Origami

Régi hobbi, de nekem még mindig tetszenek. Már csak pár darab van meg, és némelyikről el sem hiszem, hogy én hajtogattam. Ugyanis el lehet felejteni, nem úgy, mint a biciklizést – bár én még arra is képes voltam.

Annak idején, amikor a kisgyerekemet neveltem, több félhomályba merült emlékem bukkant fel újszerű élményként. Az egyik legfontosabb volt a mesék újraélése. Ültünk egymás mellett, hozzám bújt, szemével követte az ujjam, ahogy húztam a sorokon és olvastam neki. A Hamupipőke, Vas Jankó, A kis gyufaárus lány. A kedvencek. Heteken át minden nap ugyanazt kérte, míg be nem telt vele. Én minden mesén sírtam, ő megtanult olvasni négy éves korára. De voltak addig számomra ismeretlen élmények is.

Egyszer hazavittem neki egy origami könyvet. Addig a napig nem is hallottam arról, hogy ilyesmi létezik. Mi is hajtogattunk gyerekkorunkban repülőt, meg csákót, de ezek egyszeri, nem különösebben érdekes dolgok voltak. Másnap, mire hazamentem – Éva nénijével – egy kis kosárkát alkottak papírból. Éjszakára elcsentem a könyvet és elkezdtem tanulni. Aztán sokáig le sem tettem és évekre a legkedvesebb hobbimmá vált. Egy addig nem létező, vagy használaton kívüli területet nyitott meg a gondolataimban.

Most, amikor ezeket írom, eszembe jutnak azok a keserves órák, amikor újságpapír lapokat hajtottunk három részre, hogy aztán vastag ceruzával a hajtások között a betűk kerekítését tanuljuk. Aztán következő tanévben mártogatós tollal, otthon varrt tolltörlőbe törölgetve a fölösleges tintát róla, a szépírást gyakoroljuk. Milyen utálatos és fölösleges küzdelem volt ez. Jó sokára, nem 8 évesen, de egyszer csak tudtam szépen írni. És nem ezeknek a kínos óráknak köszönhetően. A középső ujjamon még mindig ott a nyoma a göcsörtösen szorongatott ceruzának.