Egy régi kiállításról…

Nem is annyira magam miatt, hanem inkább Sós Mari miatt írok erről a kiállításról. Néhány munkámmal, mindig más műfajban, részt vettem néhány csoportos kiállításon. Festménnyel, foltvarrással, origamival, éppen mi volt a hobbim.

A „Vonalba tört hétköznapok” című, fotó-animációs (jobb elnevezés híján) filmemet különösen imádtam. Félek, hogy egyedül vagyok az iránta érzett, mai napig is tartó rajongásommal. A filmhez készült több ezer fotó között akadt önállóan is szerepeltethető. Ők voltak az ürügy egy önálló kiállításra. És miközben ott lógtak a falon, egy hatalmas televízióban, a filmet vetítettem végtelenítve.

Sós Mari filmrendezőt kértem meg, hogy nyissa meg a kiállítást. Sós Mari már nem él. Vörösmarty mozi nincs már. A fotók is eltűnt tereknek és eltűnt pillanatoknak állítanak emléket.

A megnyitóra írt beszédét bemásolom ide.

 

OSTOROS ÁGI:

festőnek készült az állóképek bűvöletében, filmvágó lett a hivatalos foglalkozása, szakképzettsége. Ő, szerintem a mozgókép mestere. Ez a kettősség itt és most is jellemzi őt, a kiállított állóképei mellett megtekinthetjük ezeknek bővített kiadású mozgó változatát.

A festő is kiválaszt, kihasít a térből egy darabot, hogy síkban visszaálmodja a vászonra, papírra, fára… megidézve a tér képzetét is, mindig egy körülhatárolt térben, a keretben.

A filmvágó is keretezett képekkel dolgozik. Mi történhet tehát a keretezett kép megszállottjával, ha újabb kereteket vél felfedezni, például egy villamos ablakát, mintsem, hogy megörökíteni szeretné a látottakat. S mi történt vele, amikor szembesült az eredménnyel? Idézem őt: „Amint az esti fények első elmosódott nyomait megláttam a számítógépemen, minden varázsütésre megváltozott, mert beleszerettem ezeknek a piszkos, karcos, sejtelmes házaknak, falaknak és lámpáknak a képeibe. A kényszerű, számomra nagyon is feltételes megállókból feltétlen megállók lettek.” Azt javaslom, Önök is feltétlen álljanak meg minden kép előtt, mert különleges valamennyi. Ahogy Önök is láthatták, láthatják bármikor a 49-es villamos vonalán utazva, s ahogy talán mégsem látták soha. Ugyanis a képek pillanatról pillanatra változnak, s bármilyen fura nem mindegy, hogy ki nézi ugyanazt, nem biztos, hogy ugyanazt látja. Hiszen ezeket a képeket Ági választotta, ő keretezte, az ő szubjektumán keresztül látszik az objektív által rögzített valóság.

A sokszorosan roncsolt világ, amit a karcos üvegen keresztül látunk, eleven, élő, ismerős. S mint ilyen minden szabálytalanságával együtt szerethető. Sokáig hittem, hogy Ági esztétikai érzékére is ez hat, s bár ez is igaz, azért ez nem ilyen egyszerű. Mint ahogyan Ági sem az…Egy mániákusan keretező ember, aki nem fér bele semmiféle keretbe…. talán pontosan ezért feszegeti kereteit.

Ha megnézzük az utolsó képeket, ott három Dísztáviratnak való virágot látunk.

Fontos volt a képek készítőjének, hogy megmutathassa, ugyanis őt a hibátlan szépség és a szimmetria is lenyűgözi. Lám, hogy a szimmetria ilyen fontos neki, azt nem is gondoltam volna….bár az asszimmetria is csak a szimmetria tükrében megfogható, illetve fordítva, s egyiknek a hiánya hívja elő a másik iránti igényünket….vágyunkat…

Áginak mérhetetlen képessége és igénye van a dekorálásra, emlékszem, gyüjtöttem neki arany és ezüst papírokat, csokiból, cigisdobozból, amit saját képein használt fel, így természetes, hogy a természet legspontánabb dekorációja a virág olyan közel áll hozzá. Mást nagy erőkkel lebeszéltem volna, hogy ne tegye a városfotók közé, sem a végére. Áginál az lenne a furcsa, ha nem lennének itt ezek a képek, annyira szívéből jött, s annyira övé.

Ági mondhatni polihisztor, s mint ilyen mindenképpen reneszánsz ember, aki nem mindig találja otthon magát a posztmodern hétköznapokban. Olyankor fest, fotózik, origamit készít, vagy egyszerűen leírja fotókkal dúsított családregényét weblapjára, filmet forgat és vág, ír, szóval alkot. S így már könnyebb elviselni a sok apró-cseprő hétköznapi bosszúságot. Még egy foglalkozást tudnék elképzelni Áginak. Építész lehetne. Egy Gaudiba oltott Hundertwasser. Az építészethez is a teljesség birtoklása szükséges, az alkotás vágya és szabadsága, a meglévő elemek újrarendezése…..De ha úgy tetszik városépítész szemével készültek a kisfilmek, amiket itt vetítve lehet megnézni, s amelyek megszámlálhatatlan fotóból készültek 2004-2007-ig, amikor egy úton Ági 300 fotót rögzített, s szinte minden nap megtette ezt kétszer is. Engem a filmeknél leginkább a hangi világ nyűgözött le, Ági effektekből, villamos zajból s egyéb zörejekből épített fel egy fantasztikus hangi világot, ahogy mondta nekem úgy szerette volna a hangot kezelni, mint a képet, vagyis szabadon vágni….Persze van amikor „csak” Schubert szól egy zongorán….

A kiállításnak Cinema villamos a címe. Amikor Ági a címet kitalálta, még nem tudtuk, hogy az egyébként nem erre a kiállításra készült filmet is vetíteni tudjuk. Az ötlet később jött, hogy a kiváló fényképek, amelyek egy 2 megapixeles Samsung digitális fotóapparáttal készültek, esetleg ér annyit a Samsung cégnek, hogy kölcsönöznek egy monitort és egy dvd lejátszót a kiállítás időtartamára.

És ez megtörtént, ígya film vetíthetővé vált, s a kiállítás címe akár szószerint is igaz,. Cinema villamos… bár a filmnek Vonalba tört hétköznapok a címe…ezek talán azok a hétköznapok, amelyekről már szó volt, amelyektől, amelyekből menekülni kell és lehet az alkotás segítségével, egyben újraalkotva és értelmezve magukat a hétköznapi pillanatokat.

Pillanatok töredékének felvételei ezek a villamos ablakból készült képek. Rögzítettek, őriznek valamit összekarcolt valóságunkból, a nyersanyag élettartamának megfelelően elég hosszú ideig. Megfelelő archíválási eljárással és felújításokkal akár örök időkig.

Most álljunk meg és készítsük el fényképünket erről a pillanatról, ahogy a képek és az itt megjelent emberek nyitottsága találkozik és próbáljuk meg minél tovább megőrizni magunkban. Megéri. Köszönjük Neked Ági.

 

Én köszönöm neked Mari!

cinema_meghivo

 

cinema_szoro copy

 

Vissza az oldal tetejére

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Translate »