Transzillumináció – A szabadság szabályaiJáték-Napló-Játék
Most, hogy kitaláltam egy játékot magamnak az internetre, eszembe jutott egy régi, magányos játék. Akkor már nagyobb voltam és állandóan rajzoltam. Többek között, képregényeket is. Füzeteket rajzoltam tele, de mindig csak egy figurával, Én-nel. Magamban mormogtam hozzá a kalandos történeteket. A figura mindig egyforma volt. Egy hosszú hajú, földig érő szoknyás királylány. Általában háttal, vagy oldalról látszott. A királylányságát szintén csak tudni lehetett. Nem volt koronája.
Nyolc és hat évesek lehettünk, amikor a közös játékunkba bevontuk a szomszédék Katikáját. László Katalint. De jó lenne megtalálni! Egészen kicsi volt még, nagyon érzékeny, minden játékot valóságként élt át, a végén sírt. Mi is annak éltük át és csak azért nem sírtunk, mert az átélt viszontagságok ugyan nagyon kimerítettek bennünket, de a végén hősökké váltunk. Általában utaztunk, főleg tengeri utakat tettünk meg. Máskor meg háború volt. Két problémát kellett megoldanunk. Elsőre is sűrű bombázás közepette biztonságos helyre kellett vinnünk Katit. Mi a játékban is testvérek voltunk. Őt a szülei bízták ránk, mert fontos teendőik miatt nem tudtak rá vigyázni. Előfordult, hogy ő árva gyermek volt, akit én, mint férj és Györgyi, mint az én feleségem adoptált. Ez volt a ritkább. Mire a foteleken, ágyakon (melyek a lebombázott város maradványai voltak) majd újabb (természetesen a valóságban ugyanazokon) a foteleken és ágyakon (melyek a városon kívüli kiégett pusztaság volt) bevonszoltuk az asztal alá (ami egy biztonságos barlang természetes ürege volt) Kati már reszketett és zokogott a félelemtől. Amikor hosszas tanácskozás után Györgyi vagy én vállaltuk a vízszerzés rendkívül kockázatos feladatát, ő sírva kérte, hogy ne menjünk; pár napig még kibírjuk szomjan. A ránk bízott gyermek nem szenvedhetett hiányt semmiben, így végül egyikőnk nekivágott az útnak. Az indulás pillanatában a lövések felerősödtek, a becsapódások robaja közvetlen közelből hallatszott.
Egyik-másik játék végén a szomjúság és a bombázás miatti rekedtség miatt valóságosan is rosszul lettünk. A vízszerző már éppen elérte volna a működő csapot vagy kutat jelentő szobasarkot, amikor iszonyút dörrent, teste megrándult, biztosra vehető volt, hogy találat érte. Én a nyelvemmel csettintettem is, ha meghaltam. De a játék elején ez még nem volt lehetséges. Az asztal alatt gyanítottuk, hogy baj van. Tudtuk vissza kellett volna már érnie. Egy darabig azzal áltattuk magunkat, hogy talán a korsó nehéz, azért nem ért még ide. Az is lehet, hogy élelmet is szerez, vagy valami mással akar meglepni bennünket. De nem, ez nem lehet! Egész biztos, hogy baj érte! Talán csak megsebesült! Meg kell keresni és meg kell menteni! Elindulok hát, hogy visszahozzam őt. Kati a barlangban felhalmozott párnákba és pokrócokba rejti fejét, hogy ne is lásson, ne is halljon semmit. Az előbb már szépen berendezkedtünk. Menekülés közben a lakás összes párnáját a pokrócokból készített hátizsákba csomagoltuk. Még a kicsi is két, három ilyet cipelt a hátán. Ezek voltak a legszükségesebbek. Az út veszélyét még különösen fokozta, hogy a csomagokat nem lehetett stabilizálni, gyengék voltunk, és általában egy szakadék átugrása, vagy száguldó folyón átkelés közben dőltek szét. Bár a szakadék aljára sokszor nem ereszkedtünk le az elveszett tárgyakért, útközben pótoltuk a hiányt és mire célunkat elértük, sokszor kétszer annyi terhet cipeltünk, mint amivel elindultunk. Különösen akkor volt ez így, amikor lombos helyről lombtalan vagy köves helyről követlen felé tartottunk. Akkor ugyanis ezeket a természeti dolgokat is magunkkal kellett vinni. A menekülés reménye erőt adott, egy mázsát biztos megmozgattunk egy-egy délután. Nos, az otthonosan eltrancsírozott pokrócokból most meleg kuckót bástyáztam Kati köré… ki tudja visszatérünk-e valaha? Aztán nehézség nélkül, de az utolsó pillanatban megtaláltam a sebesültet, a nagyobb sebeket bekötöztem és a hátamra vettem. Sajnos többször leesett, amikor az ismét sűrűsödő lövések miatt fedezékbe rohantam vele. Baj nélkül elértünk a szőnyegig. Ha elértünk a másik szőnyeg széléig, akkor már rövid az út. Kimerülten zuhantunk be a barlangba. Kati a helyzet magaslatán volt. A halálosan fáradt, felnőtt barátját, ki tudja, hogy neki apát, anyát, nővért jelentettünk-e, játék közben alkalmazkodott ahhoz a viszonyhoz, amit mi állítottunk fel és a haldokló sebesültet kitartóan ápolta, táplálta, becézgette, egészen addig, míg a szülei a szemközti lakásból át nem jöttek, hogy hazavigyék vacsorázni és aludni.
A másik közös játékunknak is vagy az ő megjelenésük, vagy Kati elmenekülése jelezte a befejezést. Minden tenger, az ágyak; a hajók, messze vannak egymástól, a székek; sziklák, vagy zátonyok, sokszor rendkívül vérengző cápák. A játék kissé következetlen, illetve most úgy fogalmaznám, hogy van egy játékmester, aki akár önkényesen megváltoztathatja a cselekményt. Kati szóba sem jöhet. Hogy kettőnk közül melyik az, általában egész természetesen dől el. Aki az ágyon ülve, kissé lejjebb csúszik, felkiálthat, hogy mentsük meg, mert síkos a fedélzet és a cápák közé zuhan. Ezzel ő indította a játékot. A fordulatok mindig ugyanazok, de hogy ezek milyen ritmusban és milyen sorrendben fognak következni ez tőle függ. Lehetséges egy olyan kezdés is, hogy hármasban rajzolgatunk, vagy babákkal mormogunk, amikor valamelyikünk az ágy legtávolabbi sarkába kucorodik hirtelen és figyelmezteti a többieket, hogy cápát lát. És valóban! Éppen sikerült a másiknak Katit a hajó közepére rántani.
És volt még egy! A nagy egymást csiklandozásból fejlődhetett ez a kezdet. Györgyi már fuldoklott a nevetéstől, védekezni sem tudott…. Még egy pillanat és sírni kezd…. és akkor abbahagytam a csiklandozást és a hajóvá vált ágy széle felé löktem. Az első kis mozdulatra felneszelt és teljes erővel küzdeni kezdett. Tudta, hogy az élete a tét, mert ha leesik az ágyról, menthetetlenül felfalják a cápák. Kati egészen addig mellettem állt és Györgyit támadta, míg annak már fél teste a vízbe nem került. Akkor általában segítségért kiáltott, hogy valaki bele akarja taszítani ezt ismeretlen nőt a vízbe. Szerencsére a segítség nem késett. Két emberré váltam és ellökdöstem onnan saját magam, általában úgy, hogy a már ugyancsak felingerelt cápák közé zuhantam. (Akkor már láthatatlanul, személytelenül….) Hiszen én, a megmentő…… immár valóban én, teljesen kihúztam Györgyit a vízből. Bemutatkoztunk egymásnak. Rólunk-kettőnkről kiderült, hogy férjeink révén akár ismerhetnénk is egymást, hiszen mindketten ugyanott pilóták. Most is messzi úton vannak. Katiról kiderült, hogy elveszítette a szüleit, a hajóút során haltak meg és most gyámolításra szorul. Mi a kölcsönös szimpátia és a kislány elhagyatottsága miatt összefogtunk. Még aznap ugyanabba a kabinba költöztünk, ahol ezekkel a már említett univerzális pokrócokkal, párnákkal és ablakpárnákkal, néhány könnyebben mozdítható szőnyeg és lábtörlő segítségével a fél hajót, vagyis a kabint, elég zsúfoltan, de berendeztük.
És, hogy eddig nem volt elég a kaland, hát most jött a java!
Hajótörést szenvedtünk. A süllyedés képtelenül gyorsan ment végbe. Nem is tudtunk mindent összecsomagolni. Egy igen kicsiny csónakba ültünk be. Ez vagy egy karosszék volt, vagy egy szőnyeg. A karosszék bár gyakran felborult és újabb menekülésre kényszerített, mégis biztonságosabb volt. Tölcséres háttámlája, fából esztergált kartartója nem határolta körül pontosan az alakját, ezért nem is volt olyan félelmetes, ha valaki a képzeletbeli síkokon pár centivel átlógott. Nem úgy a szőnyeg esetében. Ez inkább tutaj –féle, és ha csak a ruhád csücske is a padló fölé, ne adj isten, hozzá ér, már halottnak vagy legalábbis súlyos sebesültnek tekintheted magad. Nagy szerencsénk volt, valahogy a legforróbb pillanatokban mindig feltalálta magát valaki. Ó, nagyon sokszor mentettük meg egymás életét. Szükség is volt erre az önzetlen, kölcsönös felelősségérzésre. A menekülés motívumai ugyanazok, mint a másik játéknál. Fegyverek, cápák, zátonyok, fedezékek. Tudtuk, hogy a tenger sós, de ez olyan valószínűtlen volt, hogy az ivóvíz kérdése minduntalan elfelejtődött. A vízszerzés problémája ugyanúgy kiindulópont volt, de a hangsúly áttevődött másra. Hol arra, hogy vízszerzés közben valakit a fulladás veszélye fenyegetett és ennek megoldása jelentette a játék csúcspontját, hol arra, hogy valami fontos tárgy esett a vízbe, amit feltétlenül vissza kellett szerezni, illetve pótolni.
Amikor ez a változat alakult ki, innen gyakran összekeveredett a két játék. A tárgyat, ha a tengeren (általában) nem lehetett megszerezni, kihagytuk a hajótörött hetek viszontagságait és a megmenekülést.
Egy háborúban álló országban folytattuk a játékot és egy eddig ismeretlen jóindulatú személynek elmeséltük, hogy mi történt a hajótörés után. Úgy emlékszem a tengeren soha nem volt a háború. A szárazföldön, a tárgyak beszerzése, nem változtatott a játék menetén.
Nagyon furcsa, hogy amíg a szoba minden berendezése könnyűszerrel azonosítható volt az éppen játszó természeti táj alkotóelemeivel, addig ezek a bizonyos batyuk, csak batyuságot jelentettek. Soha nem csomagoltunk el igazi ruhákat vagy edényeket stb. bár rendszeresen ezeket a tárgyakat cipeltük magunkkal. Ezt úgy értem, hogy egy bizonyos párna bár szimbolizálta, akár egyidejűleg a ruhát vagy élelmet, meg sem kíséreltük, hogy az öltözködés vagy evés mímelésére használjuk. Viszont ezek a batyuk soha nem jelentettek kincset, vagy valami olyan menteni valót, ami az út során az út megtételéhez ne lenne elengedhetetlen. Most hogy belegondolok, soha nem tettünk szemrehányást egymásnak a sok vagy fölösleges csomag miatt. De emlékszem arra is, hogy vittünk magunkkal ruhákat… nem tudom mi volt benne. Ha fellengzősen akarok fogalmazni, akkor azok a dolgok lehettek benne, ami nélkül felnőttnek lenni nem lehet, de mi még nem tudtuk mik azok. Talán a felnőttek gondterhelt arckifejezése vagy türelmetlensége, maga a felnőttség volt minden csomag.
Itt a szüleinkről csak annyit tennék hozzá, hogy ebből az egész korai gyermekségemből, egyetlen esetet sem tudok felidézni, hogy az alaposan feldúlt lakásért bármilyen feddésben részesültünk volna. Az hogy ezt a mondatot elkezdtem leírni, rögtön korrigálnom kell magam. Hiszen ez nem is volt korai gyermekség. Abban ugyan tévedtem, hogy hány éves voltam, mikor ez elkezdődött. Húgommal kétszemélyes játékként, ezek már léteztek, amikor én öt, hat éves lehettem. Ő két évvel fiatalabb nálam. Hogy meddig volt az a játék rendszeres, arra nem emlékszem pontosan. Talán valóban 9-10 éves koromig. De egészen bizonyos vagyok abban, hogy elvétve még 14-15 évesen is játszottunk. Akkor már ismét Katika nélkül, akik időközben a város távoli pontjára költöztek. Már középiskolás voltam, amikor egyszer találkoztam vele. Nagyon kedves fiatal lány lett belőle. Eszünkbe sem jutott, hogy bármit felelevenítsünk abból a két-három (talán több év) év minden délutáni közös játékából. Remélem nem is emlékszik az ő szorongattatott és kiszolgáltatott szerepére.
És a másik furcsaság, ami a szüleimről írtaknak pont az ellenkezője.
A gyermekkori anyám, bár nem szívesen idézem fel: egy nagyon sovány, nagyon sápadt arcú és rendkívül ingerlékeny nő. Nagyon furcsa, ahogy magamban változtatom a képét. Mintha ő is, én is kettéhasadt állapotban léteznénk abból a korból. Talán mégsem furcsa, hiszen amikor a rendetlenség miatt kiabált, ami miatt neki egy perc ideje sincs pihenni, mintha nem bennünket szidott volna! Nem most, ezt nem tudom megfejteni.
Pedig egyre inkább látom magam előtt az arcát, ahogy belép a szobába és látom, hogy már az ajtó előtt ideges volt a látványtól, ami napról-napra fogadja. És érzem azt a szorongást, ami nagyon intenzív volt a megérkezése előtti percekben. Tudtuk, hogy ideges lesz és kiabálni fog és mégis mindig az utolsó pillanatig játszottunk, amikor már késő volt a rendrakásba belekezdeni. A gyermekkorom megszakítás nélkül 14 éves koromig tart, amíg más városba nem kerültem. És valójában azon túl is mind a mai napig…. és nincs egyetlen egy játék sem, (amelyekről még írni fogok) amit ne ugyanúgy játszanék ma is. Néha a valóságban is előfordul, hogy Györgyivel egy pillanatig egyszerre vagyunk az önfeledtség azonos szakaszában. Játszani is szoktunk.
Az a kis csecsemő biztos nem én vagyok, aki egy kívülről sokszor látott, oly ismerős, fehér rácsos ablakú ház egyik szobájában nyöszörög. Mégis én láttam egész kicsinyen, hogy függönyöket rántanak szét és bántó fények zúdulnak be. Hogy vágyhat rá a csecsemő, hogy az ablakon keresztül a fény kezdetéig menjen, hogy ne rányissák, hanem ő lehessen az. Pár napos bölcsődei tartózkodás után megbetegedtem, hazavittek és nem kellett többet visszamenni. És volt óvoda is. Felnőtt voltam már, amikor valakit elkísértem a volt óvodámba, amiről nagyon kevés emlékem van. Ismeretlen óvónők között álldogáltam, várakoztam, amikor egy idősebb odajött hozzám, mondta a nevemet, hogy emlékszik rám. Lehet, hogy szerettek? Elég udvarias voltam, azt válaszoltam neki, hogy vannak kellemes emlékeim. Fekszem egy ágyikóban, körülöttem sok más gyerek, alszanak. Én még nem.
Bonyolult és vonzó történetek jelennek meg a rolón. Megbarnult, furcsa foltos, puha, csúnya len. Olyan vékonyra kopott, hogy a szövet pici lyukai között élesen sugárzik a nap. Attól függően, hogy odakint milyen idő van más is más dolgok történnek az ebédlőben. Mert a roló egy ebédlőt ábrázol. Sok-sok asztal és a gyerekek éppen ebédelnek. Csak egy kisfiú nem. Minduntalan felmászik a középső asztal tetejére, megnő, hirtelen nagyon furcsán mosolyog, hangosan kiabál mégsem hallani semmit. Furcsa, hogy az én fülemet mégis sérti a zaj. Úgy várom már, hogy lemásszon az asztalról. És tényleg a szél meglebbenti a függönyt, a kisfiú elmosolyodik, gyorsan lemászik. Egy rövid ideig mindenki eszeveszetten nyüzsög, aztán egészen kisimul az anyag, egy pillanat nyugalom és a kisfiú felkapaszkodik az asztalra. Milyen sokszor láttam ezt, még most félek, ha eszembe jut. Felmászott és lemászott egészen addig, míg el nem aludtam.
Nagymama kézen fogva vonszol maga után, mert nem ettem meg a főztjét. Húz felfelé a ház oldala mellett, szorosan, a keskeny betonjárdán, hogy visszavisz az óvodába. Ő soha többet nem főz rám, ha nekem az óvodai koszt jobban ízlik. A kerítésnél állva kiabált be a konyhára, az ismerős szakács néninek, hogy adjon egy tányér mákos tésztát. Még most is látom, ahogy felemelt tenyerén a tányért tartva szalad haza. Otthon odaparancsolt az asztal mellé, lássa hogy ízlik. Egy falatot nyeltem le és hányni kezdtem. Zokogtam és könyörögtem neki, hogy főzzön nekem, mert az a legjobb. Sokáig kellett sírdogálnom, de még aznap készített nekem olyan igazi, Ómika féle mákos tésztát. Talán nem is így volt? Mi van még? Néhány felejthetetlen kép! Akkor a város még nem betonbunkerek baráti közössége volt. A mi bérházunk jelképezte a város szélét. Balra egy lejtő, tetején iskola épül. Jobbra a kis rét. Korai emlékek ezek. Elvadult, gondozatlan, kistermetű gyümölcsfák, kicsike barkák, halmok, magas illatos fű. Messze mögötte, megnyugtatóan messze gyönyörű tájkép gyárakkal. A mama munkahelyéig el lehetett látni szép időben, vagy ……..az ember, hogy a kisvasút mögött az a ház, vagy másiknak a csücske….ott dolgozik anyuka. A kisvasút természetesen közelről nagy volt. Átvágtatott a város közepén, kétszer is volt állomás, mire a mostani megállójához ért. Aztán nagyon bölcsen kiebrudalták a városból, hiszen, hogy is nézett az ott ki? Aztán fölöslegessé is vált, mert a Balaton felé megszüntették a vasúti közlekedést. Ez is a legrégibb és legszebb emlékeim egyike. A vonat nagyon lassan belefúródik a balatoni hegyek közepébe. Hát persze busszal gyorsabb, zsúfoltabb, izzasztóbb. Keserű izzadtságba mossák le a testüket.
Tegnap éjjel nem tudtam elaludni. Felzaklattam magam az emlékezéssel. Pedig eddig még semmi olyat nem hívtam elő, ami bármikor ne juthatna eszembe. Milyen szigorú is vagyok magamhoz. Nem tudok szabadulni egy képtől. Biztosan elfelejtettem valami fontosat. Egyikőnk egy szőnyegre ült, a másik meg húzkodta fel-alá a lakásban. Úgy mint kutya, vagy ló. Nagyon sokszor ültünk egymás hátára is. A játék olyan élvezetes volt, hogy zsebkendőkkel több réteg zoknit kötöztem a két térdemre és a tenyeremre, hogy tovább bírjam a vágtatást. Ez később a játékot megelőző szertartássá vált. Györgyi a kantáromnál fogva, ami anyu egyik öve volt, a patkolókovácshoz vezetett, hogy a tönkrement régi patkómat kicseréltesse. Az övről is pár szót. Anyu bár kedvelte a szép ruhákat, soha nem fordított gondot az öltözködésre. Eleinte azért nem, mert két kisgyermeke mellett nem izgatta, aztán meg anyagi okokra hivatkozott.
Ez az öv is egy régen nem használatos estélyi ruha tartozéka volt. Fekete lakkbőr, derékra szabott hosszal, gyönyörűen kidolgozott markazit csattal. Ahogy ez a ló kantárja volt, ha mint távoli gazdag rokon látogattam meg a húgomat, jelképezte a számunkra ismeretlen gazdagságot.
A távoli rokon vagy ismerős érkezése, bár sok fordulattal kecsegtetett mégsem volt gyakori játékunk.
Történt egy s más, ami táplálhatta ellenérzéseinket a gazdag látogatók felé. Az első gazdag ember, akivel találkoztam, Pityu bácsi volt, apu testvére.
A szüleim soha nem viselkedtek vele ellenségesen és nagyon ritkán beszéltek róla rosszat. Mégis összeállt egy kép.
Pityu bácsi azért olyan kövér, mert nagyon sok pénze van és egész nap eszik. Ez később kiegészült azzal, hogy nyugi-gumi cukorkát eszik. Mi szerettük a vendégeket, hiszen ez közönséget biztosított. Általában hoztak is finomságokat, amíg kicsik voltunk. Ő titokzatos mosollyal félrehúzott bennünket és egy-egy csomag nyugi-gumi cukorkát nyomott a kezünkbe. Addig még soha nem ettünk. Azóta sem. A meglepetésünket úgy könyvelhette el, hogy ezek szegények még, cukrot sem kapnak soha, ha azt sem tudják milyen. Csók Pityu! Ómika tartásához jó fiú módján havi 500 Ft-tal járult hozzá. Sokszor elfelejtette feladni. A nyugtára mindig csak ezt a két szót írta. Levelet soha nem küldött.
Kiskorában cserkész volt. Karádi összes számát begyűjtötte kazettákra, mielőtt még Mo-ot elöntötte volna a nosztalgia hullám. Azért később biztos a lemezeket is megvette.
Ómika két történetet őrizgetett róla, adalékul jelleméhez, ami már kora gyermekkorában megmutatkozott. Édesapát két évig szoptatta. Öcsémmel is ezt tette volna. Két hónapos volt a kisfiú, mikor egy fél napra magára kellett hagynia. A szomszédasszonyt kérte meg, hogy vigyázzon rá és cumisüvegből próbálja megetetni. Az asszonyságkísérletező kedvében lehetett, mert amikor a kisbaba nem akarta elfogadni a cuclit, saját ebédjével kínálta meg. Jó kis paprikás krumplit csócsált neki. Egy darabot a szájába tett jó megrágta, megpuhította, aztán a kisgyermeknek adta. Annak meg úgy ízlett ez az ebéd, hogy életében többet nem ivott tejet.
A másik történet ugyan Pityu bácsi gyermeki csalafintaságát volt hivatva illusztrálni, mégis inkább Ómikáról ad képet.
Apró gyermekek voltunk, amikor erről mesélt. Megelégedett a cowboy filmbe illő ártatlan csattanóval.
Az események a tyúkól körül bonyolódtak.
Nagymama, akkor még fiatalasszonyként indult, hogy összeszedje a tojásokat. Két éves Pityukája, a szoknyája körül botorkált. Nyári kora délelőtt volt. A kisvárosi állomáson volt vasutas a férje. Mint néhol még most is, az állomásépület a lakásuk volt. A baromfiudvar egyik végén a sínpár volta a határ, másik oldalán a veteményes. A ház falának támaszkodott a tyúkól. Én még soha nem láttam olyan otthonos tyúkólat, talán még lakást sem, mint amilyennek azt, az ő elbeszélése alapján képzelem. Azóta is, ha szépen rendben tartott háztájról mesélnek, nem egy fehérre meszelt beton kockát látok magam előtt, hanem tornyos házikókat. Gondos ácsmunka volt. Az ól deszkái hézag nélkül illeszkedtek egymáshoz, sátortetős fedelén talán még cserép is volt. Szellőzését, szív alakú tenyérnyi lyukak biztosították. A szívecskéket a gondos mester pirossal kontúrozta, amit minden tavasszal újra megfestett. Két szárnyas ajtaja tajtékos hullámot formázott becsukva.
Hát ide indult, kosárkáját friss tojással megszedni a nagyanyám. Kissé lehajtott fejjel állva is elfért. A tyúkok még szundikáltak léceiken.
A kisfiú elunta odakint a kavicsokat, inkább az ajtót nyikorgatta. Be is csukta szépen, még a reteszt is a helyére ügyeskedte. Aztán mikor szegény anyja ki akart jönni, hiába magyarázta neki, hogy amit betolt azt húzza ki, arra már nem futotta az értelméből.
Ahogy egyre melegebb lett, úgy kívánkozott ki ő is, meg a tyúkok is.
A nagy tollas kavarodásban, levett magáról egy-egy ruhadarabot. Eleinte egy kis szívem kicsücsörítve biztatta a fiát mentené ki innen. Az inkább az udvar más tájaira totyogott. Talán el is ájult, amikor léptek zaja, visszaadta az erejét, kiáltozott, hogy jöjjön közelebb az a jótét lélek, akit erre vezérelt az Isten, szabadítsa ki ót az ólból.
És itt kerek-perec vége lett a történetnek. Ha nagyon győzködtük, még kibökte, hogy a postás járt arra, az húzta ki a reteszt.
Ómikát mindig csak felöltözve láttuk, vagy vastag rózsaszín flanel alsóneműben. Nem hiszem, hogy szemérmeskedett volna előttünk, inkább korábban kelt, feküdt, nem láttuk öltözködni.
Faggattuk, hogy mit szólt a postás amikor ő meztelenül felbukkant a szívecskék között. Azt mondta, hogy gyorsan felöltözött amíg a postás a retesszel babrált. Akárhogy erőlködöm én mindig csak egy érett asszonynak látom őt. Édesanyám anyja ősz, kontyba csavart hajával sötét ruháival, sokkal inkább nagymamaszerű volt.
A babákról feltétlenül írni kell.
Amikor eszembe jutottak, csodálkoztam, hogy nem velük kezdtem. Hiszen ők még ma is élnek. Valóságosan is szekrények alján, dobozokba zsúfolva, vagy más házak padlásán, még ha szemétként elásva is valahol. És még valóságosabban is élnek, hiszen mi lettünk ők és betöltöttük az akkor vágyott helyeket.
Zsuzsi és Négerke tolakszik az előtérbe, pedig talán velük volt a legkevésbé bensőséges kapcsolatom. Nagyon is önálló egyéniségük volt, sorsukba nem tudtam beleszólni, még jó tanácsot sem fogadtak el.
Zsuzsi babánál ezt jobban megértem. Bocsánat, de már a szeme is oly közönséges volt. Ha voltak is izgalmas mélységek a lelkében, soha nem tudhattam meg. Négyszemközt, inkább hajlamos lett volna kitárulkozni, de akár a véletlen, akár én rendeztem úgy, a meghitt pillanatokban rögtön megjelent egy másik baba. Egy színesebb, elsodróbb egyéniség, aki a gátlásait, ha voltak is, jobban titkolta, mint ő.
Zsuzsi kifejezetten csúnya baba volt. Nyilván szépnek akarták készíteni, látszott az igyekezet, ahogy pufók arcocskáját, testét formálták. Valahogy mégis otrombára sikeredett. Tömzsi formáját törékeny, barnás színű gumiból csinálták. Ostoba tekintetű szeme kifejezéstelen volt. Vastag gumiszálú, majdnem egyenes hajában a szalag is gumiból volt. Csúnyán és összefüggéstelenül beszélt. Állandóan ellenkezett, de azt sem következetesen. Ha látta, hogy nem adom be a derekam, egyszerűen nem szólt többet. Amikor eltört a karja és kórházba került, egészen megváltozott. Még félszegebb lett, utána már csak elvétve találkoztunk. Vele kapcsolatban olyan érzésem volt, hogy kölcsönösen jobban kellett volna közelednünk egymáshoz.
Talán meg tudtam volna szeretni.
Négerke. Igazi hölgy. Ha voltak is problémái, nem tartozott ránk.
Nem tudom volt-e igazi barátja, én nem ismertem, ha volt is. Mindenkihez volt pár kedves szava, udvarias volt, de nagyon határozott. A jelenléte soha nem volt terhes, ez talán annak köszönhető, hogy egy picit mindig előbb hagyott magamra, mint én elfáradtam volna. Így ha ismét eljött, nagyon örültem neki. A többi babákkal való kapcsolata kifejezetten tartózkodó volt. Ha ritkán elengedte magát, akkor sem vált bizalmaskodóvá. Nagyon szép volt, filigrán, az öltözködésére mindig ügyelt. Figyelmesen és megértően nézett mindenkire. Soha nem tudtam megállapítani kit szeret és kit nem.
És Bessi, nem így írják, de feltétlenül így ejtik. Bessi következne, de mert ő a legfontosabb, mégis a többiek megelőzik.
Azért a születéséről előlegbe pár szót.
Édesapám egy megyei vállalatnál volt igazgató. Gépkocsivezetőjével jó barátságban volt. A viszonyukról bővebbet nem tudok mondani. Ha feltesszük, hogy bizonyos tulajdonságaimat génjeiben örökítve, miatta szenvedem, akkor hihetőnek tűnik, hogy azzal ő is kompenzált, amikor neki alárendelt személyek iránt, épphogy ezt ne éreztesse, eltúlzottan barátságos volt. Makacs törekvés és egyben viszolygás van bennem, a nálam nyilvánvalóan alacsonyabb szinten álló emberek felé. Az alacsonyabb az intelligenciájukra, műveltségükre vonatkozik. Mégis meg kell itt említeni a sznobságomat, mert ezek az emberek végül mégis sokszor azért utasítottak el, mert egész egyszerűen társadalmi helyzetük szégyenkezést váltott ki bennem. Az utolsó akadályt nem vittem át. Nyilvánvaló többek, azért maradhattak a kegyeimben, illetve végleges elutasításban nem volt részük, mert szemben a fentiekkel, ha nem is a lelkükben, de a „hatalmukkal” ígéretesek voltak számomra. Csak azért nem vagyok hajlandó ezt a hibámat visszataszítónak gondolni, mert legalábbis a mai napig, ezzel a magamról alkotott véleményemmel, a cselekvéseim mégis csak érdekmentesek maradtak. Tehát bűnömül csak annyi róható fel, hogy elfogadni, minden szeretetet el tudok, vállalni és védelmezni, az én hibámból, sokszor nem sikerül. Tehát a sofőr! Aki egyszer csak megnősült, szép és kedves nőt vett feleségül. Első gyermekük nyitott gerinccel született és sokáig életben maradt. Több évvel halála után mertek vállalkozni újabb gyermek világrahozatalára. Ezt a boldogtalan asszonyt hívták Icának, akinek a boldogtalanságát nem is ismertük. A kicsi gyerek párnákkal feltámasztva gügyögött és húslevest evett, mikor mi arra jártunk.
Nem tudok mást elképzelni, mint hogy életünkben először hallottuk azt a nevet, hogy Ica. Talán emiatt történt, hogy azontúl Ágikám, Györgyikém, komámasszony vagy bármi más helyett, kölcsönösen Icámnak szólítottuk egymást.
- Csing, csing….csíííng.
- Icám! Itthon vagy?
- Jövök már! Éppen csomagoltam?
- Csak nem a Bessi?
- De, de igen! Megint egy főszerepet kapott, külföldre kell utaznia!
- Itthon van?
- Leszaladt a fodrászhoz, mindjárt jön.
- A férjed?
- Talán egy hét múlva haza tud jönni!
- Tied?
- Én is kb. akkorra várom.
Hát így szokott kezdődni! Anyagi gondok nincsenek a két családban. Egy nagy ház, valószínűleg kétlakásos társasház lehet, lakói vagyunk. Mindkettőnk férje pilóta, vagy valami utazó állású, néha az is előfordul, hogy valamelyik már nem él. Esetleg mind a kettő! Semmi mást nem lehet róluk tudni! Talán még azt, hogy szerelmük, hűségük töretlen. Bessi vagy az én lányom, vagy Györgyié. Nagyon szép, legalább ötven centis baba. Szőke fürtök, barna szem. Nagymama vette! Egy ABC-ben. Akkoriban kezdtek divatba jönni az ABC áruházak. Az árubőség és a választék a nevetségességig nagy volt. Az óriási hajas babák a rekeszek és a háztartási gépezetek között mosolyogtak. Rám is rám mosolygott egy. A makacsságom illusztrálására mondom! Ómika özvegyi, nagyon kis összegű nyugdíjat kapott. Az volt az ő zsebpénze. A háztartásra, egyéb dolgokra, mert ő volt otthon egész nap megkapta a beszerzendők listáját és a rávalót. Mondanom sem kell, hogy ötven fillért nem költött magára, mindent az unokái kaptak. Nos, egy gondok súlya alatt roskadozó felnőtt ma is azt mondaná erre, könnyen adja, azt is mi keressük meg. Ha ragaszkodunk a merev gazdasági törvényekhez, az élet kemény realitásaihoz, akkor ez nyilván így is van. De nem ragaszkodunk!! Ezért aztán a nagymamákat jobban szeretik a kisgyerekek, mint a szüleiket. Nem is nagy ajándék ez ahhoz képest, hogy akkor kell meghalniuk, amikor az első igazi szerelmüket élik át az unokák. Úgy értem, hogy a nagymamájukba szerelmesek.
Öt, hat órán keresztül folytattam a hadviselést. Ebbe a rövid időbe sűrítettem össze, minden hódító háború összes diplomáciáját, agresszióját, zsarolását, taktikáját és stratégiáját.
Már túl voltunk azon, hogy nagymama felmegy a kétemeletes házunk ötödik emeletére és onnan dobja le magát és akkor majd megtudjuk, hogy ki volt ő, akkor majd kikaparnánk. Hiszen bármit tesz, az nem jó, mert ha a lelkét kiteszi, minekünk már akkor sem kell, mert nem való ő már semmire, tényleg legjobb lesz, ha elpatkol.
Az én fejem is visszaváltozott a vörös ordítozásból a hamvas rózsaszín pofikává, csak a könnyek csurogtak megállíthatatlanul a gyönyörű kék szememből.
És én is beláttam, hogy legjobb lesz, ha meghalok, mert akkor legalább nem fogok vágyakozni erre a babára, és akkor majd nem kell már rám költeni a pénzüket. Én öt éves lehettem, Ómika 60.
Bessi színésznő volt. Amatőr, ha úgy tetszik. Nagyon fiatal volt még és felfedezték. Az első szerepe után sem volt kérdéses, hogy mi lesz tovább. Kapta az újabb szerepeket vagy gazdag barátai tartották el. Néha, ha nagyon haragudtunk rá, mert már túl jól ment a dolga, akkor rettenetes dolgok is történtek vele. Volt úgy, hogy egy délután alatt 10, 15 szeretőt is elnyűtt, illetve mire bealkonyult, azok nyűtték el őt olyannyira, hogy járni is alig tudott. A bőre megráncosodott, a haja zsírosan lógott, szemei bedagadtak a sötét karikák közé….aztán, valamelyik – aki nem is volt gazdag, egy strici volt, belőle akart pénzt kihúzni, de ő szerette, és nem vette észre az aljasságát – megverte, agyonverte. Bessi egy szál ruhában, nagybetegen tért vissza a szülői házba, ahol én vagy Ica néni mindig megbocsátóan ápolni kezdtük. Aztán persze ott folytatta, illetve kezdte elölről, ahol abbahagyta. A szomszédok rossz nyelvével mi nem törődtünk, mert a lány végül is világhírű volt és gazdag, a tehetsége minden megpróbáltatás ellenére töretlen.
Bessi még nem volt, amikor volt a két testvér baba; a barna hajú Györgyié, a szőke hajú az enyém. Amikor megkaptuk őket, gyönyörű fejükre hosszú, hamis haj, vagyis hát műanyag copfok voltak erősítve.
Ez a hajzat elég rövid ideig bírta a megpróbáltatásokat. Babaklinikára kerültek és igazi hajból modern, apród frizurát kaptak. Természetesen a babázás 10, 11 éves korunkig tarthatott és a babák elég hamar stabilizálódtak, tehát párhuzamos évekig éltek egymás mellett. Mindegyikük külön darabban játszott és a váltás egy pillanat alatt végbe is ment. Ez a két baba semmiféle viszonyban nem volt velünk, ők ketten mi voltunk, egy majdani felnőtt létben. Vagyis nem igaz. A mi akkori korunkban éltek ők, csak más külsővel, felnőtt külsővel és más lehetőségekkel.
Békuci, kezét-lábát felhúzásra mozgató, síró kis csecsemő babám akkoriban született, és míg élt, pátyolgatott egyetlen gyermekem maradt. Sőt, ő megismételte magát, mert egy óvatlan pillanatban eltörött. Ugyanis már csecsemő korában fel akartam készíteni az artista pálya nehézségeire. Egy edzés során, mikor több méter magasban gyönyörű szaltók sorozatát végezte, szerencsétlenül számította ki a teret és nem a kezembe ugrott, hanem egy elfűrészelt fatörzsre zuhant. Súlyos koponyatörést szenvedett és meg is vakult. Soha többet nem tudtam ránézni. Papírcsipke díszű bölcsőjében temettem el, de nem tudtam meglenni nélküle. Azt hiszem hetekig búskomor voltam, minden éjszakát átsírtam érte. Szegény édesanyám, nem nézhette tovább szenvedéseimet és egy nap hozott egy új Békucit. Rövidesen, teljes értékűen betöltötte az előző helyét, a halál elfelejtődött és az is, hogy volt valaha egy előző Békuci. Más volt a kis pofikája, de én őt láttam az igazinak, így aztán mind a mai napig egy Békuci arcot őrzök.
Még most is meghatódom, ha felidézem hogyan nyekerget és mozgatta össze-vissza a kezeit-lábait. Azóta sem láttam ilyen ügyes szerkezetű babácskát.
Lehet, hogy, azért merültem el Békuciba, mert a másik két babának nem jut eszembe a neve. Bocsánat, most hogy leírtam, tudom, hogy hívták őket és csak azt nem értem, hogy az előbbi jellemzésük közben miért nem jutott eszembe. Természetesen Áginak és Györgyinek hívták. Azt hiszem legszebb ajándéknak nevezhetem, azok között, amiket a szüleimtől kaptam.
Anyu már októberben készülődhetett arra a karácsonyra, két nagy dobozt szerzett, amelyek teteje felcsapva kétfelé nyílt. Gondosan bélelte, bútorvászonnal kárpitozta őket, éleiket sodrott színes selyemzsinórral díszítette. Emlékszem belül puha selyemből volt a bélés. Ebbe fektette a két babát, melléjük nagyon-nagyon sok, maga szabta-varrta ruhácskát, egy egész kelengyét tett. A dobozok titokzatosan félig kinyitva, kicsit feltámasztva feküdtek a fa alatt.
Fenekes! Ha az ágy a falu, és rajta a párnák a faluszéli dombok, lombok, akkor Fenekes a falu legutolsó házában lakott. Rendkívül elhagyatott volt, amolyan falubolondja. Kissárgán kívül, aki néha egy másik játékból átlátogatott hozzá, senki sem szerette. Ujjnyi gumibaba volt, a törzséhez képest nagyon rövid lábakkal és igen nagy, csúcsos fenékkel. Volt valami rejtett tehetsége, sokat sírt, de nem veszítette el az életbe vetett bizalmát. Néha két másik, csinosabb gumibaba is meglátogatta. Azon kívül, hogy a csúfolódások ellen meg kellett védeni, sok más szerepe nem volt. Néha segített Kissárgának a pléh vacakot vízre bocsátani.
Virgonc egy fehér maci szintén beszélgetett vele néha. Virgonc egyszer elveszett és nem is lehetett pótolni. Filigrán termetű, ezüstös medve volt, bájos, bohóc arckifejezéssel.
Éveken keresztül nosztalgiával emlegettük. Középiskolás voltam, amikor a hegyre vezető 27-es busz egyik ülésén megláttuk Virgoncot vagy tökéletes mását. Habozás nélkül eltettük.
A játék, amiben Kissárga volt a főszereplő, főjátékká vált, évekig tartott, és szintén egy dobozból eredt.
Különböző társasjátékok gyűjtődoboza volt ez. Sakk, malom, ki nevet a végén. Mindenféle bábuk, kockák, lapocskák, dominók, számfeliratos korongok. Semmiféle ambíciónk nem volt a társasjátékok iránt sem akkor, sem később. Emlékszem a későbbi játékok, Gazdálkodj okosan, kártyák stb. is, a saját játékunk kellékeivé váltak.
Sakk
A fekete futó, vagy a király volt az apa. A fehér futó az anya, vagy a csábító szerető. Néha a fekete futó volt a szerető, de akkor az apa ártatlanul keveredett bűnbe, ezt mutatta, hogy fehér futó volt. Általában halálos tragédiák történtek, a sakkfigurák szívesen és gyorsan öltöttek gyászt. A királynők pedagógusok vagy ismerősök voltak. A lovak, lovak. A bástyák szeretetreméltó személyek. A parasztok, a falu népe, közönséges alakok, meg sem lehetett különböztetni őket egymástól. Valószínűleg azért játszódott faluban a történet, hogy a parasztok beilleszthetők legyenek. Nekünk ez olyan természetellenes volt, hogy vidéki nagyszülők meglátogatása volt az ürügy. A kőszegi gyermeküdültetésünk után, elfogadható volt, hogy Kissárgáék csak üdülnek, mégis iskolába járnak.
Akkoriban kezdhettem iskolába járni, mert kiemelkedő helyet foglalt el a játékokban. Ki tudja mi az ok, amely a gyermeki képzeletet beindítja és bonyolult történetek alapjává válik. Vajon megcsalta-e 25 éven át egyik a másikat! Ha a játékra gondolok, igen, de ezt csak mi tudhatjuk, egymás elől elrejtették. Most jut eszembe, ugyan megkérdezni nem akarom a szüleimet, de vajon miért játszottunk mi állandóan megcsalt anyát, aki ráadásul ebbe bele is hal. Sőt felváltva hol apát, hol anyát! És a királynő figurák nem kaptak szerepet!
A Ki nevet a végén figurái voltak a gyerekek, igen nagy számban. A pirosak és a sárgák a lányok, a kékek, zöldek, lilák a fiúk. Kissárga kétharmadára esztergálódott a többiek méretének, így azonnal kiemelkedő szerepet kapott. Ő lett, a mindenkori ÉN, aki egyben a MI, hiszen akkor még elválaszthatatlanok voltunk Györgyivel. Egyéniség, személyiség, akinek cselekedeteit közösen határoztuk el.
Valamiért, ezen a ponton, a gyerekkori játékok leírása átváltott az akkori, 27 éves kori szorongásaim fejtegetésébe. Néhány nyakatekert gondolatot itt hagytam belőle.
A halandóságomon kívül, a második legkavaróbb tényezőnek azt tartottam, hogy nem vagyok világszépe. Az, hogy még csak szép sem, ehhez képest nem olyan bosszantó. Mind a mai napig, sőt egyre inkább reménykedem, akarom, hogy jöjjön egy manó és kérdezés nélkül teljesíti azokat a kívánságaimat, amiket biztos mindenki kívánna, de én nagyon. Nem szoktam azért elvonulni, se valóságosan, sem szimbolikusan, hogy ábrándozzam. Ez az utolsó mondat nem teljesen igaz. De az nagyon jó, ha képzeletben sem testi, sem anyagi korlátaim nincsenek. A testi alatt minden képességemet értem. „Álmomban” minden nyelven tudok és olyan vagyok, mint egy kétlábú lexikon. Sport, autóvezetés stb-ről nem is beszélve. Az a furcsa, hogy soha nem akartam megtanulni vitorlázni vagy vezetni, ezek a dolgok valószínűleg nem is igényelnek túl sok energiát.
Természetes ez azt is jelenti, hogy nem akarok sehová elmenni. Illetve nagyon akarok és mindenhová, de azért, hogy ott maradjak, hátha ott jobb.
Attól félek, hogy nem érzékelem a fokozatok közötti különbségeket. Létezik a rossz, ami van, a jó, ami lehetetlen és a kicsit jobb nem érdekel.
Kezdenek meggyőzni arról, (emberek és viszonyok akaratlanul) hogy a kicsit jobb, olyan élmény, ha az én erőfeszítésem eredménye, hogy szinte jó, de nem tudom még átérezni. A még az lehet, hogy már. Jó pár évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy természetesen vannak lépcsőfokok, de a tehetségemmel kettesével – hármasával veszem őket és áldásos működésem az emberiség javát is szolgálja. Nagyon szeretem az olyan embereket, akik ezt gondolják magukról és el is hiszem nekik, hogy így van. Most eszembe jutott, hogy a halandóság szót is leírtam. Lehet, hogy számtalan elkeseredéseimben, azért nem lettem mégsem öngyilkos, mert azt várom, hogy kiderüljön a halhatatlanságom. De talán tudom, mi lehet ennek az oka. A legbénítóbb érzés, amit valaha is éreztem. Félni úgy a haláltól, hogy az ember rendszeresen meg akar halni.
Vagy fordítva, hogy a legnyomasztóbb, halált akaróbb pillanatban a halhatatlanság lehetőségére gondolni.
38 fok fölött láz, hisztérikus sírást vált ki belőlem, hogy meghalok. Most ezt az állandósuló köhögésem készteti. (Még nem valóságosan sírok, de gondolok rá!) Gyermekkoromban jó darabig miniszter akartam lenni. Nagyon okos voltam. Most nem tudom, milyen vagyok. Az okosság nem hiszem, hogy elmúlik. De a magatartás, érzelmek, gátlások, szóval valami rossz, valami nagyon szubjektív és gennyes, ja igen az „én” elleplezi, eldugja, megfojtja, vagy lehet hogy megszünteti?
Soha még ennyire rossznak (még ez a legtalálóbb szó), nem tartottam magam, mint mostanában.
Azt hiszem, hogy mindent ki akartam próbálni, mindent meg akartam tudni. Akartam lenni érinthetetlen és kurva. Okos és oktalan. Szent és lotyó. A teremet és az időmet, és az álmaimat strukturáltam, hogy minden beleférjen.
Arany Nap
Szédületes történet egy táncosnőről és a szerelméről, akiről az hiszi, hogy ő az igazi. És akkor jön egy idegen…..
A történet további szereplői a húga, az apja és az anyja, kollégiumi társai. Ő maga kollégista korában. Fiatalkori csábítója, egy vén kecske, aki miatt hosszú évekre megutálta a férfiakat. Első szeretője, csak futólag. Valakik, akikkel egyszer együtt volt egy házibuliban, később külföldön találkozik velük egy kaszinóban és a tengerparton. Nagyon szép lányok és fiúk, akik közök programokat csinálnak. A két kollégiumi nevelő, akik csak akkor nem büntetik meg, amikor „bűnt” követ el. A cirkuszi tánckar vezetője, aki a húgát hívja a girl-ök közé. Egymás aktját rajzoló lányok. Egy műv.történész, akinél külföldi látogatók vannak és franciául dumálnak egy vén nő festményeiről.
27 éves leszek egy hónapon belül. A napokban megbizonyosodtam, hogy én soha nem leszek gazdag. Még tegnapig hittem, hogy valami képregény csoda történik velem. Elég sokáig hittem. Ma már az álmodozások birodalmából az álmok birodalmába került a pénz. Azt is megértettem, hogy van egy út, amire nem léptem rá és többé nem is léphetek rá.
Nem leszek amerikai módra sikeres és ünnepelt. Magyar módra sem. Egyikre sem törekedtem. Az amerikaiassal csodára vártam. A magyaros nem kellett. A magyaros ma sem kell.
Ez nem lesz egy regény, nincsenek előre kitalált fordulatok és izgalmak az olvasó szórakoztatására. És nem lesz önéletrajz sem, mert még vannak a mélyben titkok, amiket nem kell leírni. De van, amit igen. Néhány kérdést. Egy kicsit sci-fi lesz. 100%-an realista sci-fi, arról hogy hol éltem 27 évig. Az apropó egy kézzel fogható, már nem misztikus tény egy mondatban leírható.
Három hónapja a filmgyárban vagyok vágói munkakörben, alapfizetésem 3500 forint. Még csak másodikán a fizetés napján voltam bent. Fél éve vágok egy főiskolás diplomafilmet egész napokon át, ingyen. Hát itt kezdődik és itt a vége.
