Transzillumináció – A szabadság szabályai Ostoros Ágnes – Fájth Ágnes A megfejtett álom „Mély kútba tekintek Aranyszálat szakítok Benne látom testvérkémet Bíborba, bársonyba, gyöngyös koszorúba” Ugyanazt nézzük, de mind mást látunk Feljegyzések egy hajdani, s majdani királynő naplójából Elhasználódott, de hűséges rémálmaim és inaszakadt verseim kazla Hűséges álmaim szétdőlt kazlából egyik-másik még visszatér. Elveszett gyerekszobámba bekísér. Ott az élőnek látszó holtak szólongatnak úgy, mint akik azóta is vannak, hogy egyszer voltak. A halál vize görgeti, szétteríti, süllyeszti, felmeríti, gömbölyíti, válogatja hordalékát. A felszínen lebegnek a könnyűek, az örökök. A szabadság, a magány. Már rég, ránk szakadt volna az ég, ha sátorrá nem ringatná fölénk, felhőkbe nyúló, fáradhatatlan karral, lobogó ruhaujjába rejtett szárnnyal, egy áldozati angyal.
Gellért hegy Királynő a sötétben Ezt az álmot húszéves koromban álmodtam... - minden éjjel. Én vagyok a mozdonyvezető és száguldok a vonatommal. Későn veszem észre a sínen álló, nevető fiút, már nem tudok fékezni. Ezer véres cafattá tépem szét. Amikor nem bírtam már többször elviselni, először orvoshoz mentem, aztán felmondtam a munkahelyemen. Végül, úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, nem vezetem többé a vonatom, csak lekésem, elkerülöm, elszalasztom, vagy elengedem. Hegyre fel, hegyről le, kocogok körbe-körbe, és énem-bent kocognak a szavak. De a hídon megállok, amíg a talpam alatt a hajó elhalad, így énem-bent legmélyén hagyok egy ép hörgőt hagyok egy ép bolyhot, hogy majd hozzájuk folyamodjak az utolsó mondóka eldünnyögése idején, egy korty földi-égi levegőért.
A hajó,
a talpam alattRímekbe szedett medence-csempe fuga
Nem is sejtettem, hogy egy ép porcogóért kellett volna könyörögnöm. Most már, a második térdműtét és Hyalon injekció sorozat után tudom, hogy a legerősebbnek látszó rész is összeroppanhat váratlanul és visszafordíthatatlanul. Jó darabig áltattam magam azzal, hogy a cipekedéstől, akár korábban, fiatalabban is megsérülhettem volna. Mióta anyu meghalt és bizonyossá vált, hogy még sincs halhatatlanság – kicsit félve írtam le, hátha mégis van, szóval azóta, az öregedés is lehetségesnek látszik.
Az időből ugyanúgy egy darabot kapunk, ahogy a térből is. Járhatunk elődeink nyomdokaiban, de nem járhatunk az útjukon. Ha nincs idő, akkor nincs tanulság sem. Ez lehet a magyarázata, hogy az ember nem képes tapasztalatokat átvenni elbeszélés alapján. Használd az eszed, ha már megkaptad? Ugye, hogy minden gondolat a fejünkben volt már akkor, amikor egyszer csak észrevettük őket?
Álom-kép-regényes utazás
Jung emlékezik, Freud vágyakozik
(én meg) azt álmodom, hogy egy nemrég elkészült szállón, van egy közös szobánk.
Minden nagyon új még. Frissen festett falak, vastagon lakkozott, szúrós szagú fenyőágyak, kék takaró a puha ágynemű halmokon.
Ferde tetőbe vágott ablakok.
Hol vagyok?
A végén megint rímbe törnek a mondatok.
Mintha egy hegyen, vagy egy magaslat tetején épült volna a tér.
A széles vaspántokból szőtt várkapu mindkét szárnya,
ködbe süppedt völgyre tárva.
(Gyermekkorom álom-tája,
angyalok bevonulására várva.)
Házak, mikben sosem jártam,
(Majd eszembe jut, hol is láttam.)
De álmaimból ismerem.
Körben, égígérő fák, majdnem feketék.
Az ég is szürke, de szép.
Fentebb a szállás.
Ahányszor odanézek, annyiszor más.
Ácsorgunk a vizes macskaköveken.
Korábban eshetett.
Várunk valamire. Hogy induljon a csoport?
Ketten vagyunk.
Vagy a többiek a buszban vannak?
Régi busz. Még az én életemnél is régebbi.
Anyu, nagyon fiatalon – a régi fotón – egy kirándulócsoport tagjaként áll a busz előtt, fenyőfák karéjában, kezében egy üveg sör.
Nevet. Gyönyörű.
Haldoklása maszkja töredezik már, fiatal arcát öltve, elfoglalja trónját az apám.
Hátulról átölelsz. Nagyon erotikus, meg is ijedek.
Fel is ébredek.
Persze, nem igazi vers,
De a szabadságom a sorok,
Amiket leírok.
A magány tovább tart, mint az élet.
Azt álmodtam, hogy nagy igyekezettel próbálok összeragasztani technokollal, egy keresztben elvágott rajzot, amely vastag törzsű fákat ábrázol.
Amikor sikerül és megszemlélem az eredményt, azt látom, hogy a nyilvánvalóan jól látszó összeillesztési pontok ellenére, félrecsúszott a lap és más törzshöz másik fa ragadt. Elkezdem szétszedni a ragasztást.
Belépve a szobámba, a zöld füles fotelben megpillantom magamat holtan. Nem ijedek meg, és meg sem lepődöm. Kíváncsian körbejárom a tetemet.
Húgomnál léptem be a szobába. A szoba elég nagy, középen lóg egy ronda és tompa fényű csillár. Úgy értem a valóságban is. Az ugyancsak ronda karosszék a nyitott ajtó felé fordítva, ez alatt a csillár alatt volt. Én ültem benne, mint hulla. Kicsit puffadt és zöld. Ugyanabban a ruhában, mint amiben bejöttem. Odamentem magamhoz, megtapogattam a fejét, karját, és az mondtam, – ez meghalt. Halottat elképzelnem általában iszonyít, de hogy magamat láttam és éreztem, az egészen hétköznapi volt.
Néha leírom egy-egy álmomat, ami nagyon érdekes, vagy vonzó, vagy sokszor ismétlődik. Ezt nem írtam le, csak úgy eszembe jutott most. Lehet, hogy voltak más részletek is, amikre már nem emlékszem. Két egymást követő éjszaka álmodtam.
Erre ugyan nincs ígéret vagy remény, mégis várom, hogy átalakulok, megváltozom, észre sem veszem és elnyerem azt a magam, akinek a szemébe pirulás nélkül nézhetek. Pontosabban ő nézne büszkén a szemembe. Ezt az álmot, azóta sem felejtettem el és sokszor eszembe jut, az elmúlt négy évben álmodhattam, mert ennek a lakásnak a szobája a helyszín. Olyan az álom, mint valami kezdet, ennek a rossznak a kezdete. Biztos csak belemagyarázom.
Örvény
Bokaékszer,
köldökpiercing,
mellkas tetkó,
nyakamon kláris.
Újabb örvény,
talán az utolsó.
Abroncs a homlokomon
a piszkos tajték nyoma.
Hol málhás kocsiim vonszolódnak,
A széles, sáros kocsiutat,
Elhagytam 50 évem.
Visszaindulok a keresztúthoz, hol a fa törzsében
Már régóta vérzik a késem.
Ezen a keresztúton át, a ladik felé sétaösvényre, tudod vagy sem, te vezetsz.
Ó, hát téged küldtek, mert tudták,
Hogy még az én földre néző, égre vak
Szemeimmel is megpillantalak.
Észreveszlek, összekeverlek,
végül felismerlek.
Régi szerelmek parazsa fénye
lángokat vetít az ágak hegyére.
Pedig, hogy ne téveszd meg a szívem,
gyerekfélének küldtek.
De én mindig lekésem a korom
és új kor borul rám, mire megtanulom.
A titokzatos vágy titokzatos tárgya
tested foglalatában; érinthetetlenséged,
mely rejtekút a föld alatt,
az idő túlpartjára,
ahol térbe törnek a napok
és, mint a kártyában a lapot
terítik ki az elmúlt, s eljövendő
pillanatot.
Jó, hogy jöttél.
Már csak arra emlékeztem,
hogy nem félek semmitől,
de arra már nem,
hogy mögöttem emlékből,
varázslatból álmodott
angyal állt a karddal,
és mostantól angyal áll megint.
Szerelem ez, vagy emlékezés a szerelemre?
Mindennap egy kicsit mélyebbre merészkedem a magány tavában.
Még soha nem építettem ilyen kristálytiszta szerkezetű érzelem-konstrukciót.
Egy lehetetlen helyen, egy szikla lapos tetején, vagy egy kis repedésben megkapaszkodik egy kis mag. Dacolva a körülményekkel, növekedésnek indul és kihajt egy fácska. Persze, hogy aki látja, csodálja. Hiszen itt nem teremhet semmi, hacsak nem különösen fontos, hogy itt legyen. Nagy erők segítenek neki lenni.
Ezt a segítséget ismerik fel az emberek és feldíszítik a fácskát, mindazokkal a tulajdonságokkal, melyekkel isteni eredetének adóznak. Így válik a fácska evilági és túlvilági áldásoktól szentté. Szentté a hely, ahol termett és szentté az ima, amit a lábainál fohászkodnak.
Ezt Schmidt Éva mondta.
Álmomban az Eiffel-torony tetején feküdtem.
Álmomban az Eiffel-torony tetején feküdtem.
Mint börtönablakon át, néztem a rácsokon keresztül.
Nem láttalak, csak a hangodat hallottam a hátam mögül.
Azt mondtad:
- Ne félj, nézz le! Nézz csak le!
Nagyon lassan lefelé fordítottam a fejem, életemben nem féltem még ennyire.
Alattam, mintha csak az űrből nézném, olyan messze volt a föld.
Nem ér a nevem, ez nem az én életem,
meghalt az apám, senki nem figyel rám,
fordítsd el a fejed, mert a halál közeleg.
Vitruvius hálóján kifeszülve,
a világ egyik végébe, rácsos ágyam peremébe kapaszkodva,
a valóságot vetítik jobbra
az igazat balra.
A világ külső végén az APEH (Milyen borzongató szó! Épp ebbe a versbe való!) árverezi el a lakásom.
A világ belső végén, eljövendő dinoszauruszok jegyese,
hajdani, s majdani szerelmem
indigókéknek álmodja önmagát.
De, ezen a peremen csak én férek el, és
a remény, hogy győztesen fordulnak át
a hurkon a vad és erős, kitaláció dinoszauruszok,
újra születve és kihalva újra, magukról újra tudva, s újra nem tudva.
S, én örülök, hogy látlak, ha rád nézek,
mert nem én találtalak ki - legalább téged.
Álmomban, Dózsa-trónján, sínautóra bilincselve,
bekötözött szájjal robogok a vonat felé.
Ezzel az érzelem-konstrukcióval léptem be az ötvenedik életévembe. Mit beléptem? Belevetettem magam, ernyő nélkül, szabadesésben, hátha átszakítom a másik oldalát és elindulhatok visszafelé.
Apu, a halála előtti napon
Amikor apu, a halála előtti napon, lehet, hogy óvatlanságból, de kipillantott abból a másik, belső világából, amelyben az egész életét élte, és amelyben való élni vágyását örökítette nekem és meglátta anyu eleséstől összetört és bevérzett arcát, észrevehette, hogy egyedül van, és már semmit nem lehet jóvátenni, akkor elhatározta, hogy befejezi az életét.
Most kellene felébredni, abból a gyerekkori álomból, amiben az összekapirgált falnak fordulva éppen azt álmodom, hogy mindjárt felébredek felnőttként.
Lehet, hogy életében először megijedt. Addig nem halhatott meg - mint a mesében a szegény legény, amíg meg nem tudja, hogy mi a félelem. Mert apu nagyon bátor ember volt. Olyan, akiről a hősöket mintázzák. Amikor én megismertem, már elmúltak a háborús idők, nem láttam őt szembenézni puskák csövével. Hogy hősök vére csörgedez az ereiben, azt a hétköznapok kis bátorságpróbáiban mutatta meg. Amikor a szemünk láttára ütöttek el egy fiatal nőt. A járókelők a csattanás hangjától hipnotikus álomba dermedtek. Mint egy megállított filmkockán, mindenki rémülten egy irányba meredt, az úton heverő nőre. Csak apu szaladt a mozdulatlanok között, hogy segítségére legyen.
Amikor egy kiránduláson, a fák közül, egy megvadult kutya rontott ki és rátámadt a mi kiskutyánkra. Apu tétovázás nélkül felkapta Negrót és a feje fölé emelte. Azt hiszem eszébe sem jutott, hogy a bestia rátámadhat.
Aztán itt van ez a furcsa viszonya a halállal. Igen, erősen hipochonder volt. Amikor elképzelt magának egy új, halálos betegséget, lelkileg belerokkant a közeli halál gondolatába. Másrészről nagyon kevés orvosi és egyéb tanácsot fogadott meg az egészséges életvitelre vonatkozóan. Inkább a saját elképzelései és érzései szerint próbált egészséges maradni. Élete elején, amikor még nem ismertem és a végén került csak kórházba. Gyerekkorában TBC-ből gyógyították ki és fertőző májgyulladásból. A perforálódott vakbelét az utolsó előtti pillanatban vették ki. Rémisztő nagy sebhely őrizte a műtét emlékét. Két, vagy három mélyvénás trombózisból mászott ki. De a valódi kín, nyűg, láz sokkal kevésbé befolyásolta a mindennapjait, mint a kitalált kórok. Soha nem volt betegállományban. Ha el is kapta valami kórság, nem vett róla tudomást.
Napi két-három doboz cigit szívott. Évtizedekig Kossuthot, ami nagyon erős dohány, füstszűrő nélküli cigi volt. Aztán könnyítésképpen Szimfóniát, már nem emlékszem, hogy írták és még később barna Szofit. Amikor dohányoztam és vettem a drága cigiket, azt mondta.
- Jahhh, igen... Kisági megengedheti magának, hogy Mahrlbohrhlót szívjon!
Szándékosan raccsolva ejtette ki a szót, jelezve, hogy mennyire nevetségesnek tartja, hogy miközben általában garasom sem volt, cigarettára mindig futotta valahogy. Aztán, valamikor hetvenen túl, egy alkalommal vért köhögött. A tüdőgyógyász mondta neki, hogy COPD-s. Mondta neki, hagyja abba a dohányzást és akkor nem fog megfulladni. Akkor abbahagyta. Egyik pillanatról a másikra, egyetlen zokszó nélkül. Soha többet nem beszélt róla, hogy valaha is dohányzott volna. Visszatért a szaglása, ami aztán nagyon zavarta.
Én úgy láttam, hogy végül is, nem a betegségébe halt bele, hanem, mert eldöntötte, hogy elég volt. Prosztata megnagyobbodás miatt operálták meg, ami – főleg a kórházba kényszerült pár nap miatt – nagyon megviselte őt. Olyan gyógyszereket kapott, amik émelyítették, rossz közérzetet okoztak, keserves nyűglődéssé váltak a mindennapok. Aztán anyu agyvérzést kapott. Először azt kellett átélnie, hogy anyu meghalhat és ő elveszítheti a feleségét. Aztán át kellett élnie, hogy zavart állapotban kikerült a kórházból és elkezdődött egy lassú és bizonyos idő után láthatóan kilátástalan lábadozás. Anyu többé nem lett a régi. Apu nagyon makacs volt. Ő fiatalon elhatározta, hogy senki terhére nem lesz, ha megvénül és ezt mindenáron, a halála árán is betartotta. Nem volt hajlandó elfogadni a segítségünket, hogy fölköltözzenek hozzánk, vagy a közelünkbe. Ette, amit anyu összekotyvasztott, a cukros főzelékeket, a megsózott tortaszeletet, az égett húsokat. Tűrte, hogy a bekéredzkedő cigányoknak ajtót nyit, szétosztogatja a pénzét. Amit végül nem bírt már el, amikor anyu ismét elesett, leesett a létráról, amire kényszeresen mászkált fel és mászkál fel mind a mai napig és csúnyán összetörte az arcát. A véralvadásgátló gyógyszerek miatt a sérülés sokkal súlyosabbnak látszott, mint amilyen volt. Amikor a baleset hírére lementem hozzájuk, akkor láttam, hogy valami nagyon megváltozott. De mondta is. Azt mondta, ne jöjjek le többet, köszönjünk el egymástól, mert ő most már meg fog halni. Vasárnap este visszajöttem Pestre. Kedden hajnalban telefonált anyu, hogy apu meghalt. A legkorábbi vonattal indultam, de mire leértem, már el is vitték. Nem is láthattam. Anyu sírt. Én intéztem, amit kellett.
Duna
A folyó egyenes
de a közepe hullámot vet
a két széle fodrot ráncol
széles tükrén napfény táncol
Fölötte híd ível át
pilléréről nézzük a Dunát
A gyász soha nem szűnik meg.
Azt álmodtam, hogy megsebesültem és a nagy fájdalom miatt jólesett volna, ha inkább meghalok. Apu szobájában voltam, a földön feküdtem. Anyutól kaptam egy pisztolyt, amivel gyomron lőttem magam. Éreztem a lövést, de nem lett semmi bajom, nem is vérzett. Csak sokkal később lettem rosszabbul. Valaki azt mondta, hogy köztudott, hogyha valaki meg akar halni, akkor fejbe lövi magát. Próbáltam célozni, de akkor elbizonytalanodtam, hogy rosszabb lesz, hiszen nem tudom, hogy milyen lesz. Feltámaszkodtam az ágyra és várakoztam. Felébredtem.
Egy sokemeletes, gangos bérházban van találkozóm C-vel. Valahogy nem tudunk találkozni, mert mindig egy másik szinten, vagy egy másik folyosószakaszon pillantjuk meg egymást. Kiabál nekem, hogy maradjak ott, ahol vagyok, majd ő átugrik hozzám. Egy oldalon állunk, de köztünk van egy fal. Előbb átugrik a szemközti folyosóra. Aztán feljut a szemközti tetőre, látom, ahogy nekikészül az ugrásnak. Egy emeletet leugrik, megáll, de nem nyeri vissza az egyensúlyát és lezuhan. Akkora a mélység, hogy csak egy darabig látom az esését, mintha kútba pillantanék. Tudom, hogy valahol a házban van a felesége és a gyerekei. Sajnálom őket és félek, hogy nekem kell elmondanom nekik, hogy meghalt.
Erre a szörnyű álomra hajnali fél négykor ébredtem. Akkor halt meg apu.
Hosszan az út mellett magasodó fal fölött, három nagy repülőgép tűnt fel. Egy elképzelhetetlenül nagy kör kis ívét járták be éppen. Az egyik, mikor fölénk értek – egy autóban ültünk, A vezetett – kibillent az ívből, szinte hozzánk ért, de egy lódulással visszasorolt a többiek közé és hamarosan eltűntek.
Andris balesetet szenvedett, de mintha akarta volna, hogy az autójával nagy lendületet véve felforduljon, hogy elkerüljön egy ütközést. A bal oldalán, függőlegesen állt. Piros pulóvere, mintha a vére folyná körül, bélelte ki az ablakkeretet, ahogy a kopasz feje kicsit kilátszott az ablakból. Odamentem és alulról megtámasztottam. Valamit mondott, az előző álomban is elhangzott valami nyakatekert és oda nem illő mondat. Hívni akartam segítséget, de az jutott eszembe, hogy nem szabad telefonálni a szikraveszély miatt. (Ezt honnan vehettem? Biztos, valami filmből maradt.) Hátradobtam valakinek a telefonomat, hogy hívja a mentőket.
Ma azt álmodtam, hogy kirándulunk. Tízen-huszonéves koromban, mikor otthon voltam Veszprémben, hétvégén vagy nyarakon, gyakran elmentünk együtt kirándulni, apu, anyu, Györgyi, vendégek. Szépalmára mentünk, lovagoltunk is.
Álmomban azon az úton mentünk, amin akkor is, egy dús, nyári rét mellett vezetett. Térdig érő fű, virágok. Mindennek nagyon erős szaga volt. Egyenként lehetett érezni minden szál, enyhén gyomorforgató illatát. Döngicsélés és zümmögés, zizegés, neszezés. Nem paradicsomi, annál kevésbé andalító, inkább ijesztően intenzív táj volt. Sok-sok idegen pillangó röpködött körülöttünk. Aput nem láttam, de tudom, hogy ott ment valahol előttünk, vagy mögöttünk.
Nagyon hiányzik nekem.
Kedvtelésből gyilkolók éjszakája
Andris nincs itthon és léptei
nem szaggatják percekre az órát.
Kedvtelésből gyilkolók éjszakája fölé
dérfoltos telihold emelkedett,
ijesztget a sziget,
inkább hazamegyek.
Az utcasarkok árnyékában titkosrendőrnek látszó
taxisofőrök figyelnek,
százszor látott ötletekből kifestett tehenek
fölényesen rám merednek.
Az aluljáróban szánalmas csorda gyűl, alszik, éhes,
várja reggel az estét, este a reggelt.
Kutyát, szeretőt, barátot képzelek magamnak, s
képzeletemben velem együtt rohannak,
egy pillanatig gyorsabbak vagyunk, mint a vonat
és addig ott áll velünk az idő,
amíg a vonat újra lehagy.
Leszek-e még boldog valaha?
Azt mondják, mindenki álmodik, legfeljebb nem emlékszik rá. Én egy jó ideje nem emlékszem az álmaimra. Csak néhányra. Pók, vadkan volt bennük, legutóbb a köd-cunami. Azt hiszem, ez azért van, mert álmomban nem tudom eltitkolni magam előtt, hogy mennyire boldogtalan vagyok. Ha emlékeznék rá, akkor ezzel kezdenem kéne valamit. Hol vannak azok a gyönyörű álmok, amikor repülök szárnyak nélkül, vagy csak lebegve, vagy úszom végtelen és finom vizekben. Leszek-e még boldog valaha?
Ez a régi álom óriási robajjal kezdődik. Valami lezuhan a közvetlen közelemben, majdnem agyonnyom. A zuhanás ereje két-három méterre feldob a levegőbe, majd visszaesem.
A repülés pillanatában én, az álmodó látom magam repülni, messziről, fölülről. A repülés se, a visszaesés sem ijesztő, mintha könnyebb lennék a levegőnél. Földet érve körülnézek. Nagy távolságban, mégis nyomasztóan közel, szürke tömbök vesznek körül. Kétségbeesetten erőlködöm, hogy rájöjjek, hol vagyok, amikor nekem, az álmodónak, kristálytisztán megjelenik a kép. Kockaköveket illeszt egymás mellé egy útburkoló. A kövek természetesen nem illeszkednek szorosan, hiszen majd cementport szórnak a fugákba, hogy biztosan kössön. Az egyik fugában állok, három oldalról nagy területen ki van rakva az út. Ott lent, a kövek között megnyugszom, amint én, az álmodó felismerem a helyzetet. Elkezdek rohanni a szabad tér felé, amelyet ott lent - kicsinyként én nem látok, de tudom az álmodótól, hogy merre van. Rohanok végig a keskeny folyosón, ami csak nekem, az álmodónak keskeny. Ott lent, futni igen széles és beláthatatlanul hosszú. Már majdnem kiérek, amikor újabb kő zuhan és az előzőhöz hasonló folyosó keletkezik. Erőlködés nélkül rohanok. Nekem, az álmodónak, eszembe jut, hogy vajon mi történik, ha az útburkoló észrevesz. Lent a kövek között nagyon megijedek, de rohanok tovább. Biztos vagyok benne, hogy észrevesz, mert az álmodónak ez jutott eszébe. Félve nézek fel, de tudom, hogy megpillantott.
Rábízok mindent az álmodóra. Hirtelen letérek a szabad tér felé vezető folyosóról, balra fordulok, tudom, hogy erre soha nem találok ki. Nincs is hova kitalálnom, mert ahol nincsenek kövek, ott nekem, a kicsinek áthatolhatatlan, végtelen tér van. A fuga, ami eddig sima, szinte döngölt úthoz hasonlított, most aránytalanná torzul. Ott botorkálok, ahol az álmodó göröngyösnek képzeli a földet. Óriási bogártetemeket, szárnydarabokat pillantok meg egy-egy kocka között. Ahol vannak, arra lezárják a labirintust. Egyik kocka alá giliszta szorult, érinthetném, olyan közel van. Észrevesz, de én szerencsésen elkerülöm. A távolban ijesztő méretű hangya vonul. A potroha kitölti a látómezőm, nem félek tőle, mint ahogy a gilisztától sem féltem. Az útburkolótól félek, aki végig követett a tekintetével, annyira figyel, hogy a kockák zuhogását sem hallom; biztosan abbahagyta a munkát. Nem tudom minek tart engem, de biztos vagyok benne, akár féregnek, akár felismeri emberi mivoltomat, megpecsételődött a sorsom. De ez az érzés még biztosabbá válik akkor, amikor rájövök, hogy az álmodó az útburkoló, az figyel engem. Engem, aki ő vagyok, de nekem nincs hatalmam figyelni őt, vagyis magamat.
Ezt tegnapról mára virradó éjszaka álmodtam, majdnem tényszerű álom volt. Már felriadtam, de még mindig a kockák fölött és a kockák között láttam magam. (hirtelen, hárman lettünk)
A kockaköves álmot 1982, június 16-n álmodtam, megelőzve az összes erre az ötletre – kisebbedik vagy nagyul az ember - alapuló filmet. Azóta már tudom, hogy minden jó filmben legalább egy tipikus álmot valóságként adnak el.
A Magyar Nemzeti Galériában dolgoztam. Éppen akkor fejezték be a felújítását és a díszburkolatot építették, amikor odakerültem. Jó volt nézni az emeleti ablakból, ahogy kirajzolódtak a kövekből az íves minták.
Jó lenne azt hinni, hogy van remény. Azt hinni, hogy mi még megérinthetjük egymást. Nem gondolok többet rád. Nem sírok már érted, és most már nem is gondolok többet rád. Ezentúl minden gondolatom az lesz, hogy nem gondolok többet rád. Amennyire csak szűkre szabott időm engedi, nem gondolok többet rád. Én már soha többet nem fogok tudni aludni. Már megint csak itt ülök, és nem gondolok rád. De mást sem csinálok. Ha kibírom életem végéig, hogy ne gondoljak többet rád, akkor úgy halok meg, hogy eszembe sem jutottál.
Álmomban útra keltem, hogy gyógyírt találjak a fájdalmamra. Egy szálloda személyzeti szobájában találtam magam, a legfelső emeleten. A kis szoba falain további ki és bejáratok voltak, de mindegyikről kiderült, hogy vakajtó. Egyik szegletben felbukkant egy kozmetikus-orvosnő. Azt mondta, hogy nem tud adni nekem semmit, ami jó lehet a bajomra, és azt tanácsolja, hogy ne felfelé keressek tovább. Engedjek az ösztöneimnek.
Tudod te vagy az első, aki lejöhetett a házam pincéjébe. Mindenkinek van tája, városa, háza álmaiban. Ismeretlen ismerős részletekből összegyúrt szerkezetek, elevenek, nincsenek, és mégis vannak. Időről időre eljuthatok oda, már minden részletét ismerem. Az én tájam egy barátságos ösvény szelte hegy, majd mező, ahol már tudom, hogy hol lehet átvágni, hogy előbb érjek, mint a busz. Igaz, néha eltévesztem a kereszteződést, de nem, mert rossz irányba megyek, hanem mert hirtelen mégis megváltozik a táj. Elindulok fel a Gellérthegyre, egy valóságosan nem létező úton. Átvágok a Gellért szoborig, aztán hamarosan a Várban vagyok, ahonnan egyenes út vezet a lampionokkal feldíszített Szabadság hídra, amely egy sokkal szélesebb, mint az igazi, mindenhonnan látható Duna fölött ível át, miközben egyes részein kiterebélyesedik és önálló városokat, és parkokat formáz. Az én Dunámon sajkák ringatóznak, nagy hajók vesztegelnek, mert befúródtak az iszapba, hiszen az én Dunám néhol olyan sekély, hogy száraz lábbal lehet átkelni rajta és rögtön egy homokpad mellett végtelen mély és gyönyörűen átlátszó vízben különleges vízi állatok sokasága, nyüzsög egymás mellett. Micsoda torokszorítóan félelmetes álmok helyszínei ezek és mégis, hogy vágyom, hogy újra eljuthassak ezekre a tájakra.
Ennek a hatalmas rendszernek minden pontja között összefüggés van. De éppen az átjárókon nem lehet átmenni, a szigorú őrizet miatt. Nem őrzik, csak az ott tartózkodók miatt veszélyesek. Ugyanis mindenkinek egyetlen célja van: lejutni a pincébe. Oda több út is vezet, de a legalsó szint előtt egyetlen lépcsősort kell megtalálni, hogy célba érj. Én ismerem az egész épületet, ura vagyok, mégis vendég vagyok. Méghozzá nem szívesen látott, hanem üldözött vendég. Ha a ház olyan pontjain, pl. az emeleteken jelenek meg, akkor mindenki mindent elkövet, hogy kiebrudaljon. Ha ott vagyok, nincs belőlem hasznuk. Általában láthatatlan és ismeretlen személyekről van szó. Amikor együtt voltunk a házban, te rendkívül makacs voltál és azt állítottad, hogy átláttad a szerkezetét és tudod az utat lefelé. Könyörögtem, hogy hallgass rám, mert csak az időt vesztegetjük és felhívjuk magunkra a figyelmet, ha arra megyünk, amerre te mondod. Te a koncertterem melletti főlépcsőn indultál el. Persze nem jutottunk sehová, minden ajtó zárva volt, és amelyek nyitva voltak, az azok mögötti termek és folyosók egyre távolabb vezettek. Nekem volt fontos, hogy a pincébe vigyelek. Ha valami, hát az a hely az, amit a kiválasztottaknak nemhogy érdemes, de meg kell tapasztalni. Végül belefáradtál a bolyongásba és megengedted, hogy vezesselek. De akkor már kedvetlen és unott voltál. Már alig maradt időnk, ezért, hogy el ne késsünk, mert az is döntő fontosságú, hogy melyik pillanatban érünk oda, hiszen a pince csak egy bizonyos pillanatban elérhető, le kellett rövidíteni az utat és a legveszélyesebb helyen, a konyhán keresztül kellett keresztül jutni.
A filmekben is gyakran vezet át a harcos, verekedős út a konyhán keresztül, miért?
Mindenki a házban egyetlen dolgot akar: az utat tudni a pincébe és akkor nincs rám többé szükség. Ahogy keresztülosontunk a konyhások között, valamelyik észrevett és nagy ordítozással hívta a többieket. Szerencsére nagyon gyorsak voltunk és egy beszögellésbe húzódva megvártuk, míg feladják az üldözésünket. Végül lementünk ezen a titokzatos lépcsőn és elindultunk a pince labirintusában. Megláthattad, ami első ránézésre meglátható belőle, ám kevés volt az időnk, mert elpazaroltad az önfejűségeddel és a legérdekesebb részekig nem jutottunk el. Az épületről annyit kell tudni, hogy nagyon sok álmom színhelye választódik ki valamelyik részletéből és a pince jelentősége, bár mindig nagy, sokszor nem kerül előtérbe. Ha szemben állsz vele, jobbról a Gellért szállóra emlékeztet, balról egy szigorú börtön épületre. De egyik szárny sem egységes, a részletek között sok más épület motívumai felismerhetőek. Nem tudom pontosan érzékeltetni, de minden álomban ugyanolyan. A park és a kerítés, amely bádogfalra hasonlít, szokott apró eltéréseket mutatni. A hátsó rész, ami innen nem látható, egy modern toronyház és a volt középiskolai kollégiumom elegye. A toronyház sokszor visszatérő helyszín, a kapuja a valahai MTV főbejárata, páternoszter sok-sok emeleten keresztül, amely sebességének változása sok baj, gond és késedelem forrása. Fontos pillanatokban annyira felgyorsul, hogy nem lehet belőle kiszállni. 30-40 emeletet körözik, mire rászánom magam az ugrásra, mire eltalálom a megfelelő ritmust az ugráshoz. Még így is megesik, hogy egy másik emeleten érkezem meg és lépcsőt pedig nem találok. A torony átellenes traktusában van egy gyorslift, de azt csak ekkor lehet használni, ha senki nem veszi észre, hogy kiszállsz, vagy beszállsz.
Gyakran tűz üt ki. A házban van még két régimódi bérház körfolyosós udvarából épült rész. A feladat, átjutni egyik udvarból a másikba. A lépcsők, körfolyosók nem érnek össze, illetve a bejáratott, biztosan ismert utak önkényesen változnak. Az egyik udvar emeletére nem vezet lépcső, ezért muszáj átjutni a másik udvarba. A földszint felé nem lehet menni, mert életveszélyes. A körfolyosók átellenes korlátai között vékony kötélen egy kosár lóg. Abba kell beleülni, de ha lezuhan és összetöröd magad, nem hívnak mentőt, de ha nem is zuhan le, ott ülhetsz fél napokat, míg valaki áthúz a másik korlátig, ahol egy másik kötélre át kell szerelni a kosarat. A ház lakói a gangon állnak és téged néznek. Addig nem jut eszükbe, hogy segítsenek, amíg valaki haza nem érkezik a ház lakói közül, aki szintén fel akar jutni. Ha történetesen utálják őt, akkor ő is csak várakozik. Fontos szín még az előtér, amelyből jobbra, balra folyosó nyílik, azokból szobák, mint egy régimódi üdülőben. Az egyik traktusba szinte soha nem lehet bejutni, mert ott elmebeteg gyerekeket őriznek, egy másikba is nehéz, az általában fiúszállás. Az előtérben gyakran kórtermet rendeznek be, és ha nem jársz, azt hiszik, hogy beteg vagy és ágyba kényszerítenek. Mindezek a helyek soha nem önmagukért funkcionálnak, hanem valahová, egy cél felé vezető út részei és akadályai. De ha álmodás közben eltérsz az eredeti célodtól és hajlandó vagy ott időzni, ahol fogva tartanak, akkor érdekes és jó élményekben lehet részed. Ahogy visszaemlékszem ezekre az álmokra, háromszor-négyszer juthattam el az eddig ismert legtávolabbi pontig, a pince alatti csatornarendszeren át egy helyre, egy kis fából ácsolt emelvényre, fölötte picike ablakkal a végtelen mezőre és égre. A húgom néha társam ezeken az utakon, de az úton, ami mindig veszélyes, sokszor csak nagy nehézségek árán sikerül megmentenem. Rajta kívül te vagy az első, akit hívok magammal. Többen voltak, akik el akartak jönni velem és egy darabig követtek. Örülök, hogy valamennyit te is láthattál a házamból.
Egyik mostanában visszatérő álmom, hogy a Gellérthegyről a Szabadság hegyre rövidített vonalban lehet és kell átjutnom. A Citadellától indulok, kellemes erdei ösvényen. Meg kell tennem ezt az utat a saját érdekemben. Nem tudom pontosan miért, valószínűleg ott vársz. Útközben, ahogy végigsimítok a hajamon, egy nagy csomó a kezemben marad. Sikoltozni kezdek, és anyut hívom, hogy segítsen. Jön és megpróbál megnyugtatni, figyelmeztet, hogy mennem kell. De én már nem törődök semmivel, csak nagy csomókban simítom le a hajat a fejemről.
Arra ébredek, hogy órák óta boncolok egy vértelen testet, aminek a szívét végül a jobb vállában találom meg.
Györgyi úgy álmodta, hogy egy kisebb nyíláson, ami a feje fölött van, kellene átjutnia, de várnia kell, mert amikor éppen elindulna, a nyíláson keresztül víz zúdul le. A vízzel együtt kellemetlen vagy közömbös állatok sokasága is leömlik. Szinte átérné a két karjával a vízesés átmérőjét, amelyben óriási állatok is elférnek. Soha nem tudja kivárni, míg minden víz leömlik, mert korábban felébred.
Nekem is volt egy hasonló álmom, amely gyakran visszatért. Ha el akarok bújni az engem üldözők elől, el kell jutnom a házam alagsorába, ami még nem a pinceszintje, de leginkább mégis pincére emlékeztet. Mintha különféle, soha el nem kezdett tevékenységek folytatásához ott lennének felhalmozva a nyersanyagok. De semmi nem avítt, vagy poros, még kevésbé penészes vagy egyéb módon pinceszerű. Nem is félelmetes. Itt aztán hiába jönnek utánam, zegzugai között csak én ismerem a járást. Egy helyen el kell hagynom a házat és az utcán keresztül, egy másik ajtón kell bele visszajutnom. Ez már igazán veszélyes, valahol a kerítésen túl kutyák vannak, akik, ha észrevesznek, ugatásukkal felhívhatják rám a figyelmet. A kis ajtó szűkös folyosóra nyílik, melyen keresztül többfelé vezet út. Az egyik keskeny lépcsőn felfelé, egy leszakadozott padlatú helységbe, ahol egyetlen kijárat van, a magasban egy kis ablak, amin keresztül tör a fény. Néhány ijesztő, de mégis a biztos sikerrel kecsegtető akrobata mutatvány árán lehet megközelíteni, mint a szénapadlásokra vezető létra, olyan állványokon át. Kiderül, hogy igen szűk a nyílás és nagyon nagy bátorság kell belemerészkedni és keresztülnyomakodni rajta, hiszen ha beledugom a fejem, többé nem tudom megmozdítani és a kijárat megnyugtató fényességét nem láthatom. Ahogy álmodtam évről-évre ugyanezt az álmot, úgy esett egyre nehezebbnek elszánni magam az indulásra. Aztán ez az út ki is maradt az álmaimból és nem emlékszem rá, olyan régen álmodtam utoljára.
De ritkán, amikor megengedtetett aludnom az átérés pillanatáig és nem a szűk csatornában ért az ébredés, az álom vége, olyankor a túloldalon kibukkanva végtelen szép vízbe értem, ahol úgy lélegezhettem, mint a levegőn és addigi szorító, fullasztó érzéseim elmaradtak. Ott, abban a vízben láttam én Györgyi állatait a távolban úszni, ahogy én is úszva törekedtem a nagyon távoli felszín felé.
Györgyivel igyekszünk át a hídon, a Séd fölött. Az út egy volt általános iskolai osztálytársam háza mellett vezet el. Az anyáink munkatársak voltak, de mi nem voltunk barátok. Azt javaslom a húgomnak, hogy térjünk be egy köszönés erejéig. Az anya nyit ajtót, az arcán meghökkenés és egy kis rosszindulat látszik. Aztán lelkesültségünket látva elmosolyodik, megszeret bennünket és betessékel. Te végig mellettem vagy, de a többiek számára nem jelenvalón. Egy konyhaszerű hallban, dúsan faragott, barokkos szekrény előtt Luci, az osztálytársam testvére rakosgat csecsemő ruhákat. Anya és lánya nagyon ünnepélyesen vannak felöltözve, fehér ruhában, a fejükön hajköltemény. Luci ruhája, esküvői ruha. Nyolc hónapos terhes lehet, a hasa körül világoskék selyemszalag van. Györgyi rögtön felajánlja számára a kisfia kinőtt ruháit. Bevezetnek bennünket az ebédlőbe, az asztal körül sokan ülnek, főleg gyerekek. Te a bal vállam mögött állsz, és picit hozzámérsz. Két kis rokongyerek jön a karosszékemhez. Egyenként jönnek, bemutatkoznak, és végtelen kedvességgel beszélgetnek velem. Aztán kijön a mama és mondja, hogy szólt Lacinak (ő a volt osztálytárs), aki rögtön jön. Valóban jön, de ő nem felnőtt, hanem olyan, mint az iskolában volt. Odaül a székem karfájára, aztán lecsúszik az ölembe. Én a többiekkel beszélgetek, pontosabban ők szórakoztatnak és vidítgatnak engem. A fiú egyre kisebbé válik az ölemben, a nyakamba csimpaszkodik és már egészen pici csecsemő. Te, ahogy hátulról átölelsz, őt is átöleled.
Magam festette képeket vittünk át a Báthory u-i lakásból valahová. Sok idegen sürög-forog körülöttem, de soha nem látom őket tisztán. Egy kert közepén gyűlik a kupac.
Az egyik munkás igen udvariasan segíteni akar, én azt mondom, hogy bírom egyedül is.
Ember nagyságú karton, apu aggódva rohangál körülöttem.
A kép, önarckép. A kezemben hirtelen lággyá és ragacsossá válik, összehajlik, összetapad. Próbálom kisimítani, de nem megy. Mindenki odajön segíteni, de én érzem, hogy nem is fog kisimulni soha. Apu ki akarja venni a kezemből, hogy a kisimításra ajánlkozó munkásnak odaadja. Akkor én türelmetlenül többször beleöklözök. A kép anyaga már olyan, mint az olvadó hungarocell. Vastag, a rajz rajta egészen elmosódott, torz, kezdetleges.
Apu majdnem sír, hogy – ez volt az első képed, szerettem volna megőrizni. Én letorkollom, hogy – ugyan már múlt héten rajzoltam és nem is jó. Ránézek a képre és tényleg olyan, mintha az első képem lett volna, de ez csak futó benyomás.
Nemrég rajzoltam egy önarcképet, ami ledőlt az állványról és egy kis lyuk lett rajta. A jobb szélén egy zsírpaca, már eredetileg is rajta volt a papíron ez a ragacsosság. Tegnap este beszélgettünk a Báthory u-i lakásról, apuról is. A munkásokról nem tudok semmit.
Az ajánlkozóval a az MTV-ben egy felvételen találkoztam, ott is ezt csinálta, de az arca az egy másik tévés arca, nem tudom, hogy hívják. Az egyik munkás apu egyik régi barátja, tanácselnök. A többiekre nem emlékszem.
Gyönyörű, régi álmokat találtam. Némelyik olvastán megborzongok. Felidézik azokat az éjszakákat, amikor vártam, hogy elutazhassak Thez, amikor találkoztam Csvel. El akartam felejteni T-t, el is felejtettem, aztán hallottam, hogy meghalt és minden itt van megint. A felejtés csak önáltatás. Amíg élek, velem élnek ők, velem él minden bűnöm, minden tévedésem, velem élnek a jótéteményeim is, mind-mind belekövülve a lapozható pillanatokba.
Több ismerőssel álltam egy csoportban, körülvettek, foglalkoztak velem, de én nem tudtam figyelni rájuk. A szavaim és gesztusaim egy embernek szóltak, aki úgy tett, mintha ezt nem venné észre. Megláttam, hogy két rendőr tart felénk. A többiek lehúzták a nadrágjukat, vagy felhúzták a szoknyájukat és a meztelen seggüket a rendőrök felé tartva, trágár szavakat ordítoztak. Gúnyolódtak és fenyegetőztek, hogyha közelebb jönnek, megverik őket. A rendőrök odaértek és az igazolványokat kérték, mindenki elővette a magáét és odaadták a rendőröknek, nyugodtan, bár eközben is – szinte megszokásból – tovább szitkozódtak. A rendőrök erről sem vettek tudomást. Mindenkinek megnézték az igazolványát, visszaadták és intettek, hogy elmehet. Azok pár métert távolodtak, megálltak és a csoport újból szidalmazni kezdte a rendőröket. Én könyörögtem, hogy ne ingereljék őket, mert nálam nincs igazolvány. Rám került a sor, nem is kértek, hanem felszólítottak, hogy kövessem őket. Egy fiú megkérdezte, hogy elkísérhet-e. A két rendőr bólintott.
Elindultak két-három méterrel előttünk. Gyorsan mentek, néha hátrafordultak. Hamarosan egy erdőbe értünk. Fenyőfák között egy nyitott verandás, kis faház állott. A nyitott ajtón át be lehetett látni egy hűtőszekrényre, amelynek tetején két csésze gőzölgő tea állt. Amíg megteázunk, sétálhatnak, mondták. Egy rövid, fákkal szegélyezett út kis tisztásba torkollott és mint egy táborban, sok-sok sátor állt egymás mellett. Mindegyiken le volt húzva a cipzár, hang nem hallatszott. Amelyik mellett megálltunk, annak hirtelen felhajlott az ajtólapja és egy szép arcú, göndör, fekete fiú mosolygott ki ránk. Látom, kevés időtök van, gyertek, negyedórára nektek adom a sátram, mondta, felállt, betuszkolt bennünket, és ránk húzta a cipzárt. Furcsa jelenet következett, ami nagyon sokáig tartott és többször megismétlődött. A fiú elkezdett simogatni és sürgetni, hogy vetkőzzek le, mert kevés időnk van. A fiú nem volt azelőtt a szeretőm.
Én vonakodtam, mert tudtam, hogy utána elmegy és itt hagy a rendőrökkel. Azt is tudtam, hogy végig pontosan ismeri a gondolataimat, ismer engem és tényleg itt fog hagyni, és mégis erősködik. Levetkőztem és végigfeküdtem a sátor alján.
Középiskolás koromban és még néhány évig, nagyon gyakran igazoltattak. Nem kétséges, hogy az átlagtól némileg eltérően, feltűnően öltözködtem. A hajam nagyon hosszú volt és körüllengett a szabadság bátorsága. Divat is volt akkoriban a fiatalokat zaklatni a rendőröknek. Fiatal nőket különösen szórakoztató volt lépten-nyomon megállítani nekik. Egyszer egy hajnalig tartó buli után, kezemben Gtől a szülinapomra kapott, nagy zsák pattogatott kukoricával álldogáltam a Kelenföldi pályaudvaron. Vártam a reggel hat órás vonatot Veszprém felé. A két rendőr azonnal kiszemelt, ahogy beléptek a főbejáraton, zsákmány után szimatolva. Általában volt nálam igazolvány, rendben ki is volt töltögetve, hogy állandó, meg ideiglenes lakcíme, munkahelye. De, akkor még külsős voltam az MTV-ben és úgy csináltak, mintha az a külsős belépő kártya nem igazolná hihetően, hogy dolgozom. A kmk, közveszélyes munkakerülés pedig nagy bűnnek számított. Elég sokáig piszkáltak. Nagyon dühös voltam, mert legközelebb délben indult vonat haza és volt rá esély, hogy lekésem miattuk. Nem késtem le. Viszont elaludtam és Ajkán tudtam csak leszállni.
Valahová el kellett jutnom, autót béreltem. Veszprémben, a Csikász utcában állt az autó, beültem. Egy magas szőke nő a slusszkulccsal beindította a kocsit. A kulcsot utána kivette, és a kezében tartotta. A kulcstartón még több kulcs is lógott, nem csak autókulcsok és még egy nagy fémlemez is függött rajta.
Volt valami ráírva, álmomban nem olvastam el. A nő ezután többször, nyomatékosan a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak az autóra. Az utasításai közben egyre sértődöttebb és türelmetlenebb lettem. Volt vele még egy nő, alacsonyabb, sötét, göndör hajú, egyikről sem tudom, hogy a valóságban kik. Végül valószínűleg elindultam, nem emlékszem, hogy vezettem volna. A nagy Csajka, élénksárga kocsival – a nő Opel Kadetnak nevezte – a szomszédos utcában álltam meg, kinyitottam az ajtót, kiszálltam, de nem tudtam becsukni, mert rossz volt a zár. Keresztülmentem egy kerthelyiségen, ekkor világosodott meg előttem, hogy azért béreltem kocsit, mert keresek valakit. Egy kocsmába léptem, több helység nyílott egymásból, ahol álltam onnan mindegyik látszott. Nagyon sok bárpult volt körben a falak mellett.
Ettől a szobák szűkké és kicsivé váltak, zaj és nagy füst volt. Senki nem nézett rám feltűnően, akik rám néztek, végigmértek és visszafordultak a poharukhoz. Söröskorsók és konyakos-poharak voltak mindenki előtt. Nőket nem láttam, de a hangok közé női hangok is keveredtek. Óvatosan elindultam, nem akartam hozzáérni senkihez. Végigmentem a kocsmán, az utolsó helységben elkezdtem könnyezni, csípte a szemem a füst. A hely egyre kisebb lett. Észrevettem egy ajtót, ami nyitva volt és a szabadba vezetett. Csak úgy tudtam elérni, hogy megkértem egy kockás inges, borostás arcú, részegnek látszó férfit, hogy engedjen ki. A férfi megkérdezte, hogy mit tettem itt. Zavartan visszanéztem a bejáratra és dadogva megpróbáltam elmagyarázni, hogy keresek valakit, akit ő nem ismer. Egyre jobban elkomorult. Én megpróbáltam átpréselődni a háta mögött
Vissza akart tartani, de én kirántottam magam. Az ajtóban észrevettem, hogy a kocsim a gesztenyefák alatt áll, besorolva más autók közé. Valamivel feljebb, ott állt a két nő a kulccsal. Próbáltam kinyitni az ajtót, de nem sikerült. Közben az iménti férfi vezetésével sokan jöttek ki a kocsmából. A férfi azt kiabálta – Ne engedjétek el, ne hagyjátok elmenni! Kétségbeesetten rángattam az ajtót, azt hiszem közben még a két nőt is szólongattam, hogy segítsenek. Végül a hátsó ajtót sikerült kinyitni. Becsuktam magam után, hiába rángatták. Átmásztam a kormány mögötti ülésre, de addigra a férfinak sikerült kinyitni az első ajtót. Teljes erővel berántottam, csuklónál rácsapódott a kezére, ekkor már mindenki ordítozott, csapkodták és rugdosták az autót, ami több helyen behorpadt. A magas nő ingerültség nélkül odajött a kocsihoz és még egyszer megkért, hogy vigyázzak nagyon a kocsira. Siessek innen elmenni. Közben többen benzines kannákka1 futottak a kocsi felé és locsolni kezdték. Azon vitatkoztak, hogyan gyújtsák meg, hogy őket ne érjék a lángok. Idegességemben nem tudtam beindítani az autót. Több kulcsot kipróbáltam, még a fémlemezzel is próbáltam indítani. Beindult a motor, egy időben azzal, hogy egy messziről dobott égő gyufa lángra lobbantotta a benzint. A locsolás közben a földre, fákra, emberekre folyt benzin is meggyulladt. Én elindultam a lángoló kocsival.
Hátramenetben tettem meg egy-két métert, amikor vége szakadt az álomnak.
Ezt ugyanazon az éjszakán álmodtam, mint a kockakövest.
Sível száguldottunk hosszú idő óta. Domboldal, beton, kavicsút, városok, hegyek, folyók fölött másfél-két méterrel. Minden síelő mögött, a fantasztikus sebességtől nagy átmérőjű, fehér hó csóva keletkezett. A képek eklektikusak, egyik pillanatban úgy tűnik, rajzolom, a másikban valóság kép. Mintegy az összes száguldásnak, amit éreztem vagy láttam valaha az összefoglalása. Nagyon erős surrogó hangja van a nyolc-tízfős csoport húzásának. A beszédhang mégis metszően közeli, jobban érthető, mint bármikor máskor. Érzékelem a sebességet, de soha nem tépő-fájó. A hó sem hideg. Olyan, mintha zárt járműben lennék. Tudom az utat, de az út maga a cél, bár egy konkrét hely felé tart. Látom, hogy nagyon távol van még a vége. Az egyik hó csóvát nagyon vékony, majd egyre szélesedő vörös sáv festi meg.
Valaki vérzik – szól hátulról egy hang, de senki nincs meglepve, mintha ez várható lett volna.
Gyengülök, nem tudom végigcsinálni ezt az utat – mondom. Állítsatok meg, nem tudok végigmenni.
A megállítás tűnik a legriasztóbbnak. Úgy tűnik a legrövidebb szakasz is, amin belül meg lehet állítani, túl rövid ahhoz, hogy életben maradjak. Minden erőm megfeszítéséve1 fékezek.
De, ez a levegőben kivitelezhetetlennek tűnik. Mégis óriási koncentrációval lassulok. A síelők között fehér sisakos, vastag overallos emberek tűnnek fel. Ők a földön nyugodt tempóban közlekednek, mégis végig köztünk vannak. Vagy olyan nagyon sokan vannak, hogy alig száguldunk át egy csoportjukon, máris egy ugyanolyan csoport fölé kerülünk?
Már óriási sorfalat alkotnak, óriási, puha, de erős kesztyűikkel fékezik a száguldásomat. Az érintésük nem fáj, olyan gyorsan száguldok, hogy keresztülhatolok a kesztyűiken, mint a levegőn. Sebesen közeledem egy visszakunkorodó laticelféléből épített torlasz felé. A torlasz mellet két oldalt sok kesztyűs. Aggódó hangokat hallok.
Sajnos nem fogja kibírni a megállítást, eddig még nem bírta ki senki. Főleg, ha megsebesült. Ilyeneket hallok tisztán.
Ezután a megállítás hangjai. Puha súrlódó zaj – fogd erősen – kiáltások. Ahogy a kezükben tartanak, olyan mintha a sebesség iszonyatos mélységgé változott volna. A lábam alatt egyre mélyül a szakadék. Nem hiszem el, hogy tartanak, a kezükben rángatózom. A megállítás rántását még mindig nem érzem, a testemből, mintha új test szakadt volna ki, repülök tovább. A rántás pillanatában elengednek, legördülök az iszonyú mélység felé. A mélység láthatóan, de egy pillanat alatt emelkedik, laposodik, már egészen közel van és én fájdalom nélkül, könnyedén hengeredem bele a hótól lucskos, puha, meleg földbe.
Örvendező, ujjongó hangokra emlékszem, amiket akkor hallottam, amikor valaki hozzámért. Én a hátamra fordultam és mosolyogtam, míg a többi száguldó száguldott tovább, mindig a fejem fölött.
Síelés közben még bármelyik síelővel felcserélhető voltam, pontosabban, mindegyik élményét egyidejűleg éltem. És csak a megállítás folyamatában vált egyre határozottabban külön az én és a többiek érzet.
Reggel vettem észre, hogy elkezdtem menstruálni.
Ferike látogatóba jön hozzánk és elvisz bennünket valahová. Már onnan jövünk vissza, amikor elkéri Gy címét, mert megy az NDK-ba és farsangi papírálarcot akar küldeni neki. Györgyi biztatja, hogy ráér az személyesen is, de ő csak ezt hajtogatja. Másnap reggel Gy után indulok, néha feltűnik a tömegben sárga dzsekije, nagy barna haja. Egy elképzelhetetlenül óriási stand előtt megállok, az emberek zúgolódnak, mert nincs kiszolgálás. Hirtelen ott terem Ferike és beáll a pult mögé, én elmegyek onnan és már csak annyit hallok, hogy nem tud visszaadni és követeli, hogy hozzanak neki egy köteg aprót! Most hirtelen utolérem Gy-t, valahol itt az V. kerületben járunk. Mintha a szemközti lakásba mennénk fel, de lehet, hogy nem. Ott már vár bennünket egy fiatal nő, nem tudom ki az. Nem egyértelműen szimpatikus, de együtt kell dolgoznunk. Illetve elpusztítani a világot. Bele is kezdünk, de Gy-nek kakilni kell. A lány elmagyarázza, hogyan működik a fürdőszoba. Az a lényeg, hogy bizonyos gombok összecserélésével nem törülköző, hanem a saját ürüléked kerül a kezedbe. Visszajövet Gy elmeséli, hogy többször kellett az egész műveletet megismételni, mert minduntalan a kakit fogta meg! Aztán végül sikerült. Ekkor kezdtük el a pusztítást. A kezünk ügyébe eső tárgyakat, a világ vezérlőasztalát, egyebeket, nagy erővel toltuk a fal felé. A fal rövid ideig ellenállt, aztán repedezni kezdett, végül a tárgy körvonalait felöltött darabok estek ki a falból. A repedéseken már ki lehetett látni, az emberek nem vettek tudomást semmiről. Végül egy derékmagasságú párkány maradt.
Óriás faldarabokat puszta kézzel toltunk odébb. Kikönyököltünk a párkányon és onnan néztünk ki, lassan körbe forogva.
A hátam mögött beszélget E és P és egy férfi, akit nem ismerek, legalább százötven kiló és úgy viselkedik, mintha köze lenne hozzám. Azt mondják, hogy milyen gyönyörű a hajam és milyen jó lenne engem selymekbe burkolni. Hangosan beszélnek, hogy meghalljam, de a nevem nem említik. Amikor hátrafordulok, úgy tesznek, mintha nem rólam lenne szó és valóban lehetséges, hogy nem is rólam volt szó. De én nem bírom ezt tovább hallgatni és beülök az autóba, de pár métert megyek csak és parkolok. Megállok egy csűr mellett, aztán elindulok vissza, hogy megpofozzam őket. És ahogy jövök visszafelé, meghallom a hátam mögött az elszabadult autó hangját, alig tudok félreugrani előle. De az autó, mintha csak tudná, merre tartson, egyenesen a csoport felé száguld.
Néha nekimegy valaminek, de szemmel látható, hogy a társaságból szemelte ki az áldozatát. Megtámad egy nőt, aki egy régi televíziós kolléganőm, de nem tudom a nevét. Csak egy kis dohszagot érzek. Ekkor egy fiú, mint egy párduc száguld elő hátulról. Elrohan mellettem, a táskáját felém dobja, hogy megfogjam, de én olyan bamba vagyok és annyira az akaratom ellenére történnek a dolgok, hogy nem is nyúlok érte. A táska a földre esik és emiatt olyan szemrehányóan néz rám, mintha most ez lenne a legnagyobb baj. Lehet, hogy tényleg az. Néha olyan, mintha nem is ő lenne az, hanem te és akkor megrémülök, de megint eltűnik a káprázat és ő nagy nehézségek árán üldözi az autót, amiben mintha most már ülne valaki, és szándékosan venne célba egyenként bennünket.
Egy nő valamiért ki merte nyitni a száját és ezért megszúrták a jobb melle alatt. Nagyon csúnya seb volt. Bűnös voltam benne, mert a szemközti verandáról láttam, vagy én voltam, aki szúrt. Orvost hívtak hozzá, aki csak annyit vett észre, hogy rosszul van. Az orvos az a félvér volt, akit együtt láttunk a metróban. Egy nagy színes fejék alatt, ezer kis fonatban a haja, gyöngyöcskék és csatocskák, látom magam előtt. Ha megpróbálok élességet állítani, eltűnik a kép. Egy nő is volt vele és én is ott voltam. Észrevette a sebet, és azt mondta, hogy nagyon csúnyán elbántak vele. Ki volt az az ocsmány alak? Lehet, hogy én vagyok a bűnös, pedig eleinte azt hittem, hogy csak nézem ezt az álmot kívülről.
Aztán többen mentünk az úton, poros kanyargós út, érdektelen ipari táj, nem vezet sehová. Kik vannak ott, nem tudom. Néha úgy tűnik, hogy ráismerek, de mégsem. Te is ott vagy, pedig minden akörül kavarog, hogy téged akarlak hívni és ezek itt rabolják az időmet, nem segítenek, nem adnak pénzt. Aztán ott van egy telefonfülke, de foglalt. Egy ismeretlen kislány telefonál, úgy hallom, hogy a mamájának. Mi mindannyian letelepszünk köré. Én a fülke mellett toporzékolok, velem átellenben Lep ül egy férfival, aki lehet, hogy Tam , lehet, hogy Rob, akinek meghalt a mamája. Nemsokára a National Geographic-ot nézegetik, és minden oldalt felmutatnak nekem, hogy ugye milyen szép. Aztán a kislány kijön, de nekem nincs pénzem és kérek P-tól, aki elővesz egy csomó aprót, de azt mondja, hogy neki is telefonálnia kell, és ha marad, azt nekem adja. Ekkor elindulok tovább az úton, és egy Trabantot húzok magam után madzagon, de igazi nagy Trabantot.
Ma éjjel, május 22-én, egy kézmosó kagylóban nehéz túrát hajtottunk végre, Cs, én, R. Először az óceánon kellett átkelnünk és már majdnem partot érve éppen fürdőztünk, amikor egy nagyon szép, barna cápa támadta meg R-t. Míg Cs őt menekítette, én felvettem a cápával a harcot. A cápa elpusztult. Aztán a dzsungel, egy fenyegetően veszélyesnek tűnő szakaszán sikeresen túljutottunk és egy szelíd patakocskához értünk. R egy fészekben kis malacot talált, akit megölt és megnyúzott, mert nagyon éhes volt. Éppen érte indultam volna, amikor megérkezett az anyja a vaddisznó. Ismét Cs rohant el a kisgyerekkel. Én nagy küzdelemben, a puszta kezemmel öltem meg a hatalmas disznót. Aztán vége lett az álomnak.
Azt álmodtam, hogy egy egészen üres Budapesten, egy egészen üres piros hetes busz hátsó peronján utazom MA-sal. Még nem volt az álmom része, az a rész, amikor már félig ébren voltam, de tudtam, hogy valahol útközben borult el a fényes déli ég és a sötétség teljes lett. A hídon viszontagságos volt az átjutás, mert leszakadással fenyegetett. Az Astoriánál szálltunk le és lábunkat a kockakőszegélyhez súrolva mentünk a járdán, a híd felé vissza. Jött szembe valaki, talán egy nő, úgy, mint mi, mert a lábamba megbotlott, picit botlott és óriásit tántorodott. Kezével, lábával kapálózva, nagyon magas, vékony testtel tűnt e1 a ködös, homályos fűben. Ezután halvány derengés támadt és annyit lehetett látni, amennyit a járdába ragasztott apró, fényvisszaverő pontok – mint a flitterek – látni engedtek. Aztán később egy homály-szürke pavilonsor. Betonoszlopok között mentünk el és egyértelmű volt, hogy valami katasztrófa történt. Abban a pillanatban eszembe jutottak Gy-ék, és máris ébren voltam.
Annyi történt még, hogy egy lépcsőn, amin indultunk felfelé, megjelent egy kislány, ráncolta az orrát és picit megijedt tőlünk. M. ekkor négykézlábra ereszkedett, úgy mászott tovább. Aztán jött a kislány anyukája, Egy fekete hajú nő. Nagyon idegenek voltak.
Útközben beszélgettünk, egyetértésben arról, hogy ami történt, várható volt, mégis egyszer sírva fakadtam, hogy előbb lesz vége a világnak, mint én megláthatom a kisgyermekemet.
Valami varázslatos dolog történt velünk.
Az idő is elvarázsolódott, és mi is. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy a szomszéd szobában már órák óta egyedül van a gyerekünk, talán éhen is halt már.
Akkor átrohantam, de már nem volt ott.
Aztán volt egy olyan is, hogy Amszterdamban sétáltam a kisgyerekkel, és amikor nagyon elfáradtunk, már közel a lakáshoz, leültünk egy padra. Ha kinézel az ablakon, még láthatsz is minket.
És akkor odajött egy néger és beszélgetni kezdett. Nem nagyon értettem, hogy mit mond, de kedvesen viselkedtem vele. Aztán nagyon megijedtem, volt valami fenyegető a levegőben. És valóban, dicsérgette, simogatta a kisgyereket, aztán felkapta és elszaladt vele. Én rohantam, de amikor nagyon közel kerültem hozzá, akkor mutatta, hogy még egy lépés és földhöz vágja a kicsikét. Aztán felébredtem anélkül, hogy megmenekült volna.
Egy bálteremszerű helyen voltam. Mind a két arcomon keletkezett egy iciripiciri kis luk, ami egyre tágult a körülötte lévő bőr zsugorodása matt. Ott volt a húgom is. Bejött a szobába egy felismerhetetlen arcú torz, nagyon magas, meztelen férfi és megtámadott. Az orcáimról eltűntek a lukak és rajta jelentek meg. A kemény harcban már majdnem legyőzettem, amikor felkaptam a lábainál fogva és elkezdtem a fejem körül pörgetni. A tér egyre kisebb lett körülöttünk, végül olyan kicsi, hogy ő minduntalan beleakadt valamibe. Valami kiálló fal levágta a hímvesszőjét. Gy szólt, hogy most már ne forgassam tovább, mert nagyon szenved, úgysem tud bántani, akkor letettem a földre és Gy-vel együtt kimentünk a félkör alakú verandára. A férfi utánunk jött, kezében több tűhegyes lándzsával, félméteresekkel. Ismét támadott, de én megszereztem egy lándzsát és ledöftem, amitől ő meghalt. Gy végig segített nekem, de inkább csak a jelenlétével ösztönzött kitartásra.
A kabátomat valaki elteszi a ruhatárba. Az MTV-n keresztül bejutok a kollégiumba. A hallban fiúk, lányok, ünnep van. Nem engednek fel a ruhatárhoz, az emeletre. A ruhatáros nincs ott. R Kati megígéri, hogy lehozza a kabátomat. Fentről kérdezi, hogy melyik az enyém. Próbálom elmagyarázni, hogy milyen, aztán elunom. Felrohanok, senki nem állít meg. Elindulok a ruhatár felé. Az egyik hálóban van. Az ajtaján sok kedves rajzos feliratban üdvözölnek. Csasztuskákat énekelnek, V Mari is ott van és T . Meghatódom. Majdnem elfelejtem, hogy miért is kellett a kabát. E1 kell szöknöm innen, most azonnal.
Cs leült és neheztelőn mondta, hogy mégis ez lett a vége, minek vonakodtam annyit. Kértem, hogy vetkőzzön le és feküdjön mellém. Átült a sátor egy másik sarkába. Odamentem és lassan levettem róla a ruhadarabjait. Elkezdtünk ölelkezni és csókolózni. Akkor kezdődött újra az álom onnan, hogy a sátor előtt állunk és kezdődött még többször ugyanígy.
Közben nagyon sokat beszéltem az érzéseimről és a szándékaimról, mindig más szavakkal.
Már akkor figyelmeztetett a portás, amikor megérkeztünk, hogy az emeletünkön, a fürdőszoba ajtaján van egy lyuk. Az ajtóba, a lyuk fölé bevertek egy szöget, a mosdó mellett találok egy műanyag lapot, azt akasszam fölé, hogy ne lássanak be, amikor fürödni akarok. Elkezdtem kicsomagolni, amikor a férjem azt mondta, hogy hagyjam abba és menjünk sétálni. Ő jól ismeri a várost, sokszor járt itt. Küldtem, hogy menjen nélkülem. Nagyon fáradt voltam, fürödni, aludni akartam. A folyosón is, a fürdőszobában is volt WC. A fürdőszoba majdnem szemben volt a szobánkkal. A WC-nek sem a fedele, sem az ülőkéje nem volt a csészéhez csavarozva. Az ülőke alá egy kék bolyhos törülköző volt csiga alakban becsavarva, leszedtem a tetejét, kicsavartam a törülközőt, aztán mégis inkább befeküdtem a kádba. Már nyakig belemerültem, amikor észrevettem, hogy ne fedtem el a lyukat. Semmi kedvem nem volt kimászni a forró vízből. Azt gondoltam, hogy úgysem jár a folyosón senki, hiszen ezen az emeleten csak a mi szobánk van. Lehet, hogy egy kicsit elaludtam. Amikor felébredtem azt láttam, hogy a férjem áll a szobaajtónk előtt, egy alacsony, nagyon vékony lányt átölelve.
A nő valamit mondott neki, csak azt hallattam, hogy vékony és magas a hangja. A férjem megfordult és a nyílás elé állt, csak a hasát láttam. Az ingén az egyik gomb csak félig volt begombolva, biztos voltam benne, hogy ő nem láthatott. Tudom, hogy bent vagy. Kérlek, gyere ki azonnal, A-nak nagyon kell pisilni, engedd be őt. Magamra tekertem a fürdőlepedőt és kimásztam a kádból. A férjem már nem volt a folyosón. A lány hálásan nézett rám és beszaladt. Ő sem tette fel a fedőlemezt, azonnal ráült a WC-re. Amikor kijött, azt mondta, hogy nagyon fázik és azonnal bement a szobánkba. Amikor bementem, az ágyban feküdt, a férjem mellette ült és simogatta. Azt mondta: Nagyon kellett pisilnie, köszöni, hogy beengedted. Most kicsit megmelegszik az ágyban, aztán elmegyünk. Miatta jöttem ebbe a városba. Eddig is miatta jártam ide. Most már örökre itt maradok vele – mondta.
Azt álmodtam, hogy Gabi konyhájából nagyon finom illatok szűrődnek ki. Gabi főz.
Egy sárgára festett sparherden, aminek a teteje kerámialapos villanytűzhely, hogy sparherd, ezt Ómika mondta így. Sparhert vagy spórherd, így meg a Terike vagy a R Mária. Erre nem emlékszem pontosan. Ők Rátótról „bejáró nők" voltak. Átmenetileg. Vasalni és mosni segítettek volna anyunak, ha hagyta volna. Persze neki nem lehetett segíteni, hiszen egyetlen ember volt, aki megfelelően tudta az adott feladatot ellátni és az éppen ő volt. Mostanában kezdem magamban is látni, egyre élesebben körvonalazódni, ezt a borzalmas tulajdonságot.
Elindultam az illatok után és láttam, hogy anyu főz, sőt éppen elkészült és már ül is egy kis padon és májgombócos levest eszik. Megeszi előre, hogy tudjon tálalni – súgta Gabi. Közben megnéztem az ételeket. Kacsa combok, élénk lilás színűek, gyönyörűek egy tepsiben. Valamilyen ismeretlen, nagyon szép, meggyes sütemény, lilás-piros az is. Gyertek enni – tapsolt Gabi. Most jutott eszembe, hogy mi úton vagyunk A-sal, de ő csak a kedvemért tette ezt a kitérőt, evésről szó sem volt, és neki már rég otthon kellene lenni. Ebből még baja lehet! – villant át rajtam. Nagyon megijedtem, hogy véglegesen elrontottam valamit. Elkezdtem őt keresni. Végül az előszobában találtam rá, a fogas alatt ült, a lelógó kabátok félig eltakarták. Borostás volt, izzadt, a szeme piros. Soha nem láttam ilyennek. Úgy értem, mióta ismerem a valóságban. Ebben a valóságban, amelyet ébren élek. Az álombéli valóságban láttam már így. Kérdeztem, hogy mi baja van. Nem válaszolt, csak szemrehányón nézett rám. Hívtam enni. Vetkőzni kezdett, hogy akkor lezuhanyozik. Váratlanul belém hasított, hogy tartozom Éva néninek harmincötezer forinttal, és amiatt van minden baj, hogy erről megfeledkeztem. Reggel négy volt, amikor felébredtem. Felkeltem és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy esetleg tényleg tartoznék. De lehetetlen, hogy ekkora összeget adott volna valaha is, és ha adott volna valaha is, elfeledhettem volna.
Hogy tartozom neki, az nem is kérdés. Ha valaha valaki segített nekem a lényegest jól csinálni, az ő volt.
Az biztos, hogy már megint én vezetek.
De valaki el akarja venni a busz kormányát tőlem. Most is, amíg a jegyeket adtam, a vezetőülésre pattant egy ijesztően szőrös, piszkos, kakis fenekű, beteg, belém szerelmes, majomszerű figura, aki félelmetes, de én mégsem félek tőle, fenyegető, de mégis inkább elnéző vagyok vele.
Múltkor is nagy, amerikai lufit küldött nekem, egy felfújható félszobányi koponyát.
Rálépett a gázra és a jobbról is, balról is szűken álló teherautók és más buszok hagyta térben nagy sebességgel száguldott előre.
Én négykézláb állva próbáltam kitapogatni a féket és meg is álltunk, mielőtt egy teljes utat elfoglaló monstrumba rohantunk volna.
A nagyon piszkos férfi a középiskolám épületében jött-ment, tudtam, hogy valami szörnyűséget csinált. El is mondta, hajtogatta – megdugtam a kislányokat, megdugtam a kislányokat – mert hiába könyörögtem neked, te nem fekszel le velem.
Ez volt a mai álmom, amire felébredtem.
Nincs jogosítványom, soha nem akartam autót, egyáltalán nem tudok vezetni.
Hó és vér, azt tudom, a menstruáció közeledtét jelenti. Ilyen álmom már volt.
Egyszerre vagyok várakozó a hegy lábánál, egyidejűleg azzal, aki lesiklik, aki elszáguld mellettem, egy esés miatt a pálya mellett heverő lány mellett.
A hó rongyos lepel, nem esett elég vagy olvad. A síkos, barna föld minduntalan kivillan a hó alól, a bokrok, csupasz ágak gáncsot vetnek a lesiklónak.
Nagyon kell sietnem, a hegy lábánál várnak rám, a húgom, a kisbabája, én magam. Nélkülem nem indulnak el, mert biztosan nem érnek haza.
Ha egy bokor belém kapaszkodik és megránt, többszörös szaltót vetek a levegőben. Arat a halál, de még nem engem. Az út mellett fiatal nő fekszik, nem ismerem. Véres halott.
Nem állok meg. Olyan meredek a hegyoldal, nem is tudnék. Még tízezer méter. Sietek. Rám van bízva a sorsuk.
Leérek, találkozunk, éppen csak megfogom a babát. Gyönyörű Robi. Újabb próbatétel előtt állunk.
A felállványozott veszprémi házba kellett bejutnunk.
Apu elénk jön. Reszketeg öregember, segíteni jött és most hármójukat kell átvinnem az állványzaton.
Az állvány olyan, mint a ruhaszárító, amit mostanában vettem, tettem is tönkre menten. Anyu is vett egy olyat, már ő is itt van az álmomban negyedik tehetetlennek.
Apu tud valami útvonalat, de nekünk nem ajánlja. Mert nem úgy vezet és nem oda, az út, amin ő jár. Magánút.
Felmászom az állványon. Minden fok között megállok, egyik kezemmel húzom magam, másikkal a babát tartom. Amikor felteszem a lábam a következő fokra, ráültetem.
Váratlanul föntről anyu nyújtja a kezét, hogy segítsen. Feladom neki a babát, szétvetett lábakkal ül az állványon, amin hirtelen feltűnik, milyen nagyon törékeny. Ha tovább lépek, és megszédülök, ha lezuhanok, mindenki velem zuhan, a baba, anyu, Gy, aki a hátam mögött kapaszkodik, nem szól semmit, bízik bennem.
Szédülök, az elém táruló szakadék rémisztőbb itt ülve, mint a hegyen volt a meredély.
Fel kell ébrednem, mert látom magam, amint mindenkit magammal rántva, állványostul zuhanunk a mélybe.
El kell menekülnünk egy helyről, mert veszélyes, már többen meghaltak ott. Megölték őket. Valaki, egy gyerek segít.
Vonattal megyünk. Hogy végleg megmeneküljünk, át kell szállnunk, de ott a vonat nem áll meg. Féltem magam és Andrist a mozgó vonatról leszállásnál. Éppen figyelmeztetni akarom, amikor leszáll, ugrik és nyújtja a kezét felém. Simán átlépek.
Jön a vonatunk, megáll, minden ijesztgetés dacára nincsenek sokan és tolongás sincs. Nyilvánvaló melyik kocsiba lehet felszállni, de mégsem oda szállunk, hogy az esetleges csapdákat elkerüljük. Hátulról megyünk előre.
Tágas kupé, kevés ember, nyitom az átjáró ajtaját, felébredek.
Álmomban a Föld egy pontjáról néztem a távolba. Messzesége dacára élesen kirajzolódott előttem az Északi-sark képe a horizonton. Mint egy szürke árnyalatos képen, minden fekete volt vagy fehér. Az Északi-sark fekete volt, tőle jobbra és balra hólepte területek, szimmetrikusan helyezkedtek el. Hamarosan odaértem.
A sarkot egy terméskőből épített, aránytalanul nagy talapzaton lévő kis bronz fáklya lobogó lángja jelképezték.
– Hát ide is eljutottam! Létezésem a két végpont között, itt az Északi-sarkon, még abszurdabbnak tűnik, mint valaha is.
Álmomban egy kórház folyosóján szaladtam egy nővérke után, aki körbevezetett a szobákban, az újszülötteket mutogatta, akik közül eddig egyik sem volt megfelelő. Mire bekapcsolódtam a saját álmomba, éppen ott tartottunk, hogy egy asszonyhoz, egy ismeretlen nőhöz hozták a kisbabáját. Ezt nézze meg, mondta a nővérke, igazán különleges baba. Az aprócska, fehérbe bugyolált jószág első pillantásra hosszú, fekete hajú kislánynak tűnt. A mama a mellére vette, és amikor lehúzta a sapkáját, látszott, hogy a sapka belsejére varrott fekete szálakat véltem a hajának. Szőke volt. Próbáltam az arcába pillantani, de az anyja melléhez bújt. Amikor rám nézett, akkor láttam meg a nagy, zöld szemét. De ekkor váratlanul felült és megkapaszkodott az ágy rácsában. Ez nem lehet – kiáltottam, hiszen csak néhány napos. Ezért olyan különleges, éppen jó lesz magának. Végül valahogy mégsem kaptam meg, pedig ő is azt szerette volna.
Egy, a Colosseum szerkezetét másoló, többemeletes buszban utaztunk és a babát az anyja nem adta ki a kezéből. Más gyerekek is voltak körülöttünk. Volt némi lelkiismeret furdalásom az Andrissal szemben, hogy ilyen nagyon akarom ezt a babát, de elhessentettem, hiszen úgysem lehet az enyém.
Robi és Anna szólongatni kezdték a kicsit. A kicsi az anyja válla mögül kukucskált, át is mászott rajta, talán le is esett a földre, de aztán sietve továbbindult, ott szaladgált a busz távolba vesző padlóján, egyre jobban egy állatra kezdett hasonlítani, aztán már látszott, hogy egy fehér nyuszi. Próbáltam felhívni rá az anyja figyelmét, hogy a nemtörődömsége miatt nyuszivá változott a gyereke, aki zseninek született, de ő csak tőlem féltette, nem törődött azzal, hogy nyuszi.
Rémületre ébredtem.
Andris
Volt egyszer egy asszony. Annak volt egy pici fia. Az Andris. Annak a kisfiúnak igen mély volt az ágya. Amikor belefektette az asszony aludni, nagyon mélyre kellett hajolnia. Félt is attól, hogy elejti. Egy este hajolt-hajolt, egyre mélyebbre, hogy lefektesse az ő Andriskáját, de azt vette észre, hogy nincs is a kiságynak alja. De mire észrevette, már elengedte a kisfiát. Nagyon megrémült, amikor utána pillantott, mert a mélységes mély, csillagos eget látta a lyukon. Mit is kezdhetne ő a fiacskája nélkül, elengedte a rácsot, még egyet hajolt és átzuhant a lyukon.
Azt gondolta, hogy egy ilyen zuhanást nem is lehet kibírni, de nem halt meg. Ahogy ott hullott lefelé, látta maga előtt a kicsi Andriskát, de nem érte el. Aztán már nem is volt lefelé vagy fölfelé és csillagok sem voltak. Mégsem félt olyan nagyon, mint előtte, mert, ahogy kinyújtotta a kezét, megtalálta az Andriskát. Nem is engedte el, magához ölelte és úgy várta a repülés végét.
Beléje költözött a félelem és azontúl minden gondolata remegésbe ütközött. Csak a kisfiam fejecskéjét megsimogathassam bármikor. De éppenséggel nem is volt más vesztenivalója. Zuhantak a kihunyt csillagok között.
Így írtam le egy álmomat, amit akkor álmodtam, amikor még nagyon pici voltál.
Gy meghalt, hívtunk orvost, intézkedtünk, de nem tudtuk megvárni a hazaérkező A-t.
Éva néni jelezte, hogy ott kéne maradnunk. Most (akkor hajnalban, álmomban) eszembe jutott, hogy ott fekszik a kizsigerelt halott, A már órákkal ezelőtt megtalálta.
Rohantam le a lépcsőn, hihetetlen sokáig, körbe-körbe. Az ajtó zárva volt, hiába dörömböltem. Felébredtem.
Cvel ülünk egy hajóban és már időtlen idők óta tartunk a kikötő felé. Utunk közben kapjuk a hírt, hogy a kikötőt még fel kell építeni. Kiderül, hogy azok a képek, amiket a távoli város kikötőjéről mutogatott egész úton nekem, nem fotók, hanem tervrajzok. Addig nem köthetünk ki, amíg nem üzeni meg, hogy a nagy házban lévő kis háznak milyen színűek legyenek a cserepei.
Lehet, hogy nem is vagyok itthon, csak álmodom. Álmodom, hogy próbálok hazamenni, de az eddig oly ismerős város, egyszerre idegenné válik. Megfordulok, hogy visszamenjek addig a pontig, ahonnan már újra hazafelé mehetek. Sokáig nem találom, aztán váratlanul elém bukkan megint. Újra elindulunk és ismét. Otthonról ismerős arcok kerülnek elém, de mind ismeretlen nyelven beszélnek. Aztán idegenek jönnek, akik magyarul beszélnek, de nem törődnek velem. Hazaérek. Benyitok. A konyhában egy papírcsákós munkásember ül, maltert keverget. How do you do – mondja. Majd:
Maga kicsoda?
Egy férfival szoktam itt beszélgetni. Franciául. Ahogy körbenézek, látom, hogy a kismacska, amint vártam is, megnőtt, de sokkal nagyobbra, mint természetes. Merőn rám néz, majd elsétál a szobaajtó mögött. A szájában a döglött kismadár. Andris az ablaknál áll, kifelé néz, nem fordul meg, papírgalacsinokat fúj ki fúvócsövön keresztül az utcára. A polcon mindenütt extrauterin magzatok, befőttesüvegben. A nagymacskát zöld köpenyes orvosok műtik egy lehetetlen perspektívájú sarkában a szobának. Hazaértem. A bűz orrfacsaró. Csöngetnek. Nem tudom megnyomni a kaputelefont. Aztán sikerül. Ki akarom nyitni az ajtót, nem sikerül, aztán sikerül. Le akarok menni a lépcsőn, de ahelyett, hogy jobbra kanyarodna, mint szokott, balra kell fordulni. Hiába akarok újra meg újra a jó irányba menni, nem sikerül. Látom, hogy egy másik lépcsőn mész fel, de nem veszel észre. Végre újra bent vagyok, és ismét elindulhatok. A negyedik lépcsőfokon összeesem és eltöröm a lábam. Félek, hogy sosem találkozunk.
Mostanában megint sokat álmodom vízzel. Elsüllyedtem egy tengeralattjáróval – többedmagammal – amelynek az alsó szintjén egy uszoda volt. Az uszoda kijárata a balesetkor kinyithatatlanná vált és a medencében a víz szintje folyamatosan emelkedett. Nyilván a biztonság kedvéért kellett így álmodnom, hogyha a tengeralattjáró balesetét túl is lehetne élni, az uszodában mindenképpen elvesszek.
Aztán meg mély vízben harcol Andris az életéért, hiszen egy fiatal lány vízbe akarja fojtani. Én meg csak nézem a partról.
Ma éjjel Andrást élesztettem újra egy infarktusból. Szerencsére sikeresen. Andristól tanult műfogások segítségével. Kórházba vitettem és aztán szóltam az édesanyjának.
Mintha egy hatalmas hajó fedett fedélzetén mennék. Követek valakit, aki jobbra-balra mutogatva, mintegy ajánlgatja ezt az útvonalat. Valahogy elhangzik az is, hogy ez egy MÁV állomás. Andris, a fiam mindvégig szorosan a nyomunkban van. Elérjük célunkat, a folyosó végén egy tágas ajtó mögött nyíló termet, de abban a pillanatban, ahogy belépnék, észreveszem, hogy Andris elkanyarodik. Utána szólok, de a megszólítás pillanatában eltűnik. Kicsit visszalépek a folyosóra, de bármerre nézek, sehol nem látom. Egyre riadtabban járkálok, visszamegyek az iménti úton, de minden út egyre hosszabb, és egyre szélesebb, emeletek nyílnak meg fölöttem és pincék alattam. Kísérőm is eltűnik. Végül kiabálni kezdek. Andris, Andris – szólongatom. Az ajtók mögül, a sarkok mögül gyerekek bukkannak elő. Fiúk, lányok vegyesen és körém gyűlnek. Nagyon sokan vannak. Egyenként megvárja mind, hogy ránézzek, vajon nem ő-e az, akit keresek. Az egyik, egy szürke szemű, fakó, szőke hajú, konok arckifejezésű fiú különösen akarna Andris lenni, nagyon csalódottan fordul el, amikor kétségbeesett arcomból látja, hogy nem ő az Andris. Kiabálok, de nem kerül elő a kisfiam.
Mennem kellett valahová, Gy-vel volt közös dolgunk. Andris nem akart eljönni velünk és én beleegyeztem, hogy várjon meg engem, amíg visszaérek. Egy sötét, kihalt utcán játszódott mindez és én, hogy megvédjem őt az esetleges veszélyektől, beleegyeztem, hogy egy csatornafedél alatt találjon menedéket.
Beleegyeztem, de mintha nem mértem volna fel pontosan, hogy mibe. Hátborzongató tény, hogy egy nagyon szűk lukba, melynek kijáratát egy mozdíthatatlan fedél torlaszolja el, kuporodott bele. Csak akkor töltött el a jóvátehetetlen bajt okoztam érzés, amikor dolgunkról visszafelé indultunk.
Időközben kiderült, hogy az utcán hatalmas tűzvihar söpört végig és a visszaérkezés pillanatában is tűzoltók locsolják vízágyúikkal az utcát.
Az utcában mindenütt hömpölygött a víz. Igaz, amikor odanéztem gyorsan le is apadt és a kanálisok szürcsölve szívták be az áradatot.
Belém hasított a felismerés, ha a tűzben nem égett el, vagy nem fulladt meg a füsttől, akkor nyilván megfulladt a tengernyi víztől.
Györgyi lépett a csatornafedélhez, hogy félretolja, én nem mertem odanézni.
Mégis láttam belülről, mintha én kuporognék ott, ahogy a száját a fedél nyílásához szorítja, szorítom, ahogy a vas mély nyomokat vág az arcomba, arcába, érzem, hogy szinte fáj megszabadulnom a félrecsúszó fedél iszonyú terhétől.
Ne félj, nincs semmi baja, kiáltott fel Györgyi, ahogy kiemelte a mozdulatlan, hátraszegett fejjel, felhúzott lábakkal megmerevedett kis testet. Kifordított magzat.
Éreztem a kínos erőlködést, hogy megszabaduljon a különös pózból, és elkezdjem mozgatni a tagjaim. Különös boldogsággal fakadt sírva, ahogy végre Györgyi kiemelve magához ölelte.
Angyali üdvözlet. Valamikor ezt a címet adtam ennek az álomnak. Reggel négy volt, amikor az órára pillantottam.
Mi volt ez? Én kényszerítem bele Andrist lehetetlenül szűk csatornákba? Én nem adok neki elég mozgásteret?
Mit akar ez jelenteni? Kérdeztem, szörnyű félelemmel, teljesen ébren. Valaki válaszolt. Mi van akkor, ha csak eljátszották neked, hogy jöhet tűz, jöhet víz, neki ott bent nagyon jó, oda most bekuporodott és, amikor eljön az ideje, épségben fog előjönni.
Egy figyelmeztetés, hogy én, aki a legbiztonságosabb hely erejében is kételkedtem, mit várhatok magamtól, amikor aggodalommal engedem útjára mindennap. Útjára kell őt engedni.
Mindig nagyon sokat foglalkoztam az álmaimmal. Elemezgettem őket, kutattam, hogy milyen jelentésekkel egészítik ki gondolataimat. Fejtegettem titkos üzeneteiket, hogy megismerjem magam. Némelyik jelentése annyira általános és nyilvánvaló, hogy nem szorul magyarázatra. Mások olyan összetett és személyre szabott jelentést tartalmaznak, hogy unalmas lenne fejtegetni őket. Az biztos, hogy maguk az álomtörténetek a kuszaságukkal, logikátlanságukkal nagyon érdekes, színes, bárki számára vonzó tartalmat hordoznak. Mind egy-egy kidolgozatlan filmjelenet.
Váratlanul kiderült utunk során, hogy a következő állomást csak úgy érhetjük el, ha közlekedési eszközt váltunk. Vonaton vagyunk, ahol nekem rögtön elfoglaltságom akad. Meg kell fürödnöm, de ahhoz meleg vizet kell készítenem. Egy tűzhelyen, kis edényben forralom a vizet. Egy alkalmatlannak tűnő lavórba öntöm.
Úgy látszik, ha beáztatom a párnám meg a paplanom, közéjük fekve mégis fürödhetek. A párna rögtön beszívja a vizet és ki is hűl. Újabb edényt teszek fel. Arra eszmélek, hogy körülöttem az útitársaim azon tanakodnak, hogy hol kell leszállniuk. Egy kétbetűs szó a helység neve. Későn kezdtem el figyelni, lehet, hogy már el is hagytuk. Lehet, hogy csak egy megállót kellett volna menni, hiszen ez az átszállás csak mellékes epizódja az utamnak. Térképet kerítünk. Az ott leírt nevek és a hangosbeszélőben hallottak nem hasonlítanak egymásra. Végül egy szóból ráismerünk az állomásunkra. Éppen a következő az. Már megint nincs meg a ruhám, hiszen én már levetkőztem a fürdéshez. Egy zacskóból szedegetem elő, leszállás közben öltözöm. Ahogy a fejemen keresztül húzom fel a blúzomat, kiderül, hogy a vállán egy ragacsos, édes foltot teljesen elleptek a darazsak. Félek, hogy meg fognak csípni.
Azt álmodtam, mintha egy kisebb barlangba becsúszott, csecsebecsés bódék körül sétálgatnék.
Apróságok közül válogatnék. Egyik oldalon bárány, a másikon macskafejű játékot látok. A bárány hátsó lábán: kis ház, kis ablakában tulipán. A kis ház kéményén, egy körbeforgatható pálcikán madár ül, felhőcskén. Forgatás közben csicsereg.
Forgolódom a pavilonok között, megcsókolom Esterházyt, az írót. „Ha nem ugyanabban a városban lennénk, ahol a feleségem is él, meghívnám vacsorázni. Rákszirmot.” Amint ezt kimondja, benyitunk egy ajtón, ami hátulról vezet egy elegáns étterembe. Sötétbarna, fényes, fehér. Az asztalon máris pohár, vörösborral. Szelesen érte kapok. Leverem a poharat, a pincér szótlanul törölgeti a kiömlött bort. Most fehéret hoznak. Váratlanul többen ülünk az asztalnál. Papi és két kamasz fiú. A fiai?
„Azért így is jól fogja érezni magát” – mondja. Közben szalvétából hajtogatott sast tesz elém.
Feneketlen barlang közepén áll egy hatalmas szikla. A szikla tetején, egy kis fennsíkon, régi emeletes ágy emeletén szeretkezünk. De azt tudod, hogy már fél négy van, kérdezed. Sikoltozni kezdek és hihetetlen pánikban kapkodom fel magamra a ruháimat.
Tegnap álmomban repültem. Ma Veszprémben jártam igaziból. Álmomban anyám karjaiba hullottam. A két érzés és az álom és a valóság között elveszett a tér.
Álmomban egy körbekerített piactérre kellett bemennem, hogy Andrissal találkozzam. Felkapaszkodtam a bejárat melletti pénztáros fülke tetejére. A fülke sziklából épült. Kiderült, hogy a homlokzat és a homlokzat mögötti fal között egy széles, de átléphető gap van. A résen át leláttam a piaci nyüzsgésre, asztalok, árusok. Ahogy ráfogtam a rés fölötti faldarabra, hogy átmásszak, megmozdult a kezem között a szikla. Óvatosan visszaereszkedtem, kezemben a kővel, amelyről kiderült, hogy rétegelt tojáshéj. Megkerülve a pénztárt, megláttam Andrist, aki mosolyogva ért egyre közelebb. A szeme egyre zöldebb lett, ahogy szűkült össze a pupillája, egyre karikásabb, az arca egyre sápadtabb. Jól vagy, Andriskám? – kérdeztem. Persze! Miért ne lennék jól? – kérdezett vissza, de a szavak összegöngyölődtek, megkásásodtak a szájában. Éppen odaértem, amikor összeesett és a karjaimba zuhant. Éreztem, hogy egyre nehezebb.
Kaptam egy laptopot M-től, amit vissza akartam adni neki. Kiderült, hogy szilveszter van, és egyre többen gyűlnek össze az utcán, amerre mennem kell. Beértem a Vadász utcába, alig ismertem rá, mert felülről be volt deszkázva. Hallottam Misi hangját a fejem fölül, kiabált, hogy merre menjek. Már nem bírtam tovább cipelni a laptopot, ezért letettem a hóba. Misi elém jött, adott két szál füves cigit és egy öngyújtót. Ahogy hazafelé tartottam, rám sípolt a laptop, ezért nem felejtettem ott.
Robival és Andrissal vágtunk keresztül havas dombokon, volt egy árok is. Félig-meddig épített, félig-meddig természetes bucka. Ők előbb értek fel a tetejére és én szem elől veszítettem őket. Mikor odaértem, kiabálni kezdtem Andris nevét. Megváltozott a látásom; elindultam felém, két szakaszban tettem meg az utat, a kettő között egy pillanatra megint én voltam, és hitetlenkedve megpillantottam őt. Po felállt a parton, onnan nézett körül és jött felém. Furcsán volt öltözve, mint egy gyerek, sapkában, kinőtt kabátban. Rájöttem, hogy az előbb az ő szemével láttam magam. Nem láttalak – mondtam neki. Tudom – válaszolta. Elindultunk arra, amerre gondolta, hogy a gyerekek vannak, és beszélgetni kezdtünk. De, akkor már anyu volt. Karácsony volt. Egy olyan hatalmas karácsonyfa alatt, aminek csak a feldíszített alsó ága fért a képbe, pakolgatott, hogy le tudjak ülni. Egyre nagyobb volt a hó.
Mintha valami lépcsőfokra akart volna leültetni és azon gondolkozott, hogy mit adhatna párnának. Meghitten beszélgettünk, de sajnos nem emlékszem, hogy miről.
Azt álmodtam, hogy egy nagyon nagy, földgolyó méretű űrhajón várjuk a világvégét.
Azon belül egy másik űrhajóban vagyok, talán biztonságos helyen. Már nagyon közel van, de a pontos idejét nem tudni. Nem értelmes dolog elhagyni az épületet. Nincs felügyelet, nincs ellenőrzés, mégis, amikor kint elkezd esni a hó, a hatalmas vörös márványajtók automatikusan elkezdenek kinyílni, hogy aki akar, kimehessen. Vattacsomó nagyságú egy-egy pehely, nagyon sűrűn esik.
Csak a csillagok világítanak. Nem akarok, mégis kimegyek a többiekkel.
Valahol a hegyekben vagyunk. Hirtelen minden fekete lesz. A távolban a vörös ajtó mögött fény dereng, iszonyú a dübörgés; szakad a hó. Valahogy visszajutok. Akikről azt hittem, hogy elmentek, kiderül, hogy ott voltak. Zsúfolt kórteremre emlékeztető hálótermeken botorkálok keresztül. Ismét a kijárat-bejárat környékén vagyok, de nem látom őket sehol. Kiket?
G. jön be diadalmasan. Megcsókol.
A kisebbik akvárium meg fog repedni, ezért gondoskodnom kell az aranyhalról, hogy átkerüljön a nagyba. Pár lépésre van az egyik a másiktól, a kezemben viszem át. A nagy akvárium olyan nagy lesz, mire a közelébe érek, mint egy óceán. Hirtelen azt sem látom, hogy hol lehetne beleengedni a halat, hiszen mindenütt víz van.
Ahogy hátrébb lépek, újra a régimódi dimenzióba kerül, fel tudom emelni a fedelét és bedobom a halat. Észreveszem, hogy vásott kölykök le akarják engedni a vizet. Kihúzzák a dugót. Olyan gyorsan folyik ki a víz, hogy az óriási tömegű hal máris a szárazon van. Kiabálni kezdenék a gyerekekkel, de látom, hogy az óriási akváriumban más állatok is vannak, disznók, kecskék, és nem lehetne ismét feltölteni. Mielőtt felébrednék, még láthatom, hogy a sarokban, ahová a halak szorultak, bár nincs víz, vidáman úszkálnak tovább.
Egy éjjel, azt hiszem az összes létező álmok legborzalmasabbikát álmodtam. Egy keskeny, barlangi létrán mászom felfelé egy szűk terméskő toronyban. Tőlem balra, karnyújtásnyinál cseppet nagyobb távolságra, elérhetetlenül távol, egy másik vaslétrán Andris, a kisfiam mászik felfelé. Egy darabig azonos sebességgel haladunk. Egyszerre rémülten tapasztalom, hogy felfelé néznem lehetetlen, ám minden lépésemmel az éppen elhagyott lépcsőfok megszűnik. Visszaút nincs, a létra egyfelé vezet, ám az út végéről nincs tudomásom. A torony egyre szűkül és bár Andrist továbbra sem érhetem el, körben a kőfalak szinte már rám zárulnak. A magam kijáratát nem láthatom, de Andrisét kissé balra a fejünk fölött megpillantom. Kérem, hogy legyen óvatos, és ha felért, várjon meg feltétlenül. Nevetve eltűnik a kijárat peremén túl, és játszani kezd. Hallom, hogy azt játssza, teljes sebességgel a perem felé rohanva le tud-e fékezni. Teljes erőmből kiabálnék, hogy hagyja abba, de nem hallatszik a hangom. Tudom, hogy le fog esni. A perem szélén, az omladékos kavicson megcsúszik, és hiába nyújtom felé a kezem, a mélybe zuhan. Most lefele néznem lehetetlen. Sokkal később az iszonyatos csattanásra, ahogy a teste lecsapódik, ébredek fel. Rögtön újra elalszom. Csak felfelé nézhetek, és hiába nem hiszek a szememnek, a torony felülről is terméskővel van befalazva. A testem körül egyre szűkebb a járat, már moccanni sem tudok . A fejem a kőbe nyomódik, lábam alatt az egyetlen megmaradt létrafok, nyirkos, hideg, keskeny, már nem sokáig bírom, ahogy beleváj a talpamba. Hetekig kísértett, váratlanul bukkant elém nappal is az álom, hol csak a lezuhanó testecske csattanása visszhangzott a fülembe, vagy a torony nyirkos szorítását éreztem a bőrömön és sírva fakadtam.
Azt álmodtam, hogy egy sötét utcában megyek. Távolabbi utcák fényei tükröződnek a macskakövek réseiben összegyűlt esővízben. Hol dróthálós kerítés, hol málló vakolatú ház mellett megyek el. Mégsem csúnya vagy ijesztő, inkább szokatlanul érdektelen. Egyre rosszabbul érzem magam, míg végre rájövök – ott kint az utcán és bent az ágyban is – hogy meg fogok halni. Nagyon megijedek. Ahogy jobban szemügyre veszem magam, látom, hogy olyan hetven, hetvenöt éves lehetek, a hajam nincs befestve, de nem rendetlen, a ruhám sem kopott. Ahogy roskadok össze és próbálok megkapaszkodni valamiben, egy férfi lép mellém. Nem tudom, hogy te vagy-e. Azt látom, hogy nem idegen, hozzám tartozik. Talán nem teljesen elhagyatva halok meg.
Látom magamat, amint egy földnyelven járkálok fel és alá.
Magas sovány férfi vagyok. Csíkos sállal. Mintha egy szigeten lennék. El vagyok szakítva a szárazföldtől. Valójában ez a veszprémi liget. A földnyelv elég rövid ahhoz, hogy többször is végigrohanhassam, de elég hosszú ahhoz, hogy nagyon elfáradjak. A sokadik kör után feltűnik egy őz, azért nem vettem észre, mert hó borítja, mint mindent. Aztán egyre több őz jön, végül már csordákban vonulnak az állatok. Emberek is jönnek, nagyon sok ember. Akkor megkönnyebbülten kiabálok, vagy kiabál valaki, hogy még sincs világvége.
A strandos álommal folytatódik. Az emberiség újra benépesíti a földet, emiatt még nagy a káosz. Nincsenek WC-k, vagy nincs elég. A kabinsor végén tudok egyről, be akarok oda menni, de éppen megszólal a telefonom.
G hív, hogy nem lehet elérni engem. Mondom neki, hogy találkozzunk a strand főbejáratánál. Amíg várom, eszembe jut, hogy teljesen egyedül vagyok, semmi hírem Andrisról és a család többi tagjáról. Felébredek. Rémült vagyok.
Világvége megint
Egy léggömbbel emelkedünk a hegy oldala mellett. Andris és én. A fennsíkot megpillantva látjuk, hogy Robi már odaért a találkozási pontra. Éppen parkol. Ahogy tesz-vesz a szép, fehér Audija körül olyan, mintha a lovát szerszámozná le.
Olyan régen jegyeztem meg álmot, hogy nagyon megörültem ennek a kettőnek.
A tenger felől úszva, lassan közelítjük meg a partot. Ahogy egyre közelebb érünk, látjuk, hogy a parti házak ablakaiból füst gomolyog, majd lángok csapnak elő. A parton tűzvész van, nem mehetünk ki, úszunk tovább.
Elérkezünk a diadalmas bevonulás helyére, ami egy gyors sodrású folyó öble.
Nekünk a baloldalon kell úsznunk, a bal partot kell védenünk.
Az egyik kezeddel mindig fogd a hajót, mondom Gy-nek, mert tudom, hogy a modellhajó hasában egy kioldható légzsák van.
Amíg a kezdésre várunk, látom, hogy a parton többen nem tudnak bejutni a nézők közé, mert nincs jegyük. Azt nem tudom, hogy hol van a nézőtér, nem is fontos. Hédinek, egy középiskolai osztálytársamnak szerzek belépőt. Valami fontos személy vagyok, mert a fa törzsében kialakított irodában ismernek, és ha valaki a nevemre hivatkozik, az kap jegyet.
Felébredtem. Ittam koffeinmentes, forró kávét és visszafeküdtem. Sokáig aludtam.
Azt álmodtam, hogy Jánosházán vagyok anyuval és Andrissal. A jánosházi ház teljesen átalakult, mégis ráismerni. A valóságban sem tudom, hol van ez a ház. Valahogy odatartozunk, de mégsem. Mi odaköltöznénk, de Andris menni akar.
Ebből hamar felébredtem.
Úgy érzem, hogy ez az új életem veszteségekből van összerakva. Az elveszített szobákból, emberekből. Bármerre nézek, legszívesebben sírnék.
Mégis, ha valaki megkérdezné, hogy mit szeretnék a legjobban, akkor azt válaszolnám, hogy elszívni egy cigit minden bűntudat nélkül. Ez a mondat nem a fentiekből következik. Természetesen és egyértelműen nem cserélnék el egyetlen visszakapható teret, vagy embert egy cigire.
Így, hogy mostanában képtelen vagyok mást, mint a veszteségeimet számolgatni, morzsolgatni, elfelejtem, hogy egy új lakásban lakom, aminek az elvesztése, valaki másnak fáj. Aztán majd, ha visszaköltözöm a most siratott Kálmán utcába, elkezdhetem siratni ezt. Hiszen ilyen jó lakásban még soha nem laktam. Nem is jártam ilyenben, ami ennyire tetszett volna. Luxuspanel. A legvonzóbb, hogy pont emberszabásúan magas. Sok szobája van. Nagyon sokat kell dolgoznom érte, hiszen drága a bérleti díja. Emellett még a Kálmán utcát is fizetnem kell, és Szegeden is bérelek egyet Andrisnak. Tágas nappali, eperfagylalt színűre festett fallal. Pontosabban az egyik hosszanti falának van ilyen színe, keskeny fehér sávokkal tagolva.
A helyszín már nagyon ismerős, a liget lejtősebb fele Veszprémben. Háromkerekű, fekvő biciklivel gurulok lefelé. A lejtő alján, egy széles árokban hömpölyög a csatorna vize. Biciklit cserélek anyuval. Most nálam van a kétkerekű. Felötlik bennem, hogy innentől felfelé kell menni, könnyebb lenne neki, ha nem cserélnénk, de aztán nem szólok. Ki kell kerülni valamit. Rossz irányba indul el, én mutatom az utat, mint nagyokos. Hamarosan beérünk egy épületbe, az épületbe. Keskeny folyosók, falépcsők a fordulókban lefelé. Az egyik kiöblösödésben két szakadozott, agyonmosott torontáli szőnyeg. Régről. Még mielőtt megpillantom őket, arról kezdek el beszélni, hogy valami nagyon hiányzik, egy szőnyeg, de nem tudom milyen. Most még azt a részt is látom, ahol a Negró kutya alaposan megrágta az egyiket.
Ennek az álomnak előbb volt meg az értelmezése, mint leírtam volna. Hogy mindig a könnyebb utat választom, azért, hogy mindent vissza tudjak adni.
Az idő leválik rólunk
Az idő leválik rólunk
A tér foglyai vagyunk
A tér is elfordul
A pillanat foglya vagyok
Ti mindannyian én vagytok
És a tér is, az idő is
A markomban van
A szabadságom beléd van rejtve
A szabadságom beléd van rejtve
Mitikus mámor bűvöletében megyek feléd
Te vagy az út és az ajándéka az útnak
Hogy megélhetem, amiről eddig csak tudtam
Ami itt kötél és lánc, az ott kis rajz vékony vonalkái
A kontúrok között tovább tágul a tér
Az elfeledett kislány rajongása költözik belém
A szerelem újra fényes arcát fordítja felém
A Múzsák szigorúsága engedett,
Már nem ütik pálcával a kezemet,
Hogy szabálytalanul verselek,
Mértéket, rímet nem ismerek,
Köszönet, hogy engedik élvezni a létemet.
Amíg kapna utána
Amíg kapna utána
megbánva, hogy a földre szórta
hideg ujjai közül hamisrózsaszín emlékdarabkák
napfény szaggatta anziksz
a távoli látóhatár peremén fennakadó
s a ferde mólóról égig érőnek látszó
"bólyaringatásba" szelídülő hullám
összefolyik a könnyeivel.
Örökké szerelem
Kapnék utána, hideg ujjaimmal
Kapnék utána, hideg ujjaimmal,
bánva, hogy a földre szórtam.
Szerteszét hamisrózsaszín emlékdarabkák,
napfény szaggatta anziksz.
A távolodó látóhatár peremére akadó,
a ferde mólóról égig érőnek látszó,
bólyaringatásba szelídülő hullám
összefolyik a könnyeimmel.
Ez a levél,
ha bomba volna, a kezedben felrobbanna.
Ez a levél, ha tőr volna, a szívedben megfordulna.
Mert a szerelmem, ha eső volna,
könnyem árja egy csepp volna.
Átkozódás
Összetört szívvel
és reszkető lélekkel várom,
elmúlnak-e az ébredéssel, mint minden rossz álom,
megátkozott napjaim a világon,
de reggelre látom, hogy a nélküled múló időt csak vizionálom.
A nevemet kiejteni ne tudd
anélkül, hogy a szívdobbanásod vákuumában át ne élnéd a halált.
Eszedbe ne jussak, hogy önnön véred hullámlovasaként a túlpartig ne vetne a gondolat.
Égő szerelmünk emléke fagyassza mással szeretkező vágyadat.
Elhagyatott szerelmed emléke keserítse percedet.
Soha szép nap többé ne csitítsa szívedet.
Nem a versben kelt az átkom, az életed maga az,
Melyet kaptál, hogy bennem nyerjen, s veszítsen vigaszt.
Válóvers villamos-zakatolásra
Most minden után,
az utolsó pillantás után,
a szorongások után, a nagy döntés és nagy fellélegzés után,
tudom, hogy a boldogságom ott volt nálad, a kezedben tartottad
és hiába voltam én a minden, a világ közepe, a sok, az erős, a gyenge,
az elhulló és felkapaszkodó, az önmagán erőt vevő
és elhatározásokat tevő,
a mélabú fedezékében fensőségesen mosolygó
és a szélsőségek csúcsai között tehetetlenül ide-oda csapódó,
egy dolog volt - amit te akartál, amit te engedtél - ami boldogság volt.
Pomi elment és nem tudjuk, hol van
Nem tudom megmondani neki, hogy jöjjön vissza,
mert azóta, hogy elment, nem mozdulnak a mutatók,
mert nem pörgeti őket az idő.
Mert dermedten áll és mi dermedten állunk a
mozdulatlan időben.
És jóvátenni vágyunk minden cselekedetünket, a jókat is. És
megmásítani és újra kimondani a szavainkat,
újragondolni a gondolatainkat.
Előröl kezdeni és újraélni az egész életünket.
Vagy most már addig keresünk benneteket földön
és az égen, amíg mi is meg nem halunk?
Üres az ég. Az angyalok nem ott laknak?
Üres a föld. Nincsenek angyalok?
Eltemetem mindennap ezt az érzést
Eltemetem mindennap ezt az érzést. Beásom legmélyebb szakadékaim feneketlen üregeibe.
Ráhordom nehezéknek köveim, elmúlt szerelmeimet, kimondott szavaimat, látott képeimet.
Gyerekkorom emlékeit. Életem hordalékát, a világ minden hulladékát.
Beborítom a hantot százezer rózsa összes szirmával, lepkék szárnya minden hímporával. Elfedem sírással-kacagással.
És, amikor újra megpillantalak, kincseim - szerény kis hímzések- újra felfénylenek érzéseimből rád fonódó palástodon.
Maradj mindig velem,
mert az ég most kék mint a szerelem
a szív piros
sárga a nap
mert zöld a föld
mert forró a csók
mert mohó a vágy
Maradj mindig velem, mert szívemben örök a szerelem
Maradj mindig velem szerelmem
Nem múlik el, mint az élet, a szerelem.
Ez csak a szerelem lehet
Ez csak a szerelem lehet
A madarak most szívet szállnak az égre
Virágszirom piros felhők kergetőznek
Hiába berzenkedünk, ágálunk, reklamálunk,
tiltakozunk, tüntetünk,
próbáljuk leváltani,
elbontva fejük fölül az iskolát,
állandó tanáraink és
állandó tanulóink,
állandó szemetelőink és
állandó takarítóink csakúgy, mint
állandó csőcselékünk és
állandó vezérünk,
állandó tüntetőink, hatvanan és
állandó rendőreink, hatezren
egyensúlyozzák életünk.
Nem marad más, mint leváltani
állandó lakhelyünk.
Tegnap este a Kossuth téren, rád gondoltunk,
mi néhányan, hogy nem jöttél, s maradtunk
együtt-egyedül, a kordonon kívül,
szabadságunk fogságában.
Nagy hajó, Parlament!
Újra süllyed a Kossuth tér.
Árpádsávos mentőöveket
ringatnak a kockakövek.
Majd, ha mint a gonosz óriás a kertjébe a gyerekeket,
a fához beengedi, és meglágyul kőszíve, de meg is hasad.
És egész teste stigmákat kap.
Úgy Isten mentes korunkban,
Krisztus sebei láttán a szívek,
ha meg nem is szakadnak,
de mert tavasz van, a kordonok kivirágoznak.
Itt lent,
ránk hullik a vakolat
és ránk hullnak a kövek,
az (öreg, régóta álló) állványokból a szögek
és az állványok.
Az emeletes házak egymás felé dőlnek az utca felett,
mint a szakadék két partja.
Talpukra állított múmiák repedéseiből,
a házak párkányairól
elfelejtett szél hozza-viszi a földet.
És, hogy mint omlik fejünkre a város
papírarcukból, papírszemekkel plakátistenek lesik.
Duna mosónő betonkoporsóban
piszkos vizével magát mossa.
Kő hullik, falak omlanak,
köröttünk
összecsuklik a város,
s alázuhan
az utcák szakadékaiba.
Házak szikkadnak
az elhagyott partokon,
mint agyagsírjából tápászkodó
imbolygó hadsereg
Bőrük pattogzik,
Régi szél koptatja homlokuk
ájuló testük körül
forró föld kavarog
Csillogó plakátszemek figyelik
némán a haldokló hadsereget
És mosolyognak a plakátistenek.
Duna mosónő betonkoporsóban
piszkos vizével magát mossa.
Varangyköröm, békaagyar,
Ami álmomból felzavar.
Egy halom kép, színes szalagok,
egyik a másik után, az asztalon:
egy gengszterautó befordul a sarkon,
egy motoros-riksa mellékanyarodik,
szem visszapillant a tükörben,
a hátsó ülésről egy férfi sajnálkozva néz,
keze pisztolyt emel, dörren a fegyver,
és kész, (ez a rész.)
A hátsó ülés melletti ülésen,
Hátranyakló fejjel egy öregasszony hever.
Teherautó-platóról rongyokba csomagolt tetemet
rántanak le egyenruhás emberek,
két nő zavartan néz a monitoron át rád,
miről szóljon ez a film, melyik kép következzék most.
Nézik az arcod, ahogy várod a hangot,
hogy súgja, árnyékból bújjon-e a gyilkos elő,
meneküljön-e keleti nő, csónakban fekete férfiak.
Ahogy látod, fél percben az egész világot,
úgy teszed rendbe a képeket, egymás után, szépen,
ahogy a szavak sorjáznak egy másik, egy jó költő versében.
A veled való találkozás, némely zárójeleket bezárt,
és nem nyitott újakat.
Bizonyos i-kre feltette a pontot
és a készeken utolsót simított.
(Minden nappal melegebb a nyár
és bár, a börtönöm fala még áll,
ablak-ajtó tárva, várva,
hogy végre szárnyra kapva
a bánatot magára hagyva
repülhessek a magasba. Vagy ugorhassak le a mélybe?)
Imádom magam, aki veled vagyok, egy gyerek, amikor nevethetek,
azt is, a depresszióst, aki nélküled,
De őt nehezebb.
Szü Csien DuDi
Azt álmodtam, hogy DR. Szü Csien DuDi, másik nevén Szü Csien Balzsam, szívem-lelkem sebeinek gyógyítója és Fedett Ügynök társaságában autóztunk visszafelé.
Az Alpokon át vezetett az utunk. Meseszép - a szó eredeti értelmében - tájon át kanyargott a szerpentin. Meredeken a fejünk fölött tornyosultak a hegyek, mindnek a tetején, egy-egy soha nem látott várral. A hegyek oldalfalából jeges leheletként áradt a hideg.
Egy helyen, DR. Szü Csien felhívta a figyelmem, hogy itt mindenki kiszállt, szálljunk ki mi is. Fedett Ügynök egy darabig velünk tartott, amíg turista módjára nézegettük a jég-marcipán-mese-várakat. Egyszer csak DR. Szü Csien azt mondta, hogy most kezdjek el futni, ne törődjek semmivel. Ő egy ideig előttem szaladt. Fedett Ügynök már rég nem tartott velünk.
Kérdezgettem, hogy mi történt, ki üldöz bennünket. Ó, csak egy poloska volt a sarokban, mondta, te csak fuss. Mindenki rémülten szaladt és kiabált, és rémséges szörnyek ordítása is hallatszott. A hátam mögött vadállatok tépték szét az embereket. DR. Szü Csien továbbra is nagyon megnyugtató hangon bíztatott. Fuss! A kanyargós gyalogúton, a sziklákat tartó boltozatos árkádok egyre alacsonyabbak lettek, a legutolsó, ami alatt még átférek, már meggörnyeszt. A következő olyan közel van, szinte nekiszaladok a lendülettől. Most veszem észre, hogy szűkül a nyílás, talán háton csúszva éppen átérnék.
Felébredek.
Az egyik valóságos valóságban, akkor kiabált rám, hogy fuss, amikor a könnygázgránát éppen a lábunk elé pottyant. Ebben a valóságálomban segít engem a halál elől-elé, hogy ne féljek. Segít, hogy legalább rájuk, a szörnyetegekre ne kelljen néznem, és az utolsó pillanatig nevethessek. Mint láthatjátok kissé elkanyarodtam a Kossuth tér felől, nem is ajánlom, hogy tovább olvassátok, ha az álomvalóságok kevéssé érdekelnek benneteket. Kisgyerekkoromban, már egész korán, csalódást okozott nekem, hogy lány vagyok, gondolom, mint oly sok kislánynak, akik helyett fiút akartak volna a szülei. Nagyon sok mindent nem engedtek meg nekem, talán több mindent, mint más lányoknak. Nem tanulhattam meg biciklizni, korcsolyázni. Nem szaladgálhattam, nem ugrálhattam, részben az úrilány effektus miatt, amiről máshol írok, részben, mert féltették a testi épségem. Ha biztos lehettem benne, hogy nem látják meg, kiugráltam az ablakon. Akkoriban, a park oldali szoba volt a gyerekszoba, (a földszinten laktunk,) elég magasan volt az ablak és ez jó erőpróbának bizonyult. De aztán valamelyik szomszéd elmondta a szüleimnek, így az ugrálás is megszűnt. (Amikor Rizs kicsi volt, felmászott a szekrények tetejére és onnan ugrált le az ágyra. Mindig megengedtem neki, a környezetünk legteljesebb rosszallását elnyerve.)
De, amikor tavaly valaki, egy idősebb nőismerősöm elmesélte, hogy néhány évvel azelőtt mennyire imponált a kollégáinak, ismerőseinek, hogy rendszeresen fut, és sporttáborba jár, úgyannyira nem mesél most már erről, sőt titkolja, hiszen így a hatvan felé közeledve inkább megmosolyogják, ha éppen nem gúnyos megjegyzésekkel illetik, hogy ugyan mit akar még - már akkor gyanakodni kezdtem, hogy valami itt nem stimmel. Itt színtisztán az előítéletekről van szó, amelyek ebben az országban gazdagon tenyésznek.
Mindig is azonosultam a kiközösítettekkel - legalábbis azt hittem, hogy azonosulok, amikor úgy vettem észre, hogy valamilyen előítélettől vezérelt bántás elszenvedői. Így voltam eleinte néger, (Tamás bátya kunyhója, hiszen valódi négert akkoriban Mo-n nem lehetett látni), később cigány. (Notre Dame-i toronyőr) Gyerekkoromban Vp-ben összesen egy cigány volt, az Ubul bácsi. Idősecske ember volt, nagyon fekete bőrrel és a világon mindenhez értett. Apu foglakoztatta őt, munkahelyet szerzett neki és munkákat, otthon is. Néha nagyon berúgott, akkor eltűnt pár napra.
Az egy cigány természetesen, elvontan értendő. Annyira nem volt cigányozás, hogy egész egyszerűen rajta kívül senkiről nem derült ki, számunkra, a gyerekek számára, hogy cigány lenne.
Aztán lettem zsidó, amikor a haláltáborokat megjártakról olvastam a regényeket, visszaemlékezéseket. Évekig rémálmaim voltak, hogy magam is hasonló sorsra juthatok és képtelen voltam feldolgozni, hogy történhetett meg mindez. (Erre egyébként ma sem tudom a választ, pedig filozófiában, etikában, etológiában egyaránt kutakodtam. Hihetetlen sok kérdésre nincs válasz még mindig.) És, hát továbbra is bármi és bárki üldözött vagyok, de már azt is tudom, hogy épp csak sejthetek valamit abból a valóságból, aminek a maszkját magam elé próbálom.
A tágas és sokféleséggel kecsegtető kitérő után, csak oda akarok kilyukadni, hogy végül beláttam, nőnek lenni éppen elég hátrányos helyzet.
Egy másik, meleg ismerősöm, a minap azt kérdezte, a hangulatváltozásaimat nem klímax okozza-e. Ha ő, aki aztán igazán tudhatja milyen érzés ismeretlen emberek előítéleteiből összeeszkábált börtön falait döngetni egy életen át, ilyet kérdez, akkor talán senki nem tud semmit az előítéletekről.
Tizenéves koromban, bármi felett érzett elégedetlenségemnek adtam hangot, vitatni kezdtem valamilyen állítást, előbb-utóbb megkaptam; ugyan hagyd rá, tudod, hogy serdülőkorban van, érzékenyebb. Huszonévesen hallgathattam a - megvan neki, biztos menstruálni fog, azért hisztis – diagnózisokat. Közben, és később, a találgatásokat az éjszakára vonatkozóan, kivel vagy kivel sem töltöttem, jó-e, avagy rossz volt, hogy ilyen, avagy olyan a kedvem. Ahogy egy férfi elégedettségét, vagy elégedetlenségét a konkrét siker vagy sikertelenség magyarázta, egy nő mindig a hormontevékenysége (és férfipartnere) által meghatározott a külvilág szemében. És, amit még extra mód utáltam, hogy a nők maguk asszisztáltak-és nak ahhoz, hogy ez a kép megmaradhasson róluk.
Tehát, semmi nem számít, csak az, hogy korodhoz, nemedhez, fajtádhoz, stb. adott kultúrkörben milyen sablonok kötődnek és semmi meg nem ment attól, hogy ezek mentén alakuljanak az elvárások és az előítéletek. És azt hiszem azzal csak áltatjuk magunkat, hogy függetlenedni tudunk a minket körülvevő emberektől. Így aztán én mostantól nagyon sok évig klimaxos leszek, akinek savanyú a szőlő, utána meg egy vén boszorkány, aztán reszkető fejű mamika, ha elélek addig és senkit nem fog érdekelni, hogy én még mindig én leszek. Esetleg. Ugye nem csodálkoztok, hogy megint ágálok?
Azt álmodtam, hogy egy öt, vagy hét emeletes épületben vagyok. Egy családnál vagyok látogatóban. Esik az eső. Több gyerek van a családban, nem ismerem őket. Én is elhoztam a gyerekem, gyerekeim, de ők alszanak. Először egy pici cicával gyűlik meg a bajom. Kétségbeesetten nyávog, ki akar jönni az erkélyre és én majdnem ki is engedem. Aztán eszembe jut, hogy esetleg leeshet. Mire ezt így végiggondolom, észreveszem, hogy az egyik, nagyon sovány, narancssárga trikós kisfiú azzal szórakoztatja magát, hogy nekifut az erkély korlátjának. Próbálom visszatartani. Az eső egyre jobban esik. Mire beterelem a gyereket a lakásba, egy másik, látszólag ugyanaz, de mégis másik, kiszökik. A korlátnak támaszkodom, hogy szemmel tarthassam. Ő felém hátrál, és hátrálva hirtelen felpattan a korlátra és lép egyet. A mélybe zuhan.
Felriadtam és rémülten lihegve felültem. Aztán visszafeküdtem és kényszerítettem magam, hogy újraálmodjam az álmot, de úgy, hogy a pólójánál fogva elkapom a fiút. Sikerült is. Nagyon megütöttem magam, össze-visszavertem a karom, a bordáim, ahogy nekicsapódtam a korlátnak, de legalább a gyerek nem zuhant le.
Álmomban emlékeztem, hogy a büfé a strand végén, egy nagy falusias kapu mellett van. A képző gimi második emeletén keresztül vezetett oda az út. Gy*nek akartam sört venni, azt kért. (igaziból, soha nem iszik sört.) a kutya is jött velem. Útközben leesett a szemüvegem, nagyon rosszul láttam. Később egyáltalán nem láttam, mert nem tudtam kinyitni a szemem. Még széthúzni sem tudtam a szemhéja.
Megtaláltuk a büfét. Lénát megkörnyékezte egy komondor-szerű jószág, de ő inkább egy kölyök német juhászkutyával foglalatoskodott. Kértem három sört, hogy Andrisnak is vigyek, és én is megszomjaztam. Ki is fizettem, de sokáig nem történt semmi. Később a kezembe nyomtak egy kétliteres palackban valami üdítőt, azzal, hogy az sör. Nagyon mérges lettem és kiabáltam, de nem láttam, hogy kivel. Mindig valaki más kérdezte, hogy mit is akarok.
Hirtelen felriadtam és nagyon kényelmetlenül éreztem magam.
Németországban, egy áruház hátsó lépcsőit használva kerestem egy rendezvény helyszínét. Hosszú bolyongás után, amikor egy büfé mellett mentem el, pizzával töltött sütit és üdítőt vettem. Sok gyerek között mentem tovább, némelyikkel beszédbe is elegyedtem. Néhány lépéssel arrébb ugyanolyan sütivel és üdítővel kínáltak meg, mint a rendezvény egyik vendégét. Egy függöny mögött, a ruhatár pultjánál álldogáló arab férfinak kétezer forintot adtam és a visszajáróra vártam. Közben valami történt, mert váratlanul, az addig barátságos ember kiabálni kezdett velem. Hirtelen nem értette, amit mondok és megfenyegetett, hogy elveszi a gyerekemet. Angolul beszéltem vele és én is fenyegetőztem. Egy másik arab elmagyarázta, hogy jobb lesz a gyereknek, ha ők nevelik, ők öltöztetik, mert én rosszul csinálom. Amikor kiértem az épületből, egy országút mellett találtam magam, valahol vidéken, egy kirándulóhelyen, alkonyatban. Próbáltam hívni Andrist, de a telefonom fagyott képernyőjét hiába tapogattam, nem reagált. Rájöttem, hogy ők állították le a távolból a telefonomat és éppen most rabolják el a fiamat. Rémülten felébredtem.
Azt álmodtam, hogy a távolból figyelek egy fekete férfit, aki egy villamos megálló előtti zöld területen a gyerekeivel beszélget. Egy fiúval és egy lánnyal. A lány egészen fekete bőrű, mint az apja a fiú kevésbe. Éppen sajnálni kezdem őket, hogy hová keveredtek, amikor azt veszem észre, hogy lezuhantunk egy víz alatt álló emeletes ház legfelső emeletéről, az átszakadt födémeken keresztül a mélybe és lassan süllyedünk a földszint felé. A fekete lány a testvérem és egyelőre nem okoz problémát, hogy nem kapunk levegőt. Viszont észreveszem, hogy azért zuhantunk le, mert a megállóban valaki fejbe vágta őt, mert néger. Próbálok ellenállni a merülésnek és elkezdek felfelé evickélni. Húzom magam után, de nincs eszméletén. Nagyon nehéz, de végül felérek a tetőig. Egy keskeny sáv van, ahol már nincs víz és levegőt lehetne venni. Félek, hogy a lány meghalt. Nem férek hozzá, hogy lélegeztessem, mert akkor el kéne engednem. Valahogy muszáj megtalálnom a kijáratot. A nyakam köré csavarom a karját és lebukom a víz alá. Erre ébredtem.
szeptember 15. Néhány napja felszámolták a tévémet és az RTL-be járok dolgozni.
Anyu halála
Anyu halála ingatag lelki békénket orkánként cibálja. Egyikőnk sem tud megnyugodni. Egyikőnk sem képes megbékélni. Én Junghoz fordultam segítségért, mert régóta nem emlékszem az álmaimra és úgy éreztem, más már nem segíthet, csak ő, vagyis az ő révén a tudattalanom. És tényleg elkezdetem álmodni, emlékezni az álmaimra.
Tegnap álmomban, a pincében jártam. Mindennel végeztem, amivel kellett. Nem az volt fontos, hogy mi volt a dolgom, hanem, hogy elindulhattam felfelé. Egyszercsak egy magasba nyúló fához érkeztem. Nyírfaféle volt, emlékszem fehér volt a kérge. Bár sima és karcsú törzse volt mégis könnyűszerrel másztam fel a tetejéig. Nagyon magasan volt a teteje. Sem az út, sem a visszanézés nem volt félelmetes. Amikor kibukkantam egy viszonylag szűk, kerek nyíláson, láttam, hogy a ferdén a világ felé nyúló ágról nem tudok segítség nélkül átlépni. A „világon” sokan voltak, mindenki látott, de nem foglalkoztak velem. Nem akadt senki, aki a kezét nyújtotta volna. Valahogy nem tartozott rájuk. Andris is ott volt, de mindketten tudtuk, hogy ő nem segíthet. Felmerült bennem egy név, egy mostani fiatal kollégám neve, hogy ha itt lenne, akkor talán ő segíthetne. De ő, nem volt ott.
Úgy értem ezt az álmot, hogy anyám halálával, így a teljes elárvulásommal, újjá születtem, új világra születtem. Ebben a világban már nem fogok találkozni a megtartó szeretettel. De a fa, a gyökereim erősen tartanak. A szüleim a mélyből tartanak és nem engednek el.
Tegnap azt álmodtam, hogy három busszal érkeztünk, valahová vidékre. Az utazás az árvízi segítségnyújtással volt összefüggésben. Elintéztük a dolgunkat és a buszok indultak volna vissza. A csomagomat már feltettem, de valamiért még le kellett szállnom. Mire észbe kaptam, az első két busz már elindult. Szerencsére felismertem az egyik tábornokot, akit megkértem, hogy állítsa meg a buszomat. De erre ő nem volt képes. Úgy tűnt, hogy nem akarja próbára tenni a hatalmát, mert nem biztos abban, hogy engedelmeskednek neki. Akkor elindultam abba az irányba, amit gondoltam, hogy érinteni fog az én buszom, de az váratlanul, egy éles kanyarral elhúzott a másik irányba. A buszos-vonatos álmaim az ilyen mozzanatoknál szoktak felébreszteni. De ez, folytatódott. Visszatért a tábornok, kezében egy nagy sporttáskával. Micsoda szerencse – mondta, hogy a csomagja nem veszett el. Ez nem az én táskám, akartam válaszolni, de addigra már kinyitotta és én láttam, hogy tele van a párnáimmal. Nem azokkal, amiket igaziból varrtam, hanem sokkal szebbekkel, de mégis az enyémekkel. Meg is jegyeztem az egyiket, hogy milyen volt, annyira tetszett. Ennek az álomnak az a vége, hogy igazgatom a párna fodrait.
Erről csak annyi jutott az eszembe, hogy magamnak kell kezembe venni a dolgaimat. De nem tudom, hogy pontosan mit tegyek.
Az első napi, pedig így, azon melegében, ahogy leírtam.
Azt álmodtam, hogy egy állomáson vagyok. Nagyon sok vágány között keresem az én vonatom felszállóhelyét. A várakozók állapotából kikövetkeztetem, hogy csak két irányba lehet menni. Visszafelé, ahonnan jöttem, vagy szembe vele, a másik irányba. Megtudom, hogy csak sokára jön vonat. Beesteledett. Elindulok egy kanyargós, füves szegélyű lépcsősoron lefelé. A fűre jó emberek – így mondják, kis ágyakat tettek, amiken mindenféle macskák szunyókálnak. Kicsit vicces, de lenyűgöző látvány. Mielőtt tovább utazom, ezt le kell filmeznem. Ezt gondolom. De nem a telefonommal, hanem jó minőségben. Eszembe jut, hogy a sporttáskám zsebébe tettem egy kamerát. Szinte látom, ahogy elteszem. Végre előkerül. De így sem mehetek tovább. Meg kell keresnem a jó embereket.
Apu is belekeveredett az álomba. Ugyanebbe, de még macskák és jó emberek nélkül, az előző éjszaka. Azt mondta, hogy szálljak vissza arra a vonatra, amiről leszálltam. Mert, hogy jó irányba tartok.
Múlt és jelen között váratlanul megszűnt a válaszfal és ott találtam magam egy tíz évvel ezelőtti álomban, melyből arra riadok, hogy rég nem látom a macskát és megijedek, hogy bizonyára kizártam.
Rémülten töröm a fejem, hogy hol és mikor történhetett és pánik közeli hangulatban ciccegek. Ahogy indulnék ajtót nyitni, keresni, veszem észre, hogy hiszen éjjel van és alszom, aludtam, most ébredezem. Az ébredés már ismét itt talál az időszakadék előtti mostban. Nagy zavart érzek és beláthatatlanul nagy fájdalmat. Hiszen a macska, akit keresni indultam, már sok éve halott.
Az orvosi rendelő várótermében ülve anyu azt mondta, hogy nagyon sokszor álmodik erről. Egy kórházról. Nem tud felébredni, ebből az álomból. És most, hogy ezt mondta, magam is hajlok arra, hogy abból az agyvérzéses álomból, talán tényleg nem ébredt fel. Ő, az igazi anyukám ott maradt a kórházi ágyon fekve, a kórház folyosóin bolyongva. És most maga sem ismer magára.
Az orvosi rendelő várótermében ülve anyu egyszer csak azt kérdezte, azt tudom-e, hogy apunak két temetése volt. Mert volt egy, mesélte, ahol nagyon sokan voltak, szinte mindenki a városból. Aztán rá egy héttel egy másik, ahol csak a szűk család.
Amikor a temetésről kellett gondoskodni, hiába kértem, hogy küldjünk szét gyászjelentéseket, hogy akik akarnak, eljöhessenek a temetésre. Anyu ragaszkodott hozzá, hogy ne legyen ott senki, mert apu ezt akarta. Meg azt akarta, mondta, hogy szórassuk szét a hamvait. Ez végül nem így történt. De, remélem, hogy teljesíteni fogom a kívánságukat és mindhármuk hamvait szétszórjuk.
Valahogy belekeveredett az álmomba egy biciklilánc alakú őrző-védő szolgálat. Az álomsztori felelősöket majdnem fél óráig foglalkoztatta, hogy hová helyezzék el őket.
Meredek, sáros falon kell felkapaszkodnom úgy, hogy közben egy férfi teljes súlyával rám nehezedik, a derekamba kapaszkodva. Aztán egy buszra várunk, egy villamos megállóban. Több is elmegy, egyikbe sem szállunk be.
Mindenki jegy nélkül száll fel, csak én állok az első ajtóhoz, de nem tudom, hogy hová kell jegyet kérnem.
A múzeumban aztán gyújtogatni kezd valaki, akiről kiderül, hogy én hívtam meg.
Karácsony
letörlöm a könnyeimet,
elhessintem az emlékeimet,
itt van és most van,
jaj, csak le ne égjen a süti
de a karácsonyi fűszerek
illata hiteget,
semmi el nem múlt,
hisz mind itt vannak veled.
Bárányka, Jézuska
és hullik a hó.
Mindent szabad annak, aki giccsíró.
Apuka is itt ül,
barátsággal néz rád,
anyuka neked díszíti fel a fát.
Nagymama kitárja feléd a karját.
Kistestvéred szaladgál
körülötted, te is kicsi vagy,
az egész életed még előtted.
Azt remélted, hogy már
elsírtad minden könnyed,
amivel sirathatnád őket.
Most örülj a karácsonyi zokogásnak,
az újra friss, mindig friss gyásznak.
Rájuk emlékezve újra
elidőzhetsz a gyerekszobádban.
Mert itt nincsenek báránykák,
és nincsen kis Jézuska.
Puha hótakaró nem lepi be a házat.
A klímaváltozásnak a Karácsony is áldozatul esett. Ha a troli megáll az ablak alatt, megremegnek a falak és mélyen a föld alól a metró dübörgő hangja szól. Az elképzelt Stabat Mater zokogásához képzeld hozzá a rosszul záródó kapu döndülését, ahogy a második emeleten lakó asszony ingerülten bevágja maga után és a lépcsőn felfelé rángatva a kisgyerekét, káromkodva kiabál vele.
Ez aztán, nagyon régi, de most került elő.
Vázlatosan a tegnapi álomról. Ferike látogatóba jön hozzánk és elvisz bennünket valahová. Már onnan jövünk vissza, amikor elkéri Györgyi címét, mert megy az NDK-ba és farsangi papírálarcot küld neki. Györgyi bíztatja, hogy ráért az személyesen is, de ő csak ezt hajtogatja. Másnap reggel Györgyi után indulok, néha feltűnik a tömegben sárga dzsekije, nagy barna haja. Egy elképzelhetetlenül óriási stand előtt megállok, az emberek zúgolódnak, mert nincs kiszolgálás. Hirtelen ott terem Ferike és beáll a pult mögé, én elmegyek onnan és már csak annyit hallok, hogy nem tud visszaadni és követeli, hogy hozzanak neki egy köteg aprót! Most hirtelen utolérem Györgyit, valahol itt az V. kerületben járunk. Mintha a szemközti lakásba mennénk fel, de lehet, hogy nem. Ott már vár bennünket egy fiatal nő, nem tudom ki az. Nem egyértelműen szimpatikus, de együtt kell dolgoznunk. Illetve elpusztítani a világot. Bele is kezdünk, de Györgyinek kakilni kell. A lány elmagyarázza, hogyan működnek az illemhely gépei. Az a lényeg, hogy bizonyos gombok összecserélésével nem törülköző, hanem a saját ürüléked kerül a kezedbe. Visszajövet Györgyi elmeséli, hogy többször kellett az egész műveletet megismételni, mert minduntalan a kakit fogta meg! Aztán végül sikerült.
Ekkor kezdtük el a pusztítást. A kezünk ügyébe eső tárgyakat, például a világ vezérlőasztalát nagy erővel toltuk a fal felé. A fal rövid ideig ellenállt, aztán repedezni kezdett, végül az asztal körvonalait felöltött darabok estek ki a falból. A repedéseken már ki lehetett látni, az emberek nem vettek tudomást semmiről. Végül egy derékmagasságú párkány maradt.
Az óriás faldarabokat puszta kézzel toltunk odébb. Kikönyököltünk a párkányon és onnan néztünk be, lassan körbe forogva.
Azt álmodtam, hogy a forgóajtón keresztül kell elérnem a kijáratot. Vízszintesen vasrudak tagolták négy osztatra. Apu lépett be elsőül, aztán a következő negyed cikkelybe anyu, majd én. Egyet léptem és úgy láttam, hogy tér nyílik előttem. Úgy véltem, hogy most kell kilépnem. Kis tér nyílt előttem, mögöttem elfordult a korlát. Észrevettem, hogy a körforgó egy kockába van építve, így egy szűkös, háromszög alakú helyen találtam magam. Ennek a falai is sötétzöldre festett fémből voltak. Kicsi, piszkos, nyithatatlan ablakon át kukucskáltam. Iszonyúan éreztem magam. Kétségbeestem, hogy elszakítottak anyutól, hogy nem tudok utánuk menni. Úgy láttam, hogy velük tovább forgott az ajtó és elindultak már kifelé. Szenvedtem a bezártságtól, kétségbeesetten dörömböltem az ablakon, mert megpillantottam Györgyit. Ébredés előtt úgy tűnt, mintha végül megmozdult volna az ajtó.
Úgy éreztem, hogy megint megtorpantam. Éppen időben, értesítést kaptam az antikváriumtól, hogy megérkezett hozzájuk Jung önéletrajzi műve. Ő mindig segít nekem álmodni és gondolkozni.
Ma hajnalban végre rászántam magam és elindultam. Tudtam, hogy valahol a városban van a tenger és én még nem is láttam. Gondoltam, hogy az ösztöneimre bízom magam. Egyre csak lefelé fogok menni. Hamarosan egy kapun át beléptem egy templomba. A karzaton találtam magam, sok ember között. A karzatot, az orgonával együtt egy hatalmas, virágzó olajfa lombja tartotta. Egy pap pisszentett és kihessegetett. Aztán, fűzfák között, egy néptelen, homokos úton, szembe találkoztam egy ismerős nővel, Fellegi Marival és az ő barátnőjével. Azon nevettek, hogy két csizma volt a lábukon. Mint azok a pólók, amiket úgy varrnak, mintha kettő lenne, pedig csak a nyakénál, az ujjánál és az alján lóg ki az elütő színű szegély. Közelebbről látszott, hogy ez is csak egy hasonló trükk.
Valamikor útközben, még az út elején jégkrémet vettem a trafikban. Kettő volt egy csomagban, Andrisnak szántam a másikat. A trafikból egy keskeny, vékony farostlemezekből eszkábált lépcsőn lehetett lemenni. Nehéz volt lejutni. Az óvatos lelépkedés közben megfelejtkeztem a jégkrémről és akkor indultam a tenger felé. Két műanyag zacskó volt nálam, egyiket a másikba tettem. Abban egy palack ásványvíz volt.
A felébredés pillanatában, kivonatolódott az álom tartalma, ezért tudtam megjegyezni. Még mindig kellemes érzéssel tölt el a tudat, hogy végre elindultam.
Azt álmodtam, hogy a házamban vagyok, egy labirintusban. Éttermek és cukrászdák nyílnak egymásból. A pultokban fényképszerű, habos sütemények. Már jó ideje mentem keresztül a termeken, amikorra rájöttem, hogy jól ismerem ezt a helyet, sokat voltam már itt, ez az én házam, a Gellért szálló. Eszembe jutott, hogy múltkor, egy nem régi álmomban is itt jártam, de akkor nem jöttem rá, hogy hol vagyok. Most könnyen megtaláltam a kijáratot, de végül mégsem mentem ki, hanem leültem egy asztalhoz, valakivel beszélgetni. Kevesen voltak a presszóban és mindig változott, hogy éjjel van-e, vagy nappal. Mostanában olyan álmokat álmodok, ahol a szemem láttára rendezik be a helyszíneket és küldik ki-be a szereplőket. Kiszámíthatatlanabbak, mint eddig voltak. Nagyon melegem lett. Kiderült, hogy egymás fölött, két kabát van rajtam. Másnap rádöbbentem, mert ezt a furcsa duplázást az álmaiban azelőtt nem tapasztaltam, hogy Barbara állandósult jelenléte okozza. Olyan, mintha két gyerekem lenne. Szorosan a testemhez simulnak. Egyszer dupla csizmaként, most dupla kabátként jelentek meg. Ráadásul csak imitálják a kettősséget, hiszen, ha jól megnézzük akár a kabátot, akár a csizmát, szétszedhetetlenül eggyé váltak, összetartoznak. Végül levetkőztem, de akkor már, nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert hirtelen tele lett mindkét kezem csomagokkal. Bőröndöt is húztam magam után. Az egyik pultban tökéletes csokoládé mousse-t pillantottam meg, el is határoztam, hogy legközelebb megkóstolom. Tudtam, hogy Andris lent van a pincében, a laborban dolgozik. Nem tudom, hogy kikkel beszélgettem, két nő volt ott. Icipici üvegpohárból nagyon fekete színű teát ittunk. Anyut vártam, de nem jött. Elhatároztam, hogy elébe megyek. Az úton már messziről láttam, hogy közeledik. Nem hasonlított magára, pirosas haja volt, de mégis megismertem. Azt javasoltam neki, hogy üljünk le és reggelizzen meg. Az első szék megtetszett neki, oda leült volna. Inkább fotel volt, mint szék, nagyon alacsonyan volt az ülőkéje, azt gondoltam, hogy kényelmetlen lenne neki és lebeszéltem róla. Fel-alá járkáltunk, de utána a többi már nem tetszett neki. Megbántam, hogy lebeszéltem róla, de már nem lehetett jóvá tenni. Közben eltelt az idő. Andrissal kellett volna találkoznom. A csomagokat vonszolva, anyu bolyongását a több száz szék között szemmel tartva, próbáltam telefonálni neki. De, mint már előző álmaimban is, elfelejtettem, hogy mit kell megnyomni a telefonomon, ami tulajdonképpen nem is az enyém, mert ez is idegenné alakul a kezemben. Elhatalmasodott rajtam a pánik, össze-vissza nyomkodtam a gombokat, aztán próbáltam kikapcsolni, de váratlanul egy ismeretlen játék nyitóoldalára kerültem és csak úgy léphettem volna ki, ha miután megadom az adataimat, előbb belépek.
De, úgy éreztem, hogy helyrehozhatatlanul lekésem valamiről, türelmetlen voltam, hiszen mindvégig tudtam, hogy Andris vár. Közben anyut is szem elől tévesztettem.. Ma megint sírva ébredtem.
Hintóval kocsikáztunk. Valaki a tájat mutatta nekünk. Sokan voltunk a nyitott kocsiban. Minden kanyarban feltámadt a remény, hogy valamilyen szép tájra érünk, de egyre kietlenebb lett minden. Régimódi, azután egyre újabb temetők mellett haladtunk el. Az utolsóban már óriási halovin tökökből kifaragott síremlékek voltak. Meg valamilyen, felnagyított, rossz minőségű kerámia figurák díszítették a domboldal sírjait.
A hamvakat vittem fel Becehegyre, a jurtához. Útközben engedtem leszállni a kocsiról egy vakot. Sovány volt és egyéb módon is fogyatékos lehetett. De, ez nem biztos. Éppen erről vitatkoztam valakivel. Győzködött, hogy nem várható teljes értékű fejlődés, ha nem szabad valaki. A vak össze-vissza szaladgált, folyton a nyomában voltam, nehogy baja essék. Így is beleesett egy vizesárokba.
Aztán egy karnist és nehéz tárgyakat cipelve másztam fel az alsóőrsi gyógyszertár tetőterébe, a falépcsőn. Gy is velem volt. A szállásunkra igyekeztünk. A lépcső egyre meredekebb lett. Egyre többen voltak a hátunk mögött. Mondtam, hogy kicsit félrehúzódom, hátha el tudnak menni mellettünk. De nem volt elég hely. Hátranéztem. Szédítő magasságban voltunk. És egyre emelkedtünk. Felébredtem, de tovább hallucináltam az emelkedést. Sírtam. Múltkor is átfutott az agyamon, hogy Gy előbb meghalhat, mint én, de elhessegettem a gondolatot. Most újra rám tört az elviselhetetlensége annak, amit ez a gondolat kivált belőlem.
A gyerekszülés maga nem más, mint az Isten megzsarolása. Látod, itt van! Engedj élni, fel kell nevelnem., stb.
Ezt nem anyura mondom. Ő senkit nem zsarolt. Ez igen távol ált a természetétől. A következő álomról beszélek. 2015. 09. a6-ra virradóra. Hetek óta a menekültválságról szóló híreket vágom. Ha ararnám sem tudnám magam függetleníteni az általuk okozott kérdésfeltevésektől.
A Csikász utcában, a veszprémi ház előtt, apu ablaka alatt állunk. Az ereszcsatorna újonnan csillog mellettünk. Andris meztelen, de nem a meztelen, hanem a nincs rajta ruha értelmében. Fel akar mászni az ereszcsatornára, nagyon magasra, magasabbra, mint az a ház valaha is volt. Féltem, hogy lezuhan és nem akarom engedni, könyörgök, hogy ne tegye. De ő abban a pillanatban elkezd kúszni, amikor nem nézek oda. Mellettem áll a segítőm, egy férfi, nem tudom, hogy ki az, de hiába tudom, hogy az én segítőm, ő inkább neki segít, amikor mindent helyesel, amit tesz vagy tenni akar. Már jóval a fejem fölött van, nem tudom róla levenni a szemem és inkább bemegyek a lakásba, hogy ne lássam. A lépcsőházban is várom, hogy meghallom a zuhanás hangját. Apu szobájába megyek és a redőnnyel bajlódom, amikor egy koszos kis cigány lány, de lehet, hogy arab kislány elkezdi szimatolni az ablakba kitett virágládákat, amelyekben inkább csak pár levélke terem. A színeket mondogatja, piros, lila, bíbor virágok virítanak, illatosak. Próbál befurakodni a redőny alatti résen. Engedj be mondja, engedj be, mert bántani akarnak. De közben már be is jött. Hozzám bújik. Reszket, fél. Az ablak alatt egyre hangosabban kiabálnak a férfiak és ők is be akarnak jönni a kislány után.
A kislánnyal megyünk az egyetemi épületek előtt Veszprémben. Sötét van, de nappali élet zajlik. Két ember, nekünk háttal, aláírásokat gyűjt. Na, ő a Lilu, mondja a segítőm, aki folyton körülöttem sertepertél. (Ezt legalább rögtön értem, mert sokszor okoz nehézséget vágás közben, hogy nem tudom megkülönböztetni egymástól a celebeket.)
Az aula előtti téren vagy az aulában, valamilyen foglalkozás zajlik. A tér és az idő viszonyát vizsgálgatjuk egy terepasztalon. Én egy spaklival kenegetek gipszet egy szabályos üreg alját borító feliratra. Nem tudom, hogy mi volt a felirat. Ahogy kenem a gipszet, hol felbukkan, hol eltűnik. A segítőm József Attila fényképét mutatja. Még él, mondja. Még sokáig kell éheznie, mire meghal.
Ébredés után visszafelé lejátszottam az álmot. A legelején egy hatalmas terület szélén álltam. Át kellett volna vágnom rajta, de óriási gödrökkel volt tele. Keskeny, omladékos földhidak szelték át. Nekiindultam volna, de valaki azt mondta, hogy nem éri meg. Mindenképpen beomlik és a föld maga alá temet.
A cirkáló oldalpárkányán, a sutban ülök valakivel. Elmélyülten beszélgetünk fontos dolgokról. Éppen javasolni akarom, hogy szálljunk le, mielőtt a hajó elindulna velünk, amikor el is indul. Látjuk, ahogy kanyarodik el a kikötőtől. Hiába is érnénk a kapuhoz, már a nyílt vízen járunk. Azt gondolom, hogy megkeresem a kapitányt, mielőtt potyautasnak néznének bennünket. A hajó aljában dolgozó halászok így is gyanakodva néznek ránk. Véres halakat, cápákat húznak be a tartályokba. Ezzel most nem törődöm, csak futólag észrevettem. Egy férfi, aki töri a magyart megpróbál lebeszélni arról, hogy a kapitány elé járuljak. Én erősködöm, hogy mennék. A kapitány körül állók meg vigyorogva bíztatnak. Magam is alig értem, amit mondok, amikor folyékony angolsággal elmesélem, hogy kerültünk a hajóra és kérjük, hogy forduljon vissza velünk és tegyen ki. Már-már hajlik rá, amikor a permission szótól hirtelen megfagy és igen barátságtalanná válik. Azt hiszem, rosszul fejeztem ki magam, amikor azt akartam kérni, hogy engedélyezze a partraszállásunkat. Ő azt hitte, hogy az ő hajózási engedélyét firtatom. Int, hogy hajítsanak ki bennünket. Dobjanak a vízbe. Eszembe jutottak a cápák és rögtön felébredtem.
Kellett volna valami adat, telefonszám, hogy elérjem anyut. A telefonom lelassult, aztán elfeketedett, végül egyik gombnyomásra sem reagált. Kikapcsoltam. Közben láttam anyut a távolban. Borzasztó volt, hogy nem érem el. Visszakapcsoltam a telefont. Akkor egy sokkal korábbi beállítással jelentkezett. Nem is az enyémmel. Valamilyen játék kezdőlapja volt. Nem tudtam kilépni.
Volt már hasonló álmom. Azt hiszem a nem tudtam kilépni a kulcsmondat, akár a menekültekre, akár a halálra gondolok. Nekem nincs hova menekülnöm.
A balatonalmádi strandon vagyunk. Meleg van, de nincs ott más, csak anyu és én, napozunk. Amikor kezdődik az álom, éppen feláll, hogy egy másik helyen terítse le a törölközőjét. Megyek utána. Megáll, lenéz a földre, valamit meglát. Ott teríti le a törölközőt. A földben, egy kisebb mélyedésben két tetem van. Régóta oszló hullák, de nemcsak a csontok. Tudod, hogy mi van itt? – kérdezem. Bólint.
Aztán hirtelen sokan lesznek a strandon, sétálgatnak és többen megnézik a tetemeket. Anyu megint feláll, rájuk teríti a törölközőt. Ne bámulja meg mindenki őket! – mondja.
Szóval, azt hiszem, eljött az ideje, hogy eláshatom, visszaáshatom, eltemethetem őket.
Korábban Ómikáról álmodtam. Egy sorozatba illeszthető álom volt. Azok a valódi bűneim szoktak álmomban előjönni, amit állatokkal szemben követtem el. Egy kis hörcsög halt éhen és szomjan a gondozásom alatt, mert halogattam kitisztítani az ólját és friss eleséget adni neki. Mire legközelebb eszembe jutott, addigra már kimúlt. A másik egy black molly volt. Egy hal. Régóta élt nálunk, nagyon sok apróságnak adott életet. Egy nap arra figyeltem fel, hogy megpróbál átúszni két nagyobbacska kavics között, az akvárium alján. Aztán, mikor legközelebb odanéztem, éppen megint ott úszott. Azt hittem. Ostoba és figyelmetlen voltam. Mire kiderült, hogy beszorult a kövek közé, addigra már késő volt, elpusztult a hal is.
Ebből a két esetből és még voltak egyebek, közvetett ártalom a pintyeknek, egy macskának, az anya Puszinak, eredeztethetők azok az álmok, amelyek a felejtés okozta iszonyú bűntudatról szólnak.
Valahogy Veszprémben voltam. A szobába belépve, találkoztam a szüleimmel. Meglepődtem, hogy ott vannak, mert azt hittem, hogy meghaltak. Nem értették, honnan veszem ezt. De, ha ti éltek, akkor lehet, hogy Ómika is él. Voltatok bent nála, vittetek neki enni, vittetek neki vizet? -kérdeztem. Ő már régen meghalt. – mondták. Akkor átmentem Ómika régi szobájába és láttam, hogy ott ül az ágyon. Miért nem jöttök be hozzám soha? – kérdezte. Örültem, hogy mind életben vannak és csodálkozva felébredtem.