Transzillumináció – A szabadság szabályai 7. Idézetek könyve

Transzillumináció – A szabadság szabályai

Idézetek könyve

Mély kútba tekintek

Aranyszálat szakítok

Benne látom testvérkémet

Bíborban, bársonyban, gyöngyös koszorúban.

Amikor ezt hallottam, én tényleg a testvérkémet képzeltem magam elé, és elszorult a szívem.

Elmondom, hogy van igaziból;

A Jóisten karosszéke mellett jobbra és balra további székeket állítottak oda. Azokban ülnek az Édesapák. Vannak közöttük öregek, sőt aggastyánok; vannak fiatalok, katonaruhában, kissé elmosódott arccal; vannak okosak vannak kifejezetten bugyuták; vannak alkoholisták, feleségükre kezet emelők; vannak fiukra kezet emelők; átkot szórók és kitagadók; és vannak áldást osztók és a gyerektartást rendszeresen fizetők és nem fizetők.

Ott ülnek a gyermeküket közös döntés alapján vállalók, ott ülnek az átvertek, ott ülnek a megnősítettek és a lányrablók, a magukat a világba ontók és a tervszerűen nemzők. A Fiú, ha felnéz, megpillantja az Édesapját és így kiált; Édesapám. Az arcán áhítat vagy borzalom, félelem vagy öröm, szomorúság, vidámság, szeretet, gyűlölet, barátság, idegenség. (De az arcát nem látjuk, mert ez nem egy film, hanem egy írás.)

A Fiú, ha kicsit jobbra is nézne, vagy balra i s, akkor ott látná azokat a férfiakat a többi karosszékekben. A Jóistent nem ismerné fel, hiszen ő a dicsfény miatt alig kivehető, elvakító. A többi férfi között van olyan, akit ismer a Fiú.

Van, aki Tanár, Politikus. Barát, Rokon, Ellenség, akad köztük III/III-as ügynök. A Fiú nem is tekintget sokáig ide-oda, Édesapját keresi szemével. Úgy látja, hogy az isteni dicsfényből az ő édesapjára hull a legtöbb fénysugár, (hacsak nem az apja világítja be az eget). Sok fiú áll és tekint az égbe.

Van közöttük, akiknek ősök hosszú sora hagyományozza szóban és írásban, hogy ne feledj el bennünket, nemzőidet, légy méltó a nevedhez, ami a mi nevünk is volt, légy büszke rá, hogy több ezer éve ringatjuk a bölcsőd. Olyanok is vannak, akik már a dédapjukat sem szólíthatják a nevén, mert nem őrizték meg gondos kezek által rótt bejegyzések a Bibliában, a Keresztlevélen, a Kutyabőrön, vagy a Naplóban.

Különös módon mégis dobolja a vér a fülükben, hogy ne feledd el őseidet, nemzőidet, légy méltó a nevedhez, ami a mi nevünk is volt, légy büszke rá, hogy több ezer éve ringatjuk a bölcsőd. Mindezt azért teszik a fiúk, mert nem tehetnek mást, mert ez a dolguk, mert ez a parancs, a hagyomány, az írott és az íratlan törvény.

Ha nem őrzi elei emlékét szívében és nem tőlük eredezteti az Ember a Kultúra, a Civilizáció, az Új Időszámítás, az Idő, a Számítás kezdetét, akkor azért vívja ki generációja és utókora megvetését. (És olyanok is vannak, akik nem fiúk, hanem Lányok és azt mondják: Édesapám vagy esetleg azt, hogy: Édesanyám.

És ez ugyanaz.)

Mert minden a szerelem és a halál körül forog. Aztán következik minden más.

Kattints finom zenéért háttérnek.

Elkezdtem gyűjteni a legkedvesebbeket. Aztán valami más jött, de itt bármikor folytathatom. És még nagyon sok lenne.

– Megadjuk – mondtam még mindig mosolyogva.

– Ne aggódjék, Mrs. Marsicano, azt a csekket kiegyenlítem… – Okádnom kell magátul – mondta, megfordult, s elindult kacsázva, vakarta a karját, a kutyája meg, egy vörös karikás szemű fekete korcs, fölemelte a hátsó lábát, és levizelte a lépcsőt. Hallottam, hogy Mrs. Marsicano végigtrappol a folyosón, aztán láttam, hogy eltűnik a sötétben, a kutya meg iszkol utána.

Igaza volt, tudtam, és a madarak suhogtak valahol a folyosón. Hallottam a neszezésüket, de Harry vigyáz rám, tudtam. Egy pillanatig nem voltam képes gondolkozni, aztán a bankra gondoltam, amely tele van pénzzel, az én pénzemmel, de eszembe jutott: a pénzt, amit Nyuszi küldött a születésnapomra, egy vasig elköltöttem: eszembe jutott a gramofon, amit abból vettem, meg a lemezek, meg a Benrus-óra, az én csupa drágakő és pontos méhem: 39.95 dollárba került.

Sok egy ébresztőóráért, de tudtam, nekem jó óra kell, és szép, amelynek kecses a mutatója; a színdarabban valahol azt mondja valaki, hogy az óra trágár keze rajta van a dél lukán. Bekukkantottam a táskámba: Harrynek igaza volt.

Egyszer megkérdezte, ki vette el a szüzességemet, és én azt mondtam, hogy egy Dickie gyerek nevű biciklinyereg; mikor aznap délben lefeküdtünk, Papagenót hallottam énekelni, és táncosokról álmodtam valami mesébe illő zöld gyepen, és homokról meg piramisokról; ez volt az első eset, hogy madarakkal álmodtam, megfontoltan közeledtek a homokon át, s mikor felébredtünk, Dickie gyereknek nem sikerült.

Megnéztem; az órám a helyén volt. Végigmentem a folyosón, ki a járdára. A betonról hullámokban párázott a meleg; az ember látta, hogy áttetszően reszket a bérház falán, s a ruhámat verítékkel ragasztotta a hátamra. Charles Marsicano hülye volt, rám nézett üres, barna, hülye szemével, s arcán az izzadtság, mint az olvadt zsír.

Sose csukta be a száját, ajka kicserepesedett és hámlott; azt mondta: – Ha mégy, Peyton? – A Cornelia Streetre, Charles. – Minek mégy, Peyton? -Harryért, Charles. – Akarod, hogy lehozzam a szemetesvödrödet, Peyton? Köszönöm, nem, Charles – mondtam. – Várjunk vele hétfőig. – Jól van, Peyton. –

Otthagytam, állt a bejáratlépcsőjén, izzadt a hőségben, napozott s jojózott. Ugyanolyan volt a szeme, mint Maudie-é, és dr. Strassman Newarkban azt mondta: – Nyugodjék meg. Nyugodjék meg. Ez a mi közös dolgunk. – Nem hiszem, hogy kedvelném magát mondtam. A hely éppolyan volt, amilyennek képzeltem, antiszeptikus, terapeutikus, tiszta, az ablakon fémroló, és dr. Strassman orra vörös a náthától. – Tudja, azt hiszem, én intelligensebb vagyok, mint maga.

– Az lehet, de kevésbé kiegyensúlyozott, az biztos – mondta. – Lehet – mondtam –, de az is biztos, hogy pontosabban tisztában vagyok a bajom okával, mint maga. – Lehet. – Lehet. – De egy darabig még folytattuk, aztán azt mondta: – Szeretném, ha nem hagyná abba. Szeretném, ha több türelem lenne magában …

– Aztán mondott még valamit, de hogy mit, azt elfelejtettem, ostoba volt és tudatlan, tudni se akart az órámról, de azt kijelentette: – Nem attól van, hogy lelkiismeret-furdalást érez a nővére miatt, valami mástól van, aminek ehhez semmi köze.

– Mikor Maudie-t elejtettem, láttam, hogy zúzódása a hajszálvékony megtört erektől kékeszöld lesz, de alig sírt. Egyszer Nyuszi elvitt sétálni engem meg Maudie-t, és vitába keveredtünk madarakról; én azt mondtam, rigó, ő azt mondta, poszáta; megdöglött, a szeme be volt hunyva, egy gyerek lőhette meg légpuskával, és Maudie fölvette, megsimogatta a szárnyát.

Strassman azt mondta, zavaros vagyok és őszintétlen; maga veszedelmesen szórakozott, de mi ez, amit a madarakról beszél? Érdekelte, de nem akartam megmondani neki. Végigmentem az avenue-n, a házakról kelet felé lejtett az árnyék, s én az árnyékok közt gyalogoltam, mellemhez szorítva a táskát, s benne az órát. – Hallott a bombáról? – kérdezte egy gyerek, és visítva berohant a kávéházba, ahol egy béna és sápadt öreg olasz árult jeges limonádét.

Itt feketéztünk minden vasárnap este; akkor még nem volt meg az óra, szükség se volt rá; a csupasz falú helyiségben drótszékek álltak, és Harry Dantétól idézett angolul: íme, hallgasd, mekkora szerelemmel tisztelte őt meg (mélyen a szemembe nézett), s én magam is láttam őt illő alakjában, amint a drága, mozdulatlan halott fölé hajol, s gyakorta fordítja szemét a mennyekre, ahol most a szerelem ül, mely (élete melegében) együtt lakott az elmenekült vidám szépséggel. Áldott Beatrice.

És én azt kérdeztem: – Ez prófécia? – Ő pedig megfogta a kezemet, s odajött az olasz, hogy béna kezével föltörülje a kiömlött feketekávét, és Harry azt mondta: – Te sose halsz meg, te vagy a szerelem, mely a Napot és a többi csillagokat mozgásban tartja. – Én a halálra és az álomra gondoltam, elvontam Harrytől a kezem, és arra gondoltam, hogy hallom a fal mögül a szállni nem tudó szárnyak derűs, békés suhogását. Miért mondta Harry, hogy én nem tudok szeretni?

Tudnia kell az órámról; besétáltam a kávéház ponyvás árnyékába, kivettem a táskámból, s fölemeltem a fénybe. – Miért tetszik nézni ezt az órát? kérdezte a kisfiú. A képe koromtól volt foltos, és a citromfagylalt nedves sárga csíkot hagyott rajta. – Mert most vettem, és tetszik. – Mibe került? – Harminckilenc-kilencvenöt – mondtam –,szövetségi adóval együtt. – És hol tetszett venni? – kérdezte. – Macynél.

– A mamám. . . -mondta, de nem figyeltem oda, úgy láttam, a fény nem hatol át kellőképpen a lukon. Lehet, hogy besötétedett odabenn, ott is nappal és éjszaka, fény és sötétség váltogatja egymást; a rugókon szunnyadva mi is majd naplementét és napkeltét látunk, feketébb feketeséget, mint a legfeketébb szén magunk körül, s mozgás lesz körülöttünk, és álom és kezek érintenek a szakadatlanul ketyegő, rezgő fogaskerekek közt.

Éjjel nem lesz fény; s így a fogaskerekek rebbenése majd hangosabban hat, vigasztalóbban, s könnyebben ringat álomba minket; és a hajnal vörös napfénnyel tölti el az órát, és azúrkék lesz benn az ég, és Harry csókkal ébreszt.

William Styron: Feküdj le sötétben,

fordította: Göncz Árpád

Hol volt, hol nem volt,

volt egyszer egy szegény lány. Olyan szegény volt, mint a templom egere. Szép volt, hogy a napra rá lehetett nézni, de rá nem, mert elvakította a szemet és olyan különleges tulajdonságai voltak, hogy ha ezer évig élnétek, akkor sem tudnátok a genetikai térképét modellezni. Mondta is neki mindig az apja meg az anyja, hogy – ej, szegény lányom, soha nem találsz magadnak párt, ha nem változtatsz a viselkedéseden.

Egy szép napon a lány elhatározta, hogy felkerekedik, elindul körüljárni a világot, megnézni, hogy van-e még egy hozzá hasonló. Hát, ahogy így jön-megy, sétálgat ide-oda a világban, elérkezik a piactérre. Igen nagy ott a sürgés-forgás. Kérdezi is mindegyiküktől, hogy mi ez a fejveszett kapkolódás, igyekezet, talán bizony a királyt várják átutazóba?

Nem a királyt várjuk, hanem még annál is nagyobb urat és attól félünk, hogy nem ismerjük fel, hiszen egy sem akad köztünk, aki valaha is látta volna. – hangzott a válasz. Addig is, amíg nem ismerjük fel az ismeretlent, hadd nézzem meg a portékátokat! – kérte a lány. Volt ott minden holmi egy rakáson, volt ott iákolás, kurjongatás, ahogy egymással versenyt kiabálva kínálták a kucséberek, vásárosok a messzi földről idehordott árujukat.

Ahogy ott nézgelődik a szegény lány, látja ám, hogy egy óriási asztalon ott hever egy nagy halom holdséta alakú, egyszer-használatos szíjú óra, tarkabarka nyakkendők és tűik, valamint korban hozzájuk illő mandzsettagombok, bádoglábú asztalok, romlott zárú szekrények, ismeretlen festők festette, hol nyers, hol váratlanul életre kelő képek, befejezetlen uszodák és leolvasztós rámpák, üdülési beutalók, szilveszter, név, születés – és halálnapi összejövetelek, kiskutya kiásta gödrök, anyós felbontotta levelek, fia elhordta sálak és sok egyéb kacagtató-szomorkodtató tünemény között a szerelem.

De a szegény lány még soha nem látta a szerelemet és nem ismerte meg, de nagyon megesett rajta szíve, ahogy ott látta kuporogni, már majdnem befedve a rádobált kacatok alatt.

„Hát ez meg hogy kerül ide?” – gondolta magában. És milyen beteg szegény. Kíváncsi lett rá. Gondolta magában, hogy megveszi, hazaviszi, megeteti, megitatja, talán magához tér és ha jobban lesz talán össze is barátkoznak. Az árus csak legyintett, amikor az árát kérdezte. „Azt sem tudom, hogy került oda, nem kell az senkinek, csak bajt csinál. Aki rápillant, az elszomorodik és aznap már nem vesz semmit. Vidd csak el, aztán vigyázz meg ne bánd!” Hát felkapta a lány a szerelmet, bedugta a zsebébe és hazavitte.

Otthon kérdezték tőle: „Hát, édes lányunk megtaláltad-e a hozzád hasonlót, vagy üres kézzel tértél haza?” A lány nem válaszolt a faggatózásra, csak besietett a szobájába. Alig várta már, hogy jó alaposan szemügyre vehesse a szerelemet. Látta ám, ahogy jobban megnézte, hogy ilyen szépet ő még soha életében nem látott, le sem tudta róla venni a szemét.

Akkor a szerelem is ránézett a gyönyörű, barna szemeivel és rákezdte: „Félek tőled, félek tőletek. Megtetszem nektek, le sem tudjátok rólam venni a szemetek, amikor megláttok. Hazavisztek, dédelgettek, aztán, amikor látjátok, hogy haszontalan jószág vagyok, sőt, ahogy növekszem egyre többet kérek, hogy a szépségem megmaradjon, visszavisztek oda, ahonnan hoztatok.”

A lány fogadkozott, hogy ő bizony vissza nem viszi és minden kívánságát teljesíti, csak nála maradjon.  Hát ebben meg is egyeztek. És a szerelem egyre többet kért, kegyetlen zsarnokká növekedett. Szépsége fenyegetővé vált, hatalmas erején kicsorbult minden akarat. A szegény lány emlékezett a fogadkozására és nem bántotta a szerelmet. Ha más nem akadt otthon, a képzeletével etette, a könnyeivel itatta. És, amikor végre elaludt, odaült az ágya mellé és sírva nézegette gyönyörű vonásait.

Telt-múlt az idő.

A lány mindig beszélgetni akart, sétálgatni akart, mutogatni akarta a szerelemet, fűnek-fának el akart dicsekedni vele. De a szerelemnek ez sehogy sem volt ínyére. „Hazahoztál magadnak, engem választottál jelentéktelen kicsinységemben, eltakart arcom ellenére, ott a sok-sok más választható közül. Azt mondtad, jó leszek neked, úgy ahogy vagyok. Miért kérsz most mégis mást, mint amit adni akarok neked?”

De a lány egyre csak könyörgött, hogy kézen fogva sétáljanak a világban. Végül a szerelem engedett. „Hát jó, legyen, ahogy te akarod. Menjünk vissza oda, ahol találkoztunk és tegyünk egy próbát! Lássuk más lett-e a világ, amióta ismersz engem, engem választanál-e, ha újra választanod lehetne?”

Az árusok asztalain most is szanaszét hevert a sok holmi. Minden, mi szem, s szájnak ingere. Megnyerő külsejű fiatalemberek kellették magukat, cserélték volna jól szituált társtalan életüket társasra. Ahogy lopva a mellette unatkozó szerelemre nézett, akit nem tett lelkessé a nagy választék, úgy látta, mintha semmiben nem volna különb a többinél.

De nem mondta ezt neki, mert nem akarta megbántani. De a piactéren megörültek a jövetelének. Rögtön fel is akarták állítani azt a csontarcú idegent, akit nem ismertek, mégis rögtön ráismertek, amikor arra járt és a legjobb székre ültették, nehogy magukra haragítsák. De, amikor meglátták a szerelmet, látták, hogy hatalmasabb, erősebb az előbbi idegennél, de a szerelem leintette őket, hogy nem szkanderozni jött és inkább egy másik székre ült.

A piactér egyik végén trónolt fekete palástban, rémítő orcáját gonoszul kitárva, földből visszakeltekkel körülvéve a Halál. Vele szemben illatos testét, kedves arcát virágszirmokkal és lepkeszárnyakkal takarva az oktalan kíváncsiak elől, ült a szerelem. Ahogy a szegény lány ránézett, látta, hogy ő a legkülönb.

A Szerelem és a Halál felváltva mondták történeteiket 1001 és még sok éjjelen és nappalon keresztül.

Ezt az igaz történetet a szerelemről írtam.

Kattints finom zenéért háttérnek.

BÉNLI-BÁRI, A MACSKA

Volt egyszer egy szegény, nagyon szegény lány. Fiatal volt és szép, de nyomorúságos viskóban éldegélt. Valahányszor imádkozott, mindig felfohászkodott: – Édes Istenem, ne hagyd, hogy meghaljak, míg nem laktam negyvenszobás házban! Volt abban a városkában egy lakatlan negyvenszobás ház. Senki, de senki nem akart beleköltözni, mert valahány lakója akadt, mind otthagyta egy hét alatt. Úgy beszélték, hogy kísértetjárta hely.

Egyszer a ház gazdája közhírré tétette, hogy egy aranyért eladná. A kikiáltó napokon át hirdette, amit rábíztak, de csak nem jelentkezett vevő. Egyik nap eljutott abba az utcába is, ahol a szegény leány lakott. A lány meghallotta a kikiáltó szavát, az utcára szaladt, odahívta, és így szólt, hozzá: – Szeretném megvásárolni a házat. A kikiáltó ránézett, aztán gyanakodva válaszolt: – Hogy te egy negyvenszobás házat akarsz vásárolni? Alighanem bolondot akarsz csinálni belőlem -, ezzel otthagyta.

A lány nem mert makacskodni, szomorúan nézett a tovasiető ember után. A ház tulajdonosa este megkérdezte a kikiáltótól, hogy jelentkezett-e már vevő. Amikor megtudta, hogy senkit, de senkit nem csábít az ajánlat, nekibúsultan mondta: – Hát kutyának sem kell a házam?

Még csak kíváncsiságból sem kérdezősködött senki? – A kutyának sem kell – válaszolt a kikiáltó. – Egyetlen vevő sem akadt, hacsak nem az a szegény lány, aki alighanem tréfás kedvében volt, azért mondta, hogy ő bizony szívesen megvenné. Nincs annak a szerencsétlennek annyija sem, hogy kenyeret vásároljon magának, s kedvére jóllakhasson! Én bizony nem vesztegettem az időmet azzal, hogy szóba elegyedjek vele! – Rosszul tetted!

Rögtön menj el a lányhoz, fogd a holmiját, s vele együtt vidd a házamba. Eladom neki. Negyven nap múlva is kifizetheti az árát, az egy aranyat. A kikiáltó elment a lányhoz, s így szólt hozzá: – Szerencséd van. Teljesült a vágyad, negyvenszobás ház gazdája leszel. Gyere, máris odaviszlek. Egy birkabor volt a szegény lány minden vagyona, no meg egy csorba korsó. Nem váratta sokáig a kikiáltót, egykettőre elindultak, és hamarosan megérkeztek a negyvenszobás házba.

A kikiáltó ott elmondta a szegény lánynak, hogy mit izen neki a ház gazdája, aztán ment a dolgára. A szomszédok; mikor látták, hogy egy szépséges, magányos teremtés költözködött a hírhedt házba, mind odasiettek, hogy üdvözöljék; ízletes vacsorát vittek neki, s minden jót kívántak új otthonához.

A lány azt sem tudta, hova legyen örömében. Minthogy nagyon ájtatos volt, most is felkészült az esti imára, meg akarta köszönni Allahnak, hogy ilyen nagy szerencsében részeltette. Mikor a rituális mosdást végezte, könnyű lépteket hallott, majd látta, hogy egy fekete, egészen fekete macska jön befelé.

„Milyen jó hozzám az ég! – gondolta a lány. – Teljesítette álmomat, negyvenszobás házban lakom, s most még ezt a szépséges állatot is ideküldte, hogy ne legyek egyedül. Gyere, feketém, gyere, isten hozott!” – mondta a macskának. Az ölébe vette, cirógatta, dédelgette. Együtt szépen megvacsoráztak. A lány aztán fekhelyet készített a macskának a birkabőrön, a kabátjával betakargatta. – Az ég küldött hozzám. Kedves vendég vagy nálam, azt akarom, hogy jól töltsd az éjszakát – mondta. Jó maga a padlóra feküdt.

Másnap jó korán felébredt, s látta, hogy a macska máris elment. Mikor lehajolt a macska fekhelyére, hogy rendet csináljon, mesebeli fénnyel csillogó követ pillantott meg a birkabőrön, megcsodálta, de nem tudta, mihez kezdjen vele, fogta hát, s feltette a polcra. Így ment ez két héten át. A fekete macska minden este megjött, minden este együtt ettek, mert a jó szomszédok ezentúl is minden este hoztak vacsorát. A lány napközben soha nem látta a macskát, de a ragyogó kő minden reggel ott volt a fekhelyén.

Egy nap aztán így szólt magában a lány: – Pár garast talán megérnek. Eladok egyet. Fogta magát, elvitt egy követ a sztambuli Nagy Bazárba, s megmutatta az egyik ékszerésznek. Ez meg, mikor a szegény lány kezében meglátta a szikrázó drágakövet, ijedtében ugrott egyet, majd kiabálni kezdett: – Takarodj innen! És ha nem akarsz bajt hozni magadra meg mindnyájunkra, ne mutogasd senkinek!

A szegény lány egy szót sem értett az egészből, szégyenkezve távozott a Nagy Bazárból, egyszer csak észrevette azonban, hogy szalad ám utána az ékszerész. – Lányom – szólt hozzá, mikor utolérte -, az imént nyers szavakkal elkergettelek, mert ahogy a rongyos ruháidat meg ezt a csodálatos követ megláttam, hirtelenében azt képzeltem, hogy loptad.

S akkor az ékszerárus elvitte a lányt a feleségéhez, s töviről-hegyire elmagyarázta neki, hogy s mint gondolja a teendőket. Az asszony pompás ruhákba öltöztette a szegény lányt. Ezután fényes hintóba ültek, és lalák meg szolgálólányok kíséretében a Nagy Bazárba hajtattak, s egyenest az ékszerárushoz mentek. A lány úgy tett, ahogy meghagyták neki: elővette a szikrázó drágaköveket, s így szólt az árushoz -Mehmet efendi, lenne olyan kedves, és eladná nekem ezt a követ?

– Örömmel állok szolgálatára, úrnőm – válaszolt az ékszerárus. Ezzel fogta a követ, elment, hogy összehívja a többi ékszerárust, és megbeszéljék az üzletet. Mikor visszatért, így szólt – Úrnőm, felbecsültük a követ. Ha a Nagy Bazár minden ékszerárusa minden pénzét összeadja, akkor sem tudjuk kifizetni az árát. – Beérem annyival, amennyit adhatnak érte – mondta a lány. No, a Nagy Bazár minden ékszerárusa kiürítette az erszényét, a pénzes ládáját, s két kocsit megraktak arannyal.

A szegény lány egyszeriben az ország leggazdagabb lánya lett. Soha többé nem akart elválni a derék Mehmet efenditől meg a jólelkű feleségétől, elhatározták hát, hogy ezentúl hármasban laknak a nagy házban, melynek valamikor oly gyalázatos híre volt.

A macska ezentúl is minden este megjött, virradóra eltűnt, s fekhelyén minden reggel ott szikrázott egy drágakő. Most már minden este aranyágyat vetettek neki. Már harminckilenc napja volt, hogy a lány beköltözött új hajlékába. Szólott a szolgáinak, hogy eresszék be hozzá a kikiáltót, ha majd jön s keresi azt a szegény lányt, aki megvásárolta a házat.

A negyvenedik napon jött is a kikiáltó, de mikor meglátta a fényes házat, a szolgákat, azt hitte, hogy nem jó helyen jár. Megkérdezték tőle, kit keres, ő meg elmagyarázta. Ekkor bevezették a ház úrnőjéhez, aki nem egy, hanem kétezer aranyat adott neki és még ráadásul ezer arany borravalót, s most már igazán magáénak mondhatta a házat.

A lány persze közben nagyon szerette volna megtudni a macska jövés-menésének a titkát. Esténként gondosan bezárt minden ajtót, de akárhogy vigyázott, a fekete macska nyomtalanul eltűnt minden virradóra. Ekkor elhatározta, hogy meglesi. . „Ma éjszaka nem fogok aludni” – határozta el. De már kora este mély álom fogta el, s reggelre megint csak nyomtalanul tűnt el a macska. A következő este megvágta az egyik ujját, és sót hintett a sebbe. A fájdalom ébren tartotta.

Éjfél után a macska csöndesen felkelt, leugrott az ágyáról, felugrott az úrnőjéhez. Az úgy tett, mintha aludnék. A macska megcsókolta a két orcáját, leugrott az ágyról, az ajtóhoz sietett, s az magától felnyílt előtte. A lány meg ki az ágyból, egyenest a macska után. Amikor a kertfalhoz értek, látta ám a lány, hogy az is magától szétnyílik a macska előtt.

Egy másik kertbe jutottak. Ebben a kertben gyümölcs helyett drágakő termett a fákon, a macska innen hozott minden este egyet-egyet úrnőjének. A fák mikor meglátták a macskát, felkiáltottak: – Bénli-Bári, elaltattad az egyik kedvesedet, s most indulsz a másikhoz A lány leszakított egy drágakövet, s keblébe rejtette. A fák ekkor menten elnémultak.

Ezután megint egy másik kertbe értek, itt gyöngytől, gyémánttól roskadoztak a fák. A kert mélyén fehér falú ház. Mikor a ház elé értek, Bénli-Bári megrázta magát, s fiatalemberré változott, szép volt és erős, akár egy oroszlán. Belépett a kapun. A lépcsőn csodaszép asszony sietett elibe. Bevezette Bénli-Bárit az egyik szobába. Ott kettesben asztalhoz ültek, ettek-ittak, beszélgettek. Kis idő múlva a csodaszép asszony valami itallal kínálta Bénli-Bárit, ez ivott, s azonnal mélyen aludt.

Az asszony ekkor fogott egy nyársat, vörösre izzította, s rányomta az alvó talpára, hogy lássa, elég mélyen alszik-e, azután átment a másik szobába. A lány észrevétlenül követte. Hatalmas termetű, csúf rabló várakozott itt. – Jól megvárattál, mondhatom. Nem tudtad otthagyni hamarabb? Így alig lesz időnk drágakövet szedni! A lány rögtön megértette, miről van szó, s jobbnak látta, ha gyorsan elillan.

Kiosont a házból, s útközben látta, hogy éppen ideje volt már, hogy hazatérjen, mert a szétnyílt kertfalakon egyre szűkebbre és szűkebbre zárult a nyílás. Másnap este, mikor a macska megérkezett, a lány szokása szerint simogatni kezdte. -Isten hozott, feketém – mondta. Majd csipkelődve hozzátette: – Nos, hogy vagyunk, Bénli-Bári? Ezt hallva a macska felugrott, fenyegetően morgott. A lány most már haragosan folytatta: Akár tetszik, akár nem, most már mindent elmondok.

S elmesélte neki, hogyan szegődött a nyomába, s mit látott az éjszaka. -S, ha nem hiszel nekem — fejezte be -; nézd meg a talpadat, majd meglátod az izzó vas nyomát! A macska – azt már úgyis sejtitek – a périk királyának a fia volt. Megrázta magát, s daliás ifjúvá változott.

A menyasszonyom tehát megcsal, egy csúf rablóval lopja a kincseimet! Máris indulok, megbüntetem őket, bosszút állok rajtuk, amint érdemlik. De te, te csak hét év múlva láthatsz viszont, mert hét évnek kell elmúlni ahhoz, hogy újra megtehesd az utat, amit tegnap este végigjártál. Ezzel eltűnt.

Múltak a hetek, a hónapok, az évek . . .

A hetedik esztendőben azt mondja a lány Mehmet efendinek meg a feleségének – Ti még sohasem kérdeztétek, vajon asszony vagyok-e vagy lány . . . – Nem is jutott eszünkbe – mondta az ékszerárus meg a felesége. – Igazán nem volt szép tőlünk. – Nekem ugyanis férjem van – folytatta a lány. – Hosszú útra ment, hét esztendeig tart. De egy hónap múlva visszatér. Múltak a napok. Mintha csak az egész háznép esküvőre készülődött volna.

A lány tudta, hogy a tengeren át fog érkezni az, akit férjeként szeret, és ezer arany jutalmat ígért annak, aki elsőnek pillantja meg a messzi távolban feltűnő hajót. Az egész környék a tengert leste, mindenki elsőnek akarta meglátni a vitorlákat. Egyszer aztán a látóhatáron felbukkant egy hajó; csillogott-villogott, akár a drágakő. A környék minden lakója a tengerpartra futott, hogy mielőbb láthassa az úrnő férjét.

Az ifjú partra szállt, magával hozta kincseit, a csodálatos drágaköveket, melyekhez hasonlót még nem látott emberszem. Egyenest a ház selámlikjába tartott. Hívatta az imámot, hogy megújíthassa házassági esküjét. – Ennek így kell lenni – magyarázta meg a kíváncsiaknak -, hiszen oly sokáig távol voltam a feleségemtől, oly sok éven át jártam idegenben! . . .

Az ember esendő, lehetséges, hogy valahol, valamikor mondtam valamit, ami semmissé tette eskümet. A város népe nagyon is helyeselte ezt a bölcs megfontoltságot, és az imám két tanú jelenlétében összeadta a fiatalokat. „Lám, a férj éppen olyan kegyes, mint a felesége, igazán méltó a nemes hölgyhöz” – gondolták a vendégek. Bénli-Bári és szép jegyese így ülték meg esküvőjüket. Bőven kijutott nekik minden örömből.

A valóságos valóságban soha nem vágytam

negyvenszobás házra. Most sem vágyom. De álmomban mindig sok szobás, hatalmas házakban bolyongok. Talán ezért vonzott annyira ez a török mese. Kisgyerek korom óta a kedvencem. Vagy amiatt, hogy azt állítja, úgy bele lehet feledkezni a bizalomba, hogy az ember észre sem veszi, amikor tüzes vassal bélyegzik meg.

Vagy az az írói trükk, hogy úgy beszélték meg a hátam mögött a házasságkötésüket, hogy észre sem vettem. Persze a besózott seb is nagy hatással volt rám.

Nyári estén sétálni egy csendes utcán

és megtorpanni egy nyitott ablak alatt. Fülelni a kiszűrődő zajokra. Az evőeszközök halk csörömpölésére a tányéron, a pohárba ömlő bor loccsanására, idegen nevetgélésre. Egyszerre vágyni közöttük lenni és ablakuk alatt állni.

„A szobában kis mécses égett,

Klingsor a bűvös szemüveg segítségével átlátott a takarón, az ingen, a bőrön, bele Lancelot testébe, és figyelemmel kísérhette a kis életszellemek pajzán játékait, amint a vérerek labirintusain kergették egymást fel-alá. Sokáig tartott, amíg a Szerelmet megtalálta közöttük. De végre rálelt: ott ült a Szerelem lovagló helyzetben Lancelot hátgerincén, és egy kicsi tollseprűvel csiklandozta.

Azután elunta ezt a játékot, ügyesen bebújt a tüdő lebernyegei közé, és összeszorította a lovag szívét. De ezt is régi tréfának találhatta, mert beült az aortába, és a vérfolyamon felszállíttatta magát az agyba. Itt egy ideig babrált a finom tekervények között, kivett mindenfélét a fiókokból, meg visszatette, azután belezavarodott a vonalkák rendszerébe, ásított egyet és Lancelot száján át kiugrott az ágyra.

Leült az ágy szélére lábát lóbálva és kis tükörben nézegette magát, mert a Szerelem nagyon hiú. Pedig nem volt szép a Szerelem: sovány volt és sápadt, nyugtalan és idomtalan, és a sok erőlködéstől kidagadtak az erei. De ő nem látta, hogy milyen csúnya, mert köztudomású, hogy a Szerelem vak.

A Szerelem az ágy szélén ült – ez volt az alkalmas pillanat. Klingsor gyorsan fogta a harapófogót és nyakon csípte vele a Szerelmet. A Szerelem sikított egyet és elejtette a tükröt.

A hangra az éberen alvó Lancelot felébredt, egy pillanat alatt talpon volt, kezében vánkosa alá rejtett kardja és rárohant Klingsorra. Mikor észrevette, hogy Klingsorral áll szemközt, zavartan és gyanakodva leengedte kardját. És eljött az óra, amikor már nem tagadhatta önmaga előtt, sőt, hangosan ki is mondhatta: – Nem szeretem Guinevere királynét. Az egész csoda rút és értelmetlen volt. Természetes úton ilyesmi nem történik. Az ember elveszítheti a sarkantyúit, a felsőkabátját, volt már arra is eset, hogy a kardját, de nem veszíti el a Szerelmet! Hacsak nem varázslat útján.

Ekkor eszébe jutott az éjszaka, amit Chatelmerveilben töltött. Lancelot a tettek embere volt. Azonnal lóra ült, és Klingsor várába sietett. Klingsor a toronyból meglátta a közeledőt, és elébe sietett.  – Hát eljött, hogy megköszönje jóságomat – suttogta, és könnyek úsztak a szemében. De Lancelot leugrott a paripájáról és határozott mozdulattal megmarkolt a varázsló szakállát.  – Te gazember – kiáltotta. – Kutyák nagybátyja és nősténykutyák szeretője! De mit vesztegetem szavaimat! Azonnal add vissza a Szerelmet!

– Ó, ó, ó – zokogott Klingsor. – Hát nem vagy boldogabb azóta? Hát nem érzed, mennyivel szélesebb és sokfélébb az élet, ha az embert s szerelem nem köti gúzsba? – Ne beszélj annyit, sündisznók és teknősbékák unokatestvére, ördög és pokol, milliom adta! – mondta energikusan Lancelot, csavarva egyet Klingsor szakállán. – Azonnal add vissza a Szerelmet! – Kérlek – mondta Klingsor, csalódottan sóhajtva. Felvezette Lancelot-t a kastélyba.

A palackok közül leemelte azt, amire rá volt írva: Amor, amoris, masc. Felvágta a cukorspárgát és a harapófogóval kivette s Szerelmet. Gondosan becsavarta ostyába és átnyújtotta Lancelot-nak, aki egy pohár víz segítségével lenyelte. Néhány pillanat múlva Lancelot összerázkódott. Egész testét és lelkét hasító fájdalom járta át. A térde reszketett, a feje zúgott, az egész világ elsötétedett előtte.

-Elvesztettem a királynő kegyét! – hörögte. A torkához kapott, és búcsú nélkül elrohant. A fájdalom annyira rázta, hogy alig tudott a lován ülve maradni. Csorogtak a könnyei és leeresztette a sisaktaréját, hogy a szembejövők ne lássák szégyenét. De könnyei oly bőségesen hullottak, hogy kiszivárogtak a sisaktaréj alól és végigfutottak a páncélján. Boldog volt.”

Szerb Antal: Szerelem a palackban

Háttérzene

Tíz lépcső

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.

Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.

Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Weöres Sándor

A gyászról.

Amikor éjjel dolgoztam, berepültek az éjszakai pillangók. Ő a hátam mögé állt és beszélt hozzám, amíg meg nem fordultam. Bársonyos volt az ég, még most is érzem az illatát. Éjszakákon át figyelt engem. És akkor halt meg Puszi macska is.

Többé nem nyerte vissza a józan eszét.

Ursula nyelvének rokkájáról tarka szálakban pergett a szó, térben és időben igen távoli eseményekre utalva, úgyhogy amikor Amaranta Ursula hazajött az iskolából, Aureliano pedig beleunt az enciklopédiába, rendszerint az ágyán ülve találták, amint magába beszél, irányt vesztve a holtak labirintusában.

Tűz! – kiáltotta egyszer rémülten, amitől egy pillanatig az egész ház pánikba esett, pedig ő arra az istállóégésre figyelmeztette őket, amelyet négyéves korában látott. Végül már úgy összekeverte a múltat a jelennel, hogy a halála előtti két-három világos időszakában se tudta biztosan senki, vajon arról beszél-e, amit csakugyan érez, vagy csak emlékezik.

Egyre kisebb lett, magzattá zsugorodott, élő múmiává, úgyhogy az utolsó hónapokra csak egy aszalt szilva maradt belőle a hálóingében, és örökösen felemelt karja végül már páviánkézre hasonlított. Napokon át feküdt mozdulatlanul, és Irgalmas Szent Zsófiának meg kellett ráznia, hogy lássa, él-e még, majd a térdére ültette, és kiskanállal töltötte szájába a cukros vizet. Olyan volt, mint egy vénséges vén újszülött.

Amaranta Ursula és Aureliano ide-oda hurcolták a szobában, ráfektették az oltárra, hogy összemérjék a kis Jézussal, akinél alig volt nagyobb, és egy délután a kamrában bedugták egy szekrénybe, ahol majdnem megették a patkányok.

Virágvasárnap bementek a szobájába, amíg Fernanda misén volt, és felemelték a tarkójánál és a bokájánál fogva. – Szegény üknagymamácska – mondta Amaranta Ursula -, belehalt a vénségbe. Ursula összerezzent.

– Hisz élek! – mondta. – Látod – mondta Amaranta Ursula, elfojtva a nevetését -, már nem is lélegzik. – Hiszen beszélek! – kiáltotta Ursula. – Már nem is beszél – mondta Aureliano. – Kimúlt, mint egy kis tücsök. Ursula ekkor megadta magát a bizonyosságnak. – Istenem – jajdult fel csöndesen. – Ez hát a halál.

– És véget nem érő, szapora, elmerült imádságba kezdett, amely több mint két napig tartott, s amelyben keddre már összekavarodtak az Úrhoz intézett fohászok és a gyakorlati tanácsok, hogy a vöröshangyák össze ne döntsék a házat, hogy soha nem hagyják kialudni a mécsest Remedios daguerrotípiája előtt, s hogy egyetlen Buendía se kössön soha házasságot vérrokonnal, mert abból disznófarkú gyerekek születnének.

Második Aurelíano megpróbálta kihasználni Ursula delíriumát, hogy szóra bírja, hová ásta el az aranyat, de megint csak hiába könyörgött. – Ha megjön a gazdája – mondta Ursula -, az Úr majd megvilágosítja, hogy rátaláljon. – Irgalmas Szent Zsófia biztos volt benne, hogy bármelyik percben halva találhatja, mert felfigyelt rá, hogy az utóbbi napokban a természet furcsa módon megzavarodott. A rózsákból büdös libatopszag áradt; amikor leejtett egy zöldborsóval teli tökhéjat, a Nagycsütörtökre virradóra csakugyan meghalt.

Amikor legutóbb, még a banántársaság idejében, némi segítséggel megpróbált utánagondolni a korának, úgy számította, hogy a száztizenötödik és a százhuszonkettedik életéve között járhat.

Egy kis ládába temették el, alig volt nagyobb a kosárnál, amelyben Aurelianót elhozták, s a temetésre nagyon kevesen jöttek el, részben azért, mert már nemigen akadt, aki emlékezett rá, másrészt mert dél volt, és akkora a hőség, hogy a bódult madarak úgy csapódtak neki a falaknak, mint a sörét, átszakították az ablakok szúnyoghálóit, és holtan estek le a szobákban.

Gabríel García Márquez: Száz év magány (részletek)

Hirtelen minden kialudt,

mintha felébredt volna. Felállt, megmosta arcát, kezét, kinyitotta az útitáskát, kivette pizsamáját, papucsát, fogkeféjét, s aznap már harmadszor látta meg magát a mosdó tükrében, − mint egy idegent.

Harminc és negyven között, az utóbbihoz közelebb: az árnyék sávja, − amikor már el kell fogadni egy aláíratlan, megkérdezésed nélkül készült szerződés feltételeit, mikor tudod, hogy ami másokra érvényes, az terád is vonatkozik, és e szabály alól nincs kivétel: bár ez természetellenes, mégis meg kell öregedni. Eddig a test titokban csinálta − ez már nem elég. A beleegyezésedet követelik.

Az ifjúkor játékszabályának − nem: fundamentumának − tekinti, hogy változatlan: gyerekes, éretlen voltam, de most igazán én magam vagyok, és ilyen maradok. Hiszen ez a képtelenség a létezésalapja. Amikor felfedezzük, hogy ez a megállapítás téves, először inkább elképedünk, mint félünk. Olyan heves felháborodás ez, mintha egyszer csak észrevennénk, hogy a játékban, amelyhez leültettek, csalnak.

Egészen más játszmáról volt szó; a megrökönyödés, a harag, az ellenállás után megkezdődik a lassú alkudozás önmagunkkal, a saját testünkkel, ezt az alkudozást így lehetne kifejezni: függetlenül attól, hogy fizikailag milyen folyamatosan és észrevétlenül öregszünk, gondolkodásunk sohasem képes alkalmazkodni ehhez a folyamatossághoz.

Beállunk a harmincöt, azután a negyven évre, mintha most már ilyen korúak maradnánk, aztán az újabb revíziónál át kell törni az öncsalást, mely olyan erősen ellenáll, hogy a lendülettől mintegy túl messzire ugrunk. A negyvenéves ilyenkor elkezd úgy viselkedni, ahogyan az öregember életmódját képzeli.

Ha egyszer elfogadtuk az elkerülhetetlenséget, komor csökönyösséggel folytatjuk a játékot, mintha képmutatón meg akarnánk kettőzni a tétet; csak tessék, ha ezt a szemérmetlen, cinikus, kegyetlen követelést, ezt az adósságot meg kell fizetni, ha fizetnem kell, holott nem egyeztem bele, nem akartam, nem tudtam, nesze, többet adok, mint amivel tartozom − ennek a mondhatni, humorosan hangzó elvnek az alapján megpróbáljuk túllicitálni az ellenfelet.

Olyan öreg leszek neked egy csapásra, hogy belekékülsz. Bár az árnyéksávjában vagyunk, szinte azon is túl, a hadállások elvesztésének és feladásának szakaszában, valójában még mindig harcolunk, mert ellenállunk a nyilvánvalónak, és ebben a viaskodásban, pszichikailag, ugrásszerűen öregszünk. Hol előreszaladunk, hol lemaradunk, míg végre észrevesszük, többnyire már későn, hogy ez az egész csatározás, ezek az önpusztító áttörések, rohamok és visszavonulások semmit sem számítottak.

Gyerekes módon öregszünk, megtagadva beleegyezésünket, amelyre úgy sincs semmi szükség, mert mindig így van ott, ahol nincs helye a vitának, sem a harcnak, − amely ráadásul hazugsággal van átszőve. Az árnyék sávja még nem memento mori, de sok szempontból rosszabb hely, mert innét már látni, hogy nincsenek még ismeretlen esélyek.

Vagyis: a jelen már nem ígéret, váróterem, elő játék, nagy remények ugródeszkája, mert észrevétlenül megfordult a helyzet. Amit edzésnek hittünk, az volt a visszavonhatatlan valóság; az előjáték az egész színdarab; a remények légvárak; a még nem érvényes, ideiglenes, addig-így-is-jó készülődés volt az élet egyetlen tartalma.

Semmi nem fog már teljesülni abból, ami nem teljesült; s ebbe bele kell nyugodni, némán, félelem nélkül, és ha lehet − kétségbeesés nélkül. Kritikus életkor ez az űrhajósoknak − még inkább mint bárki másnak,mert ebben a szakmában az, akinek nem minden reflexe és mozdulata kifogástalan, egy csapásra nem ér semmit.

Ahogyan a fiziológusok olykor mondják, az űrhajózás még a testileg-lelkileg legépebbekkel szemben is túl nagy követelményeket támaszt, aki kiesik az élvonalból, egyszerre elveszít mindent. Az orvosi bizottságok kíméletlen szigora borzalmas az egyén számára, de szükséges, mert senkinek sem szabad megengedni, hogy a kormány mellett haljon meg vagy kapjon szívrohamot.

Emberek, akik látszólag erejük teljében vannak, lekerülnek az űrhajóról, és egy csapásra a halál küszöbén látják magukat; az orvosok úgy hozzászoktak már a fortélyokhoz, a kétségbeesett disszimuláláshoz, hogy leleplezése semmiféle fegyelmi vagy normális következményekkel nem jár, ügyet sem vetnek rá; szinte senki sem húzza ki az aktív szolgálatban ötvenéves korán túl. A túlterhelések az agy legnagyobb ellenségei; talán száz vagy ezer év múlva ez is megváltozik; egyelőre ez a kilátás gyötör mindenkit a repülések hosszú hónapjai alatt − az árnyék sávjában.

Stanislaw Lem: Ananké, fordította: Murányi Beatrix

Olvasás közben hallgass zenét!

Vézna tavasz

Amikor egyetlen felhőben elfér már a kerek tér töprengése, hogy vajon merre tart hát; s nem leli partját…

Amíg a folyó kanyargó könyökké állva, örökké keresi fodra ferde vonalán át bontakozását…

Amíg keményen elrejti halát a zöld vizek árja a remegő lég tévetegen halvány fényei alján…

Mikor a reggel, akár sorhajórajt, lassú fasort hajt a lombok között megcsillanó rezge, játszi vizekre, s a folyókanyar elégedett habja egyberagadja a puha áramokkal tele kék ég lengedezését s a ladikot, mely buzgón tovaszökdel gyors evezőkkel…:

A dereglyések lapátja alatt már vézna tavasz száll

Jorge Guillén, Timár György fordítása

LUCIFER

Minden, mi él, az egyenlő soká él,

A százados fa s egynapos rovar.

Eszmél, örül, szeret és elbukik,

Midőn napszámát s vágyait betölté.

Nem az idő halad: mi változunk,

Egy század, egy nap szinte egyre megy.

Ne félj, betöltöd célodat te is,

Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van

Szorítva az ember egyénisége.

Látád a hangyát és a méherajt:

Ezer munkás jár dőrén össze-vissza

Vakon cselekszik, téved, elbukik,

De az egész, mint állandó egyén,

Együttleges szellemben él, cselekszik,

Kitűzött tervét bizton létesíti,

Mig eljön a vég, s az egész eláll.

– Portested is széthulland így, igaz,

De száz alakban újolag felélsz,

És nem kell újra semmit kezdened:

Ha vétkezél, fiadban bűnhödöl,

Köszvényedet őbenne folytatod,

Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,

Évmilliókra lesz tulajdonod.

Madách Imre: Az ember tragédiája

„Ideális hely: belátni az egész kikötőt,

a város nagy részét, és nyáron a vacsora vendégek még a csillagokat is kémlelhetik. Egyszóval kimentem hozzájuk egy délután, és azt mondták sétálni mentek, mint különben mindennap, egész télen át. Kocsin szoktak lemenni a Corniche-ig, és ott a Stanley-öböl partján szoktak sétálni egy félórácskát, karonfogva. Valamivel agyon kellett csapnom az időt, hát a távcsővel kezdtem szórakozni, az öböl távoli sarkára irányítottam.

Viharos nap volt, emeletnyi, tarajos hullámok szaladtak a partra, és felvonták a fekete zászló annak jeléül, hogy fürödni veszélyes. Alig néhány autót láttam a városnak abban a részében, gyalogos járókelő meg éppenséggel nem mutatkozott. Csakhamar megláttam a nagykövetség kocsiját, amint kikanyarodott, és megállt a parton. Liza meg David szálltak ki belőle, és megindultak a vízpart felé.

Meglepett, hogy milyen tisztán látom őket, szinte úgy tetszett, csak ki kell nyújtanom a kezem, és megérinthetem mindkettőjüket. Hevesen vitatkoztak, Liza arca fájdalmat, szomorúságot fejezett ki. Fokoztam a nagyítást, és végül döbbenten állapítottam meg, hogy le tudom olvasni a szájukról, amit beszélnek!

Fantasztikus érzés volt, már-már félelmetes. Davidet nem „hallottam”, mert elfordította a fejét, de Liza úgy nézett bele a távcső lencséjébe, mint a close-up óriásarc a filmvásznon. A szél hátrafújta halántékáról fekete haját, vak szemgödrével olyan volt, mint egy életre kelt görög szobor. *

„Nem, nem, vak nő nem lehet nagykövetné!” – kiáltotta könnyes szemmel, s fejét rázta , mintha mindenáron menekülni szeretne ettől a keserű igazságtól – amely, megvallom, mindaddig nem jutott soha eszembe. David megragadta a vállánál fogva, és komoly szavakkal csitította, de Liza ügyet sem vetett rá. Hirtelen mozdulattal kitépte magát a keze közül, egyetlen ugrással, mint a szarvas, átlendült a korláton, és lenn termett a fövenyen.

Futva indult a tenger felé. David valamit kiáltott, s még egy percig ott állt a partra levezető kőlépcső fejénél, izgatottan gesztikulálva. Pontosan, képszerűen láttam, pompásan szabott milpoen öltönyében meg a fémgombos, ócska barna mellényében, amit annyira szeret; gomblyukában virág. Tanácstalannak, szinte sértődöttnek tetszett, ahogy ott állt, szélborzolta bajuszával.

Pillanatnyi habozás után ő is lenn termett a fövenyes parton, és Liza után vetette magát. Liza egyenesen belerohant a tengerbe, a hullám felcsapott körülötte, tetőtől talpig végigfröcskölte, és szoknyáját sötétre vizesítette a csípője körül. Liza ekkor hirtelen megtorpant, hátrafordult, David pedig utolérte, megragadta a vállánál fogva és megölelte. Jó ideig álltak ott a lábukat ostromló hullámverésben – különös látvány!

Aztán David visszavitte Lizát a partra, arcán hálás, ujjongó kifejezés, mintha boldoggá tette volna a lány különös gesztusa! Végignéztem, amint visszasiettek a kocsihoz. A sofőr aggodalmasan állt az úton, sapkáját kezébe fogva; szemlátomást megkönnyebbült, hogy nem kellett életmentőként föllépnie. Vak nagykövetné? – gondoltam ekkor magamban.

– Miért ne? Ha David csak valamivel is haszonlesőbb, ilyesformán okoskodhatna: „Az ötlet eredetisége inkább elősegítené, semmint hátráltatná karrieremet, mert a helyzetemnek kijáró tisztelet és hódolat helyett hamis premisszákra épülő szimpátiát ébresztene irántam!” De David olyan becsületes, hogy ilyesmi soha életében nem jutna eszébe.

Lawrence Durrell: Alexandriai négyes

„- Kisasszony – szólt Concettához, mellette ülve egy alacsony zsámolyon, mely valami apród ülőhelye lehetett volna, s melyet éppen ezért választott magának -, kisasszony, messze tűnt ifjúságom egy dédelgetett álma valósul meg most. Hányszor, de hányszor mesélt nekem, a volturnái táborozás hideg éjszakáin, vagy az ostromlott Gaeta sáncai között, hányszor mesélt Tancredi önről!

Már-már úgy éreztem, hogy személyesen ismerem önt, hogy sokszor megfordultam ebben a házban, melynek falai közt zabolátlan ifjúságát töltötte; és boldog vagyok, hogy, ha ilyen nagy késéssel is, lerakhatom hódolatomat annak lábaihoz, aki megváltásunk egyik legtisztább hősi alakjának vigasztalója volt.

Concetta nem volt gyakorlott az olyan emberekkel való társalgásban, akiket nem ismert gyerekkora óta; a könyveket se igen kedvelte; így hát nem is volt alkalma rá, hogy beoltódjék a csillogó ékesszólás ellen, sőt, átengedte magát varázsának, s végül egészen a hatása alá került.

A szenátor szavai megindították; elfelejtette a a fél évszázados háborús anekdotát, s Tassoniban sem látta többé a kolostorgyalázót, szegény halálra rémített apácák kegyetlen kigúnyolóját, hanem Tancredi régi, őszinte barátját, aki szeretettel beszél róla, s aki neki, az árnyáknak, elhozta a halott üzenetét, az idő mindent ellepő vizein keresztül, melyeken oly ritkán gázolhatnak csak át a halottak.

– És mit beszélt önnek rólam az én drága unokabátyám? – kérdezte halkan, s félénksége visszavarázsolta a tizennyolc éves lányt e fekete selyem és fehér hajtömegbe. – Concetta, sok mindent!

Csaknem annyit beszélt önről, mint donna Angelicáról! Concetta volt számára a szerelem, ön viszont az édes ifjúkor jelképe és megtestesülése, az ifjúkoré, mely tőlünk, katonáktól oly sietve röppen el. Az öreg szívet ismét jeges lehelet szorította össze; de Tassoni már fel is emelte a hangját, és Angelicához fordult: – Hát arra emlékszik-e, hercegnő, amit Bécsben mondott nekünk tíz évvel ezelőtt?

Újból Concetta felé fordult, hogy magyarázattal szolgáljon: – A kereskedelmi szerződés ügyében jártam ott az olasz küldöttséggel; Tancredi baráti és bajtársi nagylelkűséggel és nagyúri szívélyességgel látott vendégül a követségen. Talán az is hatott rá, hogy egy fegyvertársára talált abban az ellenséges városban: mennyi mindent mesélt el akkor nekünk a múltjából!

Az Opera egyik páholyának előterében, a Don Giovanni két felvonása között, az ő páratlan iróniájával gyónta meg nekünk egy bűnét, egy megbocsáthatatlan bűnét, ahogy ő mondta, melyet ön ellen követett el; igen, ön ellen, kisasszony.

Kis szünetet tartott, hogy Concettának legyen ideje felkészülni a meglepetésre. – Képzelje csak, elmesélte nekünk, hogyan vetemedett arra egy estén, egy donnafugatai vacsora alatt hogy kitaláljon és feltálaljon önnek egy történetet; egy háborús anekdotát a palermói harcokkal kapcsolatban; s hogyan hitte el ön az egészet, és hogyan sértődött meg, mivel az ötven év előtti felfogás szerint kissé merész történetről volt szó.

Ön szemrehányást tett neki. „Olyan aranyos volt – mesélte -, ahogy haragos szemmel méregetett, s ajka bájosan felduzzadt a méregtől, akár egy kölyökkutyáé; olyan aranyos volt, hogy ha nem veszek erőt magamon, ott helyben átöleltem és megcsókoltam volna, vagy húsz ember meg az én félelmetes bácsikám színe előtt.” Ön, kisasszony, bizonyosan elfelejtette az egészet; ám Tancredi jól emlékezett rá, annyi finomság és tapintat lakozott az ő szívében; és emlékezett rá azért is, merthogy ezt a gonoszságot azon a napon követte el, amelyen első ízben találkozott donna Angelicával.

S a hódolat oly mozdulatával fordult a hercegnő felé, a levegőben lefelé ívelő jobb kézzel, melynek goldoni-i hagyománya csupán a királyság szenátorainak körében élt tovább. A beszélgetés még folytatódott egy ideig, de nem állíthatnánk, hogy Concetta különösebben részt vett volna benne. A váratlan felfedezés csak lassan hatolt a tudatába, s eleinte nem is okozott különösebb fájdalmat.

De amikor a látogatók búcsút vettek és eltávoztak, amikor magára maradt, akkor kezdett tisztábban látni, s következésképpen fokozottabban szenvedni. A múlt kísérteteit hosszú évekkel azelőtt száműzte már; ott bujkáltak természetesen mindenütt, ők csempésztek keserű ízt az ételekbe, halálos unalmat a társalgásba; de igazi arcukat hosszú ideje nem mutatták meg; az most tűnt csak elő, a jóvátehetetlen hibák gyászos komikumába burkoltan.

Nyilván képtelenség volna feltételezni, hogy Concetta még mindig szerette Tancredit: a szerelem örökkévalósága néhány év csupán, semmi esetre sem ötven. De mint ahogy a himlőből ötven évvel ezelőtt kigyógyult ember arcán hordja most is a betegség nyomait, bár gyötrelmét rég elfeledte már, úgy viselte ő jelenlegi nyomorúságos életében sebhelyeit a csalódásnak, mely immár szinte történelmivé lett, sót, olyannyira történelmivé, hogy ötvenedik évfordulóját hivatalosan is megünnepelték.”

Giuseppe Tomasi di Lampedusa:  A párduc

Zene háttérnek

A császár – azt beszélik

– küldött neked, küldött a magányos, szánalmas alattvalónak, a császári nap elől a messzi távolba menekülő törpe árnyéknak, éppen neked a halálos ágyából egy üzenetet. A hírnököt letérdepeltette ágya mellé, s fülébe súgta; annyira fontos volt a számára ez az üzenet, hogy a hírnökkel újra elmondatja a saját fülébe. Fejbólintással hagyta helyben a mondottak pontosságát.

És halálának valamennyi odasereglett nézője előtt – az összes hátsó falat lerombolták, és a fel-le ingó feljárati lépcsőkön ott állnak körben a birodalom nagyjai -, valamennyiük előtt bocsátotta útjára a hírnököt. A hírnök azonnal útra kelt; erőteljes, fáradhatatlan férfi, előbb egyik, majd másik előrenyújtott karjával tör utat a tömegben; ha ellenállásba ütközik, a mellére mutat, hol a nap jele ragyog; oly gyorsan tör előre, mint rajta kívül senki; a tömeg azonban nagy; végeláthatatlan messzeségbe terjed.

Ha szabad mező tárulna elébe, hogy röpülne; és minden bizonnyal nemsokára már hallanád öklének csodálatos dörömbölését az ajtódon. Ehelyett azonban mily hasztalanul fáradozik, még most is csak a legbelső palota épületein vergődik keresztül; sohasem fog áthatolni rajtuk; de ha ez sikerülne is neki, semmit sem nyerne; meg kellene vívnia harcát a lépcsőkön; de ha ez sikerülne is neki, semmit sem nyerne; át kellene jutnia az udvarokon és az udvarok után a második, körbezáruló palotán; és újabb udvarok és újra palota; így menne tovább, évezredeken át; és ha végre kirontana a legutolsó kapun – de ez soha, soha meg nem történhet -, csak a székváros tárulna elébe, a világ közepe, tele a város szemetének dombjaival. Senki sem jut itt keresztül, hát még egy halott üzenetével. Te azonban ott ülsz ablakodban, és megálmodod, mikor eljön az este.

Franz Kafka: A császár üzenete

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

Juhász Gyula: Anna örök

Varag csontos kezeit egymáshoz dörzsölve,

megkönnyebbülten dőlt hátra karosszékében. Amit akart, elérte. Az űrhajó elindult, megmentette az életet. Mindenki ellenében sikerült kiviteleznie a tervet, a biztos kipusztulás elől útjára indította a reményt, hogy valahol, valamikor a jövőben, az élet ismét kicsírázik. Szabad-e csíráztatni a letális gént (is) hordozó életet? Nem Varagra tartozik a válaszadás.

Visszarévedt a közeli múlt eseményeire. Szemeit a múlt megváltoztathatatlan mélységébe fúrva, felidézte a harcot, amelyet sikerrel megvívott. A siker: a túlélés sikere. Maroknyian volta, akik az elképzelését támogatták. A nemzetközi vita, bár az idejük vége sebesen közeledett, elhúzódott. Ádáz csatározás folyt a parlamenti padsorokban. Végül elfogytak az űrhajó indítása mellett kardoskodók. Pedig a variációk száma véges volt: igen vagy nem. Élet vagy pusztulás.

Az üstökös megállíthatatlanul közeledett és a legoptimistább kutatók sem hitegethették magukat tovább, hogy a becsapódás elkerülhető lehet. A számítások szerint az összeütközés ereje szétszaggatja a bolygót és megsemmisíti az életfeltételeket.

Az első, borúlátó jóslatok idején állt elő Varag a tervvel, ami addig, mint az élet keletkezésének és az ember kialakulásának lehetséges modellje szerepelt. Óriási ovációval fogadták bejelentését, hogy ismer egy módot, amivel az emberiség áttelepülhet egy másik, biztonságos bolygóra.

A csillagászok elárasztották javaslataikkal, hogy melyik a legközelebbi elérhető bolygó, amit lakhatóvá lehet tenni. Közülük többen egy fejlődésben lévőt javasoltak, egy távoli galaxisban, amelyen az élet fennmaradásának optimális feltételei éppen arra az időszakra tehetők, amikorra a csillagközi űrhajók elérhetik azt. Ekkor ismertette a tervet.

A bejelentés fontosságára való tekintettel beszédét az összes hírközlő állomás átvette, így a felzúdulás is össz-emberiségnyi volt. Előreprogramozott, önkicsomagoló gének sokaságát óhajtotta volna útnak indítani, élő sejtekbe zárva. A program a megfelelő környezeti állapotok érzékelésekor elindul és az evolúció szükségszerűen bekövetkező állomásait végigjárva az ember kialakulásához vezet.

Jogtudósok, biológusok, pszichológusok, etikai bizottságok létrehozását indítványozták, civil szervezetek népszavazásokat kezdeményezte és végül az életbölcsöde tervét megvétózták. Vékonycsontú kezeit egymáshoz dörzsölve Varag mély sóhajtással végre hátradőlhetett a támlásszékben. Biztos volt terve sikeres megvalósulásában. Még néhány millió év és ott a távolban az utódok annak rendje és módja szerint kifejlődnek. A megfelelő állomáson bekapcsolódik majd az emberi tulajdonságok kialakulásáért felelős vezérlőegység.

Amit kihagyott, attól csak tökéletesebb lehet az új emberiség. Az utódai nem kerülhetnek olyan helyzetbe, mint ő. Az etikus magatartásra hajlamosító tényezőket nem tette bele a csomagba. Itt állunk és tépelődünk: Honnan jöttünk? Varagot Istennek nevezzük és a lelkünkben a tétova vágyat a jóra, mert csak fájdalmat és meghasonlást okoz; kiűzzük.

Amikor sci-fi író akartam lenni,

akkor írtam ezt a novellát. Aztán észrevettem, hogy bármit írok, az sci-fi. Így már sci-fi író sem akartam lenni.

Megkerüljük a barakkot,

és az immár kihalt gyülekezőhelyre jutunk. A csönd épp abban a különleges minőségében leledzik, amikor sűrű és mégis laza. a legapróbb nesz is jól hallható. A gyülekezőhely körüli fabarakkok szép üde zöldek. A krematórium füstje sápadtszürke. Nem lehet nagyüzem a krematóriumban, ha a kéménye ilyen könnyű füstöt ereget. Vagy talán az épp soros halottak jól égnek. Jó száraz halottak, olyanok, mint a venyige. Búcsúzóul átnyújtják nekünk ezt a szürke, sápadt és könnyű füstvirágot.

Barátságos, vasárnapi füst száll az ég felé. – Ez nem igaz – mondom. Henk rám néz, elmosolyodik. – Persze, hogy nem igaz – mondja -, álom. Álmunkban átvágunk a gyülekezőhelyen. – Mi? – Tessék? Henk menet közben felém fordítja az arcát. – Mi álom? – kérdezem. – Ez? Vagy a többi? – Milyen többi? – kérdezi Henk. – Ami kint van. Henk nevet. – És ha az egész álom? – kérdi. Ez is, meg az is, ami kint van, meg az egész élet? – Elképzelhető – mondom. Elkomorul.– Ne törd ezen a fejed! – mondja. – Fárasztó. Egészen közel vagyunk már a bejárati kapuhoz.

Az SS őrszem nézi, amint közeledünk. – Talán a halál is. – Micsoda? – Talán a halál is csak álom – mondom. – Azt hamarosan megtudjuk – mondja Henk.

Jorge Semprun: De szép vasárnap! Kamocsay Ildikó fordítása

A korlátoszlopok menetének egyhangúságát

megtörte a vörösfenyő . . . Törzsétől a következő oszlopig védtelenül nyúlt el a parti út meglehetősen hosszú szakasza. Itt-ott ezüstös tajték csapott fel a csonttá fagyott útra. Egy újabb villanás tudomásomra hozta: a fa kérge két láb magasan foszlányokra szakadva, mintha bizonytalan fejszecsapás érte volna.

Megkapaszkodtam a fa nyirkos törzsében, mikor lemásztam a keskeny parti szirtre, és a jéghideg tajtékzuhanytól vizes lett az arcom, aztán eleresztettem a fát, és négykézlábra ereszkedtem a csuszamlós szirten, hogy bele ne essem a tengerbe (ugyan, csak egy alpesi tengerszem), és alig láttam a könnyektől, amelyeket a léghuzat kipréselt a szememből, és újabb meg újabb fröccsenések, és először a fülem regisztrálta, nem pedig a szemem: százhangú szimatolás, nyüszítés és szűkölés, mintha valami kutyapokolból hallatszana.

Ekkor hirtelen szétszakadtak a száguldó felhők. A hold tükröződő fénye széles, imbolygó hidat vetett felém, de nem egészen tíz méterre attól a helytől, ahol kuporogva vártam, valami tompa cikázás emelkedett ki a tóból, fémesen felvillant, de a tajtékos víz újra meg újra eltakarta. Azután ismét szorosan összezárultak a felhők, hirtelen sötétségbe borítva figyelőhelyemet.

Ekkor újra megpillantottam a fényt a tóban. Két, víz alatti fényszóró vöröses sugara, amelynek semmi köze nem volt a viharos hold tükröződő fényéhez, rézsútosan vetődött a partra, onnan visszaverődve, önmagán túlra, és bár a hullámtörés szinte pillanatonként átcsapott rajta, megvilágított egy szüntelenül eltorzult képet, amely mintha egy harmonika működésben levő fújtatója lett volna.

Egy limuzin volt, ott állt ferdén megrekedve a víz alatt . . . a tetejének egyik pereme kiállt a vízből. .. csukott ablakok, amelyeken át egy árnyszerű lény vált láthatóvá, élettelenül kificamodva, a volánhoz szorulva . . . a félreismerhetetlenül kissé körte alakú koponya… körülötte számtalan lustán úszkáló hatalmas, gyapjas óriás lepényhal… alig felismerhető, hogy vízbe fúlt cockerspánielek… Iszonyú, monstruózus akvárium.

Ulrich Becher: Mormotavadászat

Háttérzene

– Mikor lesz mostanában bál?

– fordult Anna Kittyhez. A jövő héten, és nagyszerű lesz. Olyan, amelyiken mindig jól lehet mulatni. – Hát vannak olyanok, amelyeken mindig jól lehet mulatni? – kérdezte Anna gyengéd gúnnyal. – Különös, de vannak. Bobriscsevéknél mindig jól mulat az ember. Nyikityinéknél szintén, de Mezskovéknál mindig unalmas. Maga nem vette még ezt észre?

– Nem, lelkem, én nem ismerek már olyan bálokat, ahol jól mulatnék – mondta Anna, s Kitty azt a különös világot látta a szemében, amely őelőtte nem nyílt még meg. – Az én számomra már csak olyan bálok vannak, amelyek kevésbé terhesek s unalmasak. – Hogy unatkozhatik épp maga egy bálban? – Miért ne unatkozhatnék épp én? – kérdezte Anna. Kitty észrevette, hogy Anna tudja, milyen válasz következik. – Hát csak azért, mert mindig maga a legszebb.

Annában megvolt a képesség a pirulásra. Elpirult, és így szólt: – Először is, soha, másodszor, még ha úgy volna is, mi hasznom belőle? – Eljön erre a bálra? – kérdezte Kitty. – Azt hiszem, nem tehetek mást. Ezt fogd – mondta Tányának, aki egy könnyen lejáró gyűrűt igyekezett lehúzni fehér, elkeskenyedő ujjáról. – Nagyon fogok örülni, ha eljön. Úgy szeretném bálban látni. – Ha el kell mennem, legalább meglesz a vigaszom, hogy magának örömet szerzek vele.

Grisa, kérlek, ne borzolj. Úgyis kócos vagyok már – mondta megigazítva a kiugrott hajfürtöt, amellyel Grisa játszott. – Én lilában képzelem el azon a bálon. – Miért éppen lilában? – kérdezte Anna mosolyogva. – No, menjetek, menjetek, gyerekek. Halljátok, Miss Hull teázni hív – rázta le s küldte az ebédlőbe őket. – Tudom ám, miért szeretné, ha ott lennék a bálon. Sokat vár ettől a báltól, s azt szeretné, hogy mindenki ott legyen, és mindenki lássa.

Lev Tolsztoj: Anna Karenina

– Ne legyen olyan liba

– korholta Huij – és vízzel terhes földnek madara! A magam részéről ezt üzenem neki, menyünknek, ha duzzog! Nem szép, hogy mint asszonyanya az ő pártját fogod a fiúval szemben, nem szívesen hallom ezt. Megsérted ezzel őt, a mi Hóruszunkat, ezenfelül azonban asszonytársát is, akinek pártjára állsz, és a földre hozod őt, mintha a legjobb akarattal sem lehetne más alakban szemlélni, mint az előrehaladott állapotú nőstény vízilóéban.

Persze te csak vakond vagy természettől fogva, és az új kor és a törlesztés gondolatát én ültettem beléd mint férfiú. És te mégsem tudtad volna magadba fogadni és megérteni, és nem tudtad volna az engesztelő cselekményt végrehajtani fiúcskánkon, ha nem lenne út az asszonyitól az úrrálevőig, tisztábbig, és amannak nem lenne semmi része ebben!

Vajon mindig csak az iszappal terhes föld az ő képmása és osztályrésze? Egyáltalán nem: hanem a nő, mint holdként szűz papnő, teljes méltóságában jelenhet meg. Azt üzenem neki, a te Enidnek: ne legyen liba! Az országok első asszonyai közé számít mint fiunk első és igazi felesége, és az ő nagyságának köszönheti, hogy a királyné, Teje, az istenasszony barátnőjének nevezik, és maga is istenasszony Amun Déli Ágyasházából és a Háthor-rendből, melynek főnöknője és első háremasszonya Beknehonsznak, a nagy prófétának hitvese.

Oly nagy a szellemi vigasztalás, hogy valósággal istennő ő, szarvakkal és napkoronggal, és fehér holdapáca szent rangja szerint. Nem pompásan vág-e össze ezzel, hogy földi házassága látszattisztesség, és férje idelenn az engesztelés fia és a fény udvaronca? Példátlanul összevág az én véleményem szerint, és hogy mit üzenek neki arra az esetre, ha nem tudja fölfogni ezt a tisztességet, azt már tudod! De Tuij fejét rázva válaszolt:

– Nem adhatom át neki, öregem, mert anyósának nem ad okot ilyen intelemre, és szinte a felhőkből pottyanna le, amint mondani szokás, ha megbízásod szerint tennék, és a liba névvel rontanék neki. Büszke a mi Enink, büszke, mint Petepré, az ő férje, a mi fiunk, és nem ismer mást egyik sem, holdapáca és napkamarás, mint a nappali büszkeséget. Nem élnek-e boldogan és nagy tekintélyben nappal, összhangban a legelőkelőbb erkölcsökkel és az emberek tetszésére?

Mi mást ismernének, mint büszkeségüket? S ha ismernének is még mást, nem ismernék el, s lelküknek nem vallanák meg, hanem mindig csak a büszkeséget árasztanák el minden tisztelettel. Hogyan is nevezhetném menyünket libának üzeneted szerint, amikor nem is az, hanem büszke tudatában van isteni kiválasztottságának, és egész lénye oly fanyar illatú, mint a mirtusz lombja?

Ha búról és sértődésről beszélek, nem a nappal van eszemben és a nap tisztességrendje, hanem a csöndes éj és a hallgatag anyahomály, amelybe nem lehet beléripakodni a liba névvel. Mert ha te a fény bosszújától félsz homálybeli házasságunk miatt, én, az asszony néhanap az anyahomály bosszújától félek.

Ekkor Huij vihogni kezdett, mire József kissé megborzadt, úgyhogy a frissítővel együtt összerezzent, és egy pillanatra elvesztette a Néma Szolga érzéketlenségét. Pillantását gyorsan visszavonta a házikó hátteréből, és az öregekre fordította, hogy kikémlelje, észrevették-e futó riadtságát; de nem vették észre; egészen elmerülve a beszélgetésbe közös tettükről, éppoly kevés ügyet vetettek rá, mint Mer-em-opet kőfaragó szép mívű alabástromlámpájára, amely a helyiség másik sarkában állt.

Ezért József ismét félrefordította pillantását, úgyhogy Huij füle mellett üvegesen meredt a háttérbe. De lélegzete még el-elakadt kissé mindazok után, amit itt megtudott, s amint az öreg Huijt most még ily aggastyán módra vihogni hallotta – megborsódzott a háta. – Hihi – vihogott Huij.

– Ne félj, a homály néma, és mit sem tud rosszkedvéről. A fiúcska és menyünk büszke, és eszükbe sem jut dúlni és fúlni a szülőcskék ellen, akik azt tették és elkövették annak idején, és kiherélték a kanocskát, amikor ennek még nem volt véleménye, hanem csak rugdalódzott, és nem tudott tiltakozni. Hihihi, nem kell félni.

Dúlás-fúlás biztos láncon vannak a homályban, és ha kikíváncsiskodnának is kissé a napvilágra, újra csak a jámbor erkölcsösség és gyengéd tisztelettudás láncolná őket előttünk, kedvesek előtt, akiket szent megbecsülésben tartanak az emeleten, jóllehet egykor alaposan elbántunk a gyermekkel, engesztelésül önmagunkért! Hihihi, kétszeresen leláncolva, dupla biztonságban, kettős pecsét alatt, semmit sem tehetnek a kedves szülőcskék ellen – nem fortélyos és furcsa eset ez?

Tuij kezdetben nyugtalan megütődést tanúsított házastestvére viselkedésén, de szavai lassan meggyőzték, és maga is vihogni kezdett, ráncszemét vak hasadékká húzva. Kezüket hasukon összekulcsolva, öreg fejüket előregörnyedő válluk közé húzva ült a párocska dísszékén, és kuncogott magában. – Igen, hihihi, igazad van – kuncogott Tuij.

– A te vakondod érti az életnek ezt a furcsaságát, hogy alaposan elbántunk a gyermekkel, a sértődés ellenben kettős láncon és pecsét alatt van, és nem árthat nekünk. Ez igazán furfangos és kellemes. És én örülök, hogy az én vakondom vidám, és elfeledkezett a gondról a kihallgatás miatt az alvilági teremben. De most már talán érzed testedben a kimerülést, és itt az ideje, hogy intsek a Néma Szolgának, hozza közelebb a frissítőt?

– Cseppet sem érzem! – felelte Huij. – Egy csepp kimerülés sem mutatkozik közérzetemben. Hanem ellenkezőleg, szinte fölfrissített az órácskányi csevegés. Tegyük el étvágyunkat, míg eljön az estebéd órája, amikor az ebédlőteremben összegyűl a szent család, és gyengéd kímélettel lótuszbokrétákat szagoltat egymással.

Hihi! Előbb tapsoljunk a szolgálólánykáknak, hogy támogassanak körül a fáskertben, mert megélénkült tagjaimnak mozgásra volna kedvük. És tapsolt. A kislányok odafutottak, tátott szájjal buzgó ostobaságukban, az öregeknek nyújtották indakarjukat, és a lépcsőn le- és eltámogatták őket.

Thomas Mann: József és testvérei

A GAZDAG kereskedő lánya

pénzért zongorát tanít; a szegény dzsentricsalád fia nem vállal korrepetálást – „gőgből”. Milyen gyönyörű (sic loquitur), hogy a dúsgazdag lány nem akar tétlen életet élni: autón jár, de dolgozik. Micsoda erény! És az éhező dzsentrifiú milyen üres, erkölcstelen gőgben él: megalázónak tartja a munkát.

– Mekkora fogalomzavar van ebben a „munka”-idealizálásban – mely nem erkölcs, hanem a kereskedő gépiesen lefutó neurózisa; aminthogy a dzsentri „gőg”-je nem gőg, hanem a személyiség, a külső-belső magány, függetlenség isteni értékének kultusza, racionális vállalása. A gazdag kereskedők „munka”-etikája tele van olcsó állogikával, képmutatással, vénasszony-romantikával, neurózissal: a világ egyik legelképesztőbb humbugja.

Ha nem lett volna ez a puritánok által diktált „munka”-hisztéria, ma nem lenne munkanélküliség. Mi a kereskedőnek a „munka”: az amivel rogyásig meggazdagodhatik, esetleg ezrek és tízezrek egészsége árán úgy, hogy az egész funkció, amellett hogy végtelenül hasznos – etikának is látszik! A sweetcapitalist „munka”-etika gyökere, oka az egész elvadult etikátlanságnak, mely a mai szociális berendezkedéseket jellemzi.

Egyetlen etikai alapfogalom van számomra: a középkori aszkézis, úgy ahogy azt a keresztények csinálták. Abban a pillanatban, amikor az aszkézis helyébe a „szent munka” (quelle farce!) lép, abban a pillanatban, mikor az úgynevezett steril, őrült, beteges, komikus, raison-ellenes bizánci oszlopszent leszáll az oszlopról, hogy a „munká”-ban morálját: abban a pillanatban ott van a Tőke is. Válassz: bizánci őrült vagy vérszopó uzsorás, flagelláns hisztérika vagy „vezérigazgató”-nak föllírizált gyilkos Harpagon?

Mennyi primitív „gondolat” hemzseg az átlagemberben is az „aktivitás” fogalma körül: az ember reggeltől estig tegyen-vegyen, nők is dolgozzanak, produkáljanak, telefonok csengjenek, könyvelési könyvek duzzadjanak – miért? Aktívkodni csak úgy az aktívkodásért? Hogy haszna nincs az emberiségnek ebben a kapitalista világban az örökös produkálásból és vállalkozásból, azt manapság a vak is látja. A munka nem étosz, a mozgás a mozgásért nem értelmes: amerikai filmromantika (és dollár!) az egész.

Érdekes, hogy a kerekedők a világ legérzelgősebb, leggyermekibb lelkű emberei: tízéves kislányokban több cinizmus vagy realizmus van, mint ezekben a „tempó-tempó!”-verkliző „vezér”-ekben. Mióta a munka értéknek és erkölcsnek hazudtatik azok által, akik nyerészkednek belőle – azóta a világon nem sejtett uralma kezdődött a fikciónak. A kereskedők kiirtották az emberekből a realizmust, józanságot, gyakorlati észt: múltkor jártam egy bankban, s csodálkoztam, hogy a tisztviselők nem hahotáznak egymás szemébe az irracionalitás azon preciőz chinoiseire-jának láttára, mely egy ilyen bankot behálóz.

Az alapfikció, a mítoszoktrojálók első dogmája persze az, hogy „realitás = pénz” (avagy „realitás = irodai munka”, „realitás = birkatenyésztés” stb. stb.). Pénz! és minden hajszálere: váltók, szerződések, valutaspekuláció, kereskedelmi trükk, a csalás ezer étosz maszkja. Ezt realitásnak hiheti elnőtt, épeszű ember? Az a benyomásom, hogy aki ezt állítja, csak viccel vagy képmutat; érdekből mondhat az ember csak ilyet – pénzért.

És szerelem, halál, természet, Isten: ezek szerintük a „fikciók”. a tenger, a gleccserek, a virágok, a zene: ezek csak vakációtöltelékek, üdülések – amibe Bach majdnem belehalt, az egy vigécnek kis üdülés vacsora előtt. Charmant. Ahogy beszélnek közművelődött emberek „Flucht in die Neurose”-ról, sokkal inkább kellene a kereskedőkkel kapcsolatban beszélni egy „Flucht in die Fiktion”- ról.

Az emberek egy igen nagy, sőt legnagyobb százaléka csak a fikcióban, az absztraktban érzi jól magát: egy kitalált szerződésformulában (efemerek efemerje) realitást érez, és egy öröktől fogva elénk adott anyagi tengerben, anyagi nőben, anyagi halálban csak dekorációt, „schwächling”-ek játékait és metaforáit. Ezek a „schwächling”-ek azonban nagyon jól jönnek mégis: elbámulnak váltó helyett egy anemonán és hagyják a másikat dolgozni – viszont a munka etikájától agyonetizált kereskedőfióka Rolls-Royce autón megy zongoraórát adni, mialatt egy szegény zongoratanár éhen hal.

Szentkuthy Miklós: Az egyetlen metafora felé (1935), részlet

S. ELIOT NÉGY KVARTETT

Vas István fordítása, részlet

BURNT NORTON

I

Jelen idő és múlt idő
A jövő időben talán jelen van,
S a jövő idő ott a múlt időben.
Ha minden idő örökké jelen,
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.
A lehetett volna elvont fogalom
És csak egy kiokoskodott világban
Marad meg mint állandó lehetőség.
Ami lehetett volna s ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.
Léptek visszhangja az emlékezetben
A folyosón át, ahol nem haladtunk
Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk
A rózsakertre. Szavaim
Visszhangja lelkedben.
De mire jó
Leverni a port egy tál rózsasziromról,
Azt nem tudom.
Más visszhangok pedig
A kertben laknak. Kövessük-e őket?
Siess, szólt a madár, keresd meg őket
A sarkon túl. Az első kapun át
Első világunkba kövessük-e
A rigó csalszavát? Első világunk.
Ott voltak, méltósággal, láthatatlan,
Súlytalan szállva hervadt lomb fölött,
Őszi melegben, rezgő levegőben,
S a madár szólt, felelve a sűrűben
Elrejtett és nem hallható zenére,
S látatlan szemsugár villant föl, mert a rózsák
Néztek, mint virágok, ha nézik őket.
Ott voltak ők, mint fogadott s fogadó vendégeink.
Így mentünk, mi meg ők, szertartásos menetben,
Az üres fasorban, a puszpáng köröndbe,
S a kiszáradt medencébe lenéztünk.
Száraz volt a medence, száraz cement, barna szegélyű,
S a tó napfényből lett vízzel telítve,
S a lótusz halkan, halkan felmagaslott,
S a felszín csillogott a fény szivéből,
S mögöttünk voltak és a tóban tükröződtek.
Majd felhő vonult át, s a tó üres lett.
Menj, szólt a madár, mert a lomb teli volt gyerekkel,
Elbújtak izgatottan, nevetésük visszafojtva.
Menj, menj, szólt a madár: az emberek
Túl sok valóságot nem bírnak el.
Múlt idő és jövő idő
Ami lehetett volna és az, ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.

A régi iskolát már átalakították.

Ma is tanítanak benne, de nem az írásra olvasásra az alsó tagozatosokat, hanem művészképzés folyik itt. Az oktatás rendszertelen. A szépen felújított épület csak akkor telik meg élettel, ha sikerül valahonnan külföldről kevéske kis pénzért is rábírni egy-egy híres zenészt énekest más muzsikust, idecsábítani egy-két napra. Akik megtudják, hogy ez vagy az a karmester itt tartózkodik, lóhalálában sietnek ide, hogy egy rövid ideig hallgassák a mestert.

Az előadások komolytalanok, talán csak ekkor nyújt élvezetet itt lenni, amikor valamelyik művész hangszerhez nyúl és akkor a. Fáradtsága ellenére tanulságos élményt nyújt.

A mesterek és a tanítványok kölcsönösen nem remélnek egymástól semmit. Vanília tegnap érkezett késő este. A volt kollégium egyik vendégszobájában kapott szállást. Rajta és a gondnokon kívül senki nem lakott az épületben. Kora reggel elindult, hogy megtalálja a barátját, akivel húsz évesen találkozott utoljára. Ennek lassan tíz éve. Nem bízott.

Abban, hogy a kora reggeli órák szerencsét hoznak. Ugyan ki kelne fel itt tizenegy előtt. Az egész falu kihalt. Lassan sétált a friss festék szagú folyosókon. A termek ajtaja félig vagy egészen nyitva voltak. Az utca felőli termekből por és benzin szag áradt. A városka átmenő forgalma igen nagy volt. Minden ajtó előtt megállt. Az ajtó mögötti tér nagyságától függően más és más visszhangtól eltorzult az autók hangja. És a surrogás, zörgéscsikorgás furcsa szinte zenei hangokat produkált. Micsoda szimfónia gondolta magában. „korunk zenéje”

Ha kicsit jobbra fordulok széna és meleg tej szaga árad, felerősödik a mezei madarak csicsergése, ha a másik o1da1ra azt hihetem, hogy egy világváros utcájának közepén állok. És sehol egy lélek. Sokáig hallgatta a különös zenét. Később ráéb­redt, hogy egy hegedű hangját hallja.

Nagyon távolról hallatszott a szép játék. Furcsán harmonizált a többi hanggal, néha elbujt a keréksivítása mögé, noha maga is kerékhanggá vált, aztán meg madárdalként szólt. Jól öltözött, fiatal férfi lép ki a kapun. Majdnem összeütközik a portással. A férfi zavarodottan bámul rá, visszalép a levélszekrényhez. Bocsánatot kérek, jó napot.

P: Szedje ki a levélszekrényéből azt a sok papírt, már tegnap sem tudtam beletenni az újságot! F: Miféle papírok? Itt. Erre a címre. Magában morfondírozik, beletúr a szekrénykébe. Amint megpillantja a címzetteket, elpirul, pedig már a postás se látja.  Kiszedi a leveleket. Egy lakótelep parkolójába áll be elegáns kocsijával. A parkolót a magasból látjuk. Tétovázás nélkül indul az egyik felhőkarcoló felé.

A lifttel a tizenkettedik emeletre utazik. Óvatosan csukja be az ajtót, és lábujjhegyen lépked a csendes kihalt folyosón. Györgyi ajtaja előtt megáll, óvatosan nyitja ki az ajtó 1evélbedobóját. Kisebb csomókba tuszkolja be a leveleket. A levelek nem esnek le, de ez nem tű­nik fel neki. Az ajtó mögött egy nő áll, ő fogja meg a papírokat, nem engedi leesni. Sír. Hallgatja a távolodó lép­teket, a lift érkezését, távolodását. Lassan keresztül megy a lakáson, ki­néz a szoba ablakán.

A parkolót látjuk.

A férfi közeledik az autója felé. A lány egy hirtelen mozdulattal az ablak Mögé húzódik. A férfi lent áll, tekintetével az ablakot keresi. Innen lentről nem tudja megállapítani, melyik mögött lakhat a lány. Végül mégis elhajt. Alig tűnik el a sarkon, amikor az ellen­kező oldalról megérkezik Milán. Ő nem száll ki egy darabig az autóból, figyeli a házat, aztán továbbmegy.

Egy üres lakásban hosszan kicseng a telefon. A hegyre vezető úton bekanyaro­dik egy terepjáró. Szép villa e­lőtt megáll. Az autóból fiatal Nő száll ki. A kert az útnál mélyebben fekszik. Mohos lépcső ve­zet lefelé. Az aljáról már látni a házat, mélyen fekszik bent a kertben. A nő szeretettel üdvöz­li az elészaladó kutyát. A kutya hangjára, a kavics csi­korgására előbaktat a ház mögül egy öregember.

A nő kissé zavartan hallgatja az öreget. Csendesen válaszol – Fifikém, szervusz! Na jól van, jól. Hogy van Péter bácsi? Van va­lami újság? Kezicsókolom kisasszony! Hát mégis eladják a házat? Mi lesz velünk? Az új tulajdonosnak is szükség lesz kertészre Péter bácsi.

Lemondóan legyint, aztán a bejárati ajtóhoz megy, keresi a kulcsait végül, mégsem nyitja ki az ajtót. A levélszekrényből vesz ki nagy cso­mó levelet. Három kupacba rakja szét. Egyiket sebesen átnézi, egy levelet kibont Végül azt is a többivel együtt eltépi. Az ajtó mellett egy száraz ágakkal, levelekkel teli hordóba dobja. A másik két kupacot a táskájába teszi. Leszalad a lépcsőn vissza se néz. Az Öreg még ott totyog a lépcső mellett.

Györgyi vagy Milán jártak erre mostanában, Péter bá­csi? Az öreg válasz nélkül elindul hátra­ Ne haragudjon ránk. A nő beül az autóba, indít, aztán mégis megáll kiszáll, nézi a házat.

Az előbbi férfi és nő valamikor máskor egy asztalka mellett ülve beszélgetnek: A nő feláll, összeszed az asztal­ról ezt azt, Közönyösen mosolyog, elindul a kijárat felé. Az ajtóból visszaszól. A féri utána rohan, látja, hogy beül egy idegen autóba a vezető, azonnal elhajt. miért akarsz elhagyni? N: Már nem szeretlek. Örök szerelmet ígértél, és én elhagytam a szerelmedért a fe­leségem. N: Már nem szeretlek, elmegyek. Ne hagyj el. Gyere vissza. Az én otthonom te vagy. N: Nem is szerettelek soha.

A férfi a hídon áll, lassan lép át a korláton. Gyerekek jönnek A másik oldalon. Lenéznek a hídról, a víz erősen örvénylik. – 2 ­ Kivilágított de kihalt utcán két kiskocsi halad egymás mel­let. Egyik üldözi a másikat. Ha beéri és együtt ha1ad vele, egy asszony hajol ki az abla­kon, mindenáron fel akarja hívni Magára a figyelmet. Integet, és kiabál Állj meg, kérlek, állj meg! Kiabál.

A másik autóban a volánnál egy férfi, mellette nő ül. Me­reven nézik az utat, nem fordul­nak a másik felé Beszélni akarok veled! Piros lámpához érnek. Az asszony lecsavarja az ablakot, áthajol a jobboldali ülésen, és tovább kiabál. A másik kocsiban összeszorított szájjal ülnek az utasok. – Beszélni akarok veled! Gyere vissza hozzánk, gyere vissza hozzánk! Nem hallod ­mit mondok? Figyelj ide! Ne­ked itt van az otthonod, gyere haza! Nézz már rám! Gyere haza A nő kiugrik a kocsiból És felté­pi a másik ajtaját, a lámpa zöldre vált.

A férfi gázt ad, nyitott ajtó­val továbbrobog, az asszony visszaszalad, beül megpróbálja beérni. Vég­leg eltűnik a szeme elől. Beáll a híd melletti parkolóba. A hátsó ülésen szunyókáló kisgyere­ket megcsókolja, valamit súg a fü­lébe. Becsapja az ajtót, felmegy a hidra, felmászik a korlát legmagasabb pontjára. Behunyja a szemét, nagy lendületet vesz és leugrik. Nem zuhan le, elrepül.

Egy férfi sziluettjét látni. Háttere a végtelen, üres ég. Magába roskadva ül egy egyenes vonalú széken. Alig tesz egy-két mozdulatot. Néha megszólal, maga elé motyog. – Leveszem a szemüvegem. Igen leveszem a szemüvegem, így sem 1átok már semmit. Feláll, leveszi a szemüvegét, kotorászik a zsebében, nem tudja hova tegye. A szemüveg kicsúszik a kezéből.

Lehajol, hogy felszedje a darabkákat, aztán meggondolja magát. Hátat fordít, elindul, sokáig látjuk eltávolodni. Minek? Nem kell, jól van ott, ahol van. Sajnálom, hogy így alakult, elég lett volna, ha én halok meg. Az ég elválik a víztől. A férfi a móló szélére ér. Lendületet vesz, a vízbe ugrik. A móló szélén kicsi tócsa csillog, holtan fekszik a tócsában.

Háttérzene

A kereskedő észrevette, éppen amikor

eltűnt a part szegélye mögött; leugrott a lováról, s nagyot kiáltva Samnek és Andynek, utána vetette magát, mint vadászkutya az őz után. E szédítő pillanatig Eliza úgy futott, hogy a lába alig érte a földet, s már oda is ért a vízhez.

Üldözői a nyomában, akkor Eliza, mintha földöntúli erő szállta volna meg, egyetlen velőtrázó sikollyal s roppant lendülettel leugrott a partról, át a zavaros víz felett, a jégtutajra. Csak a végső kétségbeesés sugallhat egy ilyen ugrást – csak az őrület vagy a kétségbeesés; s Haley, Sam és Andy önkéntelenül felsikoltott, és égnek emelte karját e szörnyűség láttára.

A hatalmas zöld jégdarab recsegett-ropogott Eliza súlya alatt; de ő egy pillanatig sem maradt meg rajta. Vad kiáltásokkal és kétségbeesett erőfeszítéssel tovább szökellt, jégtábláról jégtáblára… felugrott… elcsúszott… ismét felugrott!

A cipője odavész… a harisnyája leszakad a lábáról… minden lépését vércsöppek jelzik; de ő nem látott semmit, nem érzett semmit, de mint egy álomban, feltűnt előtte az ohiói oldal, s egy férfi, aki felsegítette a partra.- Nem ismerem magát, de vakmerő asszony, annyi szent! mondta a férfi, elharapva egy káromkodást. Harriet Beecher-Stowe: Tamás bátya kunyhója

vissza a Transzillumináció lapra