Ostoros György versei

Édesapám fiatalkoráról a sopronanno.hu oldalon jelent meg egy írás. Ezen a linken olvasható.

A versek előtt, az eredeti kiadvány borítóját és első oldalát mutatom meg.

Ostoros György
AZ ÉN VILÁGOM
VERSEK.
Sopron
1 9 4 2
Kiadja:
Bánya-, Kohó- és Erdőmérnökhallgatók Ifjúsági Köre.
Előszó.
Abban az öt-hat versben, mit e könyv
szerzője megküldött, már benne van, mint egy
arckép egy részében az egész, a szerző vonzó,
lelkes egyénisége és ígéretes költői tehetsége.
Sajátságosan soproni színe, hangja van
Ostoros György költészetének: egyszerre költője
városnak, erdőnek.
„Éj” című versének zárószakasza valóságos
kis remekmű. A legkötöttebb formában szabad,
természetes, hangulatos tud lenni.
Fojtott kacajod ki érti meg
Korzózó, csinos lánysereg?
E két sorban benne van az örökifjú Sopron…
Hiszem, hogy az olvasóközönség örömmel
fogadja az új költőt és pártfogásával, elismeré-
sével bátorítja majd további, egyre szebb, töké-
letesebb művek alkotására.
Budapest, 1942 április 28
ERDÉLYI JÓZSEF
Az én világom . . .
AZ ÉN világom csodák világa
Mesékből szőtt messzi táj.
A színek és az álmok hazája,
Ott én vagyok a király.
Köztetek koldús vagyok,
Csak szemeimben van gőgös-szép, királyi fény
S sokszor titkon hallgatok,
Ha azt mondjátok, hogy életem csak szürke
kis regény.
– Kacajba villan néha szemetek,
De én akkor halkan rátok nevetek,
Hisz honnan is tudhatnátok,
Hogy . . . .
Az én világom csodák világa
Mesékből szőtt messzi táj.
A színek és az álmok hazája,
Hol én vagyok a király.
Éj.
CSATTOGVA trillázott ezer madár,
Zengett a mámoros csodaerdő.
Csilingelt, kacagott minden, akár
Élő volt vagy holt. Fényes, csicsergő
Madarak csapongtak a kék légben.
– Őrültek voltak a szerelemtől,
Melyben sziporkáztak és vérükben
Minden sejt tüzes volt az élettől.
A nap sugarai már a földről
Nyilaztak és a végtelenben a vén
Földteke csókban csüngött a napról,
Míg sugarai elfordultak szendén.
Mámoros, nagy készülődés forrott
A természet ölén. Jött az este.
A sok tavaszi pár hazatartott,
Minden fészek a gazdáját leste.
Sejtelmes, borzadó titkok kéltek,
Torzképpé vált ott minden fadudor;
A csókosszájú madarak féltek,
Árnyképek torzultak minden oduból.
Az álom fátyol-szárnyakon osont,
És rálehelt a nyitott szemekre,
Alvás előtti mocorgó csend volt,
Majd álom-szőnyeg szállt a berekre.
Még egy-két suttogó nesz remegett,
De  aztán  az  is  alábbhagyott.
A sok, apró test szendergett,
A tölgy ejtett egy magot,
A   fű    is   lapult,
Pihegett  a  föld.
A harmat hullt
És a völgy
Aludt.
Mozaik
(Utcai színjáték egy felvonásban.)
Függöny:
AZ UTCÁN fáradt napsugár
Fázós, őszi tánca jár.
Aranyát a porba szórja szét,
Hadd szóljon róla szóbeszéd.
A szél újrázó, víg balett;
Kutatva száll a por felett.
Az ősi Wieden tán odaát
Most próbálja kopott mosolyát.
Idecsillan épp egy fénylő foga,
Visszavert, üveg-fény mosolya.
Itt, lenn a felkavart zajban
Sétálok furcsa zavarban.
Úgy suhannak mellettem a lányok,
Mint csábító szín-talányok
(Fojtott kacajod ki érti meg
Korzózó, csinos lánysereg?)
Az egész; mint egy élő színpad:
Színek, zaj, élet, illat.
Fenn, sebzett felhők, mint a vér –
Háttérben fenyők, zöld Lövér.
A függöny lefut! Széthull a képözön,
– (Mily közöny!) – valaki vígan rámköszön.
GACS JÁNOS
képviselő úrnak küldöm.
IFJÚ
Egy új világ felé!

erőknek lázas birodalma:
Igaz meséjű, szépséges világ!
Kitárt erőknek élő diadalma,
Múlt hősökből nőtt dacos daliák!
Ifjúság, Tüzek! Széttört húsz éveink!
Fel! Fel! Ébredjetek! Új életek,
Új vágyak, új csodák biztos fénye int
Felénk, felétek, mint bíbor remények!
Most akarjatok konokul nagyot!
Húsz éveink, fojtott akaratok!
Isten malmai nekünk őröltek magot:
Torz világok égnek, hullnak csillagok.
Tört szivárványok, egymásba hullt képek,
Lángok szárnyai mutatják az utat.
El ne tévedjetek! Jaj! Kerüljétek
A titkos kutat s rejtett kapukat!
Óriás ácsok dörgő robajában
Most vajúdik egy messzi-szép világ.
És a hulló napok felvert porában
Megvillannak az igaz glóriák.
Óh, Te szent tűz! É gi béke lengő mécse,
Szórd már szerteszét szent fényedet,
Hogy az új világ, ha jön, majd megértse
A tiszta-kékű, széles, szép eget.
Ifjú erőknek lázas birodalma:
Igaz meséjű, szépséges világ!
Ifjúság! Ős erőknek új hatalma:
Vérből, földből, dacból nőtt daliák!
Fázók! Alvók! Széttört húsz éveink!
Új vágyak, új csodák biztos fénye int
Felénk, felétek, mint bíbor remények!
Fantáziám szárnyán.
fáj a jelen,
Mert nem olyan mindig,  mint ahogy
Sokszor elképzelem.
Késődélután, ha lassan fogy
A fény, fantáziám
Felrepít szárnyain a fényes légbe.
Álomnál ragyogóbb képek
Tolulnak vágyókék szemeim elé.
És olyan távoli-szépek,
Mintha szépségüket az ég teremné.
De jön a sivár és fájó jelen,
Hogy megcsonkítsa képeim a szépségteket,
Hogy földre rántsa vágyó, két szemem,
Hogy összetörjön minden égi képet;
Minden égi szépet:
Embert, csókot, virágot és lelkem,
Halált, – szerelmet,
Ahogy azt akkor elképzeltem.
olyan délutánok is, amikor csak
önmagamnak élek. Fantáziám odavisz,
ahová akarom. Történetek, alakok, száz és ezer
jelenet, idegen és ismert (de soha nem látott)
világok nyílnak fel bennem. – És én, úgy élek
közöttük, mint egy nagy varázsló, mint egy ki-
rály. Csak parancsolnom kell és előjönnek,
csak parancsolnom kell és eltűnnek – örökre.

Ezüstfényben.
IRIGY vagyok a fényre,
A hold kényes ezüstjére
És úgy vágyom a messzi,
Különös csillag-zenékre.
(INTELEM: A csillagok hideg égitestek. Hu-
nyorgó, kis éji lámpák. A hold is csak egy
cifra csillag, Udvart tart és kényes ezüstben
csillog. De a nap – Költőm! – Az az úr az
égen; az az élet, az a fénnyel keresztelő s a
fénnyel beszentelő szent erő. Költőm! A csilla-
gok csak hideg égitestek, álmodó kis éji restek.
Búcsú az évtől.
MOST búcsúzom a mult és színes napjaitól,
melyek a te szépséged ragyogták vissza:
A szemed szivárványát, a szád piros iveit, a
hajad hullámait és az örökké bennem csengő,
szép szavaid élő zenéjét.
NÉMA semmibe hullnak
A szálló évek
S az emlékek; ködös képek,
Lassan kifakulnak.
– Velük múlnak az élő tavaszok,
A virág-szemű arany-szép nyarak
És a télnek furcsa futárjai,
A halk táncú, őszi napsugarak.
Amerre hullnak a messzi világban,
Velük fut együtt özönlő, nagy árban
Elmúlt tavaszomnak is
Lengő, távoli-kék színe,
Ezer virággal a nyaram,
Mint erdők zúgó vadvize.
– Lehúnyt színes évem, szép napok,
Múlt hajnalok s múlt alkonyok!
Amerre jártok, s amerre szálltok
Szőjjétek fénybe a messzi világot!
Messzi világnak bús vándorára
Köszöntsetek széles szót vígan
és hulljatok egyre tovább
A mély világ szent titkaiban.
HA ÉLNE a tavasz, biztosan
herceg lenne. És ha her-
ceg lenne, ismerhetném. Így
ajánlanám neki e költeményt:
Nagyherceg! Félve és alázato-
san nyújtom át szavakkal fes-
tett képedet. A festmény ára:
Magad! –
Indul az élet.
MINT a lányok… lenge fehérben,
Vágyó lilában, égszínkékben
Futárok jönnek egyre,
Futnak a völgybe
Kúsznak a hegyre.
Járják az erdőt és járják a rétet,
Súgnak a földnek és súgnak az égnek;
A rügynek, az érnek, a víznek, a vérnek:
„Add tovább, súgd tovább! : Indul az élet!”
Vége a télnek,
Indul az élet!
Mozdul már, éled már minden
S a fákban valahol lenn
Megindul titkon a vér.
Csurranva, csodás nyarakról,
Aranyló napról, napfény-aranyról
Lázas szavakkal mesél.
Mesél és énekel!
Tüzet és színt lehel
A zörgő ágba,
Fázós madárba,
Az alvó határba.
– Itt, lenn a völgyben, zsenge zöldben járok
S nyomban nyomomban a víg futárok.
Felémszaladnak, integetnek,
Csókolnak, dalolnak, szeretnek.
– Fülembe súgnak, rám kacagnak,
Színt dobálnak és . . . elszaladnak. –
Menj, Te is eléjük dallal;
Körülfognak diadallal.
Illatozó égszínkékkel,
Lilával és szép fehérrel!
. . . hallgasd csak, hogy jönnek egyre,
Futnak a völgybe
S kúsznak a hegyre.
Járják az erdőt és járják a rétet,
Súgnak a földnek és súgnak az égnek;
A rügynek, az érnek, a víznek, a vérnek:
„Add tovább, súgd tovább! : Indul az élet!”
Titok.
A NÉMA hold
Ma sápadt volt
És nem hajolt
ezüstje rám.
Úgy elbúsúlt,
Bús elfakult
Köd alakult
Ma udvarán.
– tán az Éj-királyt
Leste éjféltájt;
Vagy a szíve fájt
És sírt talán? –
Margitkának
Emlékezem
TAVASZRÓL
Megmaradt az illatod,
A könnyű, kényes uszályod,
A finom kis glóriád,
Mely sokszor emlékeztet Rád.
Itt úszik még a fényben,
A sejtelmes, ózon légben,
Mely akkor is körülvett,
Amikor itt ültél
És nagyon örültél,
Hogy ismét lágy tavasz lett;
Szép, mámoros tavasz,
Fülledt és lihegő,
Titkos, teremtő,
Ezerfényű tavasz.
NYÁRRÓL
A tiszta-szép szemed
Színtükre integet.
– Behúnyt pilláim mögött
Nevetsz a fák között.
Szétszórsz száz tarka színt,
Ezernyi csókos baltacint.
Majd óvatos, kis kezed
Lepkére leskeded
És este a kényes csillagot
Vágyakozva ámulod;
Aztán ezüst-brokát
Selymét leejti Rád
A titkos miriád.
ŐSZRŐL,
Ha megmaradnál magad;
Megkapnál a napból
Minden aranyat.
Egybeszőném az összes földi színt:
Vöröset, sárgát, zöldet, rubint
És az ősz ezer színén,
Dús szőnyegén jönnél felém.
Villámvonat.
ROBOGVA járok a tájakon én,
Mögöttem tíz kocsi jár.
Gőz vagyok, erő és fekete szén,
Füst, korom és páncélzár.
Sikoltva tépdes az északi szél,
Húsomba vágva fogát;
Féktelen testemben fekete vér
Diktálja létem szavát.
Dörgő kerekeim nagy robaját
Visszazokogja a táj.
Fekete testem bősz akaratát
Nem gátolhatja szabály.
Vastestem szarvát a légbe fúrom,
Falom a tért és időt.
Roncs marad utánam és fekete rom,
Legyőzök minden erőt.
         Most, végigrándulva rajtam a gőz,
Lassul a sebes iram.
Ugrik az ember és fékezve győz,
Gőzbe dobom a vágyam.
Érzem, hogy elhagy most minden erőm.
Jaj! csak sziszegni tudok.
Kigyúl a fény egy állomás tetőn.
Úr lett az ember; állok!
Imádkozom.
IMÁDKOZOM most értetek,
Kik bíborban,
Vagy rongyokban,
Fényben és árnyban,
Kunyhóban vagy várban
Egyszer e földön éltetek;
Sírtatok, énekeltetek
S íme már csak néma,
Égi lelketek él ma.
Itt álltok most körül,
Amíg az este
Fekete teste
Sötétbe szenderül.
S ahogy így fehérben álltok;
Mind ismerem lengő ruhátok:
Kislányok, gyermekek,
Rokonok, emberek
Némán intenek
         Most,a körből halkan kilépve
Felém tart apám,
Megtört alakján
Leng az égiek sápadt fénye.
. . . Érzem már simogató kezét,
A hideg, reszkető kézfejét
És amíg könyörgök a fényért,
Istent-ígérő,
Mindent felérő.
Bíztató, mennyei reményért;
Halk-osonva visszalép
S az árnyak szerteszét
Csendben felbomolnak
Furcsa fénygomolynak. –
A hajnal küldi már
Gyenge fénysugár
Kis szívét
És már a Dómban túl
Mondják halk-latinul
A misét.
Egyedül.
Szemben a lánggal.
LÁMPAFÉNYBEN rajzanak az álmok:
Csillogó, arany-szép másvilágok.
         Tágult szemekkel lesem ki égő titkait,
Amíg dacos, tűz-szíve elvakít. –
Semmi zaj.
SEMMI zaj, csak tompa, esti fény;
Csendes egyedüllét, semmi lény.
. . . Ilyenkor beszélgetek önmagammal,
Társalgok a csend szavakkal,
Simogatom és becézgetem őket,
A lusta, kis szendergőket.
Kártyavár.
AZ ÖTLET jó! – Mehet!
Építsünk kártyából
Hegyet!
         Nevess hát, édes Fény-bogár!
Fenn lesz majd egy kis
Sziklavár. –
Ott várlak én, (súgta). Kikacagtam
S a kártyákat vígan, egyre
Raktam.
Most egy piros jön, szép szív-király,
A szemed csillan; két fényes
Szín-sirály.
Most egy zöldet! Jóreményfok.
Jaj! Reszketek tán? A vár hogy
Megingott.
Csak tovább! – Vigyázva, ügyese,
Hisz fenn vagyok már s hátha
Leesem.
         És lenn, a völgy mily messze van,
Ha megcsúszom, összezúzom
Magam.
Csak két lap van hátra még
És enyém lesz a vár, – a lány, –
S az ég.
Már csak egy! Ó, pont piros;
Biztató, szíves, színes-szép
Papiros.
Vigyázz! Most rádbízom magam, – az
Életem
És a lapot a csúcsra lassan, félve
Ráte . . . .
         . . . Ráteszem forró fejem a hűs üvegre;
Úgy fáj, hogy ráfújtál a várra akkor
Este.
TE, SZÍNES, nyugtalan életlángocska! Soha
nem jó neked a jelen, mindig újat, nagy-
szerűbbet szeretnél. Az élet nem kaleidoszkóp,
csak egy egyszerű kártyalap; annak sem a szí-
nes, hanem a szürke hátlapja. Én, sokszor meg-
próbáltam, hogy Feléd fordítsam a színes szív-
lapot, de nem kellett sohasem Neked. Látom,
hogy többé nem értesz meg már; lassan, fájó
szívvel elmegyek a színes-szép lapjaimmal, de
ezt meghagyom Neked emlékül, hátha az Isten
szürke fonákot ad csak és akkor jó lesz az em-
lék szálló hintaján, visszalendülni a ledőlt vár
romjai fölé. Leányka, egyszer a Te fejed kerül
majd a hűs üvegre és fájni fog nagyon – Ked-
ves, hogy ráfújtál a várra akkor este.
Én.
PARÁNYI színfolt csak életem
A zsongó, nagy ember réteken.
Csak csillanó vízcsepp talán
A tavasz-csókú föld-csodán.
Kék szikra: villanó, sejtető.
Pehely: hófehér, rebbenő.
Eldobbanó ütem csupán
Az élet örök taktusán
Én nem vagyok óriás, titán –
Szikla, csillag, vihar, villám –
Csak kis ember-csoda vagyok:
Élet, tavasz, rímek, titok.
Nem mese.
MINT  a lányok; lenge fehérben, vágyó lilá-
ban, égszínkékben, diadalmasan suhant a
Tavsz. Szembejött velünk. És mi átforrósodott
testtel, lázas izgalommal lestük az ünnepi me-
netet. – Ó, világ, milyen királyi vendég jár le
ide hozzád! – Földöntúli mesék élővé szőtt
uszályát lengette s a messzi szivárványok égő
színeit sziromszőnyeggé záporozta szét maga
után. Kiáltó életet lehelt a fákba, patakba, por-
szembe és napfény-aranyával teleszórta az
ámuló mezőket. Igazi király volt Még ugyan
királyfi; ifjú, de fiús-szép arcán ott égett már
apáink életfakasztó, örök férfiassága . . . És
mi, megbűvölten egy királyfi élő közelségétől,
ijedt némasággal néztük, hogy rakja ránk szí-
nes ajándékait. Kalimpáló szívvel lestük, hogy
festi szánkra könnyű ujjaival a csók pirosságát,
hogy cseppenti szemeinkbe a vágy kékjét, hogy
játssza bronzzá arcunkat és, hogy lopja szívünk-
be a szerelem aranyát. Lesütött szemmel, sze-
mérmes ujjongással éreztük magunkon a ki-
rályfi finom kezét s mire lassan fel mertünk
nézni, akkorra Ő már messze járt. Épp akkor
ért fel a túlsó hegytetőre pazar illatkocsiján.
Már-már le is gördült az úti lejtők felé, amikor
egy pillanatra visszafordult még, ránk nézett
csodás szemeivel.
. . .  És én, akkor nem tudom miért, de
olyan pogány, új láz futott fel bennem, hogy
egy ős mozdulattal átölelve, felkaptam  a kis
karcsú élő-virágot, a legszebb ajándékomat és
felemeltem magasba. Szőke haját glóriába
kapta a nap s mint lekacagott rám tükrös-kék
szemeivel, olyan büszke, olyan kimondhatatla-
nul büszke voltam, hogy megmutathattam a
Tavasznak.
CSENDES mese egy
különös országról.
Szerenád Erottóban.
EGYSZER csak – úgy reggel felé
Titkot hozott egy pajkos szélcsapat;
Súgdolóztak, titkolóztak
És a hír egyszeriben szétszaladt.
Izgatottság ült a légben,
Néma várás, mély titok;
A rigó is fenn volt régen
S megszeppenve pislogott.
Felriadt a kis pipacs is,
Némán mosta szép haját;
Ránézett a hosszú kőris
S ő is megrázta magát.
A tücsök is nyugtalan lett,
Nem bírta a meleget;
Otthagyta a szűk kis helyét
És friss harmatot keresett.
Megrezzent a kalásztenger,
Csodálkozott kis szemük;
Érthetetlen volt e reggel
         Mi történik most velük?
Felkígyózott hosszan az út,
Rázta poros derekát;
Mosolyogva földre lapult
S elrohant a völgyön át.
Érthetetlen furcsa hangok
Rezzentek a bokrokban
Mintha húrok, kis harangok
Koccannának titokban.
         Egy elfojtott kacaj felszakad,
Rejtett hangú pisszegés;
Vezényszavak hallatszanak
Most pedig egy füttyszó és
Egyszerre csak adott jelre
Milliónyi is manó
Kirohan a friss reggelre
És halihóznak: Halihó!
Énekelnek vígan, körbe,
Csengve bong a zeneszó;
Ez a manók mesevölgye:
A tündérszép Erottó.
Földöntúli melódiát
Játszik százezer vonó,
Üdvözli a Napkirálylányt
A sok szerelmes manó.
Felsírnak a a hegedűik,
Fel az égig, csapongva;
A nap himnuszát hegedülik
Fénylő szemmel, rajongva.
És ott fenn, a Napkirálylány
Édes álma megszakad;
Mosoly játszik tüzes ajkán
És ablakához szalad.
Rámosolyog a kis földre,
Csókot hint és integet;
Csábítja a föld szerelme,
De Ő égi, nem mehet.
         Nem hallani már hangjukat,
Véget ér a friss zene;
Elnyeli a kis manókat
A lombok zöld tengere.
Felröppennek a rigók is,
Zeng a piros sálú kis apacs;
Lemosolyog rá a kőris>
„Ó, Te, bohó, szép pipacs!”
Táncot lejt a kalásztenger,
Húzza nekik a tücsök;
         Hisz a szívem is jobban ver –
Szól, ha nekik hegedülök.
Erottónak minden tája
Csupa élet, csupa fény;
Hajnal istenét imádja
Most százezernyi lény.
Hajnal istenét imádja,
A szikrázó-szép napot,
Melynek aranytűzű lángja
Ma ismét reggelt adott.
Örök finálé.
MINT a megriadt vad
A színes réteken,
Úgy fut át életem
Az ifjú éveken.
Lassan elfogynak
Csodás-szép napjaim
S a vágyak szirmain
Tavaszló csókjaim.
Befutok minden leshelyet,
Nevetek s csalogatom a végzetet.
Most még lázas-nagy napok
Hír-hangos erdejébe bujhatok
És óvakodva, lopva menthetem
Világcsodák sűrűjébe, űzött életem.
De mi lesz, ha elfogynak a csodák
És meghallom majd vadászom hangos kürtszavát?
– Akkor a titkos égen talán
Egy kalandos felhő majd megáll
És a döbbent csendben rámtalál
Az üldöző, gúnyos, nagy halál.
AZ ERDÉLYI bevonu-
lások örömében
Hadúrhoz
HONVÉD! Férfi-homlokát
Rajongjuk, mint szép csodát.
Félisten Ő és fiatal,
Örökké élő diadal.
A mély, dacból szőtt ősi hit
Feszíti úgy hős karjait.
Szemében titkos szikra;
Hallgatag, igaz szittya.
Keletre csillagútakon
Járt csak szép álomlovakon.
. . . .És álmodott ezer éjjel
Kéklő hegyek ég-színével;
Dús erdők zúgó dalával,
Pihenő völgyek száz tavával.
– Aztán elrebbent az álom.
Elszállt száz színes szárnyon.
Nyomában nyíló valóság!
Erdély! Székelyek! Szabadság!
Ismét felért a nagy havasra,
A fenséges csíki magasra.
Szürke sisakját ott aranyozza
A ragyogó nap égi bronza.
És fenn, közel a Hadúrhoz;
Felkiált, mint égi tanúhoz:
„Uram! Jöjjön bár vihar,
Tomboló, egetrázó zivatar,
Törjön rám a pusztító pokol,
Nem mozdulok a keleti kapuból!
Ti, lesztek a tanúim szent magasok:
Szikrázó-szép, erdélyi havasok!”
FELÉBREDSZ egy szürke, csendes reggelen
és kimondhatatlan halálérzet száll le mel-
léd. Rászáll a bútorokra, az ágy szélére, felri-
adt lelkedre és szürke lesz még a legvörösebb
vágy is.
A FURCSA, bús, őszi reggelek
Valamit mindig rejtenek.
         Szürke szemükkel úgy figyelnek,
Mint a gyanakvó, sápadt betegek,
Ködsóhajukkal rámlehelnek
És lesik, amint beleremegek.
Falhoz lapulva futok előlük
Üres, fáradt utcákon át.
És úgy félek, . . . borzadok tőlük, Hogy egyszer rámkiált
A furcsa, szél-zilált
Ősz.
MEGINT az ősz fáj. Ez a furcsa, szürkesze-
mű, örökké-rám-figyelő ősz. – Én szeretem,
vagy ő engem? – Megint felszakadt bennem
ez a panaszos hang, mintha egymáshoz tartoz-
nánk, pedig nagyon félek tőle; érzem, mene-
külni kellene belőle sietve, hogy ne lássam ezt
a szorongó, dermedt világot, furcsa színeit,
ezer szépségét, hanem valami fényes, napsü-
tött tavaszt kellene keresni és édes, meleg illa-
tokat. – Én azonban csak maradok. – Sőt vá-
gyom utána és keresem, örökké keresem fá-
radt, üres utcákon át a tompa-szürke, ólmos,
figyelő szemét.
Tél felé
NAGY násza lesz a télnek;
Szent, titkos merénylet.
Dús virágok, karcsú jegenyék
Szították szemében a vágy tüzét.
Jégpalotája fény-díszben áll,
Szeretőre vár a Tél-király.
Mohó szemével szétkutat,
Felbontja a szűzi szirmokat.
A parázs-szép rózsát meglesi,
Amint épp a száját festi ki.
Közben a víg szélre rákacsint,
         Megérti tán a férficsínyt. –
S a zúgó, pajzán cimbora
Táncában lehull a színruha.
Csupasz karjait aztán kitárja
És ráfonja lassan a nagy Királyra.
Pehelytánc.
. . . . Remegő,
. . . . kicsi . . . . szép . . .
. . . . pihikék . . .
. . . . szállnak . . .
. . . . a ködből alá.
JÉGHIDEG ujjaikon csodaszép titkokat hoz-
nak az égből.
Ó, mi lenne, ha lelkem is ragyogó, szűzi fehérség takarná?
         Tán nem súgna többé sohasem az édes, földi
mesékről. –
Nem látnék csodaszínt, lobogó, édes szerelmet;
Tarkavirágú fáknak robbanó sziromragyogását,
Tovatűnő felhők örök sietését, tavasz-illatú
kertet.
És nem hallanám, jaj, az éjben sohasem a szí-
vem dobogását.
Itt, e szerelem völgyének ölén jégszívű embert
nem tűr meg a sors,
Hisz kutató szemeink hő vágya fellelni a sze-
retet teli-szép örömét;
Remegő karokkal csókra vágyik itt minden fű,
fa, bokor s
Nem lehet, hogy van olyan, aki megtagadja a
szerelem szent örökét.
         Még a jég-virág is csókra tárja ablakomon
kelyhét,
Ahogy letakar a csendbefúló este fekete-ko-
morrá
És én fellehelem lágyan dermedt-szép, üveg-
kék levelét,
Amíg
. . . . Remegő,
. . . . kicsi . . . . szép . . .
. . . . pihikék . . .
. . . . szállnak . . .
. . . . a ködből alá.
         „És mondották egymásnak:
KI hengeríti el nekünk a követ a sírbolt aj-
tajától?”
Szent Márk ev. 16. fejezet. (1-8).
Hogy a mélyből,
Sár-sötétből
Eget is
Élő kis
Kéket is lásson már fájó,
Égre váró, kékbe-vágyó,
Vak szemünk?
         És jaj, a roppant kőre
Két kezünk
Csak csonka, rokkant, dőre!
S zuhan, szakad egyre beljebb,
Szorít, fullaszt a vad lehellet;
Egymásba tépve, fogvacogva,
Őrjöngve, sírva, vagy kacagva
Mi csak állunk dermedt, félig-ébren
Duhaj, bűnös testünk sírgödrében.
         És a bűn szikla –
És szikla sziklát ér, úgy temet
Égi-szent, tiszta-szép
Testbezárt, lehulló lelkeket;
A felhő-fehéreket,
Tükrös-kék szemet
És a múló, messze hulló
Gyermek-szép éveket. –
És dől a kő.
Száz és száz hibánk
Súlya rogy le ránk –
És kiált és sikolt,
Kér s imád a szánk;
„Segíts!
Segítsd Uram a nagy követ,
Adj erőt, élő öklöket!
Jaj! Enyhítsd a kínt,
Támassz fel egyszer,
Csak egyszer még megínt,
Hogy a mélyből,
Sár-sötétből
Eget is
Élő kis
Kéket is lásson már fájó,
Égre váró, kékbe-vágyó,
Vak szemünk.
És felsírjuk Hozzád a
Fázós, kis, árva
Életünk!”
Külön dala van a láznak.
KÜLÖN dala van a láznak,
Amit orvosok magyaráznak,
Betegek magyaráznak,
Költők magyaráznak.
A színe százszín.
Megszépül benne a világ;
Jóságos, halvány-szép délibáb:
Virágok lánggal, aranyos napok,
Vakító házak, fényes ablakok.
Ködös körökből forró glóriák,
Mint a csillag-minta udvarán
szétfolyt ezüst-tinta sugarán
Lesurranó furcsa bolygó;
Vagy egy mindig bolygó,
Gomolygó, új világ:
Felvillanó másvilág.
Kitárul a szobám fala,
Lehull sápadt vakolata.
Lépcsős, hosszú utak nyílnak
És a képek, lázas-szépek,
Tárt szárnyakkal megindulnak:
Ismerősök jönnek egyre –
Arcok, percek, hangok, versek,
Képek, tájak, színek, árnyak;
Mint vándorok a ráradt hegyre.
         És mind míly szépek!
Jóságosak és szerények.
Megtisztultak, jót akarók,
Mint a kristály hótakarók;
Mint pelyhek hóhullása
Egy-egy percnek múlása.
A versek is régi versek,
Újak s játszi lángtekercsek.
Szerpentinek, völgyek, dombok;
Sohsem látott szín-korongok.
Ó, míly jó így lázban élni,
Vagy nem is élni, csak azt vélni.
Jó emberek másvilágán
Elmerülni a béke szárnyán.
Nem érezni, nem hallani,
Könyökölni, tolakodni,
Irígykedni, sírva futni,
Holtfáradtan összerogyni.
(Ó, mily jó is lázban élni,
Láz-világról elmesélni!)
Külön dala van a láznak,
Amit orvosok magyaráznak,
Betegek magyaráznak,
Költők magyaráznak.
VANNAK olyan napjaim, melyek öregebbé
tesznek, mint száz szenvedés, de ritkák,
mint a jelenések. Szörnyű igazságként előre
látom ilyenkor életem és érzékeim: ezenyi tű
hegye.
Késői ének
egy királylányhoz.
Kis Királylány!
AMÍG csak éltem mindig szerettem,
Daloltam, öleltem, nevettem;
Én voltam a csókok Dúl-királya,
A költő, koldús, örök árva.
Én, szerettem tisztán, hófehéren,
Vagy sírón kedves, lila-kéken,
De szerettem, jaj! Rejtve, bűnösen:
Tüzes-vér, mohó-szép vörösen.
Remegve, várón, fogvacogva,
Lázas karokkal vágyakozva.
         Jöttek lengő, ifjú lányok;
Csendes, szelíd férfi-álmok,
Aranyos, kis hímporosak,
Jólneveltek, illatosak,
Hideg-szépek szürke szemmel,
Enyhe, fáradt szerelemmel,
Számító, kis égrenézők,
Forrótestű, tüzes-szép nők.
         Jöttek mindig, jöttek egyre,
Rásimulva életemre.
Loptak rólam színt, szerelmet,
Rabolták a fejedelmet. –
És nem tudták a kis démoniak,
Hogy szíve is van a királyfinak!
Ők, csak a szemem lesték,
Vagy a szám keresték,
De a szívem sohsem kellett a sok igaz csókom
mellett.
. . .       És én futok lázas-árván,
Amíg jön egy kis királylány. –
Kinyújtja majd kezét felém
S fáradt, kérdőn megállok én.
Csend lesz akkor, néma, döbbent
És megszólal a szívem itt bent:
Kis Királylány!
Amíg csak éltem mindig szerettem,
Daloltam, öleltem, nevettem;
Én voltam a csókok Dúl-királya,
A költő, koldús, örök árva.
Én, szerettem tisztán, hófehéren,
Vagy sírón kedves, lila-kéken,
De szerettem, jaj! Rejtve, bűnösen:
Tüzes-vér, mohó-szép vörösen.
Remegve, várón, fogvacogva,
Lázas karokkal vágyakozva.
         Jöttek lengő, ifjú lányok;
Csendes, szelíd férfi-álmok,
Aranyos, kis hímporosak,
Jólneveltek, illatosak,
Hideg-szépek szürke szemmel,
Enyhe, fáradt szerelemmel,
Számító, kis égrenézők,
Forrótestű, tüzes-szép nők.
         Jöttek mindig, jöttek egyre,
Rásimulva életemre.
Loptak rólam színt, szerelmet,
Rabolták a fejedelmet. –
És nem tudták a kis démoniak,
Hogy szíve is van a királyfinak!
Ők, csak a szemem lesték,
Vagy a szám keresték,
De a szívem sohsem kellett a sok igaz csókom
mellett.
. . .       És én futok lázas-árván,
Amíg jön egy kis királylány. –
Kinyújtja majd kezét felém
S fáradt, kérdőn megállok én.
Csend lesz akkor, néma, döbbent
És megszólal a szívem itt bent:
Kis Királylány!
AMÍG csak éltem mindig szerettem,
Daloltam, öleltem, nevettem;
Én voltam a csókok Dúl-királya,
A költő, koldús, örök árva.
Én . . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . .
. . . . .
ÖRÖKKÉ önmagába visszatérő mese az én
mesém! Eddig mind királynőnek indult
még: mind hallgatta a furcsa, kis zenét idebent
és lázas szemekkel figyelt rám, ha elmondtam
a királyfi énekét. – Végül rájöttem, hogy ez
se királylány, egyik se . . . Hiába keresek, ku-
tatok utána, nem jutok el Hozzá soha; Nincs
királylány! Csak lengő, ifjú lányok, csendes,
szelíd férfiálmok, aranyos, kis hímporosak, jól-
neveltek, illatosak, hideg-szépek szürke szem-
mel, enyhe, fáradt szerelemmel, számító, kis
égrenézők, forrótestű, tüzes-szép nők. Végül rá-
jöttem, hogy ez se királylány, egyik se . . .
Hiába keresek, kutatok utána, nem jutok el
Hozzá soha. – Örökké önmagába visszatérő
mese az én mesém!
Magyar szívvel küldöm
Dr. HRUBY EDE főorvos úrnak.
Ahol én születtem.
AHOL én születtem, mások a magyarok,
Mások az esték,
És az esték csendjén nőtt ősi-szép dalok.
Elmondok most egyet,
Egy féltett esti kincst,
Amely csak néha-néha, ritka éjeken
Száll fel egy faluszéli, messzi éneken.
Köd előtte, köd utána,
Egy szarvas jár a mondákba,
Fehérszőrű csodaszarvas
S csodák nyílnak nyomába.
Köd előtte, köd utána,
Vadász űzi, nyila várja.
Fehérszőrű csodaszarvas;
öd előtte, köd bezárja.
Köd előtte, köd utána,
Csodaföld a szarvas tája.
Fehérszőrű csodaszarvast
Két királyfi ma is várja.
. . . És ahogy hullnak az évek, száz évek, ezer
évek;
A két királyfiból is százak nőnek, ezrek, királyi
nemzedékek.
Királyi nemzedékből egy ébredt világ.
Királyfiakból lobbant élő ifjúság!
A csodákból is modern; vágyak, remé-
nyek lettek.
Köd előttü, köd mögöttük, sohse teljesedtek.
Óriás ácsoknak dörgő robajában
Most is vajúdik egy messzi-szép világ
És a hulló napok felvert porában
Megvillannak az igaz glóriák.
Óh, Te szent tűz!: Égi béke lengő mécse –
Szórd már szerteszét szent fényedet,
Hogy az új világ, ha jön, majd megértse
A tiszta-kékű, széles, szép eget.
         A csodákból is modern csodák; vágyak s
remények lesznek,
Nap előttük, nap mögöttük, egyszer teljesed-
nek!
Ahol én születtem, mások a magyarok,
Ilyenek az esték,
És az esték csendjén nőtt ősi-szép dalok.

VERSEIM! Ragyogjátok el életem szép óráit
mindenütt, amerre jártok. Vigyétek lelkem
és szórjátok szét ifjú perceim a fáradt útakra,
hogy az én világom színein és ezer szépségén
induljanak el felém és szeressenek az emberek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Translate »