezetten rosszindulatú személyt, aki megtestesítette nekem a világ minden korlátoltságát, és a mai napig nem törte szét szimbólummá merevedett burkát, nem láthatom őt egy egyszerű, öregedő asszonynak, aki nem könnyű munkával, nagy felelősséget cipelve dolgozik, hogy eltarthassa magát és idős édesanyját. Mit tehettek velem akkor, hogy nem tudok megbocsátani? 
Zsuzsa, a másik. Lehet, hogy még harmincéves sem volt. Fiatal házas. Nem volt hol lakniuk. A kollégiumban való nevelőnősködéséért megkapta az egyik tanulószobából nyíló kis helységet. Reggelente mindenkinél korábban próbáltak kelni, hogy eljuthassanak a fürdőszobába. Néha lehetett látni a férjét, amúgy érdektelen, szerencsétlen férfit, amint törölközőt tekerve maga köré, menekül a csajok vizsla pillantásai elől. Mindennapos téma volt, hogy megkefélte-e vajon előző éjjel Zsuzsát vagy sem. Néha a füle hallatára jelentették ki a lányok, hogy nem lehetett valami sikeres az éjszakája, ha megint ilyen mogorva hangulatban van. Azt hiszem megpróbáltak feltűnésmentesen házaspár lenni, de a puszta jelenlétük elképesztő és provokatív volt. Mindenkinek volt egy kis rész a fejében, amivel Zsuzsa bosszantásán törte a fejét. A négy év alatt, amíg ott voltam ez olyan sikeresen zajlott, hogy a gyűlölet gyilkos formája fejlődött ki benne.
Mindenki utálta őt. Úgy ejtette ki a lányok szót a száján, hogy az ordas kurvák is vérfagyasztó sértésnek érezték volna. Nevelt bennünket, túl gyakran. Járkált a szekrényeink előtt, és amelyiket nem találta elég rendesnek, abból a földre szórta a holmikat, hogy megtanuljunk rendet tartani.
A fiúk, akikre mindez csak áttételesen vonatkozott, hiszen a szemben lévő épületben volt a fiúkollégium, tudták, hogy a lányoknál jobban talán csak a fiúkat utálja. Egyszer karácsonyra, egy becsomagolt lófaszt ajándékoztak neki.
Vajon miféle program szerint élhetett, ami nem kényszerítette őt arra, hogy elmeneküljön ebből a borzalomból, valami másik életbe?
És, mert a régi mondás szerint is, fejétől bűzlik a hal, ott volt még a kollégium igazgatója, Juhász Gyula, szégyent hozva a költő nevére, aki az iskolában a világnézetet tanította, a párt oszlopos tagja volt és nem hiszem, hogy ennél többet kellene róla mondanom. Az élet csak egy icipici elégtétellel szolgált nekem azért, hogy ismernem kellett őt. Néhány évvel a középiskola után a metrón találkoztam vele és a szemébe nézve, nem köszöntem neki. Hát, nagydolog, mondhatom.

Te, aki idáig elolvastad és kollégista voltál, vagy ebbe az iskolába jártál te is, vagy nem ebbe jártál, de jártál egy iskolába és az nem ilyen volt, vagy pont ilyen volt. Miért ne írhatnád meg nekem az élményeidet. Majd besmitteljük a törzsanyagba, hogy kerekedjen a kép.

Eltüntettem azt a jó kis jegyzetet, ami arról szólt, hogy bizony sokan nem emlékeznek már azokra az orgiákra, amiket a pesti szülők télre magára hagyott hétvégi házaiban rendeztünk. Az elhagyatott budaörsi, budakalászi, törökbálinti nyaralókat a fiatal, tüzes vérünkkel fűtöttük. Hajnalban a városból kiszorult magányos értelmiségi remeték kimásztak az odúkból, hogy megmentsék lelkeinket. Az egész éjszakai tivornyázástól fáradtak voltunk, a részegség kábulatában türelmesen hallgattuk jobbító szándékú szónoklataikat. A fagyos szőlőtőkék alatti hentergést egy-egy kukkoló perverz akarta megszakítani, de mi csak arrébb gurultunk és folytattuk az eszeveszett szexszet. Még a puskával fenyegetőző kivetkőzött rendőr sem tudott megijeszteni. A hétvégi és hajnali szökések a kollégiumi lét túlélésének volt a záloga.

Kik jutnak még eszembe? A nagylányok. Ez egy vázlat. Terveztem, hogy majd rendesen megírom, de utolsó a sorban.    
G, akinek a nővére is ebbe az iskolába járt és Bécsbe disszidálva, egy féltékenységi dráma áldozata lett. Lelőtte a szerelme. G-ról mindenki rajongással beszélt, okos volt és eredeti, és mi, pisisek az ő reform szellemének és bátorságának köszönhetjük, hogy a kollégiumot valamilyen módon mégis túl lehetett élni. El sem akarom képzelni, mi lehetett ott előtte.
NJ, akibe szerelmes lett S, a népzenész. De a szerelem csak rövid ideig tartott, mert a J-nak nem felelt meg.
EE, aki nagyon szép volt és nagyon nehezen szokott le valamilyen tartáshibájáról. De leszokott és erre nagyon büszke volt és M-nak is segített leszokni. Mindezek a dolgok G felügyelete alatt történtek, aki nővérétől örökölte a vezér szerepet és azt hiszem esze is legalább annyi volt.
S, aki negyedikben elhatározta, hogy megtanul gitározni és a velünk szomszédos hálószobában minden idejét a húrok nyűvésének szentelte.
CsM, aki veleszületetten kedves volt és nagyon nehezére esett még negyedikes korában is az én vagyok a nagyobb, én vagyok itt régebben, én mondom meg mi legyen játék.
PI, akivel közös szeretőnk volt a fiúkollégium egyetemista nevelőtanárja.
Nagytermészetű KM jó szervezőként és igen potens férfiúként még akkor sem jött zavarba, ha a két, vagy ki tudja hány csaj félóránként cserélt helyet az ágyában. Ügyességéről elmondható, hogy csak igen sokára és egy csúf pletyka révén szereztem tudomást a másikról.
De mert a szex és a szerelem két igen távoli tartomány volt az én életemben, inkább kellemes érzéssel, mint féltékenységgel töltött el, hogy a másik csaj milyen helyes és kívánatos.
Hát ők voltak a nagyok.
Aztán váratlanul, mi lettünk a nagyok és másodikos létünkre átvettük az eltávozott negyedikesek szerepét.
Egy napon, Juhász engedve az idők szavának, kitalálta, hogy meg kell választani a kollégiumi diákönkormányzat vezetőjét.
Mindenki jelölhető és mindenki választható, természetesen(!), kivéve az elsősök. A szavazás titkos, ő jelen sem lesz, csak az eredményhirdetésen és a választott személy teljes értékű szavazattal rendelkezik majd a közösséget érintő kérdések dolgában. Hát, a magam részéről meg voltam hatva.
És ráadásul egyöntetűen engem választottak a többiek. Akkor másodikos voltam, ugyanilyen, mint most, talán valamivel szigorúbb és semmiféle kompromisszumra nem hajlandó. Az eredményhirdetéskor Juhász kijelentette, hogy érti és én tényleg nagyon okos vagyok, (akkoriban miniszter akartam lenni,) de mert én anarchista és destruktív vagyok és ha a papámat nem tekintené, akár ellenforradalmárnak is titulálna, úgy azt kéri, hogy a második számú jelöltet válasszák meg, önként a kollégisták helyettem.
Nos, nem ő volt az első, sem utolsó, aki az anarchista-destruktív, eszement rocker jelzőket alkalmazta rám. 
Ennek az évnek a végén történt, hogy az osztályban megbuktattak szaktárgyból, jó néhány gyereket, ami azt jelentette, hogy automatikusan kikerül az iskolából. Igazgatóváltás volt az iskolában és a rendszer stabilan állt a lábán. Az én papám megfelelő személy volt a rendszernek, így megint csak nem kerültem a potenciális bomlasztók közé. Hiszen a valóságban természetesen nem volt mit bomlasztani, mellesleg 14-15 évesek voltunk.
Aztán A-t visszavették, megannyi emberbarát; mert egy baleset folytán súlyosan és maradandóan megsebesült. Megint diszkrimináció, ha az ellenkező irányba is.

Az, hogy a többiek milyen keserves megpróbáltatások közepette tudták végül elvégezni a középiskolát, hogy tudtak-e továbbtanulni, senkit nem érdekelt.
De, teher alatt nő a pálma, biztosan tudom, hogy van, aki jobban járt. 
Van, akinek rajzóra közben nem állt oda a háta mögé a rajztanára, hogy merev nemi szervét a hátához dörzsölgesse. Amivel önmagában talán még nem is lenne baj. Azt is megtudtam, mert Szalay volt a felvételiztető tanárom is, hogy már a felvételi közben kinézett magának. Nem a rajzomat; hanem a melleimet. Nehogy azt gondold, hogy nem izgatott fel, amikor éreztem a kemény farkát a hátamon. De azt se gondold, hogy kevésbé voltam összezavarodva, mint bármikor máskor. Én igazán azt hittem, hogy híres festő leszek, én igazán azt hittem, hogy azért vettek fel, mert tehetséges vagyok. Én igazán azt hittem, hogy a tanárok azt akarják, hogy mi egyre jobbak legyünk és sokra vigyük. Hiszen ők olyan öregek voltak hozzánk képest. Felnőttek voltak.
Meghívott a Kecskeméti utcába iskola után és egy nagy gesztenyepürét vett annak a kis-nagylánynak, aki voltam, aki az ötvenéves tanára felé éppen elkezdett volna tiszteletet és megbecsülést érezni és mindenkivel szemben megvédtem volna a módszerét, mert éreztem, hogy egyre jobban rajzolok és úgy gondoltam, hogy ezt neki köszönhetem.
Aztán belekezdett valami zavaros férfimesébe arról, hogy egy nő, egy művésznő csak akkor érik meg igazán, ha megismeri a férfit, a szexet és én már csak úgy fogok továbbfejlődni, ha engedem, hogy ő ebbe a rejtélybe is beavasson.
Mondtam neki, hogy már be vagyok avatva egyrészt, másrészt így hirtelenjében mit is mondhatnék egy ilyen ajánlatra. Nem baj, ő várakozik még, gondolkozzam csak. És hazakísért.
De hát nekem nem volt hazám, nem volt otthonom, prűd vénleányok és magamféle tévelygők között laktam egy kollégiumban.
Aztán elhívott a lakására, mert ott sokkal jobban tudunk majd beszélgetni. De ha te nem ilyen voltál, akkor még elképzelni sem tudod, milyen voltam én. Hihetetlenül, a mai eszemmel nézve, hihetetlenül szilárd belül és zavart, zárkózott, bizonytalan kívül. És nekem nagyon tetszett volna, hogy a tanárom szeretője legyek, ha közben lehettem volna nem a tanárom szeretője is. Én mindig, minden szerepben el tudtam képzelni magam, és pontosan láttam az előnyeit, és mégis mindig választottam. És mindig, még most is, az indiánok erkölcsei szerint választok. Ha teret hagy nekem, biztosan lefeküdtem volna vele, mert semmit nem jelentett számomra. De ő felhívta a figyelmemet arra, hogy mennyivel könnyebb lesz majd nekem a főiskola, az élet, esetleg nem is kellene a kollégiumban laknom és akkor én már tudtam, hogy azzal a szűk határral, amit körém húzott, eldöntötte a kérdést.
Hát igen, ha elvi kérdés valami, akkor csak igen és nem van.
Besötétített a műtermében. Minden természetes anyag, akkor még csak a művészek körében volt ez divat, csergével letakart ágy. Szeretem-e Honeggert? Hát persze mondtam, és nem félek-e, hogy bevadulok tőle?
Istenem! Csupa ellenszenves és ismeretlen fogalmazás. Nem félek én semmitől.
Levetkőztetett és elkezdte simogatni és szopni a mellemet. Aztán a nadrágomat akarta levenni.
Menstruálok, mondtam, mert csak ez az egy jutott az eszembe, amit egy ilyen helyzetben kifogásként szoktak felhozni.
Őt nem zavarja, sőt, de engem meg nagyon, jajongtam.
Végül is elégedett volt. Amit hagytam neki, abból azt gondolhatta, hogy hamarosan kilefetyelheti még a véremet is a puncimból, ha akarja. Amikor legközelebb hívott, már annyira utáltam, hogy azt mondtam neki, hogy undorodom tőle.
Nyilván nem így kell ezt megmondani, nekem így sikerült.
Gyorsan kaptam egy nagy hármast, és a hármasok menjenek át Miskolczihoz, a másik csoportba, hátha ő ki tud hozni belőlük valamit. M. biztos nem utált volna engem annyira, ha megmondom neki, hogy nem a tehetségtelenségem miatt, hanem mi okból kerültem az ő csoportjába. De, nem mondtam meg neki. Már ő is meghalt.
Szalay azt is mondta, hogy amíg ő él, ne is próbálkozzak a főiskolával, mert úgysem vesznek fel.
Érettségi után egy Máté nevű ötvöstől hasonló üzenetet kaptam, aki a papámnak volt, máig kiderítetlen okból esküdt ellensége, nem is értem miért mentem el kétszer is felvételezni.

Az előkerült levelek bizonyítják, hogy eleinte jóhiszemű voltam, bíztam a felnőttekben, azt hittem, hogy ugyanúgy a javamat akarják, mint a szüleim.
Hogy volt-e jó is? Igen, biztos volt. Csakhogy, én arra nem emlékszem. Legközelebb akkor történtek velem jó dolgok, amikor az MTV-be kerültem.

Ómika, ha el akart érni valamit és már nagyon türelmetlen volt és nem bízott a sikerben, akkor őrjöngve zsarolni kezdett bennünket. Felmegyek az ötödikre aztán leugrom és meghalok. Amikor már nem leszek, akkor kikaparnátok, de már késő lesz. Egy életem-egy halálom – mondta. A legkisebb akadállyal is saját halálát állította szembe. Talán miatta, talán tényleg genetikusan programozott nálunk, de az öngyilkosság gondolata soha nem állt távol tőlem. Mindig tudtam, Madách szavaival élve, hogy minden mi él, egyenlő soká él. Se élmény, se tapasztalat nem béleli a koporsót. Majdnem harminc éves koromig a megoldás alternatívájaként, a többi mellett a halál is ott volt. Veress Katalin tanárnőt tényleg megfenyegettem, hogy felvágom az ereimet, ha nem enged haza és hitelesnek bizonyultam. De még csak nem is próbálkoztam soha. Simán a többiekkel szembeni szemétségnek tartottam az öngyilkosságot. De körülöttem sokan önkezüleg vetettek véget az életüknek.

MA, életemben a szégyen és adósság, és a vétkemet rögtön megbocsátottam magamnak, mielőtt elkövettem volna, mégsem vagyok biztos, hogy igazán megbocsáttatik-e.
A nagyon rövid ideig élt, már halála után pár évvel is úgy gondoltam rá, hogy ő ezt már nem élte, ő ebben már nem volt itt, ő ezt már nem próbálta. És szoktam arra gondolni, hogy sajnálom-e őt, hogy mindazok a stációk, amik az ember életében egymás után következnek, neki megszakadtak, hogy vajon érettebb fejjel megtalálta volna-e a gyógyírt a szörnyű depressziójára, tudott volna-e egyre kevésbé szenvedni tőle, történhetett volna-e olyasmi vele az életben, ami olyan boldogságot hoz, hogy kitölti benne a végtelen hiányt. Még most sem tudom. Nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy ha ennyi év után itt állna mellettem, nem ugyanarról beszélnénk-e. Szép lány volt, vékony, magas, okos. Vidéki, fiatal lány Pesten. Akiért a szülei mindent megtettek. Szokásos identitás problémák új és változatos köntösökben. Nem tudom, hogy jól látom-e. Én akkoriban kerültem a Tv-be és ezt nem sikernek éltem meg, hiszen éppen egy kudarc sorozat eredménye volt, hogy ott kötöttem ki, azé, hogy ismét, másodszorra sem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára. De ott, és az ottságról azt gondoltam, hogy nem hozzám tartozik, szóval ott korosztályomhoz és felmenőimhez képest jó ritmusban voltam. Ezt majd egyszer részletesebben kifejtem, ha ki tudom, és nem ködösítek magam előtt még mindig, e sorok között is.
Közeledett az idő, hogy hivatalosan is deklarálják, hogy ettől és ettől önálló vágóként dolgozhat, szekrénye, szobája, asszisztense legyen. És én megígértem Andreának, aki egyik hotel recepciójától a másik külker vállalat 100. íróasztaláig kallódott, hogy odaveszem magam mellé, így aztán egy olyan helyre kerül, amiről én azt gondoltam, hogy mindenki számára igen kívánatos, és az nekem külön balszerencsém, hogy nem tudom kellőképpen értékelni az ottani helyzetemet.
Andrea nagyon örült. Azt hiszem valójában annak örült, hogy majd mellettem dolgozhat, akit a barátnőjének tartott és nem lesz annyira egyedül. Hogy a Tv-ben dolgozni perspektivikusabb, mint idegen nyelven faxolni egy hotelben, nem volt alternatíva, hiszen neki a rendkívüli ambíciói mellett, nagyon alacsony volt az önértékelése és a kapcsolatteremtő képessége. Mellesleg nekem is. Csak nekem olyan tenyérbe mászó volt a modorom és olyan lehetetlen a viselkedésem, hogy ez időszakban valóban a kamaszt látták és nézték el bennem. Ezt persze, akkor nem tudtam. Végig azt hittem, hogy jó fej vagyok. És az is lehettem volna, ha ez összes rossz tulajdonságom mellé sikerült volna legalább egy csipetnyi udvariasságot és egy parányi gyengédséget beszerezni. De nem sikerült. Tartok tőle, hogy a mai napig sem.
Amikor aztán kérdezték tőlem, hogy tudok-e magamnak asszisztenst hozni vagy keressenek egyet számomra, elképzeltem, hogy Aval kellene nap, mint nap együtt dolgozni.
Aránytalanul nagy kézfején valamitől mindig érdesebb és pirosabb volt a bőr, mint másutt. Nem volt visszataszító vagy ilyesmi, de láttam magam előtt, ahogy a nagy, idegesen remegő kezeivel tesz-vesz, hogy ügyetlenül leejti és összebogozza a film és hangszalagokat és nagyon-nagyon megnehezíti a helyzetemet vagy legalábbis nagyon. Szóval hirtelen kényelmetlennek éreztem, hogy az ő pátyolgatásával foglalkozzam, amikor fontos megbízatások várnak rám, amikor az önállóságom és rátermettségem a munkatársam alkalmasságán is méretik. Éreztem, hogy az ellenszenv, amit Andrea elképzelt viselkedése gerjeszt bennem, egyre növekszik, és elviselhetetlennek éreztem a gondolatot, hogy az én felelősségem legyen a további sorsa.
Valamit mondtam neki, hogy ne vegye észre mindezeket, hogy miért Gabi került mellém, hogy őt választottam. Annyira szégyelltem magam a hazugság miatt is. És hogy féltem. A labilis volt. Többször volt már öngyilkossági kísérlete. Miután így becsaptam, nagyon eltávolodott tőlem, ritkán hívott fel, szinte nem találkoztunk. Néhány hét múlva megkeresett az apja, akivel addig soha nem találkoztam, hogy segítsek neki megtalálni At.

Elkísértem az apját az albérletébe, ott sem volt nyoma. Micsoda ocsmány kis szoba volt. Azt hiszem nem jártam ott azelőtt. Nem hívhatott vendéget. Azért volt mindig nálam. Aztán kaptam egy értesítést a testvérétől. Egyik volt osztálytársa úgy tudta, hogy a balatoni nyaralójukban találták meg, sokkal később. Italos üvegek között, felvágta az ereit.
Amire még emlékszem. Nagyon szeretett lovagolni, arról lelkesülten mesélt. Én, aki úgy féltem akkoriban a testi sérülésnek még a gondolatától is, csodáltam a bátorságáért. Többször esett már le lóról, el is törte valamijét. Miután nem került a Tv-be, valamelyik sportújságnál szerzett magának gyakornoki állást, ott, ahol egy pályázatot is megnyert az írásával. Utálta, hogy aki mellé beosztották, rögtön legyeskedni kezdett körülötte. Azt szerette volna, hogy a tehetségét lássák és értékeljék benne. A fiatal nők ebbe a hibába gyakran beleesnek. Azért hiba, mert hiba azt gondolni, hogy ilyesmi valaha is elvárható lesz a férfiaktól (és a nőktől)…

Azon a napon, amikor anyu agyvérzést kapott, 
minden megváltozott. Már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt, és semmi nem azt jelenti, mint eddig.

Ha igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy addig nem lehet felnőtt egy ember, amíg a szülei élnek – magam is ezt vallottam tizenhat éves koromig és tiszta szívemből kívántam; bár halnának meg és hagynának engem szabadon élni – akkor azoknak van igazuk, akik szerint gyereknek lenni a legjobb és nem akarok felnőni, pedig ha valamiből elegem volt igazán, az a saját gyerekkorom.

Ha történetesen kiderülne a depresszióról, mely a felelős lehet, mind a gyermek, mind a felnőttkorom kiábrándító voltáért, hogy génhez kötött, s kioperálható, beleegyezne-e egy ilyen műtétbe, kedves olvasó? De ha az derülne ki, hogy nem operálható, ám ön várandós és leendő gyermeke a depresszió génjét (is) hordozza, mit tenne? Na, majd meglátjuk. És ha az olvasmányai végén úgy dönt, hogy nem veteti el, akkor még mindig csak az derült ki, hogy jól szórakozott, de nem az, hogy fel tud nevelni egy depresszióst.

Azon a napon, annak a napnak a rettenetes éjszakáján, azt álmodtam, hogy egy kocsi hátsó ülésén utazom. Tudtam, hová megyek, de az éppen nem volt fontos, nézegettem, álmodoztam. Arra figyeltem fel, hogy a kocsiban utazó többiek, valahogy elég sokan lettek, kiabálnak, figyelmeztetik a vezetőt, hogy vigyázzon, nézze azt az őrültet, hogy mit csinál. 
Láttam, amint felpillantottam, hogy az utat teljes szélességében elfoglalja egy hókotróra emlékeztető jármű, amelynek a lapátja még az útnál is szélesebben, mindennél szélesebben kotort egy halomba bármit, ami elé került. Elért bennünket és ellenállhatatlan erővel tolt visszafelé, majd le az útról. Bukdácsoltunk az összegyűlt kupacban, mint egy halom gyerekjáték. Az ajtó még éppen kinyílt, mielőtt végleg meggyűrődve beszorult volna, és én kiugrottam, és talán Andrist is kihúztam magammal, de lehet, hogy az akcióm eredményeképpen mindnyájan kikerültünk a kupacra.
A szemétdomb tetején álltam, a kakas diadalmas öröme – nem kell ez se, alattam a világ minden dolga: házak, autók, eszközök és emberek dobódtak, gyűrődtek, jajgattak, tűntek el és bukkantak elő. Egyedül álltam a világ szemétdomb tetején és nagyon nem akartam ott lenni. De a kupac, ami a lábam alatt egyre nőtt és mozgásával arra kényszerített, hogy, ha nem akarok beledarálódni, lépjek mindig a csúcsára, nem rendelkezett más tulajdonsággal, amin megvethettem volna a lábamat, csak azzal az eggyel, hogy teteje volt.
Anyu 71 évesen és 44 kilósan mindennap beült a Skodájába, elautózott a világ másik végére, gyógyszert kevercsélt, mosolygott, tréfálkozott a betegekkel, a kolléganőkkel. Aztán hazaautózott és megfőzte apunak az ebédet, ami hideg volt, büdös volt. „Ezt soha nem szerettem Ágikám, te is tudod, miért ezt csináltad?” Kézzel mosott, mert a mosógép zúgása bosszantotta aput, a saját szobájában teregetett, mert a mosószer émelyítő szagától hánynia kellett apunak, nem takarított, mert a porozást nem tudta elviselni apu, ruhát nem vett magának, mert apunak kell most cipő, fáj a lába és abból a hatvan párból, ami a szobájában várta jobb sorsát, egyik sem volt megfelelő.
„Egész nap egyedül vagyok, nincs kihez szólnom, Ágikám! Te meg ahelyett, hogy sietnél haza, még órákig elbeszélgetsz a munkatársaiddal” – hangzott el mindennap. Így, mindennap egyre későbben lehetett elindulni, és egyre gyorsabban kellett odaérni, végül már pillantás gyorsan utazott és pillantás gyorsan dolgozott, hogy növekedjék az idő, még saját magán túlra is, amikor ott ülhet apu kitakarítatlan, büdös, használt papír zsebkendőkkel almozott szobájában, az összepisilt alsónadrágok között, hogy hallgathassa, mi is az, amit rosszul csinál.
Olyan lett az életük, mint egy kétpetéjű tojás. A törékeny héjat a bántás is, a segítség is egyaránt széttörte, egyre kevesebbet látogattuk őket.
Az utolsó alkalommal a mama, az unokák hívták így, kikísért bennünket az állomásra. Még volt időnk a vonat indulásáig, a Skodában maradtunk beszélgetni. Hívtam, mint mindig. Apu már sokkal jobban van. Néhány napig egyedül is boldogulna. Gyere fel Pestre, látogass meg minket, pihenj egy kicsit.
Ó, igen tudja ő azt, hogy apu jól van. Semmi baja sincs. Aztán hirtelen arról kezdett beszélni, hogy az édesanyja annyi idős volt, mint most ő, amikor meghalt. A testvére is ilyentájt halt meg. Vele is így lesz. Kap egy agyvérzést és vége. Mondtam neki: „A testvérednek magas vérnyomása volt. Édesanyád szívbeteg volt, cukorbeteg, rákos. Te teljesen egészséges vagy.”
„Jól van, jól van. Úgy lesz úgyis, ahogy mondja. Na, menjetek, mert lekésitek a vonatot.”
Nem is emlékszem, mikor volt azelőtt, ilyen fájdalmas a búcsúzkodás. De azt biztosan tudom, hogy egy kezemen megszámolhatnám, ő hányszor sírt, amikor visszautaztunk Pestre. Ezúttal mind a ketten sírtunk. Talán ez a sírás pecsételte meg a szavait? Vagy olyan bizonyosság volt a szavaiban, hogy elindította bennem a gyász könnyeit?
Néhány nap múlva, két és fél órával a baleset után már újra Veszprémben voltunk. Láthattam még az Istennek azt az ügyes trükkjét, ahogy kiszökteti az igazi lelket a hátsó ajtón és pár nap eszméletlenség örve alatt helyére csempészi a másikat. Jó, elhiszem, hogy valami nagyon fontos elintéznivalója maradt itt. Tudom, kellett neki egy kis tér és lehetőség. De azt hitted, hogy nem vesszük észre, vagy, mert nem hiszünk a test feltámadásában, mindenáron ragaszkodunk hozzá, hogy körünkben maradjon.
A hirtelen elárasztott és nyomás alá került területeken még folynak a munkálatok. A riadóztatott mentők már megkezdték a mentést, a szigetté váltak maguk körül teremtenek rendet, a fehér foltokról mit sem tudunk.
Egy magányos őrt váratlanul ér jelzőkészüléke hívása. Válaszol. Az ő területén minden rendben, kapcsolata él. Andris és én beléptünk a kórterem ajtaján, anyu felpillantott, rám nézett. Ő, rám. Szia! Mondta. Aztán Andrisra. Ő, rá. Szia, Andris! Becsukta a szemét.
Az őr éppen a felismerésnek örült és nem vette észre, amikor a hófehér, gyönyörű tájat elárasztotta a vér.
A húgom, aki röviddel utánunk érkezett, már nem találta ott.
Napokon át feküdt az ágyon egy infúziótól selyem-simára kisimult bőrű, a távoli gyerekkorból ismerős arcú nő. Néha kinyitotta kamillavirág sárga színű szemét. Írisze közepén, mozdulatlan parányi fekete pont a pupilla. Ide-oda néz, ismerős tekintet, a macskám szeme, az állatok szeme. Nyugtalansággal, félelemmel, értetlenséggel elegyes nézés.
Györgyinek egyetlen percig sem volt bizalma. Jó, én még soha nem láttam ilyen betegségtől szenvedőt. Az indián regények hőseit hagytam utoljára, könyvek lapjai közé zártan, ilyen, többhetes eszméletlen kábulatban, hogy majd egy új fejezetben teljesen felépülve ismét tomahawk alá hajtsák gyönyörű fejüket.
Mert elesett. Mondták.
Valószínűleg beütötte a fejét, mert vérzett az orra. A feje nem vérzett. Szólt hozzánk. Mondták.
Még válaszolgatott a mentőknek. A mentők már nem tudták vele felvenni a kapcsolatot. Mondták.
Teljes sensomotoros aphasia. Mondták. Agyvérzés.
Mégse. Szívelégtelenség miatt rosszul lett, elájult, elesett, betörte a fejét, traumás vérzés az agyszövetben.
Mégse. A CT alapján vagy az egyik, vagy a másik. Mindegy melyik. Mondták.
Bármi az ok, ugyanaz a kezelés. Nincs mit tenni. Agynyomás-csökkentés. Élet és halál között van.
Hogy mi lesz? Most arra várunk túléli-e egyáltalán. A kisebbik baj, hogy stroke-ja van. Az édesanyja súlyos szívbeteg. Nem tudtak róla? Mondták.
A beszéd és memória központ károsodott. Hónapokig tarthat, míg megmondhatjuk milyen mértékben fog regenerálódni. Maguk is észre fogják venni.
Egyetlen pillanatig sem hittem el, hogy onnan vissza lehet térni. Nem evett, nem ivott. Mesterséges táplálás. Orrszonda. De nem engedi betenni. Le kell kötözni. A húgom kioldozta, az orvos kirohant a szobából mérgesen kiabálva, hogy minden felelősséget elhárít magától.
Katéter. Ha szólok, leeresztik a zsákot, ha szólok, visszakötik az infúziót, hiszen nem ivott egész nap. Ha szólok, kihúzzák a dugót a katétercsőből, mikor kikísérem wc-re. Kell neki, de nem jön, fáj. Mert be van dugaszolva. Sokat tudok már az ápolástanból. Ha szólok, rögtön kitisztítják a kakából, mert kapott hashajtót rögtön, amikor szóltam. Pudingot etetünk vele, amit soha nem szeretett, most szereti. Egész nap bent vagyunk a kórházban. Gyakrabban kéne bejönni hozzá, üzenik, mert csak maguktól fogadja el az ételt. Gyakrabban kéne bejönni, üzenik, mert a gyorsabb javuláshoz szüksége van arra, hogy érezze fontos valakinek.

Szegény anyukám könnyű és méltó halált tervezett magának. Azt hitte, elég lesz, ha kiválaszt egy testvért, hiszen azonos a genetika, azt hitte elég lesz, ha nagyon akarja. Igaziból elég is lett, hiszen ő, aki úgy vágyott apu előtt meghalni, bizonyos értelemben meg is halt. Teste és eltorzult tudata még hozzásegítette aput az utolsó elszámolás megtételéhez. Még egy valami, amit csak ő adhatott. Most nekem segít szembenéznem a halállal, az igazi árvasággal. És nekem vissza kell adnom ebből a sok mindenből valamit. Azt akarom, hogy könnyebb legyen neki. Ha nem is kaphatta meg azt a halált, amire vágyott, de ne kelljen szenvednie. Ezért imádkozom.

Három hetet töltött a kórházban. Egy fiatal mentőtiszt kísérte a mentőautóhoz. „Tudod, az a fiatalember” – mesélte sokszor azóta is, „aki egészen a lakásajtóig kísért, ő hozott engem haza”.

„Nem megyek szanatóriumba” – mondta, miután az orvosával összefogva sikerült mindkettőjüknek elhelyezést biztosítani Sopronban.
– Nem akarok fehér köpenyt látni, valahogy nem szeretem az orvosokat.
– Megmentették az életed.
– Nem volt nekem semmi bajom. Kicsit lefeküdtem, kipihentem magam.
– Nem költözünk fel hozzátok, még körülbelül három évet élek, jó lesz ez így nekünk.
És, ahogy lassan minden visszarendeződik, és látszólag ott folytatódik, ahol abbahagytuk, a visszarendeződés közben keletkező ösvények, melyek a javíthatatlan régi utakat hivatottak kiváltani, miközben elvezetnek ponttól pontig, új irányokat is engedélyeznek, és ismeretlen tájakra invitálnak, ami barátságos kalandot ígér a közlekedőnek, és fájdalmasan szorítja össze a szívét a szemlélőnek, anyám gyermekeinek, nekünk…

Ez történt 2000 decemberében. És így lehet, hogy két bekezdés között 10-12 év, vagy máshol még ennél is több telik el.

Tizenkét évvel később a rendelő folyosóján ülve azt mondta, hogy gyakran álmodik a kórházról. Nem tud szabadulni abból a szobából, arról a folyosóról. Tőlem sem idegen az a gondolat, hogy az életem egy gyerekkori, vasárnap délutáni álom, amelyből nem tudok felébredni. Lehet, hogy ő is, a lényegi ő, még mindig ott vergődik a veszprémi kórház béklyójában. Aztán arról kezdett beszélni, hogy emlékszem-e apu temetésére? Emlékszem-e, hogy két búcsúztató volt? Az egyik, ahová mindenkit meghívott és mindenki el is jött. Ott volt az összes munkatárs, beosztott és barát és a család távoli, azelőtt nem is látott tagjai, az összes még élő rokon. De, amikor név szerint említette őket, akkor azért világossá vált, hogy a halottakat is beleértette.

Akkor a gyász első pillanataiban azt mondta, hogy nem akarja, hogy rajtunk kívül más is ott legyen. Ne hívjunk meg senkit, apu sem akarná. Ezen az elhatározásán nem változtatott. Mi meg azt akartuk, hogy minden az ő kedve szerint legyen.

Nem sokkal az agyvérzése előtt vettem neki egy számítógépet, mert nagyon meg akarta tanulni. Kapott hozzá asztalt, perifériákat. Boldog volt. Én is boldog voltam, hogy végre én adok valamit. Jól és gyorsan haladt. DPG-vel, talán így hívták, leveleztünk. Györgyi quilt sablonokat küldött neki, azokat is és a kedvenc receptjeit is mappákba rendezgette. Aztán elsötétedett a világ. És többé nem is lett világos. Mikor már jobban volt, néha tétován a géphez ment. Ha Veszprémben voltunk, kérte, hogy kapcsoljam be és mutassam meg neki, hogy kell használni. Minden erőfeszítés kudarcba fulladt. A szakadékok fölött nem volt híd. Annyira sajnáltam. Elveszett valahol a sötétben. De most megadok neki mindent, amit nem kaphatott meg, megsütöm, megvarrom, megírom helyette, közzéteszem helyette.

Anyu, az agyvérzése után, élete végéig nem nyerte vissza a régi énjét, de korábbi szokásai megmaradtak. Még egyáltalán nem tudott beszélni, de bolyongott, kutatott a lakásban és amikor a kezébe akadt egy doboz gyufa, ügyesen meggyújtotta és a szájába akarta venni. Ekkor belátta apu is, hogy nem felejtette el, hogy dohányos, csak nem tudta kifejezni a cigi utáni vágyát. Ha egy pillanatra nem figyeltünk rá, akkor ment, szedte elő a létrát, vagy hokedlire állt, hogy elérjen valamit, valamit, ami elég magasan volt ahhoz, hogy létrára állhasson. Úgy kellett rá felügyelni, mint egy kisgyerekre. Aztán, egyszer csak apu telefonált, hogy anyu függönyt cserélt és leesett a létráról. Apu ekkorra már, nem kelt fel az ágyból. Depressziós volt, a mozgáshiány miatt egyre gyengébb lett, amitől egyre rosszabb volt a kedve. Anyu véralvadásgátló gyógyszert kapott az agyvérzése után, emiatt a legkisebb ütéstől is nagy foltokban bevérzett a bőre. Az eséstől összeverte az arcát, lila és sötétkék foltok borították. Néhány seb is keletkezett rajta. Ijesztően eltorzult, láttam apun, hogy nem képes ránézni.

Lehet, hogy életében először megijedt. Addig nem halhatott meg – mint a mesében a szegény legény, amíg meg nem tudja, hogy mi a félelem. Mert apu nagyon bátor ember volt. Olyan, akiről a hősöket mintázzák. Amikor én megismertem, már elmúltak a háborús idők, nem láttam őt szembenézni puskák csövével. Hogy hősök vére csörgedez az ereiben, azt a hétköznapok kis bátorságpróbáiban mutatta meg. Amikor a szemünk láttára ütöttek el egy fiatal nőt. A járókelők a csattanás hangjától hipnotikusa álomba dermedtek. Mint egy megállított filmkockán, mindenki rémülten egy irányba meredt, az úton heverő nőre. Csak apu szaladt a mozdulatlanok között, hogy segítségére legyen. Amikor egy kiránduláson, a fák közül, egy megvadult kutya rontott ki és rátámadt a mi kiskutyánkra, apu tétovázás nélkül felkapta Negrót, és a feje fölé emelte. Azt hiszem eszébe sem jutott, hogy a bestia rátámadhat.

Elutaztam hozzájuk Veszprémbe, de sokat segíteni nem tudtam. Anyu a véres arcával jött-ment, nevetgélt. Bárkinek ajtót nyitott, elosztogatta a pénzüket, a telefonját, egyéb holmijukat. Apu nem tudta megakadályozni. Amikor elindultam vissza és elköszöntem, akkor azt mondta, hogy többet nem kell jönnöm, mert ő most már meghal. Próbáltam ellenkezni, de nem engedte. Azt hiszem, hogy villámcsapás-szerűen felismerte, hogy nincs miért várni a holnapot. Már soha nem lesz jobb. Olyan sokszor látszott úgy, hogy vége, talán ezért is bizakodott olyan sokáig, de most tényleg vége.

Így aztán ismét észre kellett vennem, hogy az idő valami egészen más lényegű dolog, mint amit mi tartunk róla. Ha lenne valóságos idő, lenne tapasztalat. Ha lenne tapasztalat, lenne következtetés. Lenne történelem. Ha lenne idő, lehetne fejlődés! Generációk építkezhetnének egymás sorsának erényeiből és hibáiból. És a generációk nem rontanának egymásnak 15-20 évente, hogy azt kárhoztassák utódaikban, amit maguk is haladásnak véltek a saját idejükben. És az utódok nem hajítanák szemétre az elődök munkásságát. Épületeit, eszméit, művészetét. Csodálatos, hogy milyen kevesen értik ezt. Így marad az egyénenként való újrakezdés. Leonardótól visszafelé haladva az első ismert gondolkodók mind azt állítják, hogy semmi újat nem találtak ki, ezek a gondolatok már előttük is megvoltak. Ez hogy lehet? Nem hiszem, hogy a szerénység lett volna, ami mondatja velük. Nem hozzájuk akarom magam hasonlítani, amikor azt mondom, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy a fejem tele van gondolatokkal, amelyeket biztos, hogy nem az addigi rövidke életem során szedtem össze. Ott van készen, csak rakosgatni kell.

Anyu csúnyán köhög. A röntgenképén rosszindulatú elváltozásokat lát az orvos. Anyu nem akar kórházba menni. És most is úgy lesz, ahogy ő akarja.


Két halál közt

Veszprém-Budapest

A dolgoknak egyféle állapota van; az, hogy vannak. Nekem kétféle állapotom van, az, hogy jól megnézem őket, vagy elsietek mellettük. Sem az állítások alapján külön-külön, sem összességük alapján sem vonható le semmiféle következtetés a dolgok igaz állapotára vonatkozóan. 14 éves koromban elkerültem Veszprémből Budapestre, középiskolába. Attól kezdve hétvégeken felültem a vonatra, hogy oda és visszautazzak. Néztem ki az ablakon, és arról álmodoztam, hogy milyen lesz, ha majd megérkezem. Ha most ülök a vonaton, arról álmodozom, hogy milyen lesz, ha végre megérkezem. 
Aki meghal, az elviszi magával, a magáról alkotott képet. És az élményeit rólam és magáról. Ha meghalt, már nem tudja, hogy én még mindig élek egy új világban, ami attól más, hogy ő már nincs benne. Neki nem hiányzik sem a régi, sem az új. Az én perceimet meg szakadékok törik el egymástól.
Ha tovább élsz, mint én, úgy a te halhatatlanságod ára az én halálom, de ha előbb halsz meg nálam, meghalok veled én is.