Most egy régi adósságomat törlesztem
azzal, hogy próbálom zenékkel kiegészíteni a szövegkönyvet. Amikor ezt a darabot írtuk, huszonévesen, akkor még nem volt számítógép. Sőt, azt hiszem, még villanyírógép sem. Nem tudom, hogy Tiborcznál maradt-e példány, és ha igen, akkor vajon mihez kezdett vele.
A másolatok selyempapírra készültek, hármat még éppen átütött az indigó. Ezért, amikor előkerült, megörültem, és elhatároztam, hogy közzéteszem. Talán más is örömét leli benne, különösen azok, akik ismerték őt. Ezen kívül, nemcsak róla emlékezhetek meg így, hanem betekintést engedhetek egy újabb szemszögből a mi akkori, földalatti életünkbe itt Magyarországon.
Sajnos a kották többsége elveszett. A dallamok azonban örökre a fülemben lesznek.
Imádtuk ezt a munkát,
mindig örömmel és elszántsággal dolgoztunk rajta. Aztán ez is lemerült a múlt mélységesen mély kútjába, hogy húsz évente, váratlanul feldobja az emlékezet. Most azonban, 2024-ben, az AI térhódítása idején, a sok okos programnak köszönhetően, a versek dallamba formálódnak. A megfelelő helyekre YouTube-linkeket illesztek be, hogy teljessé váljon a kép. Már csak egy zeneszerző, egy zenekar, énekesek és táncosok kellenek, és kezdődhet a show.
A legelejére ez a bölcs vers kerüljön mottóul:
Lord George Gordon Byron
Strófák zenére
Mi a boldogság? A remény?
Szívünk inkább a múltba tér:
Az emlék boldogsága fény,
Hajnalt előz, alkonyt túlél.
Min emléked ma rejtve ring,
Szíved mohó reménye volt;
S reményed illó kincse mind
Szelíd emlékezésbe folyt.
Jaj! mindez csak játszik velünk:
Előre rászed holnapunk,
Múlt álmunk már nem lehetünk,
S rossz rágondolni, mik vagyunk.
Rónay György fordítása
Kicsi voltam, de nem jelentéktelen
a Rembrandtok alatt. Előzőleg egy jó órát álldogáltunk a sorban, a múzeum pénztáránál jegyekért. Akkoriban Magyarországon még, vagy már nem álltak hosszú sorok a múzeumok előtt. Ez szokatlan volt, csakúgy, mint az, hogy legalább negyvenféle piktogram jelezte, mit szabad és mit nem a múzeumban.
Fagylaltot, ernyőt, fényképezőgépet, táskát tilos volt bevinni. Ugyanígy tilos volt hangosan beszélgetni vagy enni. Ezen túlmenően, a jegyszedők és a teremőrök nagyon szigorúan megvizsgálták a gyanús elemeket és azok kabátzsebeit. Mindenki gyanús volt.
A cerberusokkal már egyedül kellett megküzdenem, mert Tiborcz, ő írta és mondta cz-vel a nevét, végül úgy döntött, hogy nem jön be velem. Inkább megvárt az esős, hideg, sötétszürke ég alatt. Így aztán egyedül léptem be az első terembe, ahol az alul sorjázó, hatalmas, sötét festmények fölé is akasztottak még egy sor hatalmas, sötét festményt, a Rembrandtokat.
Hátraszegett fejjel,
mintha egy sötét szakadék aljáról kukucskáltam volna a terem teteje felé. A képektől vastag, sodrott zsinór jelölte ki a tisztes távolságot. Emiatt tényleg egy helyben forgolódtam, hogy mindent szemügyre vegyek.
A harmadik teremben Tiborcz a hátam mögé került és szólt, hogy mégis bejött. Szerinte itt, mármint Amszterdamban, a múzeumokban ismerkednek a férfiak, és nem akar elveszíteni. Olyan kétségbeesetten toporgott türelmetlenségében és olyan szánalomra méltóan szorongott a festményektől, hogy végül elhalasztottam a múzeumlátogatást.
Akkor még nem tudtam, hogy amióta nem találkoztunk, azóta a szorongás, az üldözöttség és a sóvárgás vált a meghatározó állapotává. Sóvárgás a szerelem, a szabadság, a színpad, az alkohol, vagy éppen egy másik, egy jobb hely után.
Legyen 1978!
Egy-két évvel több vagy kevesebb, már nem számít. Tiborcz a legjobb barátnőm férje volt. Már akkor ismertem, amikor még csak jártak. Mindenki zseninek tartotta, és ő maga is annak tartotta magát. Valójában, tényleg az volt. Az Egyetemi Színpadon színészkedett, rendezett. Ruszt Józsefet tartotta mesterének. Az ELTE-re járt francia és nyilván még valami szakra. Emellett nagyon jó humora volt, így a társaságában csak nevettem állandóan.
Egy szép nap elhatároztuk, hogy írunk együtt egy musicalt. Minden szabadidőnkben csépeltük a zongorát, téptük a gitárhúrokat, és végül tényleg hozzákezdtünk az íráshoz. Egy igazi, alternatív darab járt a fejünkben, amely az Egyetemi Színpadra való. Ez volt az a hely, ahová az előadásokra a rendőrség rendszeresen betoppant. Akkor történt, hogy egy oszlatás – nem biztos, hogy akkor így hívták – alkalmával Tiborcz gitárja egy rendőr fején repedt szét.
Később, mivel a házassága is tönkrement és elváltak, Tiborcz elhagyta a neki már régóta szűkös országot. Az isten háta mögül, Nyíregyházáról jött Pestre ahonnan, és egy kis veszteglés után meg sem állt Amszterdamig. Mi mindannyian vidékiek voltunk. Egyszer már elhagytuk az otthonunkat, amikor Pestre kerültünk és ebbe bele is rokkantunk.
De a Nyugat más.
Viszont, rövid időn belül kiderült, hogy Tiborcz nem tud létezni gyökerek nélkül. A honvágy szívszaggató érzés. Haza nem jöhetett, hiszen a szocializmusban börtön járt a hazatérő disszidenseknek. Ezen kívül miért jött volna, hiszen itt semmi sem változott? Üzent, hogy menjek ki hozzá. Akkor még nem sejtettem, hogy szerelmes belém.
Meglátogattam és azt ígértem neki, hogy visszamegyek hozzá, és a felesége leszek. Azzal búcsúztatott, hogy többé nem látjuk egymást, és ez így is lett. Sajnos, nem tartottam meg az ígéretem. A szocializmusban nem kaptam útlevelet és a várakozásba belefáradtam. Bár jobb színben tűnhetnék fel, de végül elfordultam tőle.
Később, amikor már szabadon lehetett jönni-menni – a rendszerváltás után –, Tiborcz hazajött. Azonban ezt már csak hallomásból tudom. Többé nem kerestük egymást. Végül 2001-ben meghalt.
A történetről:
A földalatti országban úgy zajlott az élet, mint bárhol máshol. Ugyanakkor itt a történések talán koncentráltabbak és kontúrosabbak voltak, hiszen ez egy színdarab. A szerelmespárok itt is csak egymásra untak, és az új szerelem felé fordultak. Emellett a halálos betegség legyűrte áldozatát, aki fájó szívvel búcsúzott fiától. A hatalom zsoldosai parancsra lőttek, míg a hétköznapi emberek igyekeztek a hátsó sorokban meghúzódni. Mindeközben felbukkantak igazlelkű hősök, muszáj Herkulesek, mert ott is úgy volt, mint most itt.