Transzillumináció – A szabadság szabályai 10. Képzelt fejezetek

Részletek képzelt fejezetekből 1.

Amikor meghalt Ómika, a nagymamám, akkor úgy gondoltam, hogy meghalt az egyetlen ember, aki annak szeretett, aki vagyok. Tizenöt éves voltam. A halála megváltoztatott. Többé semminek nem volt értelme, kietlen lett a világ és álnok. Nem lehetett többé megszeretni senkit, mert részben árulás lett volna, részben értelmetlen és gazdaságtalan befektetés, hiszen kiderült, hogy tényleg halandó mindenki, a szeretet nem tart meg és bármit adnak, mindent visszavesznek az utolsó órán.
Nem tudott segíteni senki. Hetekig zokogtam, aztán elapadtak a könnyeim, de nem enyhült a gyászom.
Lassan átváltoztam azzá, aki vagyok. Évekig nem szóltam senkihez. Néha cinikus  kinyilatkoztatásokat tettem. Lenéztem és megvetettem az embereket, hogy úgy tesznek, mintha szeretnék egymást, pedig mit tudhatnak ők a szeretetről, hiszen azt csak én tudom, hogy milyen, de tőlem elvették, akit szerettem.
Mindenkinél jobban tudtam mindent, mert az irányított, hogy csak veszíteni lehet.
Nem értettem meg, hogy miért szülnek az emberek gyerekeket, halálra ítélteket. Azt gondoltam, hogy a saját hazugságaik és gyengeségeik megváltására akarnak gyereket, hiszen nincs szeretet, mert amit el lehet veszíteni, az olyan mintha nem is lett volna soha. Csak egyet lehet szeretni, a többi csak álságos utánzás.
És én évek hosszú során át nem is szerettem senkit. És nem is akartam szeretni senkit.
Aztán Andris megszületésével az én kemény lelkem párává változott és kiszökött a veremből, ahová Ómika halála taszította. És jöttél te és én tiszta szívemből megszerettelek, annyira, mint őt.
Elhittem mindent, amit mondtál, és amit csináltál.
Egész egyszerűen, fenntartások nélkül elhittem, hogy szeretsz.

Tegnap este kicsit beszélgettem Györgyivel. Elkezdtem viccelődni vele, hogy emlékszem arra az udvarlójára, arra szép fekete szeműre. Ott a Balatonon. De ő nem tudta, hogy kiről beszélek. Látok magam előtt egy képet, – mondtam neki – ahogy te bent állsz derékig a vízben, az előtérben, nekem félig háttal egy szép fiúval, talán Alsóőrsön volt. Erre ő azt mondja, hogy az nem az ő udvarlója volt, hanem az én udvarlóm és elkezdtem újabb képeket is látni. A szivárványszínű fürdőruhámat, magamat, jókedvűen. Nagyon mélyre beúsztunk. Hogy lehet az, kérdezem tőle, hogy emlékszem rá, hogy nagyon jól nézett ki, hogy gyönyörű izmos teste volt, napbarnított télen is. Emlékszem a nagy, zöld szemére. Szép volt minden része és mégsem emlékszem rá, nem tudom egészként magam elé képzelni.
Így beszélgettünk, meséltem a gyerekkori emlékeimet, a közös gyerekkorunk emlékeit, láttam magam előtt néhányat, azok közül a tárgyak közül, amiket említett, de soha nem láttam az egészet.
És beszélgettünk Ómikáról is és minden részletre emlékeztem, hogy milyen volt a bőre szaga, az érintése, a megoperált, remegő keze, külön a szemére, ami barna, meleg pillantású volt, a szájára, az orrára, emlékszem a ruháira, a lábára és nem emlékszem rá. Nem emlékszem, hogy hogyan nézett rám, nem emlékszem, hogyan néztünk egymásra. Úgy értem, hogy ott nem kép van, nem arc van, nem szem van. Kezdek közelebb kerülni a lényeghez.

Próbáld felidézni magadban, hogyan néz rád valaki. Ha sokszor megnézted őt igaziból, akkor láthatod magad előtt elég pontosan a vonásait, de nem láthatod, hogy rád hogyan nézett.
Ha a nézést próbálod magad elé képzelni, akkor az, valamilyen komplex élményként fogalmazódik meg.
Egyébként továbbra is gyakran elbizonytalanodom, hogy vajon gondolsz-e rám. Én nem akarlak téged bizonytalanságban hagyni az érzelmeim felől, holnap feladom ezt a levelet, még akkor is, ha nem kapod meg, mert nem leszel otthon, ha a távollétedben tapintatosan elsikkasztják, akkor is ha tele van zavaros és félreértelmezhető mondatokkal, akkor is, ha sok bántás van benne.
Mindenképpen, mert neked írom, hogy az elhagyatottságomat és a változatlan szerelmemet kifejezzem. Ugye nem haragszol rám, amiért nem azon fáradozom, hogy megszüntessem ezt az érzést? Ha te azon fáradozol és sikerült neked, akkor a levelem nem bolydít meg, ha te is szerelemmel gondolsz még rám, akkor még jobban sajnálhatsz engem.
Nagyon pontosan magam elé tudlak idézni, minden porcikádat élesen magam előtt látom és nem akarom nem látni. Érzem az illatodat, érzem a tenyeremen a hozzád érés borzongását, a hajad puhaságát, a gyenge vagy szúrós borostáidat, a finom szőrzetet, érzem a számmal, ahogy hozzád érek, érzem az egész testemmel, ahogy hozzám érsz. Nem fogom elfelejteni soha, nagyon hiányzik és minden pillanatban kész vagyok újra kirepülni az időből és beleszállni kettőnk életébe.

Nemsokára újra sorolom az életem legboldogabb pillanatait.

Az Astoriától kezdtem gyalogolni és figyeltem, hogy nem autózol-e valahol szembe velem.
Hiszen gyakran vettük arra az irányt. Aztán a Deák tér mögött átvágtam a parkon, mert ültünk ott egyszer, teszteket oldottunk meg, az abortuszról cseréltük ki egyet nem értésünket. Végigmentem az Október hatodika utcán, ahol olyan sokat jártunk együtt, hogy végiggondolni sem tudtam. Abban a parkban is üldögéltünk együtt, ott is sírtam neked, de te megbékítettél. Akkor is nyár volt, miről is beszélgettünk? Te biztos emlékszel. Aztán bekukkantottam a cukiba, hogy nem csapod-e a szelet ott valakinek? Aztán benéztem az új TV nagy, üveges ajtaján, hogy nem éppen onnan bukkansz-e elő. Elkanyarodtam mellette és keresztülmentem azon a kis modern téren, ahonnan indulva azt mondtad egyszer, hogy megérted azokat a párokat, akik nem akarnak gyereket, mert elegek ők egymásnak. És, hogy milyen jó lenne, ha most ezt tudva, velem kezdhetnéd. Aztán elmentem a Tüköry előtt, ahonnan távozva egyszer azt mondtad, hogy ott ment el az ablak előtt a feleséged, amíg mi bent beszélgettünk és megijedtél. Aztán elértem a kapuhoz, ahová bementünk, hogy kivedd a szemedből a belehullott porfélét. Aztán nem a Báthory utcán mentem haza, ahol hiába könyörögtem neked, hogy ne hagyj el, mert nélküled nem ér semmit az életem, hanem az én utcámon és abban bíztam, hogy talán éppen ott állsz a kapu előtt, mert tudod, hogy minden vágyam, hogy egy pillantást vethessek rád.
Aztán szépen feljöttem az emeletre, nem olyan sietősen, mint amikor kis lopott időben hazaszaladtunk szerelmeskedni, és nem fogtad közben a kezem és nem liheghettem neked és nem állítottál meg a lépcsőfordulóban csókolózni. És beléptem az ajtón egyedül.

Szóval a boldogság, csupa már hallott dolog. Megpróbálom sorba rakni.
Volt egy nagyon szép világoszöld, ráncos szoknyám, széles, gumis derékkal, az alján fodorral, különös piros mintákkal, én voltam benne a legszebb kislány a világon. Egyszer kiugrottam az ablakból, úszott körülöttem a levegőben, mint egy virágernyő.
Ómika ül a füles fotelben, a hűvös kis szobában, ami csak nyáron jólesően hűvös, télen mintha csak késsel vagdalnák az ember lábszárát, olyan hideg kúszik fel a pincéből. Ez a kevés nyugalmas percei egyike. Györgyi az egyik karfán ül, én a másikon. A nyakára fonjuk a karjainkat, ölelgetjük, úgy szeretjük.
Egy házbeli kisfiúval kézen fogva jövök a házunk mellett a kapunk felé, nagyon szerelmesek vagyunk egymásba. Sajnos, azt hiszem, hogy életre szólóan.
Ómika sietve megy felfelé a temető felé vezető lépcsőn. Nagyon lemaradok. Csak a kezét látom, hogy akaratlanul rázogatja, verdes vele, mint megcsonkított szárnyú madár.
Ómika mindig hajszolt és zaklatott. Például, amikor elmegyünk, hogy mégis megvegye nekem Bessit, akit kinéztem magamnak, ahogy ott ült az új, telepi ABC egyik gondoláján.
Az első csók, ami olyan gyors és váratlan volt, hogy nem is biztos, hogy igaz volt. Hétévesen a tanári asztal előtt álldogáltam, amikor elsuhant előttem egy osztálytársam és egy csókot nyomott a számra.
Apu betegen, köhögve ül a Nádor utcai vendégházban, a félhomályos, gyengén fűtött szobában, a tükrös asztalka előtt. Ott szálltunk meg, amikor a középiskolai felvételire kísért.
Egy olyan kiránduláson, mint ahol Gnal a hátán ment be az istállóba a ló, de ő megkapaszkodott a szemöldökfába és elkerülte a balesetet, az erdőből kirontó szörnykutya elől apu felkapta Negrót, a kiskutyánkat és magasan a feje fölé emelve tartotta, bármennyire is acsarkodott rá az idegen állat.
Egy óriási fájdalom ígérete, váratlanul emberszabású fájdalommá szelídülve belekapaszkodik a derekamba, meg fog születni Andris, talán még ma. A fájdalom, önnön lényegének ellentmondva, a legszebb ígéretté válik.
Végtelen csillagos ég fölöttünk. Ő rajtam fekszik, elérek a lehetőségeim határáig, tudom, hogy már csak egy lépést kell megtennem és találkozom Istennel és mindent megértek.
Ott állunk az iskola előtt és te elkezdesz szerelmet vallani, úgy, ahogy még senki, olyan szépen, aminél szebben nem lehet, úgy, ahogy mindent csinálsz, megadva a módját.

Megint elfáradtam és nagyon sok fájdalmat okoztam magamnak azzal, hogy felemlegettem a legszebb szépségeimet, amelyek elmúltak, már senkié, én éreztem valaha, velem történt valaha és már nem történhet újra.
Ugye, soha nem felejtesz el?
Tegnap azt kérdezte Andris, hogy vajon visszajöhettél-e már a nyaralásból?
Lassan egy éve, hogy ezek a dolgok történtek. Ismét itt a nyár és te most Korzikára utazol, a feleséged annak tudatában fizeti be a nyaralásodat, hagy a szeretőmet fizeti be, hogy a házasságotokat megmentse. És én még mindig nem tudom, hogy vajon miért akar valaki megmenteni egy házasságot, amelyben két egymást nem szerető, ha a fiaidat is hozzászámolom, négy egymást nem szerető fő vesz részt. Persze emlékszem, amikor azt mondtam neked, hogy ha az én férjem írna olyan regényeket, amilyeneket te, akkor rögtön elválnék tőle. És a legutóbbi kezdeményed alapján bizony én is mondhatom, ha a szerelemről te azt tudtad meg, amit az új, ki nem adható regényedben írsz, nem sok jót kaptál tőlem.
Igaz, te mindig hazudsz.
Nemrég beszélhettem veled, úgy örülök, hogy te vetted fel, mit csináltam volna, ha nem te vagy. Utána nagyon rossz volt, mert szívrohamot kaptam, azt a dübörgős, belehalós fajtát és hasogatóan fájdalmasan akartalak volna megérinteni... jaj nagyon nehéz... hogy fogom túlélni?
Vajon azt a sok gondolatot, amiket most gondolsz, azokat a stációkat, amiken most keresztülmész, és te nem írsz meg nekem, úgy tudod-e majd elmondani, hogy elhihetem?
Én boldog voltam veled, igazán boldog. Soha azelőtt, egyetlen percre sem éreztem azt a bizalmat, hogy örökké így marad.
De most nem csalódtam benned, vagy ilyesmi. Nem is lehetséges csalódni benned, hiszen én ismerlek téged.
És elveszíteni téged, az tényleg a második halál az életemben.
A dermedtség vagy közöny nem a jó szó arra, hogy most milyen a viszonyom a világgal. Tényleg olyan, mintha én is elvesztem volna. Nem velem történnek a dolgok, megszűntem az lenni, aki voltam és azzá lettem, aki még soha nem voltam. Egy másik személy kezd alakot ölteni a régi helyett.
De nem félek, hogy milyen lesz. Azt nem akarnám, hogy fásult legyen vagy újra az a szörnyű cinikus alak legyen, de abban biztos vagyok, hogy újabb huszon-évnek kellene eltelnie ahhoz, hogy kitermelődhessen benne a szeretet.
Persze az ember írás közben óhatatlanul rájön, hogy milyen sok kibúvót kínálnak számára a saját szavai.
Milyen egyszerű, hogy úgy mondjam, frappáns kimeneteleket tesz lehetővé más ember mögé bújni, itt – ott a történeten változtatni, már kész sémák felhasználásául érthetőbbé tenni az eseményeket.
Hiszen nem változott semmi. Elmúlt egy év és visszakaptam a férfit, akit elveszítettem, úgy kaptam vissza, ahogy az enyém volt azelőtt is, semmi nem változott.
Az ember élete nem más, mint állandó küzdelem, hogy kitörjön biológiai léte meghatározta keretei közül.
Mert azt hiszi, ha felülkerekedik a természeten, ő nyer és övé lesz a mennyek országa.
Csak hím van és nőstény van. Csak vágy van, csak szerelem van. A szerelem a biológiai meghatározottság vállalása. A munka, a háború, a szerelem helyett van.
Az internet nemtelensége, arctalansága egy újabb próbálkozása az embernek, hogy elveszíthesse önmagát és megnyerje a szabadságot. Minden álca, maszka, névtelenség, egyben nemtelenséget is jelent, egyben a szabadságot is jelenti, ami önmagunk elvesztését jelenti.
Ami a halált is jelenti. Az ember szeretne úgy meghalni, hogy a lényege megmaradjon, a lélek tovább éljen korlátok nélkül.
Ha feltételezi, hogy egy nem biológiai lény hogyan viselkedne az ő helyében, olyan egyszerű és nemes összefüggéseket talál ok és okozat között, hogy megteszi mértéknek. Egy másfajta lény erkölcseit teszi meg a magáénak.
Isten erkölcseit.
A test börtön, a vágy csapda, a szerelem átok, így jutnak a kispolgári erények piedesztálra.
Úgy éreztem, hogy a kezedbe tettem az életem és te elengedted a szakadék fölött, hogy ennél az elhasználódott, de könnyen érthető hasonlatnál maradjak. Mert az volt nekem a sokat emlegetett biztonság, a te tested, veled szeretkezni, a szerelem, ami engem is tökéletessé tett, az egyetlen érzelem, ami nem a világ szolgája és megint megtagadtad. Biztos igaz minden, amire hivatkozol, de nem tudtad, vagy rosszul mérted fel, hogy mi játszódik le bennem. Átfordult és elindultam a halál felé.

Levél szerelmem feleségének.

Múltkoriban – ennek lassan fél éve – úgy kezdtem volna: hogy mostanában nagyon gyorsan telik az idő…
…és innen fogom folytatni, de előbb elkezdem úgy is:
hogy… valami bénultság vett rajtam erőt, aminek nyűge alól nem vagyok képes kibújni.
Elemezgettem magamban ezt az érzést, attól tartva, hogy nem más, mint az attól való félelem, hogy elveszítem Andrást, ami ha nem is kívánatos, meg nem is valóságos lehetőség, hiszen amennyire egyáltalán elveszíthettem, úgy már elveszelődött maga miatt. Ám, a most már hosszúnak nevezhető múltunkban, ahányszor a hagyományosan érthető szakítás közelébe kerültünk, a veszteség érzése olyan kínzó fájdalomként tört rám, hogy még a gondolattól is megrémülök, hogy újra éreznem kelljen ezt az érzést. Tehát a félelemtől félve, vagy a változtathatatlanságtól félve, újra és újra csak bágyadtan legyintettem arra a szükségre, hogy végre rendbe tegyem, vagy legalábbis tisztázzam ezt a zűrzavaros helyzetet.
Még mindig bizonyos erőfeszítésembe kerül kitépni magam a szerelem hálójából, de már sem hitem, sem bizalmam benne és időm meg nincs halogatni tovább.
Mindenért, amit nem kaptam meg tőle, a szerelmemtől, te fogod megbüntetni és ehhez sok idő kell még.
De az is lehet, hogy egy tökéletes levelet akarok írni, amiben minden benne van, amit ezek alatt az évek alatt összegyűjtöttem, talán még az is, ami a levél elküldése után történne, és ezért nem akarom kiadni a kezemből. Hiszen jól tudjuk, hogy nem neked írom, hanem neki, vagyis magamnak.
De lassan eltelt tíz év, te például ötvenéves lettél és nemsokára én is annyi leszek, és a kérdéseimre, melyeket hoztam magammal, jórészt választ kaptam, de ügyetlenségből vagy oktalanságból jó néhány újat fel is tettem, mintha nem lett volna elég az, amit a érkezésemkor adtak velem. Az egyikre ezek közül, csak akkor tudok válaszolni, ha előbb te válaszolsz nekem. Hiszen a mi életünk egész sajátságos módon van összekötve egy férfi által, aki neked az egyik arcát mutatja és felém a másikat tartja. Ha téged nem is érdekel, hogy kivel élsz, de nekem segíthetsz megtudnom, hogy kibe szerettem bele.
Ki ez az ember, aki egy általam ismeretlen valóságból lép be az életembe?
Ki ez, aki mintha az ajtóm előtt öltene testet, amikor belép rajta, és szertefoszlik, mielőtt elérné a lépcsőházat?
Ki ez, akivel az együtt töltött idő maga is szertefoszlik, álommá válik, amikor elmegy?
Ki ez, akinek a kettős élete miatt már nekem is két életem van, az egyik, amiben vele élek, a másik, amiben ő nincs is?
Ki ez, aki úgy adja a testét, és úgy fogadja az enyémet, mintha az otthonunkba érkeznénk, és bezárja előlem a házam, amikor kilép belőle?
Milyen úton jártam, hogy idekerültem, ahol az énem kettétört és egyik torzó sem bír hatalommal a valóság felett, mert nincsenek már kapaszkodók?
Nehéz pontosan leírni, amit érzek.
A védekezésül emelt falak leárnyékolják azokat az energiákat, amelyekkel a távolság áthidalható lenne.
A létezésünk tere az én szobám.
Felötlött bennem már az is, hogy én csak kitaláltam őt. Körülöttünk nincs senki, aki igazolhatná, hogy ő létezik, és én létezem. Talán még mindig ott alszom a gyerekkori álmomat, a másik szobában, nyugtalanul hánykolódva, attól félve, hogy amikor felébredek, kiderül, hogy ez még mind nem volt, ez még mind csak most fog megtörténni; egy egész élet áll még előttem, benne egy álommal, amelyből felébredve, majd ismét itt találom magam, álmokat álmodó gyerekként.
Mostanában olyan nagyon gyorsan telik az élet, olyan nagyon hamar vége lesz a napoknak, eltelt egy és máris itt az újabb nap, miközben én még mindig az előző terheit próbálom lefejteni a bőrömről. Lassan el kell számolnom mindennel és itt az idő, hogy tisztázzak valamit, amíg nem késő, ha már nincs túl késő így is.
Nem akarlak bántani. Magam miatt szólok.
Tudnék olyan levelet írni, amibe ha mindent beleírnék, annyira bántana, hogy talán bele is halnál mire a végére jutnál.
De ez nem az a levél. Ez nem olyan levél.
Lassan eltelik tíz év, és hogy egy ideillő közhellyel éljek, mintha tegnap lett volna, amikor András az ajtómban állt, mint ahogy valóban tegnap is ott állt és egy kis haladék időt kért, amíg rendbe teszi a dolgokat.
Az első szerelmi vallomások idején mondtam neki, hogy váljon el, hiszen az ember nem építheti az életét egy hazugságra. Akkor még nem tudtam, hogy neki kettő van. Esetleg még több? „De te soha nem bántottad őt,- mondta, hogyan is bánthatna meg azzal, hogy szerelmes lett. És, amíg a felesége vagy, addig járnak neked az ő szolgáltatásai.” Így van az, hogy lojalitásból és hogy meg ne bántson, tíz éve leteljesíti a soron következő nyaralást, családi összejövetelt stb. és tíz éve hagyja figyelmen kívül, hogy én még mindig a megoldást várom.
Arra lennék kíváncsi, te igazán azt hiszed-e, hogy szeretője lettem volna, ha ezelőtt tíz évvel nem arról beszélt volna, hogy tökéletesen kiürült a házassága, hogy elváltatok volna, ha nem történik valami.
De történt valami. Én.
Mellőlem már haza lehetett menni az unalmas házasságba, eleinte kicsit szégyenkezve ugyan, de később beleszokva, el lehetett fogadni a megszokásból adódó – hiszen vannak –  előnyöket.
Én nem egy szerető vagyok. Nem egy csábító, aki elvette a férjedet és tönkretette a házasságodat. A mi tíz éve tartó viszonyunk Andrással egy szerelem, amit ugyan akarva-akaratlan megpróbáltál leértékelni azzal, hogy nem vettél tudomást róla, mégis ez volt az az erő, ami még ahhoz is elég volt, hogy a házasságotokat megtartsa.
Nem lettem volna szeretője soha, ha nem ostromol olyan szenvedélyes szerelemmel, mint amivel tette, de még akkor sem lettem volna, ha úgy tudtam volna, hogy egy biztos és jó házasságban él. De ő azt mondta, hogy a házassága kiürült és elbeszéltek egymás mellett. A gyereknevelési elképzeléseitek különbözőek és ő csalódott a gyerekeiben. Szexuális életetek a terhetekre van, közös téma a háztartás legfeljebb. Nem tudja veled felvenni a versenyt a pénzkeresésben, és egy másik nívón kell élnie, mint ami az övé.
Bennem társat talált a szerelemben, a szexben, a munkában és ez végtelenül boldoggá tette és ismét kitágult a horizontja a teljesség felé.
Emlékszem, nagyon nem akartam szerelmes lenni. Minden porcikám tiltakozott ellene. Békét akartam. Kicsi volt a fiam, nagyon sok problémám volt vele. Halomra dőltek a kapcsolataim, senki nem tudta teljesíteni az elvárásaimat és úgy gondoltam, hogy soha nem adhatom magam senkinek már, hiszen más dolgom lett.
Nagyon pontosan megmondtam neki, hogy csak akkor vagyok, ha minden kívánságom teljesül. Nincs kihagyott nap, nincs hamvadó érzés, sem nosztalgiából, sem barátságból, sem tapintatból nem fogok úgy csinálni, mintha még szeretném őt, ha már nem szeretem. Aztán egyre több nyűggel nyűgözött magához és lassan elhitette velem, hogy nem élhetek nélküle. Ha egy pillanatra is lankadt a figyelme, máris jeleztem, hogy én még mindig az vagyok, és nem változtak a feltételek. És ezt olyan sokszor mondtam el, hogy észre sem vettem, amikor már a saját elvárásaim elvárása helyett, csak a saját elvárásaimat fogalmazgattam.

És most tartok itt. Soha nem hittem, hogy egy ekkora szerelem el tud múlni. Azt hittem, hogy ha el is múlik, egy ugyanakkora érzéstömeg marad utána, amit akár szerelemnek is lehet hívni. Alig hiszem el, hogy én voltam az, aki a nyári éjszakákon, munka után, nem bírtam elengedni, majd meghaltam, hogy maradjon még velem. Semmit nem akartam, csak ölelni, csókolni, vele összeforrva lenni. Akkoriban nem is volt a létezésemnek egyéb célja, mint a szeretkezés vele. Milyen nagyon boldog volt, hogy ennyire boldoggá tehet engem. Észre sem vettem, mikor változott meg minden, mióta nem érzek mást csak végtelen szomorúságot amiatt, hogy megengedte neked, hogy tönkresilányítsd ezt az érzést. Miközben elengedett engem, elveszített téged is.
Hazudik-e, amikor azt mondja, hogy mindezt azért tette, mert képtelen lenne bántani bárkit is, akár téged, akár engem. Ha majd egyszer életében egyszer lehull a szeméről a hályog, amikor a tükörbe néz, megláthatja a jólneveltség álruhájába öltözött önzést. Már nem sajnálom, és nem aggódom érte. Ha kívánni lehetne, hogy mit akarok újra, hát őt akarnám és azt az érzést, amit vakon, boldogan iránta éreztem.
De ő mit akarhatott? Sosem fogom megtudni, hogy mi rejtőzött a tenger sok kacskaringós szó mögött. Annál ő bonyolultabb ember, hogy egyszerű legyen a magyarázat, annál meg egyszerűbb, hogy bármit is megérthessen belőlem és hogy mit veszített el. Éppen most.
De te meg, magamnak is váratlanul, éppen most kapod vissza, amint írom le ezeket a szavakat. Hiszen most veszem észre, hogy ez egy szakító levél.
Ami eleinte – a megcsalásod titka – elviselhetetlen szégyen és borzalom volt, az lassan megszokottá vált számára. Tőlem, a kalandtól hazamenni lassan már nem volt olyan nyomasztó teher. Egyszerre csak könnyűvé vált kibírni a vasárnapi ebédeket, az új autóról való beszélgetésből kikopott a kényszer, a színházba járás, a nyaralás-utazás már nem egy „megfáradt házaspár”, kényszerű időtöltése volt, hanem önmagáért való lett.
Hiszen bármi is történt unalmas vagy érdekes, kellemes vagy kényszerűség, én ott várakoztam a másik életben és lehetett hozzám szaladni örömmel-bánattal. Lehetett az én szememmel látni érdekesnek a világot.
Aztán már nem botlott bele a neveinkbe. Már nem pirult el, ha rajtakapta magát, ha olyan történetet fejezett be, amit nem nekem kezdett el. Ha a migrénedről, vagy a pánikbetegségedről, a házeladási problémákról, vagy az anyósa kotnyelességéről beszélt, már nem jött zavarba. Lassan beköltöztetek az életembe, erről te mit sem sejtve. Már nem izgatta, hogy úgy teljesíted a vágyait, mint egy gyereknek és már nem hajtogatta, hogy nem akar kitartott lenni.
Az, hogy ismét elkezdett tanítani, gondolom miattam történt. Olyan sokszor elmondtam neki, hogy „nem elég, hogy ilyen rondán átvered, de még el is fogadod a pénzét”. Azt mondja, te soha nem teszel neki szemrehányást, hogy nem keres annyit, mint te. Hát én folyton piszkálom.
Egész eddigi életemben egyszer hágtam át a magam állította szabályokat. Mindig szigorúan tartottam magam, a magamban csak indián etikának tartott törvényekhez.
Te vagy a tudója, hogy amikor nyaralni készültetek és én beláttam, hogy tarthatatlan tovább elhinnem azt, hogy lojalitásból megy el veled nyaralni, hogy téged meg ne bántson, akkor magamra vállalva annak a lépésnek minden gusztustalanságát elmentem hozzád kétségbeesésemben és elmondtam neked az egészet. Hiszen akkor én már tudtam, hogy András, aki (akkor még nem tíz évvel ezelőtt) egy kis haladék időt kért, hogy rendbe tegye a dolgokat, egyre kevésbé akar bármit is rendbe tenni. Hiszen mit is?
A házasságáról lekerült a súly és a szerelmem megrendíthetetlennek tűnt. Ott volt a kényelmes látszat, itt volt a szenvedély. Az ő élete mérlegén egyensúlyba kerültek a dolgok. Te nem tudtál semmiről, így szemrehányástól, jelenettől nem kellett tartania. Én meg egyszer csak megkaptam, hogy hiszen én tudtam, hogy ő nős.
Az eddigiek alapján bárki kívülálló azt mondhatná, hogy csak őt terheli felelősség. András szerint, amikor elmondtam neked, árulóvá váltam és engem terhel minden felelősség. Persze baszni egy szerelmes árulóval is lehet. Utóbb majd ezt lehet, hogy kihúzom. De sajnos az igazság az, hogy mióta elmondtam neked, ennek is már hány éve! – téged terhel a felelősség. Hiszen te voltál az, aki úgy tettél, mintha ez a szerelem elmúlhatna attól, hogy te így akarod, hogy újabb hazugságba kényszerítetted, amikor újabb ígéretet húztál ki belőle.
Te is szépen beletanultál a boldogtalan, nem kérdezősködő feleség szerepébe. Jaj, csak ki ne derüljön, hogy nem tartja be az ígéretét és megcsal, mert akkor valamit lépnem kell.
Ezt különben megértem. Én is csak írogatom évek óta a leveleimet, amiket aztán nem küldök el. Különben nagyon tanulságos egymás után elolvasni őket. Mármint nekem.
Én természetesen nem hiszem el, hogy te úgy gondolod, hogy ez a kiváló szerep, amit magadra osztottál, a megbocsátó feleség szerepe, egy percig is a valóság talaján állna. Azt nem hihetted, hogy egy akkor már évek óta tartó viszonynak vége szakad attól, hogy újabb anyagi erőfeszítésekkel ágyat, autót, utazást veszel. Ha egy házasság sikere ezen múlna, akkor miért romlott volna el. Hiszen ezek a dolgok addig is megvoltak.

És ha netán azt hinnéd, hogy nekem könnyű, hát nem az. Én gyűlölöm a hazugságot és gyűlölöm, ha nekem is hazudnom kell.
Te nem tudod, hogy hányszor kértem, hogy ne jöjjön ide többször, ha nem képes eldönteni, hogy melyik életét választja. Hányszor könyörögtem, hogy ne tegye velem, hogy még egy moziba sem visz el, nehogy meglássanak. Hogy tíz év alatt nem tölthettünk együtt két napot, ürügy nélkül, nehogy megbántson téged. De hát nem hiszem el, hogy jobban bánt az, amit esetleg mások is meglátnak, mint az, amit neked úgyis tudnod kell. Ahogy félt elveszíteni az anyagi javakat, amelyeket elveszített volna, ha elhagy téged, úgy rettegett elveszíteni az én szerelmemet, ami nélkül az élete visszasüpped két vasárnapi ebéd közé. De hát nekem nagyon elegem lett ám ebből.
Milyen házasság az, ahol a szeretőnek előbb lesz elege, mint a feleségnek? Hát miből vagy te? Jobban telik a wellness szülinapod, ha úgy csinálsz, mintha nem tőlem menne oda, és nem hozzám jönne vissza? Miért kell még mindig azt játszani, mintha én nem lennék? Ez olyan nevetséges és kicsinyes.
Persze ezeket az éveket már nem lehet jóvátenni.
Magadnak akkor tennéd a legjobbat, ha elküldenéd a fenébe, de tudom, a közös vagyon, meg a „kicsik”, meg a rongyrázós barátaid miatt erre úgysem leszel képes, hiszen mi lesz a látszattal.
Hihetetlen gyorsan elmúlt ez a tíz év. Én nem közöltem veled mindennap, hogy egy visszavonhatatlanul megcsalt feleség vagy, akinek egy nagyon gyáva alak eszi a szívét és teszi tönkre az életét. Persze simán bele tudod vonszolni egy újabb hazugságba és kikényszeríteni egy újabb ígéretet. És most úgy döntöttem, mint mondtam hosszas bénultság után, hogy bármi ára is legyen, de nem hallgatom meg még egyszer azt a mondatot, hogy azért megy veled wellnesselni, mert ez jár azzal, hogy ő a te a férjed. Szerintem ez egy lófaszság, geciség, ingyen buli.
Itt most egy veszteség nélkül átugorható rész következik, amennyiben a levélírás közben egy érdekes vonatkozása tisztázódott bennem az ún. árulásomnak. Ugye azért mondtam el, hogy tudj róla, de a nyilvánvaló és praktikus következményeken kívül vajon mit vártam ettől. Valamit valakinek a tudomására hozni… beavatni… beleavatni… belevonni… nem azt jelenti-e, hogy egy közösséget létrehozni? Egy csoportot, ahol az információk egyenletesen oszlanak el. Tehát megszüntetni a diszkriminatív állapotot. Érdekes módon az ellenkezője következett be. Amíg csak mi ketten voltunk benne, addig egy önmagába zárt, de komplex világban éltem az Andrással. Egy zavaró tényező volt, hogy minduntalan megkérdőjeleződött ennek a világnak a valóságossága, amikor elment tőlem. Nyilván ettől a kérdőjeltől akartam megszabadulni. De nem a várt eredménnyel járt, hanem az ellenkezője történt. Kizáródásom a világából még teljesebb lett, és amikor velem van, már akkor sem érzem totálisnak az együttléteinket. Állandóan jelen van az a másik világ, ahová soha nem léphetek be. És ezt nem ellensúlyozza az sem, hogy te sem léphetsz át a mi és/vagy az ő másik világába, sőt mindörökre ki vagy zárva.
De mire ezt felismertem, és az ebből adódó következtetést, hogy ez a világ nem is lesz többé, addigra már csak önáltatás ennek rekonstruálására tett minden kísérlet.
Én annyival vagyok jobb Andrásnál, hogy mindvégig kitartottam mellette, annak ellenére, hogy szép lassan visszavonta azt a bizonyos ígéretet a megoldásra és csak csitított, amikor zúgolódtam. Nekem kellett az összes szerepet eljátszanom. A szerelmest, a féltékenyt. Szemrehányások, a könyörgések, mint egy feleségnek, ez nagyon érdekes. Épp mondtam neki most, amikor kérdeztem, hogy mit kapsz tőle ajándékba és mesélte, hogy mit, hogy még ez is fordítva történik. Te kapod a fogd be a szád ajándékot, én pedig az ezer éve ismerjük egymást apróságokat.

Nos, az biztos, ha a franciaországi forgatás után bezárom az ajtót és azt mondom neki, hogy csak akkor jöhet ide, ha elválik, akkor ma már nem lennétek házasok. Az is biztos, ha te elküldted volna a picsába, amikor kiderült, hogy évek óta velem baszik, ma már egy új életben, esetleg kifejezetten boldogan élhetnél és mi már rég szakítottunk volna. Hogy innentől kezdve mi a biztos, azt nem tudom. Ha engem el kell hagynia, mert ez a lépésem erre kényszeríti, vagy te erre kényszeríted, előbb-utóbb elváltok, de ez rajtunk már nem segít. Ti boldogok soha nem lesztek, bár nyilván életed végéig képes lennél a világnak eljátszani a jó és hosszú házasságban megöregedett, hűséges feleséget. Az ő boldogtalansága nélkülem szintén garantált az idők végezetéig. Persze mindig el lehet kezdeni egy harmadik, negyedik életet, ami kellő rugalmasság esetén még izgalmas is lehet.
Te azt akartad hinni a mai napig, hogy végül is sikerült rendbe hozni a házasságotokat, túljutottatok a válságon, minden majdnem olyan, mint azelőtt volt, itt van mindjárt ez a jól sikerült születésnap tanúbizonyságul.
És igazad is van.
Hogy miért kell egy dögunalmas házasságot kibírni, annak nyilván megvannak a maga légköbméterekben és négyzetméterekben mérhető okai, amelyek, mivel engem nem motiválnak, érthetetlenek előttem és nyilván egyebek is, de bármelyek ezek, nem romantikus hevületből adódnak, mert akkor nem kellett volna megkeresni engem és belerángatni egy nem vágyott, visszataszító viszonyba.
Én soha nem csaltam meg senkit. Ha valami már nem volt jó, vagy valaki már nem volt az, akkor leléptem egy másikkal. Senkit nem hitegettem holtomiglan-holtodiglannal, vagy el nem múló szerelemmel.

Mert ha a házasság egy gazdasági kényszerközösség, amelyben kellően intelligens emberek társulnak arra, hogy szerezzenek maguknak és utódaiknak javakat, tökéletesen beilleszkedjenek egy polgári létformába, ahol a referenciapontokként kijelölt barátok és barátnők fogcsikorgatva irigykednek, hogy ezek még mindig együtt vannak, hozzátéve persze, hogy nem lennének egyikőtök bőrében sem, akkor tényleg minden rendben van.
De éppen ilyenkor, amikor úgy tűnik, hogy végre minden úgy van, ahogy mindig is volt, akkor kell észrevenni, hogy a ti házasságotokat az a hatalmas erő tartotta össze, hogy hozzám lehetett menekülni belőle.
Te hová menekültél a boldogtalanságod elől? A betegségeidbe? A pénzedbe? Vagy legalább tartogattál magadnak egy titkos flörtöt szükség esetére?
Szerintem a házasságnak a szerelem elengedhetetlen építőeleme, ha nincs meg, akkor kénytelen vagyok gyanakodni, hogy a helyén nincs más, mint bűntudat, önzés, gyávaság.
Mire kellett egy férj, aki mást szeret, sofőrnek, hostnak, vagy kefélni? Hiszen te még a lábadat is csak nevezetes alkalmakkor, szívességből teszed szét. Vagy nem is? Ez is hazugság?
Volt már nagyon sok utolsó csepp, amelyeket nem sorolok fel neked.
Én azt kérdezném meg magamtól a helyedben, hogy biztosan akarok-e új fészket rakni a férjemmel, aki tíz éve mindennap a szerelme ágyából jön haza.
Nem hiszem, hogy végigolvasod. Én biztos végigolvasnám, de mi nem hasonlítunk egymásra.
Dühösebb lett, mint amilyennek szántam.
Talán nem is szabadna rád haragudnom, lehet, hogy tényleg elhitted, amikor azt ígérte, hogy véget vet a viszonyunknak. Ha valaki tudja milyen sértett ártatlansággal tud kitérni még a gyanú árnyéka elől is, az én vagyok. Ha mostanában nem érezném ennyire kifosztottnak magam, és a nehezen lebírt bénaságom helyett nem a kegyetlen, boszorkány énem lépett volna elő, hanem a nagyvonalú, istennő énem, akkor ez a levél nem kerülne a kezeid közé.

(Aztán persze, nem került a kezei közé, hiszen az istennő énem a domináns, de az is lehet, hogy boszorkány énem nincs is)

Játék minden. Véresen komoly játék. Megszakadt volna a szíve, ha egy évvel ezelőtt a józan eszemre hallgatva, engedtem volna, hogy elveszítsem ezt a józan eszem és belevessem magam egy ifjú szerető karjaiba. És képzeld el, hogy azért nem tettem meg, mert akkor az én szívem is megszakadt volna. Úgy látszik szívszakadásból is többféle van. Úgy látszik, hogy szakító levélből is többféle van. Úgy látszik, hogy szerelemvégből is többféle van. Az ember felkínálja a szerelmét, de az elfogadott szerelem már egy másik szerelem, nem az, amit eredetileg kínáltak. Az ember felkínálja a szerelemvéget is, de az elfogadott szerelemvége is csak kezdete valaminek, aminek akkor még nincs neve és nincs műfaja. Hát ezért nem hinném én el az ígéreteket, mert az a harmadik lehet, hogy megint meggondolja magát és végül is, az ő szerelmük fölött ketten őrködnek, az egyik, aki ígér, a másik, akinek a szándékait még saját maga sem ismeri.

Drága András!

Emlékezz vissza, hogy, hogy történt. Kaptál valaha egy ígéretet a feleségedtől és adtál egyet, amire mindig hivatkozol. Sem ő, sem te nem tartottad meg. Ő elvesztette a szerelmet, az érzékiséget, amit ígért neked, de miközben, szinte észrevétlenül alakult át, pontosabban fejlődött ki azzá a felnőtté, amivé végül lett, azzá a személyiséggé, aki valaha éppen csak átsejlett a kontúrozatlan fiatalságán és mert egy pillanatig sem volt kíváncsi magára, kontrollálatlanul hagyta magára hatni a világot, ezzel belekényszerített téged egy hazugságláncolatba, amelyből, most már biztosan tudom, számodra nincs kiút.
És te ezt megengedted neki, mert az őszinteség számodra soha nem volt erény, másféle tű, másféle foka az, amelyen át akarsz jutni. Sem először, sem másodszor nem figyelmeztetted őt, hogy vigyázz, mert azt szünteted meg, ami kettőnk között a valódi kapcsolat lehetőségének a letéte. És, ahogy ő lépett egyet-egyet ezen az úton, úgy kellett neked nem helyett igent mondani és igen helyett nemet és így vált lehetségessé egy kommunikáció mentes ál-harmóniát ültetni a valódi beszélgetések helyébe, így sikerült egy férfi és egy nő közötti természetes vágyat ünnepélyes aktussá avatni, különféle adásvételi szerződések pecsétjévé.
Nem gondolom azt, hogy a szexualitást ne lehetne transzponálni és helyettesíteni, azt sem gondolom, hogy ne lehetne szublimálni. Nyilván nem egy csinos lakás szépült elfojtott vágyak mentén, nem egy nagy gondolat született kiéletlen érzelmekből. Az éretlenség vagy fejletlenség, az önismeretre értem, nem kevés hibát is képes gerjeszteni, amíg maguk is újabb hibák forrásává nem válnak, míg az ember egyszer csak úgy érzi, hogy hazugságokba gyökerező álomvilágát felrúgni, magát az életét felrúgni.
Abban is hiszek. hogy nem szándékosak a hibák, melyekkel az ember, ha nem képes szembenézni és szembefordulni velük, nemcsak a saját, hanem a velük élők életét is eltorzítják.
Hát én most figyelmeztetlek, hogy elveszítesz.
Én megszerettelek téged és hittem a szerelmedben. Szeretlek most is és meg is őrzöm ezt a szeretetemet. De semmiképpen nem hagyhatom, hogy engem is beletaszíthass ugyanabba a csapdába, amelyikbe egymást rántottátok a feleségeddel.
A szerelemnek nincs ára, a szerelem nem eladó, a szerelem helyett nincs mit felmutatni. Így gondolom én, a magam számára.
A szerelem együtt akar élni, a szerelem együtt akar lenni, a szerelem mindenekfölött van. Olyan különös; legnagyobb hatalom, ami rögtön porrá omlik, ha megpróbáljak félretolni. Nem akar lenni, ha nem akarják, hogy legyen; ha azt akarják, hogy más legyen helyette.
Az a bizonyosság, amit a testünk adott egymásnak, képes volt hosszú időn keresztül minden kételyt elsöpörni. Ami reklamált, az ész volt. Én elhittem neked, hagy mi még hetvenéves korunkban is baszni fogunk és lám már nem baszunk.
És nekem most át kellene formálódnom a te igazságaid szerinti megfelelőre, akinek ez így is jó, így is annak hívja, aminek addig és elcsendesedik benne a vágy, ha az érzékiség helyett pótszereket kap.
Én megértettem azt, amit te mondtál, hiszen nem kevesebbet, mint ugyanazt a feladatot tűzted ki magad elé, amire én kértelek mindig, hogy válassz. Hogy légy őszinte. És te most erre óriási tétet tettél, azt hogy ha engem választanál, azt megmondod otthon.
Hetekkel ezelőtt haladékot kértél tőlem és én adtam, mert szerettelek, aztán újra haladékot kértél és én újra adtam és te most azt gondolod, hogy ez a haladék örök időkre szól, hiszen lám még a testem hűségét is megvásárolhatod úgy, hogy te már nem is ölelsz.

Valamiféle körülmények vannak, amelyek hatalmasabbak nálad. Ebben nem hiszek. Eddig sem hittem, ezután sem fogok. Ha az örökre három év, de te minden szabadidődet itt töltöd és mégsem vagy képes megoldani a mi közös dolgunkat, akkor hűség sincs. Nem csak azért sincs, hanem mert miért lennék az. A haladék örökre szóljon, minden mást megváltoztathatsz? Még mindig azt hajtogatod, hogy szeretsz, de már nem is szerelmeskedünk. Akkor hát ne legyen, legyen más.
Poszthumusz paradicsom? Csak mert találsz egy jópofa jelzőt, nem kell mindjárt el is hinni. A paradicsom itt van, itt van még mindig a karomban, úgy ahogy eddig, annak és csakis annak, akinek eddig.
Ha valami elveszett, azt te veszítetted el, ha már nem kell, ne keresd, ha még kell, akkor meg nézz az orrod elé.
Végül is tényleg nem az a kérdés, hogy kibírjuk-e egymás nélkül, hanem, hogy akarjuk-e egymás nélkül kibírni.

Az a kép, amit én magamban rólad, a szerelmemről őrzök, már annyira elvált tőled, hogy bár képtelenség ez az egész, úgy gondolok rád, mintha tényleg szakítottunk volna és helyetted nyertem volna egy több kellemetlen tulajdonsággal bíró bizalmast, akinek elmondhatom emlékeimet a szerelmemről, miközben neki is segíthetek, hogy felnőjön a példaképéhez.
Rájöttem, hogy mi az az életstratégia, ami formálja a te világnézeted és végre megértettem azokat az elemeket is a gondolkodásodban, amelyek elvileg nem fordulhatnának benne elő, hiszen okos vagy. Hogy mi az az elv, amelynek érvényesüléséhez át kell nevezni a jelenségeket, hogy úgy kell szemezgetni a végtelenben, hogy...

Te a sorsodnak áldozata vagy. Életednek, döntéseidnek elszenvedője vagy. 
Így lehet, hogy rád a szerelem elemi csapásként, mint katasztrófa zúdult.
Téged az életed minden pillanatban döntéshelyzetbe hoz, de egyben kényszerít is, egy bizonyos döntést meghozni. Kénytelen vagy a szerelemet választani, hiszen törékeny gyufaszál a te akaratod abban a hatalmas érzelmi viharban, ami a szerelem. Úgysem tudnál ellene szegülni.
Így lehet a szerelemnek nem örülni, és nem bízni benne, hanem elszenvedni.

És miközben a te anyagi helyzeted az enyémhez alig hasonlíthatón sokkal jobb, hiszen más konstellációkban ez így érv, én vagyok a gyermekét egyedül nevelő anya, akinek a lakását, telefonját, életét ráérős idődben használod, sőt bűntudat nélkül használod, mert úgy gondolkozol felőle, mint S részvételéről a róla szóló filmben – hogy leélhette az életét, megfesthette a képeit, megkínálhatott a forgatáson ebéddel, ezek után a legkevesebb, hogy kifizeti a róla szóló filmet, hiszen csinálhatnád másról is, ne már, hogy ne! – és ha én nem hagyom magam belekényszeríteni a saját pszichológiai programom rugalmatlansága miatt, abba a szerepbe, amelyet megpróbálsz rám /is/ kényszeríteni, akkor vessek magamra, ha nem húzom meg a ravaszt.
Persze a korábbi példa azt bizonyítja, hogy nem találtál teljesen alkalmatlan alanyra bennem, hiszen akkor nyáron újra bebizonyíthattad magadnak az áldozatságodat, akit nem kényszeríthet a sorsa arra, hogy elfelezze a javait a feleségével, akivel már nem akar együtt élni, hiszen ő nem akar elválni, tehát tisztességtelenség lenne elvenni tőle bármit is. Feláldozva magát a tisztesség oltárán kénytelen két nőt becsapni, kihasználni stb., hiszen a másik sem rúgta ki.
Milyen különös, hogy ez megint egybeesik az eredeti elképzeléssel, ami nem más, mint úgy helyezkedni, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon és áldozatként ugyan, de mégis neked legyen a legjobb.

Sőt, amikor majd tarthatatlan lesz, hogy te továbbra is idejárj, hiszen hol van már az az András, akibe én beleszerettem, az is csak a te malmodra hajtja a vizet, mert ez az újabb csapás ismét bebizonyítja neked, hogy miközben te jóhiszeműen, tele jóindulattal mindkettőnknek megpróbáltál a kívánságaiból annyit teljesíteni, amennyi csak lehetséges, megint a kegyetlen sors martalékául estél igazságtalanul.
Látom már, hogy bármi is történjen, addig lépkedsz, amíg minden játékos számára nem válik nyilvánvalóvá, hogy, hiszen úgyis egyedül vagyunk, hogy hiszen úgyis elmúlik a szerelem, hogy hiszen úgyis én foglak elküldeni téged, hogy nyugodtan morzsolgasd tovább sanyarú életed az immár újból teljes joggal elfoglalt házadban, hiszen még a szerelmedet is feláldoztad a becsület oltárán, duplán jár hát neked a jó, hiszen úgysem kárpótolhat téged semmi és senki. Így lesznek egyre többek anyagi javaid, egyre kevesebbek valódi érzelmeid és egyre kevesebb esélyed, hogy boldog legyél.

Bevallom, hogy semmi kedvem személyesen elmondani az alábbiakat, hiszen a te nagy fáradtságodhoz csak egy hasonlót ismerek, a magamét.
Együtt élni vele, akit a megcsalásoddal minősítettél és elhelyezted őt, hogy mennyit is ér valójában, téged is minősít. /és sajnos, engem is/
Szeretnéd, hogy kevesek legyenek körülötted az emberek, mert akkor neked sem kell magasra nyújtogatni a nyakad.
Te az én egész életemet átalakítottad, beköltöztél a lakásomba, természetesen csak mint vendég, aki aludni, kikapcsolódni ugyan távozik, de amikor jelen van, kívánja, hogy a szája íze szerint alakuljanak a dolgok.
Ha nem jöhetsz ide többet, a te életedben csak annyi lesz a változás, hogy ott maradsz, abban a térben és időben, amiből nekem nem adtál semmit, hiszen az a te eddigi életed munkája. A hagyatékotokat gyarapítjátok, hogy a – szintén megérdemlik – fiúknak majd legyen mit elkótyavetyélni, ha megszorulnak, de addig is a referenciapontokat had egye a sárga irigység, hogy ezeknek minden milyen jól sikerültként lóghasson, abban az éppen megfelelő légterű, úszómedencés és garázsbejáró-leolvasztós, pillangó-röpde kandallójú, indulatmentes, így nyugodt öregséget biztosító házatok minden szezonban fehérre festett, hogy egyik pontján se lehessen észrevenni, hogy itt laknak – por, csíra, bacilus, baktérium, atka, mindenfajta kár -és jótevőtől mentesített falán, jelezve, hogy miközben itt egy – a szembesítés nem vezetett eredményre -csaló, és megcsaltja lakik, akiknek majd a sírkövét sokáig fogják válogatni a leszármazottaik, mielőtt egy külföldön, nagyobb társaságban lebonyolított megemlékezés keretében búcsút vesznek tőlük, a látszat gyakran egybeesik a tartalommal és igényes hegyiek lelki nyugalmuk biztosítása érdekében beérik azzal, ha egy gyorsfénykép kiegyensúlyozott képet mutat, hiszen tudják, hogy ez az egyetlen árulkodó nyom marad utánuk.
Képes voltál természetesnek venni, hogy én az én eddigi életem munkáját átengedem neked, hiszen az a te megítélésed szerint nem ért annyit, mint a tied.
Te pénzben mérsz mindent, így aztán soha nem is fogsz találkozni valódi értékekkel. Azt, hogy nem válsz el, összekevered, szeretnéd összekeverni valamiféle nagyvonalúsággal és tapintattal, ahogy a feleséged ragaszkodását is úgy tekinted, mintha az neked szólna, nem annak az együtt kialakított környezetnek, ami hasonlatos egy speciális feltételekkel megvalósított kísérlethez, ahol a kísérlet tárgyát, résztvevőit és szemlélőit is mesterségesen kellett létrehozni.
És mit lát a fiad? Anyám hülye, mert engedte magát megcsalni apámtól, aki még arra is tehetetlen és kevés, ha már megtalálta a boldogságot, hogy utána eredjen.
Tehát te nem jössz ide többet és pont jó helyen leszel, ott, ahol pontosan az van, amire te vágysz.

Aztán fel lehet húzni a vekkert, hogy pontosan tudd, ez a munka, az a szeretkezés, ez a nyaralás, emez meg a halál órája. Így aztán biztosan nem maradsz le egyikről sem.
Én már nem megértéssel, elnézéssel és szeretettel figyelem a jellemtelenséged  és még az is megelégedéssel tölthet el, hogy egy olyan nővel vagy, aki a saját gyengesége miatt empatikus.
A szavak arra valók, hogy felmentéseket és magyarázatokat adjunk a kérdésekre és hibákra. De a szavak, ha nincs kinek kimondani elveszítik jótékony hatásukat, hiszen a szavak a bentit nem képesek megváltoztatni, csak a külvilág orientálására valók.
Amikor már nem nekem fogod megmagyarázni azt, hogy a sorsod kényszerének engedelmeskedtél, nem fogsz tudni felmentő magyarázatot találni. És mert neked tényleg mindegy, hogy ki mellett alszol és ki mellett ébredsz, hiszen nem érzelmi /hiszen on-off/ okok miatt döntesz így-vagy úgy, /ezért nem érted a mai napig sem, hogy ugyan mi kivetni való lehet abban, hogy te az apád halálát egy szilveszteri utazás keretei között gyászoltad/.
És mert te az eddigi életed akármelyik porcikáját vizsgálod, foltot rajta nem találsz, teljesen lehetetlennek tartom, hogy a további részvételem a mi kapcsolatunkban ne azt jelentse, hogy magam is hasonultam hozzád.
És, ahogy te rendkívül idegesítő módon úgy hallózol, mint a feleséged és biztos nagyon sok minden mást is úgy csinálsz, én is eltanulgattam tőled a felelősség alóli kibúvás rafinált módozatait. A saját magunk iránt érzett felelősségről beszélek.

Mennyivel jobban jártál velem, az én, ahogy te hívod instant bosszúmmal, mintha összegyűjtöttem volna a sérelmeimet. 
Elégtételt, azért, hogy ki kellett ábrándulnom belőled, elégtételt azért, hogy emiatt magamat is kell hibáztatnom, elégtételt azért, hogy tévedtem, elégtételt azért, /mert én nem az idő mennyiségében, hanem minőségében hiszek/ hogy te egy ilyen nagy darab időt vettél el az életemből.
Azon a kis résen, ahol beszivárgott a szívedbe a szerelem, beszivároghatott minden más, egyéb fertőzés is. Ezek az ártalmas vírusok már elpusztították az eredeti gazdát és most rád fenik a fogukat
Amikor elhitted magadnak, hogy a szerelemnek, a szerelemért, nekem, nem tartozol semmivel, hogy ugyanúgy élheted tovább az előző életed, mintha mi sem történt volna, akkortól indult el ez a folyamat, amely átváltoztatott téged.
Hiszen az a tiszta és becsületes ember, aki megajándékoztatott egy ilyen nagyszerű érzelemmel, arra nem alkalmas, hogy ekkora hazugsággal együtt éljen. Át kell változnia egy jellemtelen hazudozóvá, egy bőrkeményedéses, szívtelen házasságtörővé, hogy a saját hazugságát kibírja. De, és ugye elismered, hogy ez egy jogos kérdés, mikor adatik meg egy jellemtelen embernek igaz szerelem? Hiszen, ha most te pillantasz bele az érzéseid iszaposan kontúrtalan sekélyébe, nem találhatsz ott mást, mint kételyt, félelmet és álombéli fájdalmat az elvesztegetett érzés miatt.
És tudom, hogy te ezt az én bűnömül rovod fel, hiszen ez már a Nagy Kivitelező trükkje, hogy a szerelmet milyen ügyes húzással veszi vissza.
És ha az önismeretet nem kevernéd össze az önmutatással, akkor láthatnád, hogy kettőnk között te állsz, a te eldeformálódott jellemed. Hiszen már tudjuk, hogy milyen a mi szerelmünk, mert közöttünk illegette magát sokáig és most is ott kacérkodik velünk egy üvegfalon túl. Át lehetett volna törni és bármikor át lehet törni.

Reklamálni szoktál, hogy egyik rendszerből ugrok a másikba, amikor megpróbálom elemezni a kapcsolatunkat és reklamálom a hiányosságait.
Mi késztet erre, túl azon, hagy sem egyneműnek, sem egyidejűnek nem tartva a világot, ha az egészet akarom látni, folyton jobbra-balra kell nézegetnem?
Miközben te egy gondolatot fogalmazva lefedsz a világból egy darabot, egy másikkal megpróbálod lefedni egy másik darabját. Azt a területet vizsgálva, ahol mindkét fedő lefedi, egy mindkettő által értelmezett fedett keletkezik, amely maga a hazugság és neked ott van a kibúvó. Ha az egyik árnyalatról beszélek, az egyik réteget érintem, ha a másikról, a másikat, ha a fedett összetett és ellentmondásos természetéről, akkor ugrálok, tehát az én rendszerem a hibás. Így aztán könnyű.
Ha kérek egy darabot a házadból, ha a házad egy szimbólum, akkor a te feleségeddel közös múltadból kérek egy darabot, ha nem szimbólum, akkor el akarok venni valamit tőled, ami a tiéd.
Az én „ házam „ érdekes módon szimbólumnak is és matériának is olyan kevés, hogy említésre sem méltó, éppen ezért elvenni tőlem és saját légtereid bővítményeként felhasználni, csak hozzátesz az értékéhez. Ezen a speciális nézeteden alapulhat a gondolat, miszerint - én soha nem vettem el senkitől semmit.

--------------------------------------------------------------------------
Részletek képzelt fejezetekből 2.

--------------------------------------------------------------------------
ÁJ szenvedélyesen gyűjtötte a rajongókat. A névteleneknek is örült, de ha beszerzett egy-egy jegyzett írót, rendezőt, őszinte extázisba tudott esni.

Így történt, hogy felkérte Kt, jöjjön be egy vágásra és konzultánsként működjön közre. Ő be is jött, a konzultánsságot végül nem vállalta, de szónokolgatott hosszasan, szórakoztatott bennünket. Én akkor a hátsó sorban ültem, lévén J hajtott rá. Ez most csak olyan populáris megfogalmazás, nem volt nagyon gusztustalan, legalábbis, ami ott történt. Később K azt mondta, hogy nagyon nem bírja azokat a nőket, akik rögtön ágyba akarják cipelni... szóval a férfiak nagyon érdekesek, ugyanis azokat sem bírják, akik nem akarják őket rögtön ágyba cipelni. Én lenyűgöződtem a hihetetlen bőbeszédűségétől és különben is tetszettek az írásai. Éppen akkor olvastam Mrozeket, ő meg azt elemezgette. Én éppen Tiborccal írtam a musicelünket, aki, mint ugye utóbb elmesélte, már szerelmes volt belém, amiből én semmit nem vettem észre, viszont, mert nagyon jól éreztem magam vele, sülve-főve együtt voltunk. Ő akkor még férj volt.
Aztán többet nem is találkoztam a Kval, de megőriztem őt a figyelemre méltó krapekok mappájában, még nem is volt olyan dagi, mint amikor aztán évek múlva újra találkoztam vele.
A Gvel már túl voltunk a megerőszakolósdin és éppen ott tartottunk, hogy azt csináltam vele, amit tőled most szépen visszakaptam. Ott állt teljes fegyverzetben és könyörgött, hogy feküdjek le vele, én meg hidegen és meztelenül azt mondtam neki, hogy már nincs kedvem, de ezt tudod.
Nem sértődött meg rögtön. Általában az ember, ha valami igazán súlyos sértés éri, nem hiszi el azonnal. Ez a "biztos nem jól hallottam'' effekt, hiszen "ezt nem mondhatta". És még győzködött néhány héten keresztül.
Ő egyébként nagyon érdekes volt, mert soha nem hitte el, hogy nekem nem jó vele szerelmeskedni. Ezt mellesleg én sem hittem el, hiszen nagyon kívántam, de soha nem éreztem vele jól magam. Valami kényelmetlenséget éreztem állandóan. Azt hiszem nagyon zavart, hogy nem szeret eléggé, vagy másként, vagy mit tudom én. Mindig azt hajtogatta, hogy én nagyon akarom őt, de gátlásos vagyok és csak engedjek neki és meglátom milyen jó lesz. De végül is soha nem lett jó.
Aztán egyszer csak azt mondta, hogy nekem valamilyen nagy formátumú emberbe kellene szerelemesnek lennem és majd ő össze fog ismertetni valakivel, mert azt szeretné, hogy boldog legyek. Ez is elég sztereotíp szöveg. Mondtam, hogy hagyjon békén, nem akarok összeismerkedni senkivel.. stb.
És elkezdett a Król beszélni. Hogy ő olyan, mint én, nagy formátumú és boldogtalan és másra sincs szüksége, mint a szerelemre és szerinte mi lehetnénk szerelmesek egymásba.
Aztán meghívott ebédelni és mint kiderült a K-t is odaszervezte és ott ültünk hárman és bámultuk egymást. Aztán G elment és mi elkezdtünk beszélgetni. Azt mondta, hogy megörült nekem, mert emlékszik a szememre. Addigra már megkaptam az akkor új könyvét, már nem emlékszem a címére, valami ....., sajnálom, és megbeszéltük, hogy tényleg milyen jó lenne szerelmesnek lenni egymásba. Elvitt azokra a helyekre, ahol a témái voltak, az árokba esett kutya, akit nem mentett ki... erre emlékszem. Császkáltunk. Megpróbálkoztunk egy csókkal. Tette a szépet, de inkább csak gyakorlásképpen, nem lobbant fel benne a szerelem. Lehet, hogy fellobbant volna.
De, akkor elhívtam reggelizni, valami speciális házirendet erőszakolt magára, ha jól emlékszem, különben nem tudna dolgozni, olyan lusta, azt mondta. És persze szeretett volna lefeküdni velem. És akkor ránéztem igazán és láttam, hogy tényleg nagyon jó lenne szerelmesnek lenni belé, de soha nem leszek az, és abba a mappába került, ahol azok a férfiak vannak, akiket valamiért respektálok annyira, hogy nem fekszem le velük, ha tudom, hogy soha nem fogom szeretni őket.
És meg is érdemelte a tiszteletemet, mert a kérés is nagyon diszkrét volt, a visszautasítás is nagyon diszkrét volt és még néhányszor felhívott, hogy nem gondoltam-e meg magam, szóval ő is megadta a módját. És így visszagondolva is nagyon szimpatikus a bátorsága, ahogy eltervezett magának egy szerelmet és rábízta magát a szememre.
Most szombat délután van, és összehasonlíthatatlanul jobban érzem magam, mint az elmúlt napokban, hiszen azt mondtad, hogy fel fogsz hívni és, hogy találkozni is fogunk. ...és most  éltet a remény, ahogy ezt, úgy látszik nem véletlenül, mondják.
Szeretném, ha, amikor találkozunk szépnek tartanál, szeretném, ha valahogy látszhatna rajtam, hogy mindennap a találkozásunkra készülök, hogy a tied vagyok és, hogy értékes vagyok. Szeretném, ha értékesnek tartanál, ha meg akarnál tartani.
Ugye meg fogod nekem mondani, ha csak azért találkozol velem, mert sajnálsz? Ugye meg fogod mondani nekem, ha te már nem akarsz látni engem?
Induljunk ki abból, hogy én egy régi, kissé már unalmas szerető vagyok.
A kiindulás is és a levezetés módja is közömbös, amennyiben a végkövetkeztetés helyes. Tehát, te indulj ki abból, amiből akarsz.
Nem akkor találkozunk, amikor én akarok, nem úgy, ahogy nekem jó és nem annyi időt töltünk együtt, amennyit én szeretnék. Lehet, hogy ez korábban is így volt, de talán az együtt töltött idő hossza elfedte, vagy segített nekem túltenni magam ezen a tényen.
Az olyan nők, mint én, azért próbálják megőrizni a függetlenségüket, mert ugyanolyan önzőek, mint a férfiak. Azt szeretnék, hogy, amikor a szerelmükkel találkoznak, az legyen a nap legkellemesebb része, szerelemben, szeretkezésben, okos vagy játékos beszélgetésekben töltve.
Engem nem érdekel a te fejfájásod. Azért nem, mert tudom az okát. Amíg bíztam benned és a jövőnkben, ki is gyógyítottalak belőle. Erre már nem vagyok képes. De, ne miattam fájjon a fejed, mert amit te okozol magadnak, azon én nem segíthetek. Ne sajnáltasd magad, mert nem sajnállak. Nincsen semmi betegséged, de nagyon sok a bajod és még több lesz, ha nem teszed rendbe a dolgaidat. Továbbra is csak annyit tehetek érted, hogy elküldelek, menj isten hírével. De ez nem változtatja meg a múltat, nem teszi jóvá, nem feledteti. A bűneid, mert nagyon súlyos bűneid vannak, nyomják tovább a vállaid. Ha életed végéig vezekelsz, az sem lesz elég ahhoz, hogy jóvá tedd, amit ellenem elkövettél. Szerelmet hazudtál nekem és becsaptál. Amit nekem adtál, azt a feleségedtől vetted el és, amit neki adtál, azt itt gyűjtötted össze. Te magad csak lebegtél és sodortattál. Nincs semmid, mert féltél elfogadni az ajándékokat.
Mondom neked még egyszer, örülj annak, hogy a feleséged egy igénytelen ember, aki keveset gondolkodik, és nem analizálja az érzelmeit és kapcsolatait. Örülj neki, hogy ő az önértékelési problémái miatt beéri azzal, hogy adhat, és nem kér semmit. Örülj neki, hogy hisz abban, hogy a dolgok elrendezhetőek sok-sok anyagi és érzelmi befektetéssel. Örülj neki, hogy nem tud különbséget tenni szeretkezés és szeretkezés között, csók és csók között, beszélgetés és beszélgetés között. Használd ki, hogy nem kérdez, mert fél a válaszoktól. Meg akartad tartani magadnak, sikerült is. Sokat adtál érte, mindent, amit tőlem kaptál és kaphattál volna. Te nem veszítettél semmit. Hiszen (és ezt tényleg te is mondhatnád) én nem jártam neked. Amíg jó volt, a szerencsén múlt, ha elveszítesz, csak azt veszíted, ami nem is a tiéd. Ami a tiéd, az a házasságodnak az a pár érdekes éve, amit a kaland izgalma fűszerezett. Sokkal nagyobb lett volna a válság, ha én nem jövök.
Ami köztünk most van, az nekem már annyira rossz, hogy én nem folytatom tovább. Nem várok rád, hogy haza gyere és újra találkozzunk, úgy téve, mintha az elmúlt hetek alatt te nem egy másik nőnek mondtad volna szóról-szóra ugyanazokat a mondatokat, mint nekem. Úgy téve, mintha elhinném, hogy az nem számít, csak az ő lelki békéje érdekében történik, és az az igazi, ami velünk van. Az az igazi, amit én érzek és én már nem tudok örömmel gondolni rád.
De tudod te, hogy kit szeretsz?
Ahogy nem engedted el te és boldogtalanná tettél bennünket, úgy küldtem én sokszor, hogy végre nyugalmat leljen, hogy végre ne kelljen szembe köpnie magát minden reggel, amikor tükörbe néz. Hogy kimentsem a hazugságból. Ő nem válhat el, hiszen egy gyerekkori ígéretét kéne meghazudtolnia. Ő nem válhat, csak csalhat. Én, ha elveszíteném Andrást, őt veszíteném el. Nem a férjemet, nem a gyerekeim apját, nem a házam építőjét, nem a fuvarozómat, nem a színházi kísérőmet. Életem tartalmát, a közös alkotást, a Szerelmet.
Én ugyanúgy megadtam az árát ennek a szerelemnek, mint ő. Soha nem fog elmúlni, örökös sebként fogom hordozni.
De én hét évig voltam nagyvonalú.
És öleltem, csókoltam, imádtam, őt szerettem, aki mindennap elment, de minden reggel visszajött. Akinek a vágyára mindig számíthattam. És átvállaltam a te tiszted és jeleneteket rendeztem mindennap, hogy döntsön és minden forró ölelés után könyörögtem, hogy ne menjen haza.
De hogy bánthatna meg téged, aki soha nem bántottad őt? Hogyan mondhatná meg, hogy szerelmes belém?
Szerinted, csak akkor bánt ez téged, ha megmondja? Ha nem tudsz róla, nem megcsalás?
De, hiszen te nem törődtél vele, hogy engem szeret, amikor megmondtam neked. Azt hitted te vagy a nagyvonalú, amikor úgy teszel, mintha semmi sem történt volna? Ha úgy teszel, mintha elhinnéd, hogy a szerelmet el lehet felejteni, hogy engem el lehet felejteni, hogy engem el lehet hagyni? Mit gondoltál, hogy elengedem? Hiszen élő vágy, méhtekerő, szívdobbantó, nedvcsobbantó, minden érintése.
Csak te vagy, aki vakon és aranyosan mosolyoghatnál, abban a biztos tudatban, hogy mindent jól csináltál. De mert életünk tanulságait nem árt levonnunk, és mert a Halál és a Könnyek Hava után Levél Havába léptem, olvass.
És ha ez a levél kimódoltnak tűnik konzultánsaid számára és kielemezhetőek belőle számotokra a hatáskeltésre vonatkozó irányzékok, és ennek alapján elkezditek a felmentések és vádak fogalmazását, ne feledkezz meg egy percre sem arról, hogy a fogalmazás a köntös, és a tartalom a test.
Na, most legyél nagyvonalú. Ez egy katartikus pillanat. Ne mondd el neki ezt a levelet. Úgy bocsáss meg, hogy tudd mi a bűne.
Jó lett volna ugye, ha minden marad a régiben, és nem írom meg ezt a levelet? Majdnem nem írtam meg. De nagyon sokat gondolkodtam és úgy döntöttem, hogy az a beleegyezésem jele lenne, ha engedném szó nélkül, hogy mi váljunk el és nem ti. Jó lett volna, ugye, szépen kivárni, míg eltelik az élet, elmúlik a szerelem, megmarad a férj, és fátylat boríthatsz a múltra. Így is, úgy is ez lesz. Vannak, akik úgy halnak meg, hogy még észrevenni sem volt idejük, hogy nem is szerettek és őket sem szerették. De tudod, hogy a legvégéig tart ám és csak az történik benne, amiben részt kérsz. Ha szerelemben, akkor abban, ha bánatban, csalódásban, akkor abban. Minden, amit elfogadsz a tied lehet, pontosan az utolsó napig. De utána már a megbánásra sem marad egy pillanat sem.
Örülök, hogy nem mentem férjhez, mert ez a megalkuvós-hazugságos bújócska nekem nem sikeredett volna. Márpedig úgy tűnik, hogy ez a jó házasság záloga. Nekem akármennyi pénzem volna, nem vásárolnám ki a férjemet a szerelméből, főleg, mert ha sikerülne, végképp nem tudnám, mi van. Még akkor sem, ha én tényleg szeretném őt. Akit szeretünk, annak kívánjuk a boldogságot, nem elvesszük tőle.
Ha nem élő, lobogó vággyal szeretném őt, ha képes lennék elhagyni, nem adnám fel ezt a levelet.
Választhattam, betartom-e, amit Andrásnak ígértem és nem bántalak téged. De miért ne bánthatnálak? Hiszen ő bánt engem, hogy nem vált el, de nem hagyott el engem akkor, amikor kértem, hogy menjen el. Mert kértem ám, nagyon sokszor. Csak akkor még nagyon kellettem. Kellett a testem s még nem volt több a bántás, mint a jó. De sajnos az utóbbi időben már csak bántás maradt. Meg a pénz, amit te fizetsz ki, a színházakért, barátokért, mindenért, amiből nekem évek óta ki kell maradnom az irántad érzett „lojalitása" miatt. Szarok a lojalitásra és szarok a pénzedre. Költsd rá nyugodtan, én meg hadd írjak leveleket.
Hiszen te is bántasz engem.
De nem a szerelem a büntetendő cselekmény. Lássuk, ha nekünk el kell válnunk, tudod-e kárpótolni őt, ezért az áldozatért.
Soha nem mertél szembenézni egyetlenegy problémáddal sem. Sem a gyerekeiddel kapcsolatban, sem a házasságoddal kapcsolatban. És még te mondtad Andrásnak, hogy azért történt mindaz, mert a szőnyeg alá söpörtétek a problémákat. Miért, amikor te ebbe az újabb hazugságba kényszerítve, azt játszva, hogy a megértő és elnéző feleség vagy, aki ismét megszavazta a teljes bizalmat, nem a legmélyebb titok gödörbe taszítottad ezzel? Hogy képzelted azt, hogy egy ilyen férfi egy életen át téged fog szeretni, amikor évtizedekig még szeretkezni is csak ünnepélyes keretek között, jó okkal voltál hajlandó rá. Gondolom, a részvételem a házasságotokban a szerelmi életednek is jót tett. András kiváló adottságai és tehetsége kibontakozott a viszonyunk ideje alatt és ez neked is sok hasznot hajthatott az ágyban. Te, aki minden bajotokat úgy oldottál meg, hogy személyesen valami még nagyobb bajt zúdítottál magadra, hogy elterelődjön az eredeti problémáról a figyelem, nyilván ösztönösen sejtetted a betegségben rejlő kiváló lehetőségeket. Kíváncsi vagyok tudod-e, hogy majd most a levelem elolvasása nyomán kialakuló betegséged nyomán feltámadó bűntudata milyen erős kötelékkel láncolhatja ismét hozzád? A házassági tanácsadó ebben az értelemben nem volt rossz ötlet, de a migrénes fejfájás, a hetekig tartó menstruáció, vagy a pszichés alapokon működő összes szemkidülledésre mégiscsak inkább analízisbe kellene járnod. Bár a Barátok közt-ben is kaphatsz bizonyos kérdéseidre választ, de ne feledkezz meg róla, hogy még a legjobb barát is, főleg, ha íróféle, egy csavaros fordulat kedvéért nem átallja titkon csak neki megsúgott mesédet alapanyagként felhasználni. Ez persze csak feltételezés részemről.
Én sok mindent tudok rólad. Ez sem zavar? A betegségeidet, amiket a világ zsarolására használsz, a fáradtságaidat és hajszoltságaidat, azt az áldott jó természetedet, aminek köszönhetően nem kérdezel, csak tűrsz. Hosszú távon – mint most is kiderült – különben ez a nyerő. A másik csak hisztizzen, kérdezzen, követelőzzön, az áldott jó; csendben tűr, végül elnyeri méltó jutalmát; egy megfáradt, kiégett, unatkozó hapsit.
Azzal, hogy titokban vagyok tartva, legalább te nem vettél mindennap a szádra, bár abban is biztos vagyok, hogy mindennap gondolsz rám. Össze is barátkozhattunk volna. Hiszen ugyanazt a férfit szerettük.

Sors.

A te bűneid százszor nagyobbak, mint az én levelem. Az egész házasságotok alatt próbáltad őt visszaszorítani abba a nyárspolgári létbe, ahová a lustasága és élvetegsége miatt amúgy is hajlamos tartani. Én sok rendezővel dolgoztam együtt, de még a jóval szerényebb tehetségűek között sem akadt olyan felfuvalkodott, aki azt merte volna gondolni, hogy az alkotása nem sínyli meg, ha a pénteki piacozást elé sorolja.
Emlékszem a Rfilm készítése közben majdnem megőrültem, amikor fél ötkor rémülten és sápadozva felpattant, mert lejárt a munkaideje. És mindegy volt, hogy a legihletettebb alkotói pillanatokat törte szét, vagy éppen egy elkészülés előtti próba eredményét nem várta meg. Akkor persze még örömmel dolgoztam helyette és volt, hogy reggelig rakosgattam az anyagokat, próbálva megvalósítani, amiről napközben beszélgettünk. Ez már nem így van, hiszen régóta észrevettem, hogy a mi közös „hasznunk" mind elvándorol.
Te engedted, hogy abbahagyja az írást, és engedni fogod, hogy abbahagyja a filmezést, mert a sikereket megvehető garnitúrákban méritek. Engedni fogod, hogy visszamenjen angoltanárnak, a biztosba, a kiszámítható munkaidőbe, az ellenőrizhető távollétekbe, tanítson fél hülyéket, ahelyett, hogy repülne.
Abból a fojtogató lápból, a tévéből, akkor kellett volna eljönnie, amikor a házasságából is. Vigyázz! Nem azt mondom, hogy a te felelősséged az ő élete. De úgy szorítottad vissza őt a munkaidővel, a hétvégével, a nyaralásokkal, az időpocsékoló, kreativitásmentes lét minden rekvizitumával, mint annak a rendje.
Én a szabadságot csak ajándékba adhattam neki. A szabadságot mindenki csak ajándékba kaphatja. Rákényszeríteni nem tudom, nem lehet, hiába hiszek tiszta szívemből a tehetségébe, amely hivatott őt valami nagy művet létrehozni.
Az elmúlt években sok levelet írtam neked. Tudtam mindig, hogy egy ilyen levél akkora pusztítást visz végbe, mint egy atombomba, ezért egyiket sem adtam fel.
– Hogy tűri ezt a feleséged ? – kérdeztem. Hát, egy szemernyi önbecsülés sincs benne?
– Nem tudja. Megígértem neki, hogy köztünk vége mindennek. Megígértem, mert nem akarom megbántani, mert lojális akarok maradni.
Úgy látszik – mondta, van még a házasságunkban tartalék. 
Lehet, hogy az én hét éve tartó szerelmem nem volt más, mint a házasságotokat mentőöve. Lehet, hogy nem.
Kapcsolatunk kezdetén azt mondtad, hogyha nem találkoztunk volna, akkor valószínűleg elváltatok volna, hiszen a házasságotok érzelmileg tökéletesen kiürült, intellektuálisan pedig soha nem is voltak tartalmai. Maradt a lojalitás. És a lojalitás helyén most feltöltődött szépen lassan bűntudattal.
Emlékszem mennyire meglepődtem, amikor kapcsolatunk kora nyarán, egy valódi forró nyári napon elautóztunk a világ végére, hogy fűtőszálat vegyünk a rámpához. Ez a hihetetlen előrelátás, amivel egy majdani hólapátolás káros következményeitől volt hivatott megmenteni a lapátolót – emeltette vele a forró nyári napon a hihetetlenül nehéz fűtőszálat /meg is fájdult a dereka/; teljesen lenyűgözött. Aztán a beépítés körüli bonyodalmak, megannyi számomra átélhetetlen és ismeretlen probléma. Aztán eljött a tél, meg egy következő tél és maradt a hólapátolás, mert ez a nagy energiákkal működtetett project a végén, egy kis ráfordítani való elmaradása miatt leállt. Maradt a derékfájás.
Ezekből a nyavalyáiból is milyen szépen kigyógyítottam. Elmagyaráztam neki, hogy ez a nagyon rövid élet nem elegendő még a betegség szál kibontakoztatására is. Heregyulladásra: kefélni kell. Derékfájásra: kefélni kell. Fejfájásra: kefélni kell. Méghozzá szerelemből és akkor ráadásul szerelmeskedésnek hívhatjuk a baszást, szopást, nyalást.
 
Az a sok elkezdett és be nem fejezett lépés. Valami tudatalatti rettegés a véglegességtől, a döntéstől. Ugye jó lett volna, abban a hitben végigcsinálni, hogy egy kicsit megtévedt, kilengett, de aztán megbánta és közösen végül rendbe hoztátok a házasságotokat, amely jobb, mint valaha.
Aki egy hét évig mással szerelemben égő férfival, újra és újra rendbe akarja hozni a házasságát, annak tényleg csak azt kívánhatom, ha kételkedem is a sikerében, hogy váljon valóra a terve.
Igen, most kényszerítsd újabb hazugságba. Mondasd ki vele, hogy nem szerelmes belém, hogy nem rám gondol mindennap, hogy nem szeret már.
És mondasd ki vele, hogy boldog és nyugodt lesz nélkülem.

vissza a lap tetejére