Transzillumináció – A szabadság szabályaiNapok hordaléka
Ma délelőtt kint voltam a téren.
Úgy is mint: lakos, felelős állampolgár, nagykorú jogi személy, kíváncsiskodó, média lakáj, csalódott mszp szimpatizáns, nemzeti érzelmű motoros, honleány, randalírozó csőcselék, nyilas, náci, a magyar korona tagja, békés demonstráló, morális forradalmár, pártállástól függetlenül elégedetlen polgár, jogsértő, mindamellett jogkövető magatartású tüntető.
Jelen voltak még a Kossuth tér Camping már ébren lévő állandó tüntetői pfz és árpádsávos lobogókkal, hazai és külföldi katasztrófa turisták fényképezőgépekkel, kisgyermekük sétáltatása közben megtorpant anyukák és a Hold utcai csarnokból hazafelé tartók szatyraikkal, kocogók és kutyasétáltatók.
Mi a kordonon kívül, amellyel ezúttal a kettes villamost, Kossuthot, a tér parkosított részét, a padokkal együtt (minden padot nem lehet elszállíttatni folyton) zárták körbe, kihagyva egy kis rést, ahol a fegyveres és rendvédelmi testületek tagjai a kerítésen belülre vonulva követelték mindazt, amit a többiek kívül, hetek óta.
Ha senki el nem éri, amit akar, ők biztosan. Nagyon-nagyon hülyének kell lenni ahhoz, hogy fegyverrel nyomatékosított kérésre se adjanak fizetésemelést.
(… mert például a mai, gigantikus kordon felállítása, a folyamatok tökéletes félreértelmezésén alapul és így ugyanolyan indirekt módon manipulatív, mint akár a lakáj vagy a forradalmi média híradásai.
És nincs az a futurológus, aki kiszámíthatná ennyiféle véletlenszerűnek látszó elkúrás hosszú-és rövidtávú következményét.)
Ami a címet illeti, választhattam a napok hordaléka, vagy a tajtékos napok között. A napok hordaléka a pontosabb, így ezt választottam. A szemem sem rebbent, mert mióta a Semmi művészetben, Esterházynál látom, hogy szállóigévé lett fordulatoktól kezdve, regénycímeken át, bármit beemel a szövegébe idézőjel, vagy forrásmegjelölés nélkül, Lampedusa - aki nekem is egyik nagy kedvencem, sokáig kellett gondolkodnom, hogy miért is említi többször, aztán rájöttem – valamiért kivétel, azóta én is bátrabb vagyok. Az én írásommal végképp nem kell elszámolnom a hazai és nemzetközi közönség előtt, miért ne választhatnám a legfrappánsabb kifejezéseket. Hiszen egy szó, vagy szóösszetétel, esetleg két szó, vagy több füzére díszére válik az írásomnak és csak széleskörű tájékozottságomnak tudható be, hogy felhasználásuk titokban feszélyez. A Semmi művészetben példásan műkedvelőre valló még a félbeharapott mondatok – levert fejű, feslő rózsabimbók rózsavérben gázolva – és felskiccelt témavázlatok regényszövegként való használata.
Én, Ágnes, Isten báránya kilépek a nyájasan bégető juhok csoportjából, egyenesen a tettek mezejére. Így gondoltam kezdeni a tirádámat, melyben felsorolom sérelmeimet az elmúlt 40 évből. Akkor kezdtem hozzá, amikor a legnagyobb hőségben nem tudtam ablakot nyitni, mert Bruce Willis a gang fölött berregtette a helikopterét. Aztán, amikor láttam, hogy túl messziről kezdtem, és nagy körben köröz a panasz szó, úgy döntöttem, hogy utolsó könyvként beillesztem a Transzilluminációba.
Nem vagyok ügyvéd, nem vagyok bíró! És egy percig sem gondoltam, hogy a bajommal jogi szakértőhöz kellene fordulnom. Amiről írok, az mind a józan ész, az evidencia és az átlagos emberi erkölcs határain belül marad. Nem kívánok nyomozni, bizonyítékokat elő-és feltárni és az esküdtek tudomására hozni. Hosszan fogok írni, mert messziről kezdem, de elég, ha mindenki csak a rá vonatkozó részt olvassa el és arra válaszol.
Gondoltam, hogy küldök egy panaszlevelet arról, hogy nem bírom tovább elviselni, hogy minduntalan feltörik a zárat a kapun, szemtanúk szerint ugyanaz a csoport, most már egy jó ideje. Egyrészt újra és újra nekem kell kifizetni a zár megcsináltatását, másrészt, öreg anyám szívesen nyitogatja a lakás ajtaját, nem szeretnék valami csúnya dologra haza érni. Hozzá is kezdtem, aztán, ahogy szokott, elragadott a hév, nem az, hanem a hevület és dőltek belőlem a sorok. Órákon át írtam, egészen addig, amíg újabb sérelem nem ért, és 12 órás helikopter dübörgés fájdította a fejem. Nosza, azt is beleírtam. Végül, erre, az engedélyem nélküli filmforgatásra vonatkozó passzust leválasztottam és halált megvető bátorsággal elküldtem a főpolgármesternek és a polgármesternek. A halált megvető bátorságom akkor igazolódik, ha figyelembe veszik a levelem, válaszolnak valami előre megjósolhatóan, beleköthetetlenül személytelent, demagóg módon hivatkozva valamilyen ellenőrizhetetlen közérdekre. Hiszen, ha válaszolnak, az azt jelenti, hogy lehet csak nyomokban, de beleolvastak, lehet megértés nélkül, de elolvasták, de az is lehet, hogy egy futó pillantás után a titkárnőre hagyták, hogy az ilyenkor szokásos módon válaszoljon. Hiszen még a lepecsételten jó és sokak által piedesztálra emelt regényekkel is előfordulhat, hogy felületes olvasójuk akad, aki két oldal alapján úgy képzeli, hogy a mindenkori harmadikat akkor is ismeri, ha nem olvassa el. Hát még így gondolható, egy első látásra is feltűnően bő lére eresztett, ismert esetről szóló, panaszos levél esetében.
Tehát a válasz mindenképpen ijesztő és rosszat jelent, a valódi tartalmától függetlenül. Mert azt jelenti, hogy bármiért, de válaszra kényszerítek valakit, aki nem gondolja, hogy ebben a tárgyban lenne elszámolni valója, vagy ha gondolta is, nem hitte volna, hogy bárki rákényszerítheti erre. Ki az, aki nem ájtatos odaadással, feltétlen bizalommal és vak hittel figyeli, a mindig az ő javát szolgáló tevékenységemet? – kérdezi magában és bosszúsan megrázza a fejét. Ő nem fél, neki nincs félnivalója. Akkor sincs, ha lenne. A szomszéd bársonyszéke alatt inog a talaj, a feddhetetlenek nyugodtan alszanak. Nem a magyarázat gyenge, hanem a magyarázatot hallgató fülek értetlenek. Ha megjegyzi a nevem, akkor régen rossz. Esetleg. Nekem a szomszédba kell mennem paranoiáért, még mindig.
A honlapomon, valamelyik fejezetben már írtam az útlevél ügyemről. Amit nem írtam még meg, hogy ugyan nem derült ki pontosan, hogy mi volt a valódi ok a közrendet sérti megnevezés mögött, de...
Azért viszolygok erről írni, mert akkor le kell írnom valakinek a nevét, akinek azóta a csillaga – a politikai csillagának a pályája felívelt, sőt annyi idő eltelt, hogy le is áldozott. Akkortájt, erős rendőri figyelem középpontjában élt. A szomszéd házban lakott ő, vagy a nője, aki már rég nem a nője, a Bajcsyn. Egy kinti, az ellenzék egyik kint letelepedett ideológusa velem küldött valami kis csomagot neki. Lehet, hogy tényleg levél volt benne, de simán lehet, hogy füvet hoztam Amszterdamból. Bármelyik is volt, ők pontosan tudták, hogy az életben többet nem kap útlevelet az, aki nekik kispostáskodik. De, leszarták. És aztán mindvégig így szart le mindent később is, a saját politikai karrierjének egyengetésén kívül. Telefonálnom kellett, hogy mikor viszem át a cuccot és, ha tényleg figyelték, akkor attól kezdve nem volt többé kérdés, hogy ki vagyok én. Meg sem ismerkedtünk, be sem engedtek. Mint egy filmben, résnyire kinyílt az ajtó, valaki kidugta a kezét, a tenyerét és azt suttogta: – És most gyorsan tűnj el. Azt hiszem eltelt annyi idő, hogy sem erényt, sem bűnt nem lehet kovácsolni az esetből és nyugodtan leírhatom. A BM dolgozóinak a neve a részletes beszámolóban szerepel. Ők nem játszottak. Nem egy dráma behelyettesíthető szereplői voltak. Komolyan vették magukat, megérdemlik az utókor személyes megvetését. Ezek az ál világjobbítók, érdek spekulánsok csak betöltötték a dramaturgiai pontokon keletkező űröket. Még akkor se hidd el, hogy van neve, ha bemutatkozik.
Papírarc
És mielőtt valaki teljesen félreértene, leszögezem, hogy én egy boldog ember vagyok. Megkaptam mindent, amire vágytam és még a hiányok is a teljességet szolgálták. Azért a rosszat sorolom, azért a fájdalmat, bosszúságot zsolozsmázom, hogy egyszer, a jövőben elkerülhetőek legyenek az ilyen esetek, az ilyen emberek.
Talán, nem kellett volna azzal indítani, hogy 16 éves koromban puskát fog rám egy őrült, vagy három évvel később nagy késsel fenyeget egy házmester.
A hatóságok, mióta élek, rám akarják kényszeríteni érthetetlen vagy többféleképpen értelmezhető terminológiájukat. Kötelezően megvásárolható illetékbélyegeikkel és huszonötezerért dombornyomásos pecséttel hitelesített iratok formájában kérik be irataimat. Higgyétek el, ha akad valaki közel, s távol, aki képes lenne perfektül beszélni a nyelvüket, az én vagyok. De én egész életemben kibújtam a kényszer alól és nem leveleztem, nem jelentettem és nem álltam be ebbe a civilizációs társasjátékba. Évekig az volt a stratégiám a hivatalos levelekkel, hogy inkább alávetettem magam homokba dugott fejjel a kilátásba helyezett szankcióknak, befizettem utánagondolás és utánaszámolás nélkül a rám szabott befizetni valót, minthogy végig kelljen olvasnom a több oldalasra rúgó, alany-állítmánymentes mondatokkal zsúfolt, véletlenül többször is be „copy-paste”-ozott bekezdésekkel és sokszor valami más ügyre vonatkozó passzusokkal tarkított irományokat.
A gyámoltalanok, kiszolgáltatottak, tehetetlenek, jogi-orvosi- közgazdasági szakzsargont nem beszélők, vagy csak restek, bizalmatlanok, kiábrándultak nevében is írok. Bizonyíték hiányában, előre is, minden vádlott felmentve. A vádló pedig tényleges életfogytiglani, letöltendő szabadságvesztésre ítélve – én, itthon, Magyarországon.
Egyáltalán nem akarok levelet írni. Egyáltalán nem akarok morogni, zúgolódni. Hogyha ötvenöt év után mégis rászánom magam, akkor annak nyomós oka van. Bizony. Az unalom.
Végtelenül unom, hogy egész életemben mindenért emelt díjasan fizettem, hiszen mindig dolgoztam, mindig bevallottam a jövedelmem, soha nem loptam és csaltam hozzá kiegészítést, emiatt aztán, soha nem részesültem sem ilyen-sem olyan kedvezményben. Nem betegeskedem, nem vagyok rokkant, nem vagyok közalkalmazott, nem vagyok nyugdíjas, nem vagyok semmilyen kedvezményben részesíthető vállalat dolgozója, vagy annak családtagja. A gyerekemet el tudom tartani, az egy főre eső jövedelmünk mindig több volt, mint a létminimum – törekedtem erre, hogy ne haljunk éhen – így aztán neki sem járt soha semmilyen ösztöndíj, vagy kedvezmény. Szerencsémre elég okos volt ahhoz, hogy a leghosszabb ideig tartó magyarországi egyetemre, államilag finanszírozott szakra vették fel, és ha megmarad a fergeteges szerencsém, akkor az előttem álló két évben ez már nem változik és be tudja fejezni a választott tanulmányait. Aztán mehet 120 ezerért sürgősségi orvosnak, vagy amit akar, de az már legyen az ő baja, ha ilyen áron is magyar akar maradni, hiszen nyitva áll előtte az egész unió.
Jelzem, hogy még csak a bevezető bevezetőjénél tartok. És mert nem ez lesz az első hurok, amivel látszólag eltérek a szorosan vett tárgytól, de a megértést segíti, viszont nem elengedhetetlenül szükséges az intézkedéshez az előzmények ilyen alapos ismerete, ezért a fontos részeket meg fogom vastagítani, így megkímélem önöket, a megszólított hatóságot, a részletek elolvasásától. Nyilván ismerős lesz nektek ez a stílus, hiszen ti is úgy fogalmazzátok meg a szerződéseitektől kezdve a használati utasításokig minden írásművetek, hogy ember legyen a talpán, aki elolvassa – beleértve az apró betűs részt is. Rá is faragnak a csőbe húzott áldozatok, annak rendje s módja szerint.
Hogy mégis miért írom bele a levélbe, arra egyszerű okom van, az internetre is szándékozom feltenni, türelmes olvasók okulására. Felhívom szíves figyelmeteket, hogy a válaszokkal egyetemben. Ez az ügy, amiről szónokolok, nem olyan nagy horderejű, mint mondjuk a hajógyári szigeti visszaéléseké, de éppolyan bosszantó az a tehetetlenség, amit mondjuk az alkalmatlan közös képviselők, a kellemetlen szomszédok és a fejüket elfordító hatóságok miatt kell átélnünk.
Sokféle diszkriminációt megéltem és elviseltem. Voltam gyerek, voltam kollégista, vidéki lány Pesten, voltam nő, voltam a közrendet veszélyeztető destruktív elem, egyedülálló anya...
Amikor fiatal nőként ebbe a házba költöztem, még szigorú, de méltányosságot is ismerő, talán túlságosan is előnyben részesítő szocializmus volt.
De kezdhetném távolabbról is. Hiszen, mire a végére érek, látható lesz, hogy ez a levél nem más, mint az ellopott vasárnapjaim története. Kezdhetném onnan, hogy kislány voltam még, amikor az én jobb sorsra érdemes, fiatal szüleim a szocializmust, a hazát építve, egész konkrétan sódert talicskáztak, füvet gereblyéztek, kerítést ácsoltak, szóval nehéz fizikai munkát végeztek vasárnaponként, amikor a veszprémi állatkertet újították fel, társadalmi munkában, társadalmi munkásként. Ez a rabszolgamunka akkor divatos elnevezése. Ma közmunkának hívják. Akkor mondjuk egy peták sem járt érte, de az felért a mostani 30 ezerrel. Nyilván, amíg a diplomás jogász és gyógyszerész kubikolt, nem volt, aki a gyerekeikre vigyázzon, ezért töltöttük mi a vasárnapjainkat az „állatkertben”. Csak úgy mondom, hogy minden, amit ott csináltak, azóta többszörösen lebomlott és újraépült. Állatháztól, kisvasútig. Ingyenmunkának nincs értéke! A többinek sincs – itt nálunk, de most másról írok. Kezdhetném onnan is, hogy felsorolom azt a végtelen sok visszaélést, amit gyerekfejjel még nem így hívtam, de horzsolt, sértett akkor is. R-ék, több gyermekes úttörő család, hogy épp csak említsek egy nevet, jelezve, hogy emlékszem minden névre, ingyen – pontosabban, a mi befizetéseinkből való utazása Csillebércre, vagy a Szovjetunióba. Később, a középiskolában, a szakok – a diákok számára megvásárolt művészeti alapanyagok metamorfózisa, az iskolát elfekvőként használó tanáraink kiállítási tárgyaivá. Vagy a mi munkáink év végi kiárusítása az iskola javára. Vagy a mi honorárium, jogdíj, szerződés nélkül felhasznált rajzainkból összeállított könyv, ami napjainkban többedik kiadását éli, az örökösök javára. Kezdhetném a sok vasárnapi ingyen munka tovább sorolásával. Hiszen, aminek el kell készülni, annak meg kell lenni. Ha nem fér be a munkaidőbe, akkor hétvégén. Ha meg akartál maradni az MTV-ben, ha jó akartál lenni a főiskolán, akkor nem volt kérdés, hogy megcsinálod-e. Ha kiruccanni vágytál más területekre, akkor is ingyen dolgoztál, hogy lássák alkalmas vagy. Aztán a következő munkára, a következő lelkes kezdő érkezett. Ez sem változott. Most az a trükk, hogy a három hónapos próbaidőre kevesebbet fizetnek, de nagyon sokat ígérnek, ha beválsz. Aztán a második hónap végén kiderül, hogy elloptál valamit az üzletből, egy nagyon drága árut és még te fizethetsz, vagy örülj, hogy elmehetsz és nem jelent fel a tulajdonos. Ezt nemrég csinálták meg egy ismerősömmel. Tök jó! Oké! Nem mindenkivel lehet megcsinálni. Itt vagyok például én! Most írok egy panaszlevelet. Na, meglátjuk mi lesz.
Akkor onnan kezdem, hogy 35 évvel ezelőtt, Margó néni, a 90 éves, süket és vak házmester szolgálati lakását a tanács nem szívesen vette volna vissza, így viszont, másik szolgálati lakás híján, nem tudtak új házmestert állítani. A lakók nem zúgolódtak, hiszen szocialista erkölcseink, hogy is engedhették volna meg, hogy egy vénasszony az utcára kerüljön. Nyilván lett volna egyéb megoldás, de erről nem érdemes beszélni. Viszont a kaput este tízkor, kapuzárási rendeletileg be kellett zárni, és aki később járt haza, mint például én, annak bizony még órákig kellett álldogálni a kapu előtt, folyamatosan csengetve. Mondjuk napi 12 óra munka után ez nem éppen kívánatos. Na, de egyébként sem. Rendszeresen egy másik öregasszony engedett be, aki a földszinten, a kapu mellett lakott és a csengetés, kopogás, dörömbölés leginkább őt ébresztette fel. Ő, jó szívű volt, egy barátságos élőlény. Ékes bizonyítéka ennek az évek során egyre gyarapodó macskacsaládja. 24 körül járhatott a számuk, amikorra sikerült rávenni a tanács illetékeseit, hogy intézkedjenek valamit. Addigra már olyan szag volt a házban, mint a mexikói bádogvárosban. Ez a történet is távolról kezdődött, de legalább közvetlenül kapcsolódik a mostani történetünkhöz. Margitka már akkoriban is idősebb teremtés volt, jelentős testi-szellemi hendikeppel. Amíg élt a hozzá hasonlóan alkoholista lánya és annak barátja, addig a magát járókerettel is nehezen vonszoló Margitkát, az újra- és újra, minden figyelmeztetés dacára elszaporodó macskáival egyetemben, valamennyire el tudták látni. De 20 évvel ezelőtt, egy vasárnap reggel arra ébredt a ház, hogy Margitka sikoltozik az udvaron, – Meghalt! Meghalt a Margitkám! – a lányát is – Üde Margitot- mi így hívtuk – ő Margitkának nevezte. Kovács néni egyike volt azon keveseknek, akik nem tudtak, nem akartak élni azzal a kiváló lehetőséggel, hogy megvehették potom pénzért, részletre a lakásukat. A pesti bérlakások társasházi lakásként való kiárusítása a szintén felejthetetlenül jó trükkök közé tartozik. Amikor én 14 évesen Budapestre kerültem és szakadatlanul jártam és csodáltam a hatalmas – vidéki gyerek voltam – a várost, akkor még minden harmadik házon lehetett 45-ös, vagy 56-os lövésnyomokat találni. Még a fő út, a Rákóczi út felújítása is előttünk volt. A bérházakra sehogy sem akart sor kerülni. Ezzel az ötlettel egy Gordiuszénál bonyolultabb csomót lehetett egyszerre átvágni. De, mindenesetre a majdani felelősséget, a magyar szokásoknak megfelelően, áthárítani. Aki szokott gondolkodni, az tudhatta, hogy ebben a játékban sem nyerhet, de a keserves tapasztalatokon alapuló félelmek belehajszolták az embereket a vételbe. Mindenki azt hitte, hogy a sajátjaként, a tulajdonaként majd másképp szuperál a lakása, mint addig a bérleményként. Mert a lépcsőház kifestése, vagy a tűzfal bevakolása hálás munka a csókos vállalkozónak, főleg a számla végösszege és a valós érték között mutatkozó eltérés miatt, de a pincelejárat fölötti tartógerenda megroggyanását nem orvosolja. Szerencsére, az akkori statikai szakvéleményre már csak én emlékszem, részben, mert bármitől tudok szorongani, részben, mert még mindig nem ért utol a korom által indokolt és a korunk által kívánatos, gyors emlékezetromlás. Épp a mi utcánkban dőlt össze az egyik ilyen ház, nem messze az Ó utcában egy másik. Persze mindkettőnek volt rá jó és egyedi oka, és nem szabad általánosítani, de amikor úgy reszket a talpam alatt a parketta, mint a bokor Petőfi versében, akkor elbizonytalanodom, hogy két ház összedőlésből nem inkább általánosítani kellene-e?
Tehát Margitka nem vette meg a lakását, így adott lehetőséget a Sorsnak, hogy a nemzeti szokásoknak megfelelően, valaki – feltehetően a jelenlegi tulajdonos – egy ügyes trükkel rátehesse a kezét. Kovács Margitka néni hetvenéves kegyeiért, kezeiért egy fiatal férfi jelentkezett. A frigyet hamarosan nyélbe ütötték. Margitka eltűnt, a lakásban megjelent egy asszony, sürgött-forgott, szobáztatott, albérlőket fogadott. A maga idejében jeleztük az önkormányzatnál, hogy feltehetően nincsen rendben valami Margitka váratlan házasodása kerül. Azt a választ kaptuk, hogy ez így teljesen normális, semmi jel nem utal rosszra, viszont, nekünk vannak-e bizonyítékaink? Ja! Hát, nem voltak. És szerintem is teljesen normális és hétköznapi fordulat hetvenévesen hozzámenni egy harmincas csávóhoz, magam is így tervezem nyugdíjas éveim színesítésére.
Ugye az ember három dolog miatt nem jelentgeti fel azokat, akiket legszívesebben eltüntetne a Föld színéről, de az életéből – mármint a saját életéből – mindenképpen.
Az első és legfontosabb oka, hogy balszerencséjére értelmiségi családban született, apjától-anyjától nagyvonalúságot és elnézést tanult és szívesebben nyeli le a mérgét, mint köpi rá a világra.
A második ok, a fentebb már jelzett eset nyomán is leszűrt tapasztalat miatti. Hogy, ugye minek? Rokona vagyok én a tanácselnöknek? Legeltettem-e libát együtt Rogán Antallal? Van-e kéznél teli Nokiás dobozom? Na, ugye? Hát akkor meg, mit akarok?
A harmadik ok pedig, a nyomós ok. A félelem. Hiszen például Marika addig ügyeskedett a múltkor is, amíg két-három emberével, mert van neki két-három, vagy akár több embere is, engedély nélkül hasznot hajtott. Nagyon büdös festékkel átmázoltatta a földszinti lépcsőház ablakát, ajtaját, aztán jól megsértődött, amikor valamelyik lakó bejelentésére, a közös képviselő megfeddte emiatt. A tevékenység természetesen fedő sztori volt, hiszen a csiszolás zaja elnyomta a kalapács hangját. Könnyű volt leszedni több sor Zsolnay csempét a lépcsőház faláról.
Persze, hogy nem látta senki!
Nekem könnyű, én filmes vagyok, jól következtetek és jó a fantáziám.
Van egy sorstársam, akinek a helyzete sok szempontból nehezebb, mint az enyém. Lakásaink elhelyezkedése miatt, én tényleg csak az égi áldást kapom, mert a legfelső emeletet az extra nagy zivatarok képesek beáztatni, de ő az égi áldást közvetlen egétől, a felette lakó szomszédjától kapja. És a mellette lakótól, bár az oldalági ázás. Egy-egy csőtörésen minden felnőtt ember képes hamar túltenni magán. Emiatt nem születnek örök haragok. De, amikor valaki éveken át nem csináltatja meg a fürdőszobai lefolyóját, bár a biztosítónak elszámolja a munkát, akkor indokolt némi neheztelés. És ha már itt tartunk. Hogy is van az, amikor a felettem lakó miatt végigbontják az én falamat is, de a renoválásra csak nem kerül sor. A sokadik reklamálás után maga hív mestert az ember, aztán várja a biztosító pénzét. De azt a ház kapja. Viszont, egyszer csak kap egy levelet a közjegyzőtől, hogy közös költség elmaradása miatt perbe fogták. Nyilván azt a lakót kell beperelni, aki legrégebben lakik a házba, mindig rendezte a számláját és várhatóan most is megteszi. Amúgy, meg is tette.
Így a közös képviselő, aki a nagy tartozással bíró, de külföldön, vagy elérhetetlen címeken élő adós lakótársakat nem tudja megtalálni, ezek után velem, velünk fizetteti annak a pernek a költségét, amihez én a magam részéről nem járultam hozzá. Aminthogy nem járultam hozzá, hogy bankkölcsönt vegyen fel, de most velem fizetteti, a közös költségbe beépítve, a részleteket. Nem járultam hozzá, hogy 100 ezreket költsön háztakarításra, miközben a lakók megszerveznék maguk között. Nem járultam hozzá, hogy sok ezer forintos fax, posta, és egyéb iroda költséget számoljon el nekem, és stand by tartson ügyvédet esetleges perekre. Nem járultam hozzá, hogy minden évben sok ezer forintért útszóró sót fizettessen ki velem. Talán ez az egyetlen dolog, amit a világ is támogat, hiszen évek óta tilos kiszórni. Igaz, az nem volt a rendeletben, hogy megvenni is tilos.
A közgyűléseken, rendszeresen nem jelenik meg senki, csak – ahogy manapság mondják – a csókosai, ők tudják, miért éri meg nekik mindenre igent mondani. Kis tulajdoni hányadommal kicsit ér a kis szavam.
Visszakanyarodva az aprócska lakáshoz, és a közös képviselő sárral dobálásához, megjegyzem, hogy vélhetően egyetlen egyke vagyok, aki bejelentettem, hogy 50 nm-es lakásomban három főre gyarapodott a lakók száma. Mellém és felnőtt fiam mellé, egészségügyi okokból öreg édesanyámnak is be kellett költöznie. Rögtön meg is ugrott a közös költségünk. Így aztán rábírt az élet, hogy mégis csináltassak vízórát, amit ugyanúgy a pénzlehúzás egyik minősített változatának tartok, különös tekintettel az öt évenkénti cserére, mint annak idején a pesti bérházak társasházzá alakítását tartottam, amelynek akkor elvárható káros és romboló következményei ma már egyértelműen megvalósulni látszanak. Na, de ez is mindegy! Vízórabirtokosként egy átmeneti időre megvan az elégtételem, hogy az első emeleten, ma már két lakást foglaló, az egyik abból is önkormányzati, két éve halt meg a bérlője, de az egy házaspárnak bejelentkezett főbérlő egész nagycsaládjának mosását, mosdását nem én fizetem. Viszont, mert az a víz mégiscsak elfogy, előbb-utóbb a közös költség emelésével fogja megoldani a gondot a közös képviselő.
Áldásos tevékenységének illusztrálásához még annyit tennék hozzá, hogy sok-sok éven át meg akartam venni, nem önkényesen elfoglalni, mert mint már említettem egy bambán, hogy ne mondjam málén jogkövető állampolgár vagyok – a felettem lévő, üresen álló 2x2 méteres mosókonyhát. Mind a vételben, mind a bérlésében megakadályozott, megakadályoztatott. Sok-sok éve fizetnék a háznak bérleti díjat, vagy fizettem volna ki az általuk megszabott áron a helységet. Hiába! A közgyűlési rend a sok lúd disznót győz, demokratikus formációját preferálja. Azt hiszem, hogy csakúgy, mint a többi, hozzá hasonló, helyiérdekű hatalmakkal, de minimális IQ-val bíró személyek, nem bírják elviselni a kicsinyes érdekeiken könnyedén átlátó, csillogó elmémet.
Magam részéről, a valódi demokrácia híve vagyok, és azt gondolom, hogy azért, mert nekem ilyen aprócska lakásom és értelemszerűen aprócska ökológiai lábnyomom van, a döntésekben, különösen azokban, amelyek az én pénzem felől döntenek, benne kellene, hogy legyek. Magyarul törvénytelennek és jogellenesnek tartom a közös képviselő tevékenységét. Hozzászólásaimat, és ellenvetéseimet minden alkalommal, amíg bírtam cérnával, hogy kinevet és kinevettet, megjelentem az évi egyszeri összejövetelen, feljegyeztettem a jegyzőkönyvbe.
15 000 ezer forint közös költséget fizetek ezért az 50nmért. Aki próbált már munkával pénzt keresni, az tudja, hogy ez milyen sok pénz. Viszont a Belvárosban, frekventált helyen van a kéglim. Ezzel a 15 ezerrel azt is megvettem, hogy itt helyben minden egy picit drágább. Hiszen letarolták a kisboltokat. A tulajdonosokat messze űzték a kifizethetetlen bérleti díjakkal, a parkolóóráikkal, a dugóikkal, … megnövekedett terheiket ők is áthárítják. A tulajdonosok még drágábban próbálják kiadni az üzlethelységeket, így ismerkedtem meg legalább tíz vállalkozó szellemű zöldségessel, akik fél év alatt mentek tönkre, a szemközti üzlethelységet nagy reményekkel történő kibérlése után. Vagy az eredetileg is bérlők belerokkantak, belehaltak, elmentek földművesnek, disszidáltak. Boltjaikat a földdel tették egyenlővé és a helyüket besózták. Az ötödik kerület tele van régóta bezárt, beredőnyözött, kiadásra váró pénzmosókkal, aminthogy tele van évek óta lehúzott redőnyökkel várakozó üres lakásokkal. Még egyszer mondom, hárman lakunk 50 négyzetméteren. Sok ismerősöm van, akinek egyáltalán nincs lakása. Egyik kifizethetetlen albérletből tántorog a másikba.
A kisboltok, patyolatkák, ilyen-olyan szerkezetek javítókái, táskások, bőrösök, varrónők lehúzták a redőnyt, de bevásárlóközpontok akciós árakkal nem épültek. A kerület elöregedett, így mondják, lakossága a méregdrága sarki közértben vásárol.
Nincs egy darab fa, egy méter gyep. Rendeletek szabályoznak és akadályoznak meg mindent, ami a létezést emberivé és élhetővé teszi. Hány és mekkora állatot, hol tarthatsz. De, ha mindennek megfelelsz, akkor sem tartasz egy kutyát egy 5x5-ös, salakos futtatón. Nem lehet állatot tartani, csak pórázon vagy illegálisan. Általában ez a gyakori választási lehetőség. Egyáltalán nem vagy illegálisan. A harmadik emeleti gangon, dacolva a rendelkezésekkel és kockáztatva a pénzbüntetést, vegetálnak kedves illegális bevándorló növényeim. Ha majd a bírságot kell fizetni, akkor hivatalok sokasága és ügyintézők garmada fog sürögni, forogni, hogy behajtsák rajtam. Nagyszámú pénzügyi szakértő fogja kiszámolni, hogy emelkedjen óráról órára a késedelmi kamat és bírság. De előre szólok, hogy amíg anyám él és ez az egy kis padja van ameddig betegen és öregen el tud menni, hogy ott üldögéljen két szép fikusz között, addig akár a fejetekre is állhattok, akkor sem fogom kidobni a növényeket, és nem fogom kifizetni a bírságot.
Élek egy lakásban, ahol gyermekkori rossz beidegződéseim miatt – nyugi, majd kezeltetem – mégis nyitva hagyom az ablakokat, hátha kapok egy kis friss levegőt. Logikai úton kikövetkeztettem, hogy ha megrezzenne a levegő, akkor még kevésbé kapnék, hiszen az utcáról tódulna be, de régóta tudjuk, hogy illúzió nélkül nem lehet teljes életet élni. Ezen a nyitott ablakon át, felerősödve és visszhangosodva, egy fizikus tudományosan meghatározná, hogyan, de évek óta zúdul be a szemközti ház földszintjén székelő bár zaja. Amíg az öreg Arzl élt és csendes foglakozását űzve hegedűket készített, javítgatott – egyszer az enyémet is – addig minden rendben volt. De meghalt és gondoskodott az utódairól, akik vagy elkótyavetyélték az ingatlant, vagy a szellemi örökségét kótyavetyélték el, de mindenesetre nem hegedűkészítésből keresik a kenyerüket. Gondolom az sem jogszerű, hogy valaki egy bizonyos fajta tevékenységre kap üzletnyitási jogot, amelyet aztán egy ilyen haláleset alkalmával bármi másra felcserélhetnek az örökösök? Az elmúlt években összesen csak kétszer, vagy háromszor hívtam ki a rendőrséget, amikor már elviselhetetlen volt a vasárnap reggel ötkor is tartó dajdajozás. De hát a rendőrség éppoly tehetetlen, mint mi. Gondolom, megfenyegeti, hogy majd húha mi lesz, ha ezt így folytatja, ők meg húha, de nem ijednek meg, hiszen mi lenne? A tulaj lecseréli a személyzetet, fogadkozik, hogy ez nem fordul elő többször, aztán minden ott folytatódik, ahol abba maradt. Ezek a dolgok már az után történtek, hogy felhívtam és megkértem, hogy csináljon valamit. Volt egy fél évünk. Pedig rutinos vagyok ám, hiszen mikor a troli vagy a kukásautó megáll a ház előtt és dolgozni kezd, azt olyannak hallom, mintha az úttesten, a záróvonalon lenne az ágyam. Ennek a problémának a megoldását nem remélem. Ezt a mienknél sokkal nagyobb kulturáltsági és civilizációs fokozaton álló népek sem tudják megoldani az elgettósodott kerületeikben.
Rá vagyok kényszerítve, hogy berácsozzam az ajtót, ablakot a gang felőli oldalon. Részben a biztosító, részben saját meggyőződésem kényszerít rá. Amíg a kisfiamban nem bízhattam meg teljesen, addig az utca felé eső ablakokat is berácsoztattam Ő nagyon hamar megértette, hogy miért nem mászhat ki a harmadikon az ablakba. De ő egy jó képességekkel áldott személy. A tűzoltóság nyilván nem fog megbüntetni a berácsozott ablak miatt, hiszen akkor perbe kellene szállnia a biztosítóval. Gondolom ezt a kört már lefutották. Engem majd egyszerűbb lesz pénzbírságra ítélni néhány könnyen arrébb rúgható cserép virág miatt, vagy a kispad miatt, amin a nagyon öreg anyám elüldögélhet. Persze csak akkor, amikor éppen nem tombol tűzvész a házban. Vagy ami az előfordulás gyakoriságát illeti, a reálisabb veszély miatt, hogy nem éppen besurranók járják az emeleteket. Havi rendszerességgel rúgják be a kaput, most már fényes nappal is, egy cigánybanda tagjai. A cigánybűnözés fogalmának felhasználásáról való véleményeket itt most nem taglalva, látták őket, nem a levegőbe beszélek, bár a falra hányom a borsót. A rendőrség kijön, körülnéz, majd levonul. A kapu egy darabig úgy marad tárva-nyitva, aztán egy lakatos megcsinálja, gondolom sok pénzért. Ezt is én fizetem, mondom havonta, kéthavonta. A rendőrséget is én fizetem, havonta. Tudod, az adóm, stb. Mi lenne, ha csak az egyikért kellene fizetni? Mi lenne, ha a kilakoltatásokat azokra bíznák, akik kitalálták, hogy emberektől el lehet venni a lakásukat? Mi lenne, ha nem suliból lógó gyerekek után kajtatnának a plázákba? Mi lenne, ha…
Mi lenne, ha itt járőröznének a veszélyeztetett utcában? Vagy, ha nem ők, akkor mi lenne, ha Gyöngyöspatáról visszarendelnék a polgárőrség fedőnéven tevékenykedő gárdát (nem feljelentés, nincs bizonyíték)és itt tartanának rendet?
De hiszen még a minden ki-bejárattól öt méter távolságra dohányzó, ordítozva beszélgető alkeszokat sem tudják féken tartani. Hogy is tudná azzal az egy járőr kocsijával, amit benzinhiány miatt naponta csak egyszer használhat. Fő, hogy a jobbról-balról demonstrálók kordonok közé szorítására és az elégedetlenkedőket dézsás növényeknek álcázására jusson.
De legjobb lenne, ha egy kamerát irányítanának a kapura, vagy beiktatnának egyet, ami látná a kapunkat? Bár nem végeztem felmérést, néhányan biztos akadnának, akik beszállnának a költségekbe.
Valaha rákényszerítettek, hogy megvegyek egy lerobbant lakást, egy lerobbant házban, aminek a felújítására az egész eddigi életemben megkeresett pénzem sem lenne elég. Rákényszerítettek, hogy alakuljak társasházzá, válasszak közös képviselőt, hogy még egy hatalmi tébolyban szenvedő megtalálhassa hivatását és pénzkereseti lehetőségét. Hogy még egyet a lusták, dologtalanok közül, nekem kelljen eltartanom. Rákényszerítettek, hogy a nevemben valaki irdatlan pénzeket vegyen fel házfelújításra, miközben a lakásomban nem tudom kicserélni a konyhabútort. És miközben a saját nevemben nem veszek fel kölcsönt, mert a bankok aljassága sem új keletű dolog a földön, s aki nyitott szemmel él, az jó előre tudta, hogy ez a válság begyűrűzik, mégis valaki miatt egyre emelkedik a közös költségem. De a hozzájárulásomat, az aláírásommal sehol meg nem találná senki.
De, ez mégis, az én lakásom. És itt lakom. És bármennyire is nehezemre esik sok mindent elviselnem, ez az én életem. És azt gondolom, hogy nem az a megoldás, hogy hagyom magam elüldözni, ahogy az évek során egyre több kimondott és kimondatlan ígéret megsemmisül, és hovatovább kibírhatatlanná válik a város, hanem végül felveszem a kesztyűt, és hogy a most trendi szóhasználattal éljek, elkezdek harcolni egy élhetőbb Belvárosért.
Én itt alszom. Itt kell kipihennem magam. Itt kellene kipihennem magam, hogy másnap el tudjak menni – dolgozni. A fiamnak itt kellene felkészülnie, hogy sikeresen levizsgázzon, hogyha majd tíz év múlva veled száguld a mentő és a kezei közé kerülsz, akkor tudja, hogyan mentse meg az életed. Anyukámnak itt kellene békességben eltöltenie – ami még hátra van – az életéből. Nekem csendet, nyugalmat, hűvös vagy éppen meleg szobát kellene biztosítanom számára, hiszen ő mindenét nekem adta. Ehelyett én mit adok nekik?
Hajnalban a kukásautó dübörgését. A ház előtt megálló troli bájgúnár-hangú utcanév-bemondójának recsegését, az ajtózáródást jelző dallamtalan dallamcsengő hangja mellett és az alkoholisták és hajléktalanok reggelig tartó ordítozása mellett, a Bajcsyn száguldozó terepmotorosok, mentők, tűzoltók, közlekedési felügyelők, nagyfejűeket szállító, sötét üveges VIP autók szirénázó dodekafóniája mellett, most már az aláfestő zeneként felzárkózott, hétvégén reggeltől estig berregő helikopter, vagy Forma 1-es autók gumiégető figurázásának hasonlíthatatlan lármáját is.
Az elviselhetetlen hőség miatt nem teszek szemrehányást, hanem a 30 fokos lakásomat tekintem az alapnak, ahonnan a panaszlevél szárnyra kel. (Megjegyzem, tehetnék, hiszen nemrég hallottam a televízióban egy nyilatkozatot arról, hogy semmibe véve bizonyos szakértők ellenvetéseit, Budapest egyik fő szélcsatornáját eldugították toronyházak beleépítésével. Nem hiszem, hogy arccal, névvel vállalt riportban, kitenné magát egy mérnök annak, hogy hazudik vagy téved. És nem téved, mert a kereszthuzat nevű jelenség, ami valaha úgy csapott be ajtót, ablakot, hogy alattam, a másodikon, Singer néninél megmozdult a csillár – megszűnt. Igaz, cserébe minden csillár, mindig mozog, az alánk épített metró miatt. Még egy jelenség, ami növeli a szorongásszintemet.)
Biztos vagyok abban, hogy sem mint magyar filmes, sem mint kerületi lakos, nem leszek haszonélvezője annak, hogy Willis itt menti meg a világot, vagy a Vodafone színeiben pompázó Jenson Button itt égeti a gumit a Kálmán Imre utca sarkán.
Pedig, gondolom, hogy busásan megfizették, hogy egy patinás, történelmi városrész legyen a háttér ehhez az akciófilmhez. Hiszen a jó, amerikai filmesek tudják, milyen sokat számít a hitelesség. Hogy ez nem díszlet, a helyszínen valódi emberek élnek.
Egyrészt busásan megfizették, kicsinyes és pénzéhes ügyintézők elvárása szerint. Másrészt Budapestnek nyilván nem kellene New Yorkot, vagy Moszkvát játszania, ha a megrendelők az eredeti helyszínt ki tudták volna fizetni, ha az eredeti városok eladók lettek volna, ha az ottani lakók egyáltalán megengedték volna a forgatást. De, a világ demokratikus berendezkedésű civilizációiban a lakosok küldöttei, a képviselőik pontosan tudják, hogy mi a dolguk. Még a harmadosztályú, amerikai családi filmekből is tudjuk, hogy a közösség érdekei győznek a gaz, pénzéhes, befektetők, multik, vagy más nyerészkedők érdekei fölött. Nincs annyi pénz, amennyiért a hétvégi pihenőnap kiárusítható. Nincs annyi pénz, amennyiért vasárnaponként helikopter düböröghet belvárosi gangok fölött.
Egy olyan országban, ahol nemrégiben, nagy szemforgatások közepette, még az üzletek hétvégi nyitva tartásának lehetősége is megkérdőjeleződött, éppen a fenti szempontok – a dolgozók pihenőnapjának, a családok együtt töltött idejének biztosítása – figyelembevétele miatt, hogyan volt lehetséges ezt a környezetszennyezést legalizálni?
Legjobb lett volna, ha az én lakásomat, az én egemet a fejem fölött, az én utcám maradék csendjét, az én általam sokszorosan kifizetett hétvégémet, senki bérbe nem adta volna. Mert nincs joga hozzá! Senki nem kérdezte, hogy hozzájárulok-e, hogy az életemet filmforgatás céljára, ha átmenetileg is, de bérbe adják. Kikérem magamnak!
Akinek ez jó üzlet, az adja ki a saját lakását Forma-1 futamok bonyolítására. Nyilván van neki másik, ahol addig meghúzhatja magát. Talán abból a pénzből, amit egy előző, ügyes húzásával nyúlt le, tőlem… tőlünk!
De, az én életem, még mindig drága!
Renova
Rongyok, cserepek, isa por és homu vogymuk... Mostanában megint nagyon sokat szorongok. Főleg éjjel, amikor nem alszom. Egészen tapintható, szinte szagolható közelségbe kerülnek álmomban, vagy félálomban inkább, mint egy hallucinációban, olyan kézzelfoghatóan jelennek meg veszprémi emlékek. A bútorszöveteket szoktam érezni, nagyon-nagyon közelről látni, nagyon-nagyon intenzíven érzem az illatukat. Anyu kedves növényei, a nagyszobában az ablak alatt, amíg élek ők is élni fognak. Az a nagyon dús páfrány, ami többször haldokolni kezdett és mielőtt végleg tönkre ment volna még egyszer, utoljára hatalmas lombkoronát növesztett. Aprólékos mintáját, részleteiben látom magam előtt, annak a csipketerítőnek, ami alatta volt. Valamilyen kovácsoltvas és üveg állványon. Nagyon érdekes, hogy, amikor hívatlanul felidéződik bennem, akkor kristálytiszta, intenzív képekben jelenik meg. Ha most megpróbálok ráemlékezni, hogy konkrét leírást adjak róla, akkor lemerül a homályban. A terv megvalósítása, hogy leírom, hogy megőrizzem magamnak, hogy örökítsem a jövőnek, lehetetlenné válik. A nappal, mintha az agyam egy másik részének engedi csak a működést. A 3D-s emlékek vetítése, csak éjszaka és nem is bármelyik éjszaka lehetséges.
Összefoglalva; miközben a csőcselék tagjaként nem járok a Kossuth térre és tudom, hogy el lehet innen menni, a kurva országból . . . stb . . . én nem fogom elfelejteni, hogy ki mondta, és hallgatólagosan kik értettek vele egyet . . .
Nézem a híreket a különböző tévékben, figyelem az elszánt küzdelmet a szegényeket megnyomorítók ellen; uzsorakamat, miegymás . . .
Minden rendelkezést, szabályt, törvénymódosítást egy olyan rendszer kormányzata kezdeményez, ahol a hivatalos beadványok megválaszolási határideje harminc nap, illetve további harminc nappal meghosszabbítható, amikor is egy formai kifogás miatt az eljárás újraindítható, ám minden két lépés között egyre növekedő illeték befizetése kötelező és elmaradása esetén a jegybanki alapkamat többszöröse büntetésként kiszabható . . .
ahol egy (köz)gyűlés az eredeti időpont után negyedórával, akárhány tag megjelenése esetén is szavazatképes . . .
ahol az én adómból készülő filmek vágására felkérnek, aztán nem fizetik ki, hiszen a producer megpattan a pénzzel . . .
ahol normálisnak számít, hogy mondjuk a (busz)jegy ára drágább a sofőrnél, mint a pénztárban, hiszen tudjuk, hogy az utazásra ugyanúgy óvodásként kell felkészülni, mint ahogy írni, olvasni és egyenleteket megoldani is óvodásként kell megtanulni, hiszen mi alapján érdemelnéd ki a sírhelyed...
ahol szerencsésnek érezheted magad, ha olyan hitelhez juthatsz harmincévesen, amit hatvanéves korodra maradéktalanul törleszthetsz és ennek eredményeképpen lesz egy harminc négyzetméteres lakásod . . .
Nyilván ostobaság egy szakértői kormány, egyáltalán bárhol képzett és alkalmas embereket alkalmazni vezetői pozícióba, hiszen akkor, hogy lehetne megoldani, hogy az addig döcögve fejlődő rendszerek ne álljanak meg végleg, amikor is aztán fel lehet számolni, és mint nem megfelelően működőt, el lehet árverezni, szét lehet hordani, a helyét besózni . . .
Egy másik helyen meg hirtelen, pénz terem . . .
A metróra tegnap felszállt két fiatal férfi, két fiatal nő és öt kisgyerek. Egymással játszottak, de ki-kinéztek, hogy veszik-e az adást a többiek. Ötvenen szorultak össze egy bolyba a szorongók, a peron egyik részén. Néhány heves taglejtésekkel kísért, hangosan elkiáltott, a Word által kifogásolható szó, és kifejlett, fehér példányok pánikba estek. Mitől féltek? Hogy a csecsemő kiszáll a babakocsiból és szétcsap? Nem veszitek észre, hogy ők félnek, hogy megjegyzéseket kapnak a babáikra, a ruháikra, a színükre, a fajtájukra . . . Ott álltam és láttam, hogy a kisgyerekek éppolyan aranyosak, mint az összes többi, talán az egyikük egy kicsit rövidebb ideig sírt, mert rögtön kapott egy puszit, amikor elszomorodott valamiért.
Félelem és gyűlölet, kölcsönösen. Akik ezt akarták elérni, azok sikerrel útjuk végére értek.
Fiatal pár szállt le a villamosról. A nő karjában egy bebugyolált kisbaba, a férfi egy másikat babakocsiban tolt. Ragyogtak a boldogságtól. Nagyon picik voltak a babák, így végre rájöttem, hogy a kórházból, a szülőszobáról viszik őket haza. Annak ellenére, hogy nincs autóm, nem is tudok vezetni, abban a sablonban gondolkozom, hogy az emberek ilyen fontos pillanatokhoz autót vesznek igénybe. Pedig nem is. A hatoson ilyentájt, jellemzően magam korabeli nők utaznak. Lelki és testi erejük utolsó megfeszítésével indulnak a munkába – még van nekik munkahelyük – hogy cipeljék nyugdíjasaik és kiskorújaik eltartásának édes terhét.
Az előző megállóban elkezdett beszélni hozzám egy asszony, azt magyarázta büszkén, hogy miért kutat a bérlete után. Mindjárt le kell szállnia – mondta, a metrónál pedig készenlétben várják az ellenőrök. Nem vette észre vagy nem törődött azzal, hogy a fülem el volt reteszelve egy zenelejátszóval és egy kukkot sem hallottam abból, amit mondott. Ott kapcsolódtam be, észrevéve, hogy hozzám beszél és kivettem az egyik hallgatót a fülemből, hogy szerencsére, és itt felnevetett kissé, nem mindig veszik észre, hogy ő már ingyen utazhat. Szerencsére, nem látszik rajta, hogy hány éves. Tényleg nem látszott, ezt meg is mondtam neki, hiszen úgy tudunk örülni ezeknek a pici dicséreteknek. Ekkor kezdte el mondani, hogy végül is örül neki, hogy ebben a 36 fokos nyári melegben, 36 fokos lázban, mehet dolgozni, mert ezzel tud segíteni a szeretteinek, akiknek éppen semmi munkájuk nincs. És szereti is csinálni, a meg is mondta, hogy mit, de nem értettem, csak annyit, hogy ennek a mitnek ő a vezetője. De már meg is érkeztünk. Ő leszállt, én bámultam ki az ablakon és akkor jött a két, nagyon fiatal, tulajdonképpen gyerek ember, a babákkal. Valahol hátrább szállhattak le és most elsétáltak az ablak mellett, imádattal nézve és kacagva egymásra. Kivételesen nem sajnálatot éreztem a lány fiatal kora miatt, nem szánakoztam a fiú elpocsékolt életén és nem aggódtam a gyerekek várható jövőtlenségén. Azt akartam, hogy maradjon így, szeressék egymást és nevessenek örökké. Legyenek kivételek a többiek között. Ne bántsák őket, ne veszítsék el a munkájukat, ne irigyeljék el tőlük a segélyüket, ne csúfolják a gyerekeiket. Ahogy ezt kívántam nekik, kicsit magam is hittem, hogy megvalósulhat. Aztán elindultunk, most az ablakommal bekeretezve én húztam el, egyre gyorsulva mellettük, de ők nem törődtek velem. Ennyi elég is volt nekem, hogy eszembe jusson a fiam, és rajta révedezve váratlanul egy közhely feltöltődött valóságos tartalommal és átélhettem mélységes igazságát. Azt, hogy amikor megszületett, akkor élete fonalát én magamhoz kötöztem és bármit is csináltam az életemben, vagy fogok valaha is, azt mindig úgy kell tennem, hogy vigyáznom kell, el ne szakítsam ezt a fonalat. Hiába, hogy halálosan elfáradtam, hiába, hogy meguntam cipelni a terheket, hiába, hogy könnyebb lenne csak magamra gondolni, ez a kis szál mindig megrándul, amikor mozdulok. Végtelenül meghatott ez a gondolat. Ott ültem a hatoson, a fülembe a 2012 júniusi, amerikai slágerlista válogatás dübörgött és könnyeztem a kisbabámon és minden kisbabán.
