Transzillumináció – A szabadság szabályai 8. Tályogok, kelések

Transzillumináció – A szabadság szabályai

A magzat

Na, igen. A férfiak. Adta volna mind, amit kértem, amit adni tudott. Hamar kiderült, hogy a karrierem jobban érdekel, mint mondjuk a ruhák, ékszerek vagy pénz. Lehettem volna díszlettervező egy vezető színházban. Lehettem volna fővágó, nem is egy stúdióban. Lehettem volna üzletvezető éjszakai lokálban. És a dolgok másik végén pedig, lehettem volna családanya vidéki kúrián, vagy külföldi nagyvárosban. Sok-sok ajánlat volt, de én önmagamat kerestem és beértem a szexszel és amint elmúlt a vágy, leléptem. Aztán sokszor üzentek, még évek múlva is. De, még mindig nem tudtam, hogy honnan jöttem és merre tartok. Sosem a könnyebb utat választottam. Így maradtam teljesen egyedül.

Mint sokan, arra vártam, aki nem kérdez semmit és mindent tud. A herceg, akitől visszakapom az elveszített ártatlanságomat.

Aztán, – pedig tudtam, hogy ott lesz elrejtve valahol, a rám váró évek beláthatatlan erdejében, beleestem a csapdába. Nem tudom, hogy a biológia, a társadalmi elvárások, a magány vagy az önzés csapdájába. Együtt. Gyereket szültem és az élet túsza lettem.

És megint nevek. Mormogni való a várakozás idejére. Ha lány lesz. Ha fiú lesz. Féltem, hogy lány lesz. Féltem volna megismételni magam.

Árvácska, Bianka, Gemma, Ida, Izóra, Kíra, Korinna, Lídia, Lilla, Lili, Bernadett, Györgyi, Tamara, Tea, Tekla, Teodóra, Zoé, Zóra, Fiametta, Mietta, Mirabella, Miranda, Mira, Rózsa, Stella, Szidónia, Stefánia, Boróka, Fedóra, Márta, Judit, Zsuzsanna, Marietta, Krisztina, Andrea, Georgina, Csenge, Glória, Renáta, Patrícia, Villő, Ajnó, Erna, Franciska, Cinnia, Dana, Rebeka, Pompónia, Szabina, Berenike, Anicét, Hermina, Brigitta, Fruzsina, Nóra, Rádi, Colombina, Kámea, Luna, Lótusz, Ananké, Cinóber, Cinóbi, Flóra, Ildikó, Fanni, Unika

Fiú nevet könnyű volt választani. Legjobban a Jakab tetszett, de tudtam, hogy egy nem szokványos, zsidó áthallásos név nehéz, fájdalmas bélyeg lenne ebben az országban. Így lett András. Férfi.

Jakab, Csaba, András, István, Fábián, Pál, Konrád, Adrián, Günther, Guy, Vid, Edda Domonkos, Deziré,

Száznyári Jakab, Száznyári Andrea, Száznyári Csenge

Aztán, amikor a vezetéknéven is gondolkozni kellett, akkor választottam a száznyárit, mintegy beszélő névként. Amikor Andris született, a hatályos jogszabályok szerint az apának, a gyámhivatalban személyesen kellett nyilatkozni, hogy elismeri az apaságát. Erre valamiért Csaba nem volt hajlandó. Pedig a szülés idejére eljött Magyarországra, de végül nem jött el a kórházba. Én bediktáltam őt apának és az első anyakönyvet így állították ki. Aztán a gyámhivatallal elkezdődött a huzavona, hogy képzelt névre kell anyakönyvezni a gyereket, ha az apa nem ismeri el. Sosem törődtem a bürokratikus formaságokkal, akkor sem, amikor ellenem fordult az egész rendszer. A személyiségem lehetővé tette nekem, hogy nagyon magasról leszarjam, hogy ki mit gondol arról, hogy mit hogyan kell csinálni. Hogy ki akarja rám kényszeríteni az elvárásait ilyen-olyan kis kedvezmények fejében. Általában nem érdekelt a rabszolgasors. Nagyon korán leszámoltam a garanciális élet lehetőségével. És azt is tudtam, ha nincs garancia, elvárás sem lehet.

Megtartottam az első anyakönyvet. A másodikat eltettem a hivatalos ügyintézéshez. Például az útlevél igénylésnél kifejezetten jól jön, ha nem egy - esetlegesen ellenséges elvált apa - nem járul hozzá a gyerek utazásához, hanem a gyámhivatal ügyintézője írja alá automatikusan a kérelmet. András Csaba később azzal vádolt meg, hogy azért neveztem a fiamat Andrásnak, hogy ő, András vezetéknévvel, ne is 'vehesse” a nevére. Ezek a régimódi terminológiák sincsenek ínyemre. Mintha valamilyen szívesség lenne apának lenni.

10 napos. Az oldalán alszik.

1 hónapos. Anyura mosolyog.

3 hónapos. Nyúl felém és tudja, hogy nyúl. Megfogta a kezem. Már kiderült, hogy allergiás ekcémás.

7 hónapos. Köhintgetve beszélgetünk. Ő találta ki.
Kúszik, váratlanul, de csak a szemüvegemért. Eddig, amit nem ért el, azt csak nézte és lihegett. Repült, hátrafeszített karral, homorítva, kézfejét ide-oda forgatva. Ha nagyon siet, ma is ezt teszi.

10 hónapos. A tükörben megnézett, aztán rám nézett.
Júliusra felállt, aztán felült és végül mászni is megtanult, de akkor már nem kellett, hiszen tudott járni.

Egyre ritkultak, majd elfogytak a bejegyzések. Október 17-én még felírtam a jobb oldali, alsó metsző melletti fogacska megjelenését és ezzel lezárult egy korszak. Befejeztem Andris csecsemőkori naplójának a vezetését. Eleinte minden étkezést grammra pontosan felírtam, a széklet gyakoriságát, időpontját, mindennap méricskéltem a súlyát. Mindent betartottam, amit javasolt a doktornő. Hozzáférhető volt már az eldobható pelenka, de Tóth doktornő szerint nem megbízható a sterilitása és jobban teszem, ha kifőzöm és vasalom a pelenkáját. Sokáig így is tettem. Megérte, mert soha pirosság, kiütések, vagy sebek nem voltak rajta. Hogy végül napra pontosan mikor indult el, nem tudom. Sokkal később, mint amit a világ elfogadhatónak tartott. Minden máskor volt, mint a többieknél, de az ő esetében ez volt és ez maradt a normális.

"Nagyon örülök, hogy olyan hamar írtál, még inkább annak, hogy a leveled bizakodó hangú. Sőt a fényképen is sokkal szebbnek és kiegyensúlyozottabbnak látszol, mint valaha is."

Így kezdtem azt a levelet, amit LPnak írtam 2014-ben, aki Amszterdamban él, amit kicsit nekem is köszönhet, amennyiben köszönné, de végül nem adtam fel neki. Azért másolom ide, mert talán magyarázat a körülményekre, amelyektől szabadulnom kellett és Csaba volt a szabadulás.

"Nagyon sajnálom, ami Tiborccal történt. Én nagyon szeretnék írni neki, egyáltalán visszafordítani mindent olyanra, amilyen volt, de nem tudom eldönteni, van-e jogom megzavarni őt. Egy árnyalatnyi szemrehányást vélek kiolvasni a soraidból, ezért bevallom ősszintén, hogy ártatlannak érzem magam, annál is inkább, mert még mindig szerelmes vagyok belé, és éppen eléggé megbűnhődtem. Az a dramatizált változat, ami az ő fülébe juthatott az én hűtlenségemről, beleértve ebbe a saját szavaimat is, melyeket a tehetetlenség sugallt, azt te nem ismered és meg sem közelíti az igazságot.

Persze, a puszta tények is – egy megfelelően tragikus pillanatban – értelmezhetők megbocsáthatatlan árulásnak. De egy elnézőbb vagy miért is ne, szeretetteljes pillanatban rögtön kiderül, hogy amit tettem az csak esély a kibírásra, a túlélésre. Valami, amitől az egyik perc képes elérni a következőt. De hát neki: ezt ugyanolyan jól kell tudnia, mint ahogy neked sem nagyon kell magyarázni ezt az állapotot.

Ha te is ezt gondolod és ő megengedi, akkor kérlek mutasd meg neki ezt a pár sort. Nem jóvátételként vagy magyarázatként, csak vigaszként tudom üzenni."

Ez nem igaz! Mármint, hogy szerelmes lettem volna belé. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt a hazugságot felül merjem bírálni. Akartam szerelmes lenni. Az iránta képzelt szerelmet próbáltam szembe állítani, a még mindig leírhatatlan sírig tartó szerelmemmel. Hátha erősebb lesz, hátha felülkerekedik azon és kisöpri a szívemből. Hátha segít felejteni. Mást sem tettem, mint a boldogságot hajszoltam. Azt képzeltem, hogy a boldogság valamilyen permanencia. Valami, amiben lehet dagonyázni. Azt hiszem, a boldogságot összekevertem a megváltással, és összekeverem még mindig. Vagy éppenséggel azt hiszem a boldogságról, hogy annak kell a megváltásnak lenni.

Ha akkor ott maradok Tiborc mellett, mára már elhagyott volna, mert viszonoztam volna egy mosolyt vagy más udvarias csekélység, valójában önnön hisztériája miatt. Ha ott maradok, nem zúgok bele Csabába, aki mára már szintén elhagyott és nem várnám szépséges gyermekem születését, aki, ha eljön az ideje, szintén el fog hagyni.

Lassan, de biztosan, harmincéves koromra megtanultam, hogy akkor is egyedül voltam, amikor azt hittem, hogy van mellettem valaki, hiszen a magányom visszamenőleg is megkérdőjelezi, hogy volt-e valaha is társam.

Aztán addig gabalyodik ide-oda fonal, mígnem kiderül, hogy ez egy olyan befektetés, ahol a veszteség a nyereség, mert amikor átéljük, még éretlenek vagyunk megélni, de a tanulság életre szól.

Mint láthatod, még mindig úgy próbálok túljutni a dolgokon, hogy erőltetem a minél pontosabb fogalmazást. De hát valahol egészen máshol lehet a titok nyitja. Remélem, egyszer csak kiderül.
A nyolcvanas években, egy korábban már külföldre utazott, régi barátom erősködésére útlevelet kértem és kaptam, hogy meglátogassam őt Hollandiában.

Találkozásunkkor kiderült, hogy régi barátságunk az ő szívében szerelemmé alakult és könyörgött, hogy maradjak vele, legyek a felesége, kezdjünk ott közös, új életet. Az én szívem is lángra gyúlt és csábított a lehetőség, hogy a világ közepén, egy szabad nép, szabad gyermekeként éljek tovább. De amikor az időm letelt, hazajöttem, hogy elbúcsúzzak a szüleimtől és átgondoljam a jövőt.

Sírva búcsúztatott és megjósolta, hogy soha többé nem látjuk egymást. Ez így is történt, évekkel ezelőtt meghalt, anélkül hogy ismét találkoztunk volna.

Hazaérkezésem után beszélgettem a szüleimmel és ha nem is győztem meg őket arról, hogyha elmegyek az nekik jó lesz, azt megértették, hogy nekem nagyon fontos. Azokban az években a disszidensek, ami engedély nélküli külföldre távozást jelent, nem jöhettek haza, mert börtön várt rájuk. Beadtam az útlevélkérelmemet, amire hamarosan megjött a válasz, hogy külföldre utazásom a közérdeket sérti, ezért nem kaphatom meg.

Nem írnék itt most sem a szerelem természetéről, amelynek lángja annál erősebben lobog, minél több akadály áll az útjába, sem a sóvárgó szenvedély emésztő kínjairól és nem írok a klausztrofóbiáról, amiről addig nem sejtettem, hogy egy országnyi terület határai is felidézhetik. Nem írok az álmaimról és a nem alvásaimról. Nem írok a telefonbeszélgetéseinkről és a felbontott postai és konspiratív utakon megkapott leveleinkről.

De volt egy másik levelezésem, amit Kádár Jánossal, illetve a titkárságával, illetve a belügyminisztériummal folytattam, amely az én hosszú, meggyőző, könyörgő, aztán átkozódó leveleimből és a kurta válaszaikból, miszerint a közérdeket továbbra is sértené az utazásom – állt.

Napok óta fogalmazom azt a levelet, amit a BM-nek kellene elküldeni, ún. panasz gyanánt. Persze, nem jutok dűlőre, ha úgy isten igazából beleengedem magam, akkor több mint cinikus és pimasz hangú, ha megpróbálok higgadt lenni, kimódoltnak, de ezzel együtt érdektelennek hat. Leginkább az kedvetlenít el, hogy szinte hihetetlennek tartom, hogy bárki is elolvasná. Azért is gondolhatom ezt, mert ha az előzőeket elolvasták volna, épp elég meggyőzően kértem őket, hogy válaszoljanak valami elfogadhatót és egyáltalán érthetőt. Tanácstalan vagyok, félek, ha túl agresszívre sikerül, túllövök a célon. Igazán megfélemlíteni nem tudnak, mert eddig is vérfagyasztóan abszurd ami történt, mégis komolytalan ez az egész. Vagy én vagyok komolytalan. Amit tehetnek ellenem az annyi, hogy továbbra sem és csak azért is nem, és soha nem adnak útlevelet, ami az én helyzetemben több mint tragédia, de a kicsinyességet látva, csak kacagni lehet. Ilyenkor szokott elkapni az a földöntúlian nem emberi élmény, hogy hiábavalóság volt minden, amit eddig megírtak és kimondtak, mindent amit okulásképpen elmeséltek egymásnak az emberek az elmúlt néhány évezred alatt. Mindenki újként születik újra és soha nem volt előtte senki és senki utána nem következik. Ki-ki a rá kiszabott néhány évbe sűríti bele vérmérsékletétől függően a legtragikusabbat és a legostobábbat is. Ha valaki, mint például én is, nem akar semmit, azt értetlenül és ellenszenvvel nézegetik. Persze azok, akiket a legkisebb történés is felkészületlenül ér és a picinyke érzelem is válságba dönt, mit is képzelhetnének az én határtalan közönyöm láttán. Lehet, hogy provokatív szándékot sejdítenek benne. Hozzatok ki a sodromból, ha tudtok! A végtelen időhöz mérve, mit számít az akadékoskodás. A képzeletem gazdagabb és együtt élek veled, ha nem is vagy mellettem.

2011-ben láttam egy tévé műsort. Egy beszélgetős, kerekasztalos, az éppen divatos közszereplőkkel. Tamás Gáspár Miklós, a civil(!?) szerepében, Andressev Iván, a Szabó István filmrendező mellett szimpátiatüntetést szervezők képviseletében, és Kovács Zoltán, az ügyet kirobbantó cikk közlőjének szerepében, beszélgettek a műsorvezetővel, akit rajtam kívül álló okok miatt mégsem tudok megnevezni, mert, ahol én bekapcsolódtam az adásba, ott nem volt kiírva. Végignéztem a műsort és arra gondoltam, mennyire nem lenne semmi probléma, ha ezek az emberek valóban azokat a rétegeket képviselnék, amikre most ráfogták őket. Milyen jó lenne, ha mások is képesek lennének beszélgetni, bocsánatkérő mosollyal, halkan kiállni a saját igazságuk mellett, elnémulni a másik meggyőző igazságának hallatán és örülni, hogy megint tartalmasan töltötték az időt, hiszen megismerhettek más álláspontokat is.

Örültem, hogy köztük én lennék a legelszántabb ellenzék, de talán még én sem emelném fel a hangom, ha ott ülnék.

Szó esett a fiatal, érzékeny emberek megfélemlíthetőségéről, az akkori és mindenkori belügyesek aljas és brutális módszereiről, de az igazság feltárásának szükségességéről és a szembesítés, szembesülés fontosságáról a fejlődés, az újabb hibák elkerülésének érdekébe. Megneveztek egy-két igazi bűnöst, akik még mindig vezető szerepet játszanak az akkori mai közéletben is, (és mellesleg a mai maiban is) és ha nem is mentették fel és nem is bocsátottak meg Szabó Istvánnak, de ez alkalomra kivételesen eltekintettek a kerékbetörésétől.

Amiről nem esett szó: azokról az emberekről, akik dacára fiatal érzékenységük (ők használták ezt a jelzőt a megfigyelőkre) megfélemlíthetőségének, nem lettek spiclik. Azokról az emberekről, akikről ugyan semmitmondó semmiségeket jelentettek, de végső soron nem lett semmi bajuk.

Ugye? Mint ahogy például engem sem feszítettek keresztre, nem adtak hóhérkézre, nem ítéltek máglyahalálra. Ugyan nem utazhattam el a szerelmemhez, de hát tudjuk milyen a szerelem, úgyis elmúlt volna. Igen, én is tudom, hogy a mi lett volna, ha –kérdések; helytelenül feltett kérdések, de nem tagadható, hogy az aktív beavatkozás emberek sorsába, mégiscsak az isteni elrendelés ellen való vétek.

Gondolom, hogy én is egy akkori, túlérzékenység áldozataként úsztam meg a végső soron nagy bajt. Az illető túlérzékeny kilétét nem sikerült a Történeti Hivatal bevonásával sem kideríteni, de az „igazi” bűnösök nevét, a levél aláírások alapján én is ide tudtam írni. Gondolom, már elpatkoltak.

Szabó István most majd másodszor, vagy ki tudja hányadszor fog újabb bőrt lehúzni érzékeny fiatal megfélemlíthetőségéből. Hiszen majd nagyon sok pénzből, pl. az enyémből, csinál még egy filmet, elandalodva feloldhatatlan ellentétén az erkölcsnek és a túlélés kényszerének. És az Oscar-díj bizottság, ha a világpolitikai helyzet úgy kívánja, meg fogja őt jutalmazni ezért, és ti büszkék lesztek rá, esetleg azt mondjátok, hogy na ugye, mégiscsak rendes ember.

Kedves ötödik kerületem, amelyet, tagadhatatlanul szeretek, talán, mert a legjobban hasonlít arra a képre, amilyennek én egy várost képzelek, bár épp csak megközelíti, mégis itt a kezem ügyében ez van – felülről, nem túl magasról nézve képzeltelek el. A gyönyörű Budapest testén éktelenkedő sebeket, mint egy plasztikai sebész a bibircsókokat eltüntettem, a csúf házak helyébe ligeteket telepítettem. A Várral és a belvárossal törődtem. Milyen gyönyörű anzikszok készültek, a kék szalag Duna, mely természetes partot mos hullámaival és az ártereken dús növényzet tenyész, kanyarog a Grasham palota, a Parlament, a Bazilika, a templomok és újként ragyogó reneszánsz épületek között.

...valami ilyesmi

Én soha nem irtottam ki az embereket. Amikor elképzeltem, hogy az összes autó eltűnik a földről, olyan varázslatot képzeltem, hogy az emberek valahol máshol, de élhetnek tovább. Amikor azt képzeltem, hogy rajtam és a szeretteimen, (híveimen!) kívül más nem marad a földön, olyasféle balesetre gondoltam, ahol a többiek sértetlenül tűnnek el valami másik világba.

Ezek fiatal koromban voltak így. Mostanában jobban szeretek arra gondolni, hogy engem és a kiválasztott személyeket emelik ki, és visznek egy ismeretlen, biztonságos helyre, ahol csak magunk vagyunk, a többiek, pl. a politikusok nélkül. Milyen ártalmatlan személy vagyok én, csupa ártalmas vággyal és gondolattal. Milyennek lehetnek az igazán rossz emberek képzelgései. Na, nem mintha nem tudnám. Hiszen teljesen egyformák vagyunk. Ugyanazt az egy egészet nézzük, egyikőnk innen, másikónk onnan, de nem egyesíthetjük az érzelmeinket.

A barátnőm úgy intézte, hogy az anyja rajtakapja, amikor a fiúja nála alszik. Barátnőm mamája megelégelte, hogy ez a fiú már mióta jár hozzájuk, és nem nyilatkozik. Ezt így képzeld, ahogy mondom, ahogy bármilyen bohózatban megírják. Egy reggelen korábban érkezett lánya lakásába, ahol mint takarítónő, univerzális háztartási alkalmazott, minden kívánságot készségesen teljesítő tündér érkezett. T pedig, hiszen egy személyben volt író, dramaturg, rendező és színész, nem gondolva, hogy majd számon kéretik, a kínos magyarázkodást elkerülni, bejelentette, hogy megkérte E kezét. Lett is nagy öröm és áldásosztás. Csaptak hetedhét országra szóló esküvőt, én voltam E tanúja. Hogy szerettek volna szerelmesek lenni egymásba, az egészen biztos. Sokszor találkoztam Tvel, imádtam fergeteges humorát, sokat járt fel hozzám E nélkül is .Elhatároztuk, hogy együtt írunk egy musicalt a világ szomorú sorsáról. Nagyon sokat nevettünk együtt. E volt az egyetlen, igaz barátnőm, akit soha nem csaltam volna meg és nem is esett szó közöttünk erről. Aztán elváltak. E megcsalta őt, nem szerettek egymással szerelmeskedni. T az utolsó évben otthagyta az egyetemet és Hollandiába disszidált. Egyedül volt és nagyon nehezen mentek a dolgai. Üzent nekem, E n keresztül, hogy menjek el hozzá, mert nem tudja elfelejteni azt az időt, amikor mi együtt voltunk. Én sem tudtam elfelejteni és soha nem is fogom. És, mert annak a piszok rendszernek köszönhetem a szerelmünket, nem szidom az elvesztése miatt. Elutaztam hozzá. Szerelmet vallott nekem és megint meglegyintett a vágy, hogy talán vele, talán együtt, megváltozhat az életem, elfelejtem a depressziómat, elfelejtem a magányomat, betölti az életemet és viszonoztam a szerelmét.

Milyen szerelem volt? A teljesség volt. Testi és szellemi gyönyör reggeltől estig. Kérte, hogy maradjak vele és legyek a felesége. Még most is hátborzongató nekem ez a szó.  Feleség. Mit mondok majd neki, ha mással akarok lenni? Ha kiderül, hogy mégsem? Elhatároztam, hogy megváltoztatom az életemet. Hozzámegyek feleségül, gyerekeim lesznek. Hűséges leszek és a gyerekeink egy szabad országban fognak felnőni. Nekem el kell ezt mondani a szüleimnek. Azt akartam, hogy elengedjenek. 

Ne felejtsd el, hogy akkoriban még a leghalványabb remény sem volt arra nézve, hogy megváltozik a rendszer, hogy egy disszidens valaha is visszatérhet, büntetés nélkül Magyarországra. Szerencsés vagyok, hogy nagyon fiatalon megláthattam az emberek igazi természetét. Sokat szenvedtem tőle, mert cinikussá váltam. A bizalmatlanság lett a legfőbb jellemvonásom. De, miközben így formálódott a képem, a lényegem megmaradt. Az időtlen és kortalan nagyvonalúság és észszerűség győzelmébe vetett hitem. Ezért, a szocializmus börtönében raboskodva, azt gondoltam, hogy saját tehetetlenségem foglya vagyok. Most is azt gondolom általában az emberekről, de magamról feltétlenül, hogy a magam sorsának kovácsa vagyok. Ki-ki maga dönt, hogy a hős útját akarja-e járni, vagy ameddig csak lehet, marad megfigyelőnek. Mindent ki akartam próbálni, sokáig akartam élni, így nem maradt más választásom, mint óvatosnak lenni. Azt gondoltam, hogy a megfigyelői státuszom, majd megvéd a hősre váró, esetleg halálos kimenetelű próbatételektől.
Például, amikor Tnél voltam, csak a saját életem kis kalandjai érdekeltek. Csodáltam a hollandok gazdagságát, hogy a rövid ideje menekültként náluk élő barátom átmeneti lakása nagyobb volt, mint mondjuk a szüleimé. De, ez nagyon rossz környék – mondta T. Messze van a belvárostól. És tényleg, legalább 20 percig tartott, magasvasúttal megközelíteni a lakótelepet. Ő Nyíregyházán át, a nyolcadik kerületi Márton utcából érkezett.
Mindennap bevonatoztunk a belvárosba. Mindennap találkoztunk egy fiatal zenész párral, akik a vonat közönségét szórakoztatták. Rendesen, talán kicsit hippisen voltak öltözve, a fiú gitározott, a lány énekelt. T azt mondta, hogy ebből élnek. Nekem ez tetszett. Bár nehezen tudtam elképzelni, hogy az utcai zenélésből meg lehet élni. Aztán a pályaudvar előtt egész család zenélt, a szülők és három kisgyerek. T ismerte őket és beszélgettünk velük. Amerikából járnak át, mondták, mert az európaiak adakozóbbak. Annyira bonyolultnak látszott minden. Megint kísértett az érzés, hogy velem van valami baj. Valamit alapvetően nem értek a világból. A hollandiai buszjegyemre gondoltam, hogy milyen sokba került, ha T nem hív meg, én nem is tudtam volna kifizetni. Hogy lehet, hogy egy egész családnak érdemes Amerika-Európa jegyet váltani, hogy ideutazzanak koldulni? Most sem értem. Na, mindegy. Ezt a részt már elengedtem, ahogy mostanában mondani szokás. Ha valamit nem értettem meg majdnem hatvan évig, esélytelen, hogy most értsem meg.

A lakótelep házai, legfeljebb négyemeletes épületek voltak. A bejáratok, a körfolyosókat lezáró ajtók fémmel borítva. Lenyűgözőnek tartottam, hogy nem akarják megváltoztatni a „primitív” bevándorlók rossz szokásait, hanem alkalmazkodnak eltérő vérmérsékletükhöz. A házak között sportpályák, a munkanélküli segélyen éldegélő feketék vidáman kosaraztak, kocogtak a nap bármely szakában. A házak között park-szeletkék, önkéntes kezdeményezők által telepített mini állatkertek, egy-egy kiskecskével. Park-szeletek a város gondozásában. Kacsák a csatornákon. A telepek szélére, nap-nap után beállt egy-egy teherautó, aminek a platójáról fillérekért árulták a húst vagy a számomra egzotikus, addig még soha nem látott gyümölcsöket a telepieknek. Három, négy ház közrefogott egy játszóteret, egy uszodát, egy sportpályát. Ez volt a menekültek sanyarú sorsa. T nehezen barátkozott meg azzal, hogy ACsaszi, aki nála korábban disszidált, a belvárosban lakott egy keskeny, magas házban, aminek minden helyisége, egy következő szinten volt. Elvitt hozzá, minden disszidens magyarok amszterdami mesteréhez. Teáztunk, a csaja vagy felesége kötött, ami szintén lenyűgözött engem, az anyukámon kívül nem láttam még kötni senkit, főleg nem egy fiatal amazont. Hallgattam az okoskodásukat, ismerkedtem olyan szavakkal, mint antropozófia és kultúrantropológia. És nem értettem, hogy ha ide akartak jönni, akkor miért nem örülnek, hogy itt vannak, ha pedig az otthoni dolgokon törik a fejüket, miért nem jönnek haza és teszik, amit kéne. Aztán rá is faragtam, vagy inkább ráfaragtunk erre a fajta naivitásra, de mint mondtam, jó hogy így történt, hiszen épp időben tudtam meg, hogy a magyar világmegváltók épp annyira leszarnak mindenkit maguk körül, mint a többi, addig ismert világmegváltó, Krisztuson, Teréz anyán és néhány névtelen, jó emberen kívül.
Mielőtt hazajöttem, megkeresték Tt, hogy hozasson haza velem egy csomagot, ADemszkinek. T paranoiás volt ugyan, de az ügyért bármit megtett. Én meg egyszerűen nem hittem abban, hogy bárkit érdekelhet, hogy mi van a táskámban. És mondom még egyszer, hogy most sem hiszek. De mégis ez lehetett az a mozzanat, ami miatt aztán nem kaptam útlevelet és így, T halála is az én lelkemen szárad.
Mert, amikor hazaértem és felhívtam őket, hogy hoztam valamit, akkor oda kellett mennem a Bajcsyra, hogy átadjam és felmásztam a sokadik emeletre, becsöngettem, résnyire nyílt az ajtó, kinyúlt egy kéz és suttogva rám ripakodott egy hang. Add ide és tűnj el! Akkor nem gondolkoztam azon, hogy mi lehetett a fontos cucc, amit vittem nekik, de most már tudom, hogy tényleg csak valami cucc volt, szívnivaló fontosság, ami miatt kockára tették egy ismeretlen, fiatal nő jövőjét. ADemszki meg ACsaszi! De, mint mondtam, jó, hogy így történt, mert láthattam színről-színre, hogy az önzés, a haszonszerzés mindennél előbbre való nekik is.
De, Tnek volt Amszterdamban rendes ember barátja is. Egy igazi, szegény gyerek a Nyírségből, aki nem az egyetemet félbehagyva, értelmiségi szövegekkel felvértezve, hanem iskolázatlanul, nyelvtudás nélkül indult el, hogy kitörjön a reménytelenségből. Ő nem segélyen élt és nyöszörögve élősködött, hanem dolgozott, szakácsnak tanult, beszélt hollandul és büszke volt rá, hogy az ő okos barátja elviszi hozzá a szerelmét. Kagylólevest fűzött friss kagylóból, amit én még természetesen soha nem ettem addig. Nagyon finom volt. Nagyon tiszta, nagyon rendes lakása volt. Mindenből a drágábbat vette, hogy mutassa, ő már ezt is megengedheti magának. Emellett, rendszeresen küldött haza pénzt az édesanyjának. A disszidens magyarokra ez nem volt jellemző, sőt. Általában az itthon maradtak igyekeztek pénzt, jó falatokat eljuttatni a kint élő gyerekeikhez. Tiborc őt is és a többieket is, valamiféle referenciának tartotta, de szerette is őket. Igaz, mindenkit szeretett. Nagyvonalú volt és megengedő, senki felett nem ítélkezett. Meglátogattunk néhány bedrogozott, régi disszidenst is. Ők nem is erőlködtek, hogy kitörjenek a segélyezettek világából. Füveztek egész nap, nyűtték a hangszereiket, kábultan doboltak, egy hangon énekeltek, nyilván jobban éltek, mintha ugyanezt Budapesten próbálták volna. Itthon a rendőr, a szülők, a szomszéd, mindenki hatóság volt és jól megmondták, hogy ki mit engedhet meg magának. T köztük is feltalálta magát, énekelte kedves dalait, saját szerzeményeit és néhány Edda számot. Zavarta, hogy nem tudja jól a nyelvet, zavarta, hogy azonnal látszik rajta, honnan jött. Hajmeresztő munkákat vállalt. Szex bárban dolgozott, kifutó fiú volt. Bármi, amiből pénze lehetett. Próbált valami filmes egyetemre bekerülni, az nem sikerült neki. Kilátástalannak látta a jövőjét. A szerelembe próbált kapaszkodni, és amíg ott voltam, jobb színben tűnt fel neki az élet. Bár, emlékszem, hogy gyakran arra ébredtem, hogy rémülten húzza a fejére a takarót és reszketve fél a sarokban meglapuló, képzelt kutyától.

T konyhájában szőnyegpadló volt. Kérdeztem tőle, hogy így kapta-e. Azt mondta, hogy amikor megkapta ezt a lakást, választhatott a burkolatok közül, hogy mit szeretne. Akkoriban, a hazai viszonyokhoz képest ez is újdonság volt nekem. Soha nem volt kövér, de mindig nagyon aggódott, hogy elhízik, és azt találta ki, hogy egy szőnyegpadlós konyhában nem lehet főzni. Leszámítva, ha én is ott vagyok, mert akkor bizony nagyon sokat ettünk. És mindenhová fröcsögött a zsír, potyogtak a hulladékok. Mondta is, hogy újjá kell építeni a konyhát, amikor elmegyek. És akkor sírva fakadt, hogy ne menjek el.
Tél volt, amikor eljöttem tőle. Háromévente lehetett nyugatra menni, korábban nem voltam, januárban beadom az útlevélkérelmem – mondtam neki.
A szocializmusban nem kaptam többet útlevelet. A kiutazásom államérdeket sértő lett volna. Egy éven át mindennap telefonáltunk. Holland állampolgárságú magyarok hozták-vitték a leveleket. Nem lehetett bízni semmiben és senkiben. Kádár Jánosnak írtam sok oldalas eszmefuttatásokat arról, hogy milyen nevetséges és milyen kisszerű az én szerelmi utazásomat az államérdekek rongálásának tekinteni. 
Jártam a rendőrségre. Mindenkit megkértem, hogy segítsen. Meghívólevelet szereztem PR közbenjárásával Etól. Brit lányként itt szült egy kisbabát, Indiát, még mindig megvan a meghívó levele. De nem lehetett elutazni.
Abban a hiányban elégett minden porcikám. Misztikus utazásokat tettem álmaimban és ébren. Úgy beszélgettünk egymással a téren át, mintha csak egymás mellett lettünk volna. Egymás minden gondolatát ismertük.
Hónapokon keresztül telefonálgattunk egymásnak. A tévéből hívtam fel, egy ott titkárnőként dolgozó barátnőm segítségével. Egy este Mnél, a barátjánál hívott a jegyirodában. Elmúlt? – kérdezte és én azt mondtam, hogy igen. Belevetettem magam egy esztelen és méltatlan szerelembe, hogy kiszabadítsam magunkat a rabságból, és elmondtam neki, mert egy percre sem voltam hajlandó becsapni őt. Nem is tudtam volna, hiszen a köszönésemből hallotta, hogy már másra gondolok.
Soha többet nem fogunk találkozni, ne menj el – mondta, amikor elindultam hazafelé. És ezt a jóslatot ő be is tartotta. Hallottam valakitől, hogy villamos alá esett és súlyosan megsérült. Azt mondták, hogy öngyilkos akart lenni. 
Aztán, amikor vissza lehetett jönni, hazajött, de nem keresett meg. De azon az általunk sokszor megjárt szellemi úton, elköszönt tőlem, mielőtt meghalt. Álmomban jelent meg, ahogy kell. Utcán voltunk, éreztem, hogy valaki figyel. Léptem volna, de valaki követett. Amikor hátranéztem, kibukkant egy ház sarka mögül, intett. Tudtam, hogy még mindig szeret. 
Aztán egy-két év múlva, vagy több, E anyja csengetett be a kapucsengőn, hogy beszélni akar velem. Beengedtem. Szörnyű dolgokat hordott össze. Nyilvánvaló volt, hogy valamilyen időskori demenciája van, de szánalomra méltó volt ennyire elesettnek és kiszolgáltatottnak látni. T haláláról akkor, tőle értesültem.

AZ ELBOCSÁJTÁS DALA

fiú: mert nélküled
kihűlnek itt a vágyak
mert nélküled
árnyéka sincs a fáknak
mert nélküled
férfi kar: befagynak patakok
folyók és tengerek…

lány: mert nélküled
üres lesz minden álom
mert nélküled
mindig a hajnalt várom
női kar: mert nélküled
befagynak patakok
folyók és tengerek…
-…tenélküled…
teljes kar: i s m ét l i a teljes szöveget

Feltettem az oldalra a közösen írt musical szövegét, a kotta sajnos, nincs meg. Linkelem, hogy ne kelljen keresgélni: Vészleállító

A női egyenjogúság kérdésének átgondolásakor jutott eszembe, az egyébként hasonló kérdésekben általános érvényű igazság, hogy amint nem égbekiáltó egyértelműséggel, a nemek közötti egyenlőtlenségből eredeztethetőek bizonyos hátrányok, amelyek az éppen kisebbségben vagy megkülönböztetésben élőket éri, rögtön összemosódik a probléma az önérvényesítés, önmegismerés mindenkire érvényes problémájával. Én például egyértelműen egyenjogúnak voltam nevelve, ezért soha nem gondoltam, hogy a kérdéseimet a nememből fakadó hátrányok diktálnák. Másrészt, amikor rájöttem, hogy előítéletekkel kell megküzdenem, azokról is azt hittem, hogy személyre szabottak. Így aztán én, aki tudatosan lehettem volna a női egyenjogúságért küzdők győztes harcosa, észre sem vettem, hogy kisebbségként, elnyomásban élek. Ez a gondolat nyilván anyukám attitűdjének egyenes átvétele volt, aki sem a sikereit, sem a kudarcait nem volt hajlandó a neme számlájára írni. Sokszor örülök, hogy ők voltak a szüleim és készen kaptam a legnemesebben emberi gondolatokat. Ezzel párhuzamosan sokszor irigyeltem a lelki-gondolati szegényeket. Milyen egyszerű is korlátok nélkül eladni, amink van, nem törődve a nemes gondolatokkal.
Úgy látszik, hogy a mai átolvasás, az őszinteség napján történik. Cs tudta, hogy gyereket akarok. Mikor bejelentettem, hogy terhes vagyok, azt mondta, hogy vetessem el, házasodjunk össze, költözzek ki hozzá és akkor legyen gyerekünk. Ez lehetetlen volt. Készültem már erre a terhességre, vártam, hogy megfoganjon a gyerek. Egy abortusz gyilkosság lett volna. Korábban, mert nem szedtem fogamzásgátlót, egészségem fenntartása és megőrzése érdekében, ezt most nem fejtem ki, de minden gyógyszeres beavatkozás tiltakozást váltott ki belőlem, volt abortuszom. Két, időben egymástól nagy távolságra került álomtól eltekintve, nem foglalkoztattak ezek az események. Nem volt bűntudatom, nem tartottam gyilkosságnak. A nemlétben voltak és maradtak azok a magzatok.
"Az apasági nyilatkozatnak tényleg tudtam volna örülni, mert azt jelentette volna, hogy nekem is és neki is megadod az esélyt, hogy valaha is még tisztelettel tudjunk rád gondolni. Ha megszületik és növekedni kezd, mindegy lesz az, hogy kinek az akaratából, de enni akar és ahogy sem téged és sem engem és egyikünket sem akarták, mert nem akarhatták, hiszen nem tudták kik leszünk, de kíváncsiságból és reménykedve megengedték, hogy legyünk.
Szóval, hogy levonjam a konzekvenciát, én már nem tudok neked garantálni semmit a viselkedésemmel kapcsolatban. Olyan mélyen meg vágyok bántva és le vagyok sújtva, hogy már a múltkori levelem után is azt éreztem, ha mégis eljönnél váratlanul, kénytelen lennék téged elküldeni, mert nem tudnál, nem tudsz olyat mondani, amivel jóvá lehet tenni ezeket a hónapokat.
Kérlek, ne vedd ezt szemrehányásnak. Feltételezd, amikor úgy döntöttem, hogy ez a kisgyerek megszületik, nem miattad vagy érted döntöttem így, hanem miatta és önmagam miatt. Abban a pillanatban feltétlenül a te szándékaid ellenére, de lehet, hogy örök életre a te szándékaid ellenére szól ez a döntés.
Nem akarom, hogy tönkre tedd az életem, úgyis olyan sokan hajtanak erre, nehéz a harc. Nem akarom, hogy gondolnom kelljen rád és nem akarom, hogy várni kelljen téged. Még néhány nap és eláslak a legmélyebb emlékeim közé, bezárlak a kisszobába és soha többé nem nyitom ki az ajtaját.
Tudj arról, hogy jelen pillanatban sehol nincs annak nyoma, miszerint te lennél az apja és alkalmasint nem is lesz. Hogy a majdani felháborodástól megkíméljelek, előre is közlöm, hogy sem tőled, sem bárki mástól a világon semmit el nem fogadunk, ha mégis megtennénk nem fogunk kötelező hálát érezni és ebből senkinek a szeretetünkre, vagy egyáltalán a velünk való találkozásra joga nem keletkezik.
Egyetértek azzal az állásponttal, hogy nagyon fontos az, hogy egy gyereknek szerető, gondoskodó édesapja legyen és azzal is, hogy inkább ne legyen, mint olyan, aki nem tiszta szívéből akarta, hogy a világra jöjjön.
Ha majd lesz egy (másik)gyereked, akkor biztosan megérted, hogy én szeretném őt megkímélni attól, hogy egy fantomapa árnyképével kelljen léte bonyodalmait még tetőznie.
Már mindent megtettem, ami szavakkal megtehető. Ha hidat lehetne építeni a sok locsogásból, akkor én már felépítettem volna, ha egy szív megnyerhető lenne érveléssel, én már megnyertem volna. 
Nyilván nem mérted fel, hogy nemcsak engem büntetsz, hanem magadat is megfosztod valami nagyon fontos és megismételhetetlen élménytől, de ez már a te bajod."
Aztán, harminc év múlva lett másik gyereke és jött volna összeismertetni a testvérével, de erre nem kapott lehetőséget.

A kisfiú
2000/5 rendelet:

Az „Office''-iroda működéséről.

1 § Az irodában található gépeket csak az iroda alkalmazottai kezelhetik. 2~ A gépeken havonta el kell végezni a különféle karbantartásokat mind külsőleg, mind belsőleg. Külsőleg le kell porolni, az egér golyóját ki kell tisztítani, a hűtő ventillátorról a port lefújni, a monitort megtisztítani stb. Belsőleg be kell kapcsolni a víruskeresőt, lemezkarbantartót, töredezettség mentesítőt, valamint át kell nézni a mappákat, a már elévült dokumentumokat stb. a lomtárba üríteni. Ez az irodavezető dolga.

3 § Amennyiben egy esetleges balesetnél, amely az irodában történik, és nincs ott a hivatásos elsősegélynyújtó, közösen kell megoldani az irodában kötelezően létesített mentőládából. Amennyiben hiányozna, haladéktalanul pótolni kell.

4§ Mint az egész lakásban, itt is tilos a dohányzás.

5 ~ Az irodai alkalmazottak amennyiben igénylik kaphatnak kulccsal zárható szekrényt. Ez a szekrény az irodával párhuzamosan található felül. Ezért kérem, hogy ezeket a szekrényeket ürítsék ki. Közös megegyezéssel természetesen ugyanúgy minden visszapakolható, de ha igénylik a szekrény-t, a benne található tárgyaknak a lakásvezető kijelöl egy pontot.

6§ Ha valakinek a szeme be van gyulladva, az elsősegélynyújtó kérésére a lakásvezető ad egy fényvédő szemüveget, és ebben kell néznie a számítógépet, és óránként 5-10 perc szünetet kell tartani.

7§ Az ülésrend meg van szabva, de ez közös megegyezéssel a lakásvezető bármikor felbonthatja.

$ § Az irodába élelmiszert bevinni tilos.

Záró rendelkezések

Hozzáfűzés az 5 §-hoz

Amennyiben valaki igényli a szekrényt, annak a kulcsról másolatot kell készítetnie, és az egyik példányt a lakásvezetőnél leadni, arra az esetre, ha haladéktalanul pl. tiiz üt ki-a benne található tárgyakat el kell távolítani. A lakásvezető időről-időre kimegy az irodához és ellenőrzi a gépeket, rendet. Hatálybalépés: 2000. augusztus

2001/5 rendelet:

Az „Office”-iroda működéséről.

1§ Az irodában található gépeket csak az iroda alkalmazottai kezelhetik.

2§ A gépeken havonta el kell végezni a különféle karbantartásokat mind külsőleg, mind belsőleg. Külsőleg le kell porolni, az egér golyóját ki kell tisztítani, a hűtőventilátorról a port lefújni, a monitort megtisztítani stb. Belsőleg be kell kapcsolni a víruskeresőt, lemezkarbantartót, töredezettség mentesítőt, valamint át kell nézni a mappákat, a már elévült dokumentumokat stb. a lomtárba üríteni. Ez az irodavezető dolga.

3§ Mint az egész lakásban, itt is tilos a dohányzás.

4§ Az irodai alkalmazotta igénylik, kaphatnak kulccsal zárható szekrényt. Ez a szekrény az irodával párhuzamosan található felül. Ezért kérem, hogy ezeket a szekrényeket ürítsék ki. Közös megegyezéssel természetesen ugyanúgy minden visszapakolható, de ha igénylik a szekrényt, a benne található tárgyaknak a lakásvezető kijelöl egy pontot.

6§ Egészségügyi okokból óránként 5 perc szünetet kell tartani.

7§ Az ülésrend meg van szabva, de ez közös megegyezéssel a lakásvezető bármikor felbonthatja.

8§ Az irodába élelmiszert bevinni tilos.

                                   Záró rendelkezések

Hozzáfűzés az 5§-hoz

Amennyiben valaki igényli a szekrényt, annak a kulcsról másolatot kell készítettnie, és az egyik példányt a lakásvezetőnél leadni, arra az esetre, ha haladéktalanul, pl. tűz üt ki, a benne található tárgyakat el kell távolítani.

A lakásvezető időről időre kimegy az irodához és ellenőrzi a gépeket, rendet.

Hatálybalépés: 2001. június 25.
                                                        ……………………………………

                                                                          Lakásvezető
   

Andris korán megtanult írni, olvasni. Mindig írt és pecsételt. Gyönyörű hangja volt, van és azt találtam ki neki, hogy legyen operaénekes. Hiába van a torkában ez a csodálatos lehetőség, egyáltalán nem érdekelte. A kezdetektől az élet és a halál mezsgyéjén egyensúlyozók érdekelték. Arra a készre visszagondolva, aminek ő érkezett, nem tudom elvetni egy folytatásos élet lehetőségét.

Andris álló helyzetből rogyott térdre a koloniál előtt. Hivatalos közeg arcát öltve megbirkózott a zárral, kinyitotta az ajtót és egyenként kiszedte a belehajtogatott ruhákat. Felállás nélkül átcsúszott a következő ajtó elé, ahol végrehajtotta ugyanezt a műveletet. Három ajtó volt. Amikor végzett, felállt és magára hagyta a kibelezett szekrényt. Titokban alig várta, hogy visszapakoljak és ő kezdhesse előröl. – Miért engeded meg neki? – kérdezte a testvérem, de erre igazából nem tudtam válaszolni. Valahol olvastam Spocknál, Pikler Emminél, vagy Méreinél, 1987-ben ők voltak divatban, később Bettelheim, hogy a gyerekeknek a rituáléit nem kell megértenünk, de nem szabad megakadályoznunk, csak higgyük el, hogy nagyon fontos nekik végrehajtani őket, akár ezerszer egymás után. A kedvenc meséket is több százszor kellett elmesélni, később a kedvenc filmeket is megnézte többször egymás után. Sok mesét felolvastam, közben húztam az ujjam a sorok alatt. Négy évesen már folyékonyan olvasott. Andris, ha úgy tetszett neki, két órán keresztül körözött a háromkerekű biciklijével a szoba közepén és motorhangot imitált hozzá. Ilyenkor nem volt érdemes megszólítani, mert úgysem, vagy csak nagyon kelletlenül kapcsolódott át a másik dimenzióba.
5-10 éves korában, sok dolgunk volt az utcán. Amikor kézen fogva igyekeztünk valahová Andrissal, mert vele csak sietni lehetett, egy-két lépéssel mindig előttem járt, nem előzhettem meg, sürgött-forgott, kaput, ajtót nyitott, elsőnek szállt fel, szállt le és azonnal intézkedésbe fogott, ha rendellenességet tapasztalt. Ha földön fetrengőt találtunk, akkor mentőt hívtunk, ha az orrunk előtt gurult le valaki a lépcsőn – kétszer is volt ilyen – akkor addig erősködtünk, amíg a metró ügyeletes intézkedett. És a helyszínen várakoztunk, amíg a rendőr, mentő meg nem érkezett és az ügy megnyugtatóan le nem zárult.
Munkába bandukoltam ma reggel, amikor az Arany János utcában két embert találtam a járda közepén. Az egyik hason, a másik hanyatt fekve aludt. Néhány lépéssel arrébb, kisgyerekeket sétáltató nagyszülőket láttam.
Eltűnődtem, ha most sétálnék az ötéves Andrissal, vajon megállnánk-e az összes csöves és alkoholista mellett és próbálna intézkedni?
Aztán Andris törvényeket és rendeleteket hozott. Könyvtárat katalogizált, troli menetrendet állított össze.
Először megörültem, hogy kitalált magának valamit, nyugodtan dolgozhatok én is. De aztán, ahogy mondani szokták, túl nagy lett a csend. Mint ilyenkor mindig, felkúszott a torkomig a szorongás. Hiszen ennek a csendnek mélysége volt, szakadéknyi. Fel sem hallatszana a beléhullott jajkiáltása. És hiába intettem le magam, hogy nem a gyerekkel történt valami, én képzelődöm mindig, okkal, ok nélkül, az én idegrendszeremmel van baj. Alig tudtam visszatartani magam, hogy ne pattanjak fel és ne rohanjak, hogy megóvjam a rá leselkedő meghatározhatatlan, de bizonyosan létező veszélytől. Még egyszer képes voltam leinteni magam, hogy Andris nem olyan kisgyerek, nem csinál hülyeséget, óvatos, megfontolt, de már tudtam, hogy kimegyek megnézni, mit csinál. Épp csak annyira türtőztettem magam, hogy ne vágtatva érkezzek ki a konyhába, hogy ne rontsak rá és ne ijesszem meg. Ezért halkan, óvatos léptekkel közelítettem, amit nagyon jól tettem, mert nem vett észre és így láthattam, amit egyébként biztosan nem, hogy az én kedves, kilenc éves kisfiam ott görnyedt a konyhaasztal sarkánál és egy banán szétvágott héját varrta össze, gondos, egyenletes öltésekkel. Az asztal sarkán, az öltésfajtáknál kinyitva, sebészeknek kiadott kézikönyv. Kisgyermekkorától orvosnak készült, mérhetetlenül meg lehetett örvendeztetni egy-egy orvosi szakkönyvvel.
Mit csinálsz? – kérdeztem.
Gyakorlok. – válaszolta. – Ha, majd operálok, tudjam, hogyan kell összevarrni a sebet.
És még egy képet dédelgetek magamban. A víz színén hanyatt fekve lebegő gyerekemét. Az előzményekhez tartozik, hogy egy napon Andris kijelentette, ezentúl egyedül fürdik. Kiküldött a fürdőszobából és én többet nem nézhettem, ahogy pancsol, nem segíthettem törölközni és nem kereshettem a kád alatt a papucsát. Úgy küldött ki, határozottan, egyszer és mindenkorra, ahogy később azt mondta, ezentúl egyedül megy iskolába vagy, hogy éjjel nem jön haza. Azt akartam, hogy dönthessen, akarjon és tudjon dönteni az őt érintő kérdésekben. Tehát, elégedett voltam vele és büszke voltam rá. Ugyan, minden távolodó lépésével tovább repedt a szívem, de nem annyira magammal törődtem, mint inkább féltem, hogy nem korai-e? Nem estem-e át a ló túlsó oldalára, az engedékenységem miatt? Nem bízok-e rá olyan döntéseket, amikre még nem érett? Féltettem őt mindentől, amit a túlburjánzó fantáziám elém lökött – rágódni rajta. Féltettem utcasarkok szegletéből leselkedő pedofílok, homokosok, szatírok elé koncként vetett, ártatlan gödölyémet. Aggódtam az érzéketlen, türelmetlen, ostoba felnőtt-világ lökdösődő, tolakodó, káromkodó portásaitól, pénztárosaitól, sofőrjeitől, járó-kelőitől, neveletlen, elfajzott kölykeitől, sötét gondolatokat szövögető pedagógusaitól, sorolhatnám napestig.

Elsős volt és minden reggel együtt szenvedtünk a korai keléstől. Imádta a vizet. Én azzal csalogattam, hogy reggel is fürödhet. Ő abban bízott, hogy ellocspocsolja az időt annyira, hogy elkésnénk és talán el sem indulunk.  Sokszor tényleg el sem indultunk, hidegben különösen, nehogy megfázzon vagy annyira késő lett, hogy azt gondoltuk, ekkora késést még neki sem néznének el. Mert az én félelmetes világom őt szerette és sokat elnézett neki. Az oviban megértették, hogy nem akar ott enni és nem akar ott aludni, hónapokig csak egy-két órára ment be, kicsit játszani. Az iskolában megértették, hogy nem akar bemenni, vagy bemegy, de csak a lépcsőig, ott álldogál egy darabig, aztán hazamegyünk, megértették, hogy neki később kezdődik és korábban fejeződik be a tanítás, mint a többieknek. Mire iskolás lett, addigra írt, olvasott, sokjegyűt szorzott sokjegyűvel. Nem tudott focizni, tudott pingpongozni, de egyiket sem szerette. Így aztán, ha egyáltalán felkelt, akkor teleengedte a kádat és míg ki nem hűlt a víz, nem került elő a fürdőszobából. A kád lejtős oldalán csúzdázott és egy lavór játékot, nem vízállóakat is beleértve, cipelt be magával a vízbe. Ha túl nagy lett a csend, akkor udvariasan bekopogtattam és érdeklődtem, hogy minden rendben van-e? Ilyenkor vidáman kikiabált, hogy persze! Kétféleképpen lehet babonás valaki. Éppenhogy minden lehetséges kimenetellel számol, a legborzasztóbbat is elképzeli és ezzel lehetetlenné is teszi. Nem ad esélyt a sorsnak, hiszen eljátszik előle mindent. A másik féle, a pozitív gondolatok áldásos hatásába vetett hitével, elűzi szerettei körül az ártó démonokat. Hát, én mind a kettővel varázsoltam. Így aztán, amikor egyszer nem válaszolt a kérdésemre, ijedtemben jéggéfagyott a gyomrom a gondolattól, hogy mégiscsak belefulladt a kádba, másrészt biztos voltam abban, hogy nem lehet semmi baja. Kockáztatva, hogy csúnyán leteremt, ha rányitok, bekukucskáltam hozzá. Lebegett a víz felszínén, mint egy tavirózsa bimbó és mosolyogva aludt.
Anatómiai tanulmányait meg-megszakítva, kisfiam annak is szentelt időt, hogy a kimúlás utáni test állapot-változásait monitorozza. Az egészben vásárolt csirke, az ő szakértő boncolása után kerülhetett csak konyhai feldolgozásra, de a csirkefejeket még akkor sem engedte át. A hűtőszekrényben volt egy rekesze, ott várt rá, a hosszas utánjárással beszerzett disznó szem, később disznó szív. Egy darabig itt gyűltek a csirkefejek is. Aztán, amikor statisztikai mennyiség gyűlt össze, akkor egyenként cérnára fűzte és a szekrények zsanérjaira akasztgatta őket. A rohadást és megsemmisülést kívánta ezzel a módszerrel megismerni.
Éva nénit, akit az égiek küldtek Andrisnak, aki nélkül nem így sikerült volna a gyerekkora, elfogadta a nevelési nézeteimet. Olyan különleges kis gyerek az Andriska, mondta, különlegesen kell bánni vele. Egyetlen egyszer emelt kifogást, amikor Andris a nyers csirkefejeket a szekrények zsanérjaira akasztgatta fel.
Pót-nagymamájaként már hozzászokott, hogy mindent megengedek Andrisnak. Tudta, hogy nem kell rászólni, ha felmászik a nagy szekrény tetejére, hogy a mennyezet alatti falszakaszon próbálgassa, milyen mély gödröt tud ütni egy kalapács suhintással. És akkor sem kell szólni, ha a szekrényről szaltóval ugrik le az ágyra. Nem kell szólni, ha filctollal ír a falra, vagy térdre rogyva a komód előtt, minden darabot, egyenként kirámol a földre. Viszont, akkor sem kellett szólni, amikor a gödrökön vakolni tanult, vagy székre állva, hogy elérje az edényeket, mosogatott.
De, soha nem felejtem el a hangsúlyát, amivel azt mondta, amikor legközelebb betoppant és észrevette az enyhén szagosodó fejeket.
– De, Ágikám! Azért ez, mégiscsak túlzás!
Ezt megértettük, mindketten, Andris is és én is. Ilyenféle kísérletre, többet nem került sor.
Hálás vagyok Éva néninek, hogy próbált medret szabni a liberális nevelési elveimnek és a maga részéről ragaszkodott a hagyományos nézetekhez.
Még most is meghat, amikor rágondolok. Éva néni nem törődött azzal, hogy ő egy angyal, tette a dolgát.
(Rajta kívül még három angyalt ismertem, Magyar Lacit, aki szintén nem törődött vele, St, akinek ez problémákat okozott és Bt, akinek szintén nem.)
A kisfiam tudta, hogy minden csoda három napig tart.
Türelmesen várta, hogy belássam, semmi szükségem arra, az apró kerekeken guruló drótsegédre, melynek beszerzésétől a konyha csodás tágulását vártam. Az állvány nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és amikor mérgemben ki akartam dobni, mert harmadszor esett szét a krumpli alatt, Andris szólt, hogy sürgősségi kocsinak talán még jó lenne.
Egy majdani kocsi felszerelésének alapjait már korábban megvetette. Kikutakodta a telefonkönyvből, hogy hol lehet infúziós szereléket és fecskendőt beszerezni. Rávett, hogy elmenjek vele a Dobozi utcába és szóvivőjeként képviseljem, hogy megvegyük a legfontosabbakat. Alig látszott ki a földből, de szakszerűen sorolta az injekciós tűk, fecskendők, tubusok és illesztékek színét, számát, méretét. Persze, hogy elolvadtak tőle az eladók az üzletben. Megvettünk mindent, amit kért és egy nagy halom, már nem steril, lejárt szavatosságú infúziós, transzfúziós felszerelést és oldatot is kapott ajándékba, a bolt dolgozóitól. Eljártunk műtős ruháért és maszkokért is, gyűltek a kesztyűk, az orvosságos üvegekben oldatok, porok, tabletták. Aztán megkapta szíve vágyát, egy hagyományos vérnyomásmérőt.
Végül, az övé lett a gurulós zöldség-tartó is. A zsákmánnyal büszkén vonult be a fürdőszobába és addig sikálta és fertőtlenítette, amíg az utolsó bacilust is el nem távolította róla. Aztán berendezte a kocsit és attól kezdve készen állt, hogy a nap bármely szakában, kék lámpával, szirénázva, kivonuljon a szoba valamelyik sarkában szenvedő rászorulóhoz. Mi mindannyian, a család, a látogatóink, a szomszédban lakók, folyamatos orvosi ellenőrzés alatt álltunk. Kartonunk volt és időről-időre felszólítást kaptunk, ha elmulasztottunk megjelenni az esedékes ellenőrző vizsgálaton. A felügyeletnek hála, kiugró vérnyomás, rendellenes működés, szív panasz vagy visszafojtott köhögés nem maradt titokban. És nem volt kibúvó, ha ő utalt be a háziorvoshoz, akkor bizony menni kellett. Ennek lassan húsz éve és mi, az ő „egészségesei” azóta is hozzá fordulunk, ha panaszunk van, vagy csak egy varázsszóra vágyunk a csodadoktortól.

Amikor egy-két éves volt a gyerekem, megszüntették a munkahelyemet, mindenkit elbocsátottak. Közismert, hogy a filmgyár Könyves Kálmán krt.-i telepét lerombolták, az eszközöket a megfelelő személyek kimentették a nekik megfelelő helyekre, a helyére buszpályaudvart építettek, amelyről természetesen – hiszen ez Magyarország – kiderült, hogy kicsi, nagy, jó helyen van, rossz helyen van, nincs megfelelő ventilláció, vagy éppen, hogy van. Többe kerülne átépíteni, mint újat építeni, de ha lenne rá pénz sem férne ott el az új stb., stb...
Az én életemben ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert ekkor határoztam el, na nem, hogy gazember leszek, hiszen a gerincesekhez tartozom, hanem, hogy leszarom. Nem etet meg többé senki, hogy egységben az erő, összetartozással, szabadsággal, csak még egy kicsit bírjuk ki -val. Nem hiszem el sem a politikai, sem a civil kezdeményezéseket, nem hiszem el, hogy a jövőt építjük magunknak vagy a gyerekeinknek. Senki barikádjára nem megyek zászlólobogtató golyófogónak, senki úszómedencéjében nem leszek csempe, senki házának nem leszek téglája, senki ügyét nem viszem a vállamon.
Mert az én jövőmet, a gyereke jövőjét az én apám teljes hittel és elszántsággal építette, sőt azt gondolta, amikor az egyenlő munkáért, egyenlő bért; nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés; ingyenes tanulás, ingyenes orvosi ellátás, lakás, munka, nyaralás mindenkinek; mondatokat kimondta, hogy az egész generációm jövőjét, jobb jövőjét építi.
Aztán kezdődött előröl. Minden, ami már a mienk volt, elfogyogatott a még jobb jövőt gyártók keze alatt. És most fel kell találni újra a spanyolviaszt.
Nemrégiben, tekintettel arra a meggyőződésemre, hogy akinek van bátorsága egy nép nevében intézkedni, annak a bűntudathoz is legyen bátorsága, levelet írtam a párt elnökségének, melynek apám 10 ezer éve a tagja volt, hogy hajlott korára, munkásságára és rendületlen hűségére való tekintettel nem lehetne-e valamilyen formában biztosítani őt arról, hogy nem felejtették el és fontos volt, amit tett. Kaptam egy választ, hogy ugyan nagyon sok a dolguk, de milyen jó, hogy szóltam és majd lesz valami, csak figyeljek. Nem kétséges, hogy aztán megnövekedett az őt, a 86 éves öregembert, frissen-fiatalosan letegező prospektusok, szórólapok, tájékoztató és reklámanyagok száma.
Az én fiam, az ő unokája egy olyan világba csöppent bele, amire az anyja nem volt felkészülve. Ha látta volna előre, akkor sem tudott volna vele mit kezdeni, hiszen végig azt hitte, hogy nem a dzsungelben van. (Apám mentségére mondom, ő tudta; „vigyázz kislányom, ez a házmesterek országa, itt dzsungelháború van”. De azt is mondta, hogy csak a láncaidat veszítheted és ha ez alatt azt értette, hogy a puszta életemen kívül úgysem lesz soha másom, akkor ebben is igaza volt.)

A fiú

Ajánlás: A pedagógusoknak, a mindenkori stagnálás letéteményeseinek, abból az alkalomból, hogy befejeződtek Andris középiskolai tanulmányai.
Féltem-e a gyerekemet? Hát, nem. Egy fiúval, aki tizennyolc évesen a harmadik középiskoláját járja ugyan mi rossz történhet még. Járt egy iskolába, ahol biológiaszakon, biológia órán nem lehetett a makromolekulát, csak nagynak hívni, mert magyarok vagyunk (Apáczai). Járt egybe, ahol a biológia szakon a biológiatanár gyásza miatt fél évig nem volt biológia óra (Berzsenyi), de történelemórán füstölőzés közben jógáztak és meditáltak. (A fentiek csak morzsák, lehet, hogy csak annyi volt a baj, hogy allergiás a füstölőre. Az is lehet, hogy a baj vele volt, hiszen már 14-15 éves kifejlett példánnyal volt dolguk. És az is lehet, hogy az igazi baj az volt, hogy rajtam kívül senkit nem érdekelt, hogy egy nagyon okos fiú, (persze, hogy elfogult vagyok, mellesleg csak felvették ezekbe a híresen kiváló iskolákba, az első közt) ugyan miért kedvetlenedett el néhány hónap leforgása alatt, és, hogy nem volna-e érdemes némi erőfeszítést tenni a visszaszerzése érdekében.
Hát nem akadt senki, aki ezt fontosnak tartotta volna.
Persze, így is minden rendben lesz. Ezer jó példa és ezer rossz van arra, hogy ellenében vagy mellette, pont azért vagy épp az ellenkezője miatt sikerül a dzsungel egyik fáján otthonra lelni. Tudható, hogy a kitaposott út is nehéz, a járatlan is nehéz. A szakadékot meg itt is, ott is lombok takarják.
Kislány voltam még, amikor elveszítettem a szüleimet. Akik, ugyanis a szocializmus rendületlen építése miatt, mindennap elmentek otthonról reggel fél hétkor és este hétig nem is kerültek elő. Na jó, szombaton néha már ötkor is otthon voltak.
Minket a nagymamám, Ómika felügyeletére bíztak, akinek így tág tere nyílt egzotikus génjei véletlenszerű átörökítése után, tébolyodott őrjöngéseitől átfűtött szokásait is átruházni ránk.
Aztán a nagyszabású építkezés miatt a vasárnapomat is elvették, mert társadalmi munkát, máskor nem lévén idő, akkor kellett végezni. És kellett. Fel kellett építeni a Vidámparkot, az Állatkertet, Veszprémet. Talicskáztak, sódert terítettek, rönköket szabtak, szóval csupa olyan munkát, amihez a diplomáik elegendőnek bizonyultak. Én is ott tevékenykedtem, nagyon szorgalmasan, hogy minél előbb legyen kész az ország és végre velem is foglalkozzanak. Nem a poént lövöm le, ha elárulom, hogy erre végül nem került sor.
Nem kétséges, hogy aztán egy ideig anyámat többször is láthattam, amikor az általános iskola egyik ideiglenes épületének éppen azt a házat jelölték ki, amellyel szemben volt az ő munkahelye. Minden szünetben ott lógtam a kerítésen és kiabáltam neki. Amikor kinézett az ablakán, elkezdtem sírni. Nem jött ki és én sem mehettem oda hozzá. Máig sem értem, hogy miért.
Jónak mondott iskola volt különben. Éneket, zenét tanultunk.
Néhány tanulót, az arra érdemeseket, saját, úgy értem a szüleik költségén fellépésekre vitték, még külföldre is. A kísérő tanárok szintén a szülők költségén utaztak. Persze, hogy is mehettek volna el a kisgyerekek kísérők nélkül?
Betudhatom-e költségeim közé azt a megszámlálhatatlan rendezvényt, melynek fényét a belőlünk épült füzér emelte és hangulatát a mi kórusunk árnyalta. Jó, nem.
A középiskolában művészetet tanultunk. Részükről addig a befektetés, amíg a szaktanár bejött, hangulatos kis pipáját fogai közé szorítva, dörmögött okulásunkra anekdotákat. Ez a kibírható változat, a többit máshol írom meg.
De, mint minden kétkezi tevékenységnek, ennek is lettek tárgyi eredményei. Pohárkészletektől, mozaikokon át, bútorok, egyebek. Miután nem kevéssel hozzájárultunk az anyagköltséghez, amelyből a tanáraink saját eladásra szánt alkotásaikat is készítették, az év végi kiállításon megvehettük a saját munkáinkat. Legalábbis azokat, amiket már nem osztottak szét maguk között a tanárok.
Negyedikben már megrendelésre is dolgozott némelyikünk. Természetesen ingyen. Például, egy közintézmények falait burkolták be egy osztálytársam, Homolya Gábor faintarziájával. Úgy emlékszik kapott oklevelet. Rajzainkat egy tanárom, rajzoktatás céljából írt könyvébe illusztrációnak tette be, (csak rajzokból állt a könyv!) ő már rég halott, a jogutódok a valahányadik kiadásnál tartanak, senki nem gondolja, hogy azoknak a rajzoknak szerzői is vannak. Lehet, hogy aláíratott velünk, gyerekekkel valami papírt, amelyben lemondunk a javára a honoráriumról. Csak azt ne mondjátok, hogy akkor még nem volt divat a jogdíj. Én is tudom.
A rabszolgamunka később is dívott, még akkor is szocializmus volt. A főiskolán, nem számolom össze, hogy hány vizsga-és diplomafilmet vágtam saját örömömre. Hány, de hány órát maradtam bent a tv-ben, hogy bármi áron, de elkészüljön az éppen soros nagy mű. Akkor meg éppen a túlóra nem volt divat.
Emlékeztető és/vagy ismertető – hogy emlékezzenek vagy, ha még sosem hallották, megtudják – azoknak, akik 2006-ban, Magyarországon valamilyen gazdasági, politikai, kulturális erőszakos-szervezet tagjai –akarva-akaratlan, kényszerből, tévedésből, vagy tudatosan azon dolgoznak, hogy szervezetük – amely valódi vagy virtuális profitot termel – tulajdonosai azt a hasznot hazavihessék, míg ők hálásak nekik, hogy egyáltalán van munkájuk vagy állásuk, arról, hogy mit akarhatott az apám, édesapám.

Sok-sok évvel ezelőtt, 1968 körül, új rajztanár, Kallay Sándor érkezett a Veszprémi Ének-Zenei Általános Iskolába. Úgy szólt hozzánk, mintha ő is és mi is emberek lennénk. Ez akkoriban is kivételes eset volt. Emlékszem is rá és soha nem fogom elfelejteni. A papíron, amin kipróbáltam az ecsetet, volt néhány pacni. Néhány ecsethúzással megtanított nekem – kis túlzással – mindent, amit az ábrázolásról tudni lehet. A semmiből valami lett, madarak születtek és kaptak új szabadságot, ahogy a vonalak közé szorultak. Megerősített engem abban, hogy azt tehetek, amit akarok, hiszen az életem nem más, mint táncoló árnyak a barlang falán – mozi – és csak nekem tartják a vetítést.

Testvéremmel együtt azok közé az anyukák közé tartoztunk, akik mindig ráértek részt venni az óvoda vagy az iskola által szervezett programokon. Igaziból nem, de életünk során felhalmozott tapasztalataink alapján, annyira féltettük a gyerekeinket, hogy minden program halaszthatóbb volt, mint például elkísérni Andris csoportját a Molnár utcai tanuszodába. Mindenhol ott akartam lenni, ahol el kell kapni, oda kell ugrani, félre kell lökni, alá kell állni, meg kell hűteni, fel kell melegíteni, stb. Soha nem tiltottam meg neki semmit, mert tudom, hogy csak saját tapasztalat van, az elődök okossága, példája az elődöké is marad. Engedtem, hogy megégesse a tenyerét a vasalóval, mert a forróra csak még kegyetlenebb példákat tudtam. De, amikor a szekrény tetejéről ugrált, mindig készenlétben álltam, hogy elkapjam, ha rosszul esne. Az „én időmben” azt találták ki – ebből is látszik, hogy egy előző korban megszüntették, hogy az olyan másodosztályú, más olvasatokban első osztályú szakképző iskolákban, mint amilyenbe én is jártam, újra kötelező legyen a testnevelés óra. Ehhez, természetesen, nem csak az én iskolámban, hanem még sok másikban sem volt tornaterem, ahogy a későbbi korokban nem volt úszómedence vagy korcsolyapálya. Viszont volt rá jogszabályi kötelezettség. Ezért úszhattam én középiskolában. Ha jól sikerült az órarendi beosztás, akkor kint találkoztunk reggel az uszodában és csak az orosz órára nem sikerült visszaérnünk a fránya villamosok és egyéb közlekedési eszközök késése miatt. Ha rosszabbul sikerült az órarend, akkor a reggeli órára be se mentünk, mert minek,úgyis indulni kell a szigetre és csak a rajzórára értünk vissza. Honfiné, az orosztanár nem neheztelt érte. Tudta, hogy rosszabbul jár, ha oroszórát kell tartania a teljes érdektelenségben szunyókáló osztálynak. Így legalább nyugodtan írhatta a jelentéseit, amennyiben kellett neki vagy neki kellett.

A gyerekem „idejében” a tanárok még mindig rugalmasak voltak, legalábbis azok, akikkel összehozott bennünket a sors. Ha kötelező volt úszni, akkor beöltöztették a kicsiket, átvágtak a Belvároson, segítettek átöltözni nekik és egy kis kalitkában szorongva, összezárva néhány megátalkodott szülővel, aki nem volt hajlandó magára hagyni a gyerekét, kukucskáltak a medence felé. Láthatták és hallhatták, hogy Marci bácsi ordítva egzecíroztatja a gyerekeket, rögtön az első alkalommal. Andris hároméves volt, amikor egy soproni telelésen, a megtanult úszni. Sokat nem kellett erőlködnöm a tanításával, rögtön imádta a vizet, húsz perc múlva átúszta keresztben, aztán hosszában a nagymedencét. Nyilván nem szabályosan, de bátran és fáradhatatlanul úszkált. Marci bácsi nem volt elégedett a technikájával és elkezdte csesztetni, hogy tartsa a fejét, a lábát. Az én kisfiam mindig jól szocializált ember volt, akkor sem zúgolódott, így tartotta, úgy tartotta, aztán a foglalkozás végén azt mondta nekem, hogy ő nem jön ide többet. Egyetértettem vele, annál is inkább, mert láttam, hogy Marci bácsi az óra végén még pofon vágott egy másik nyolcévest, aki mérhetetlenül kihozta őt a sodrából. A korcsolyázás meg úgy zajlott, hogy mindenkinek kötelező részt venni, azoknak is, akiknek nem volt korcsolyája. Elzötyögtünk a Városligetbe, befűztük a cipőket és azokkal, akiknek nem volt felszerelésük a korláton innen álltunk, akiknek volt, azok meg a korláton onnan, a jégen álltak, mert az első foglalkozás feladata az – egysoros vonalba igazodj - volt. Odafagytak szegények, mire az önjelölt oktató, egy „Marci néni” végre elégedett volt velük és szabadon bocsátotta őket. 1994 körül jártunk. Egy belvárosi iskola első-második osztálya. Sok gyereknek nem volt korcsolyája. Nemhogy korcsolyája, rendes téli cipője sem. Kék volt a kezük, szájuk, ahogy egy helyben toporogtak a jeget okádó betonon. Láttam, hogy a fiam boldogul nélkülem, a többieknek jobban kellek. Azontúl a kis korizókat elvittem sétálni, szaladgálni a ligetbe, míg a többiek korcsolyáznak. És utáltam, hogy nekem kell ezzel foglalkoznom, mert már akkor sem voltam cuki. Utáltam akkor is és most is és örökkön-örökké, hogy nem értik meg, csak az lehet kötelező, aminek a feltételeit maradéktalanul biztosítjuk. Minden más szabadon választott, aminek szintén vannak kötelező feltételei. Nem értem, hogy miért kellett azokat a kisgyerekeket belekeverni ilyen szörnyűségekbe. Miért kell egy nyolcévesnek azt látni, hogy a másiknak jut, neki nem jut. Miért kényszerítették a tanító nénit arra, hogy úgy tanítson franciát alsó tagozatban, hogy épp egy órával járt előrébb, mint a tanítványai? Miért kellene minden szülőnek „eszement hippiként” vagy „destruktív anarchistaként” viselkednie, ha meg akarja óvni a gyerekét a kor kötelező agymosásától? És ráadásul nem biztos, hogy boldogabb lesz az ember, aki ennek köszönhetően élesebben látja kora kisszerű ellentmondásait, de egyedül nem képes tenni ellene. Ahogy én is csak őriztem és őrizem a lángot.
Amikor Andris befejezte az általános iskolát, elhatározta, hogy abban a gimnáziumban tanul tovább, ahonnan biztosan felveszik az orvosira. Ez volt az Apáczai, másodiknak megjelölte a Berzsenyit. Remekül előfelvételizett-felvételizett oda is és a másikba is. Aztán csalódottan vette tudomásul, hogy a gimnázium még egy kicsit sem hasonlít ahhoz, amit ő elképzelt és novemberben hazajött, lefeküdt az ágyára és nem volt hajlandó felkelni és iskolába menni.
Az átesés olyan váratlanul következett be, hogy mire betoppantam Bónához, a biológiatanárhoz és megkértem, hogy segítse át Andrist, a magam sem tudom, miből adódó kezdeti nehézségeken, addigra már késő volt. Életünk legnehezebb napjai következtek. Meg kellett birkóznia a manifesztálódott és megnevezhető depressziójával, amit azért sokáig úgy kezeltünk, mintha bármelyik pillanatban felszívódhatna. Egyébként, sejtelmem sincs, hogy kezelhetnénk másként, jobban. Nekem pedig azzal is számolnom kellett, hogy nem az én, nevezzük liberális nevelési elveim eredményeként nem tudja elfogadni a középiskolai drillt. Az általános iskolai tanárai rugalmasan alkalmazkodtak az elképzeléseinkhez. Szerették Andrist és amennyire csak megengedhető volt ezekben a hagyományos, értsd porosz utas módszereket alkalmazó iskolákban, hagyták szökni a merev keretek közül.
Munkácsy, aki az Apáczai fiatal igazgatója volt, engedélyezte volna, hogy Andris magántanuló legyen, de megjósolta, hogy ebben az iskolában, ez járhatatlan út.
Következő szeptemberben pedig újrakezdte a másik iskolában. Végül egy harmadikban érettségizett le.
Azt hittem akkor és úgy gondolom most is, hogy sokkal több segítséget is kaphatott volna és talán másként alakul ez a néhány év, ha tényleg pedagógusok tanították volna.
Az alábbi gondolatokat, akkor még nem osztottam meg a nyilvánossággal, hiszen pontosan tudom, hol élünk és nem akartam kockáztatni, hogy a fiam esetleg egyáltalán nem érettségizhet le. 
De most okulásul a Berzsenyi osztályfőnökének, Penyigei Erzsébetnek, aki a biológia tagozaton a biológiát is tanította volna, de ő gyászolt és emiatt nem tartotta meg az órákat – a matematika tanárnőnek, Utassy Katalinnak, aki a biológia helyett is népszerű tantárgyát tartotta helyettesítés gyanánt – a történelem tanárnak, Tézli Péternek, aki év végéig nem jutott túl a könyv első fejezetein, viszont jógáztatta a tanulókat és füstölőzött az órán, az igazgatónak, Somogyi Lászlónak, aki úgy tett, mintha a meg nem tartott órákról nem tudna, vagy így lenne természetes – összefoglalom azt a katasztrofális tanévet.
Nem volt titok egyik tanár előtt sem, hogy Andris ún. problémás gyerek, hiszen már elkezdett egy gimnáziumot, de éppen a ragyogóan eredményes felvételik, ha mást nem is, annyit igazolhattak volna, hogy nem ostoba.
Az első félévi bizonyítványosztás után (a másodiknak elkezdett gimnáziumban) felkerestem Andris matematika tanárnőjét, Utassy Katalint. Kértem tőle, hogy amennyiben lehetséges, foglalkozzon Andrissal külön is, illetve javasoljon számára külsős korrepetitort. Azt állította, hogy addig is lehetősége lett volna Andrisnak eljárni az általa tartott korrepetálásra. Pontosabban, mert egyiken nem jelent meg, ő többet nem hívta, és Andris nem kereste az újabb lehetőséget. A felajánlása az volt, hogy ő akár mindennap ad plusz feladatokat Andrisnak, amit hamarosan kijavít és ad újabbat. Néhány alkalom után ennek is vége lett. Megígérte nekem, hogy utánanéz, ki foglalkozna Andrissal, de nem adott végül javaslatot. 
Második félévben két matematika tanár foglalkozott Andrissal, sok pénzért, mindketten azt mondták, hogy fejlődik. Sőt a tanárnő maga is ezt mondta, hogy látszik a tanulás és a fejlődés. Majd június(!) elején bejelentette, hogy semmilyen körülmények között nem engedi át a fiamat, a saját érdekében. Be kell látnom, hogy nem való gimnáziumba, nem való középiskolába, hiszen gyenge képességű gyerekről van szó. 
Jegyeket nem kapott, titokzatos százalékokban mérettetett az eredmény.
Andris orvos akart lenni, és nehezen fogadta el, hogy mindazokat a tárgyakat tanulnia kell, amelyekről ő azt gondolja, hogy nem a témába vágnak. De mindannyian ilyenek vagyunk. A rosszul nevelt emberek, mint ő is, több mindent kérdőjeleznek meg, mint amennyit megengedhetnének maguknak. Nem én vagyok az egyetlen, aki a matematikáról azt gondolja, hogy azért kell tanítani pár évig, hogy a tehetséges matekosokat ki lehessen szűrni a többiek közül.
Hatévesen írta nekem ezt a levelet:
Áginak, élményem az iskoláról, Szemere 5. Az iskola érdekes, ott tanulnak meg a gyerekek írni, olvasni, számolni, stb. Csak azt nem értem, hogy miért van lecke, hiszen a gyerekek azért járnak iskolába, hogy ott tanulják meg. Ennek ellenére egy kötet leckét ad. A közismereti tantárgyakból három van, Nyelvtan, olvasás, matek, És ez nekem sok, azért, mert pl: feljön az unokatestvérem, vagy (itt egy ujjlenyomat van a képen) ujjlenyomatot veszek. (aláírás + két pecsét: I.b. Police)

Kénytelen voltam a történelem tanárral is személyesen találkozni. 
Ezen a személyes találkozáson eltekintettem attól, hogy számon kérőn lépjek fel a módszereit illetően, mert nem óhajtottam hozzáértését megkérdőjelezni. Annyit kértem tőle, hogy tegye lehetővé Andrisnak, hogy javítson, hívja ki felelni, és egyértelműen nyilatkozzon a jegyekről.
Időt, még egy kis időt, a félévet kértem számára.
Ezt a kérésemet – természetesen – először előadtam Andris osztályfőnökének, utóbb aztán a két érintett szaktanárnak. Időpontot kaptam tőlük. Az iskolában, a tanári szoba egy kevésbé szem előtt lévő asztalánál ültünk le. Persze, az egész terem bennünket figyelt. Kroó Andrást kértem meg, hogy kísérjen el, részint, hogy legyen egy szemtanúm, részint, hogyha sírva fakadnék vagy rosszul lennék, legyen aki támogat. Sírva is fakadtam, rosszul is lettem, kis híja volt egy agyvérzésnek. Végül ő is szót emelt Andris érdekében. Azon a halk és kulturált hangján, különlegesen szépen beszélt magyar nyelven érvelt, de, bár elringatóztak egy kicsit mondat-füzérei hintáján, végül éppúgy visszautasították, mint engem.
Hiába kértük őket, vegyék figyelembe, milyen kilátástalan helyzetbe hoznák Andrist, hiszen az aktuális szabályok szerint, összesen kétszer lehet gimnáziumban, nappali tagozaton elsős, többet nem járhatna semmilyen iskolába. 
A tanárnők és a tanár úr azonban kétféle kompromisszumos javaslatunk elől is elzárkóztak. 
Miután könyörögtem nekik és megalázhattak kedvükre, azt a jó hírt kaptam osztályozó értekezlet előtt két nappal, hogyha elviszem egy másik iskolába és az átvételt tanúsító befogadó nyilatkozatot viszek az értekezletig, akkor átengedik. Hajszás két nap volt. Meglett az igazolás és lett egy új iskola. Testvérem iránt érzett barátságból, kétségbeesésünket látva,  kiadta az igazolást az Erkel igazgatónője.
A helyzet fonákságát a legmélyéig feltárva mondom, hogy az általam felkeresett egyéb, nincs sok, alternatív középiskolák, nem akarták fogadni, mert túl okos és nem drogos.

Az utolsó két hétben Andris már nem járt be az iskolába, amíg mi harcoltunk érte, ő vízi mentőként szolgált a Balatonon. Aztán nyár végén visszajött és megkereste magának azt az iskolát, ahol a lehető legkevesebb tárgyat, a lehető legkevesebb napon keresztül lehetett tanulni. Ez volt a Novus.
Ha most magatokban azt képzelitek, hogy Andris egy összeférhetetlen alak, akkor nagyot tévedtek. Andris egy csodálatos fiatalember, akire gondolkodás nélkül rábíznám az életemet.
És most következzék az átok, az én átkom, amiről azt hiszem, hogy ezt sem én találtam ki, csak mormolom elődeim után és benne élek a következményeiben.
Törjétek meg az átkot! Ti, egy tizenhat éves embernek nem adtatok még félévnyi esélyt, hogy beilleszkedhessen közétek, hogy alkalmazkodjon a normáitokhoz, hogy ott maradhasson, ahol lenni szeretne. Úgy döntöttetek, hogy már késő, és ha ennyi idő nem volt elég, hogy észbe kapjon, akkor semennyi sem lehet elég. Elküldtétek magatok közül, hogy ne tőletek tanulja meg a kötelező megtanulni valót. 
Tudjuk milyen könnyű bekerülni harminc, háromszáz gyerek közé, húsz, harminc ismeretlen tanár-felnőtt közé. Az ember néhány nap alatt kiépíti az új kapcsolatokat, barátságokat, kiismeri a felnőtteket, tisztába jön az új elvárásokkal, aztán hajrá, a csapat élére áll, osztályelső lesz. Egyenletesen teljesít, soha nem téved, nem kér türelmi időt. (sőt ahol tud, segít, mint a kisdobosok és az úttörők) Biztos így ment nektek és csak én és Andris vagyunk azok a kivételek, akiknek problémát okoz felvenni a tempót.
Hát, nem baj ugye, hogy én ezt nem hiszem el. 
A legegyszerűbb értelmezés szerint nekem hálásnak kellene lennem, hiszen a kezetekben volt a sorsa és ki is rúghattátok volna alóla – a hurokkal a nyakában egyensúlyozó alól – a széket. De ti nem rúgtátok ki, és abba az illúzióba ringatjátok magatokat, hogy nagyvonalúak voltatok. Biztos azok is voltatok, azon szűkös keretek között, amelyek megadatottak nektek. A saját múltatok és jelenetek tapasztalataiból felépített falak között.
Így legyen veletek is nagyvonalú mindenki, akivel valaha találkoztok, úgy, ahogy eddig is mérték nektek a nagyvonalúságot. 
Nem láttátok be még mindig, hogy a saját utódaitok környezetét nevelitek, tanítjátok. 
A te gyerekeddel fog találkozni az enyém, ahogy személyetekben én is az én homályban tapogatózó tanáraim nevelte nemzedékem tagjaival találkozom. És körülöttünk a világ egyre homályosabb és egyre sötétebb. Ha egy tizenhat éves fejlődéséhez nem lehet reményt fűzni, hogy lehetne felnőttek fejlődésében bízni?
Ti hogyan tudtok abban bízni, hogy amikor majd eljönnek a nagy találkozások a bajjal, aminthogy volt már bizonyára nem egy ilyen, maradéktalanul megbízhattok abban, akinek a kezében lesz a sorsotok. 
Rombolni, ártani, elfordulni könnyű. Elengedni egy gyerek kezét, könnyű. 
Nem a ti dolgotok? Hanem kié? A tiednek is engedjék el a kezét? Vagy tudod fogni egész végig?
Találkoztam három súlyosan sérült felnőttel, akik egyetlen pillanatra sem merték leengedni törékeny emberarcuk elől a szerepük álorcáját. Ti magatok már öregen és a fiaitok, sok-sok megbántott és megalázott ember között fogtok élni. Akik már gyerekként sem tudtak megfelelni. Épséges lesz nektek az a világ? Megáll majd a megbántott az úton haladtában, ha látja, hogy bajba kerültetek? Vagy, hogy Andris közelében maradjak, megkérdezted a vízi mentő gyereket, hányas volt matematikából, amikor cipelt a hordágyon? És fontos lesz a bizonyítványa, ha a te gyerekedet húzza ki a vízből? Nem lehet orvos, mert nem tudja megszerkeszteni a négyzet köré a kört és belé a másikat, és az egész füzet és osztály köré azt a maradéktalanul gömb alakú, átlátszatlan gömböt, amely majd jól eltakarja a kilátást. Sőt még egy érettségije sem lehet ott, ahol paranoiás, kisebbrendűségi komplexusos, sérült személyiségű fiatalember kísérletezhet a történelem oktatással. Ahol eldöntheti, hogy az ókori görögök érdemei a vallásuk alapján maradéktalanul megismerhetőek, és csak úgy ismerhetőek meg.
Ti bizonyára ismeritek magatokat és látjátok, hogy ti vagytok az etalon, a ti mértéketek szerint kell élni, mert arra van garancia. Hát akkor miért nem erőlködtetek egy kicsit betörni azt a gyereket. Az iskolából el tudtátok kergetni, de a jövőtökből nem tudjátok kitörölni. Ott lesz ő, és az összes, szerintetek kevés és kicsi és buta és alkalmatlan és más, és ők fogják az életeteket formálni. És a sok alkalmazkodó ötös pedig, a mindenkori hatalom szolgálatába állítja a tudását, hiszen még idejében jól szocializálódott, és tudja, hogy jó pénzért minden eladó.

Közben, Andris miatt másodszor életemben, felkerestem a nevelési tanácsadóban működő pszichológust. Két dolgot is megértettem. Gál Nóra zsenialitását, aki liberálisabbnak mutatkozott, mint én szoktam lenni. Ezzel jól átvert. Elkezdtem küzdeni, hogy meggyőzzem saját magam bizonyos polgári értékek fontosságáról. Emlékszem még csodálkoztam is… ez nem lehet, ez túlzás, „ez hülye”?! ilyet nem mondhat egy pszichológus. Hálás vagyok neki.
Idézet egy neki, Gál Nórának írott levelemből:
Kedves Nóra!
Tegnap azon kaptam magam, hogy arról gondolkozom, hogyan is sikerült végül kikötnöm egy viszonylag békés parton. Próbáltam rájönni, hogy Önnek ebben milyen szerepe volt. Végül felismertem a zsenialitását abban, ahogy beszélgetéseink során még nálam is "liberálisabbnak mutatkozott, ami az Andrisra vonatkozó nevelési elveket illeti. Úgy emlékszem ez annyira meghökkentett, hogy ne mondjam ellenkezésre kényszerített, hogy végül helyes útra terelte a gondolataimat és másfajta magatartásra ösztönzött.
Természetesen én nyilván kevés lettem volna arra, hogy itthon konszolidálódjon a helyzet, de tudtam segíteni Andrisnak, hogy megtegye azokat a lépéseket és elhatározásokat, amelyek megtartják őt ebben az új iskolában. Tavaly decembertől itthon maradt, magántanulói státuszban, aztán mielőtt teljesen kicsúszott volna a lába alól a talaj, talált magának egy vízi mentői tanfolyamot, amit sikeresen el is végzett és májustól egészen szeptember elejéig a Balatonon dolgozott különféle strandokon. Teljesen önállóan élt, utazott, étkezett, összesen háromszor jött haza egy-egy napra. Pénzt keresett és tapasztalatokat gyűjtött. 
Felelősségteljesen és telve hivatástudattal dolgozta végig a napi 10-12 órákat. Első alkalommal akkor mentem, amikor még egész kicsi volt és úgy éreztem, hogy nem vagyok jó anyja, nem vagyok elég szabályos. Akkor Szegő Andreához jártunk, aki szintén nagyon sokat segített nekem. Részben elűzte, a már-már elviselhetetlenné váló cápás álmomat, részben pedig megnyugtatott, hogy, aki kivasalja a kisgyereke pólóit, az biztos, hogy jó anya.
Andris úgy utazott el a Balatonra, hogy csúnya, elég terjedelmes kiütések jelentek meg az arcán, a vállán, a mellkasán és én nem vetettem elég nyomatékosan a teendői közé, hogy orvoshoz menjen. Emiatt bűntudatom volt, ami azonnal növekedni kezdett, amint kiderült, hogy csalánrohamai vannak.
Szombaton reggel elindultam utána. A vonaton még minden hétköznapian megszokott volt. Leírhatatlanul mocskos, meleg, de huzatos kocsik. Egy vonat, ami gyors, két, egymáshoz közeli állomás között, majd állomásra érve veszteglésbe fog. Embertársaink is szokásos formájukat hozták. Csecsemőt utaztattak, aki emiatt indokoltan ordított. Ettek, hiszen éhesek, fokhagymásat. Hangosan kiabálva beszélgettek, hiszen nem értették volna egymás szavát a minden ablaka nyitott vagonban. De végül, bár az út elején ez lehetetlennek látszott, kettőre mégis Arácsra ért a vonat.
Az állomás és a strand között elkapott egy bejelentés nélkül érkezett zápor, ami elhitette velem, hogy mégiscsak egy enyhén kalandos, fiatalos balatoni hétvégére érkeztem. Aztán a strandon rám esett a valóság. A vízi mentőként nyárimunkázó Andris, menteni való betegként, elesett állapotban kuporgott egy padon. Nem kellett ékesszólásomat latba vetni, hogy szerveztesse meg a helyettesítését és azonnal induljunk Veszprémbe, az ügyeletre, mert addigra már érezte, hogy ideje őt megmenteni. 
A Szolgálat azonnal gondoskodott a helyettesről, aki rövidesen megérkezett. Nyilván ők, vízi mentők lévén, pontosan tudták, mit jelent a sürgősség. 
Rajtuk és az összes mentőn kívül, akikkel találkoztunk a következő napokban, senkit dicsérni nem tudok, ők viszont minden hálaimát megérdemelnek. Mentő már tényleg csak az lesz, akit belülről hajt valamilyen ellenállhatatlan kényszer efelé a pálya felé. Látszik is. Ha valami, akkor a sürgősségi ellátás, ami a személyzetet illeti, hibátlan Magyarországon.
A busz nem mentőautó, így aztán egy jót kerültünk Almádi felé. Cserébe viszont a kitérőért, este hatkor az ügyelet előtt állt meg, hiszen ott van a buszpályaudvar. 
Az úton végig szegény Andris eltorzult állapotán búslakodtam és ostoroztam magam, hogy miért is nem jöttem előbb.
Az ügyeleten minden ajtó-ablak tárva-nyitva, talán a nagy meleg miatt, hogy mozduljon a levegő. Egy arab vendéglő teraszára emlékeztet a kép. Egy idősebb férfit kísért ki a lánya a rendelőből, és máris mi következtünk. Fiatal orvos ügyelt, nem vagyok benne biztos, hogy köszönt-e, de biztos vagyok abban, hogy nem mutatkozott be és nem kínált hellyel bennünket
(Képzeld el, hogy megismerkedtem egy orvossal! Megvizsgált!

– Jaj, a szemem, jaj, a lábam! – Jaj, a tüdőm, jaj, a májam! – jajgattam, mint Dickensnek Micawber úr. – Húzza ki magát! – Hajoljon le! – Forduljon meg! – Hajlítsa be! – Itt fáj? – kérdezte, amikor megérintett egy helyet a lábamon. Hát, itt fáj-e? – kérdezte, amikor egy másik helyen megnyomta. Szinte felsikoltottam, annyira fájt. Hát – biztos igaz, hogy porckopása is van, de ez most nem attól fáj – mondta határozottan és magabiztosan. Beadok egy injekciót, felírok egy gyógyszert, azt szedje be és jöjjön vissza egy hét múlva.

Visszarepültem az időbe és hirtelen úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, amikor jött a doktor bácsi, vagy amikor Andrist vittem Szaszovszky Mária doktor nénihez. Megnyugodtam. Láttam, éreztem, hogy tudja, mi a baj és tudja, hogy mit kell csinálni. Nagy varázslat a gyógyítás. 
Emlékszem a menüettekhez hasonló koreográfiájú orvosi rendelésekre gyerekkoromból.
Az asszisztens az első sorban táncolt, felvette az adatokat, pár kedves szóval oldva a feszültséget, felkészítette a pácienst az orvossal való találkozásra. Megnyugtatta a hozzátartozókat, hogy szeretettjükkel nem lehet semmi baj, hiszen a legjobb helyre jöttek. Borján Árpád bácsi, Bugár Mészáros doktor, Tóth Imréné Marika néni, Gáti István doktor és Hegyi Gábor doktor, nem felejtettelek el benneteket. Megadtátok a módját a belépőnek, egyikőtök sem volt rest megtartani a szertartást, volt is tekintélye az orvoslásnak és volt is hatása a varázslatnak.)
Egyik lábunkról a másikra álltunk, míg az orvos és az asszisztense megbeszélték még az előző eset kapcsán felmerülő kérdéseket, miközben már feltettek néhány kérdést Andrisnak, nem hiszem, hogy valódi kíváncsiságból.
A fiatal orvos elég hamar eldöntötte, hogy az eset inkább tartozik a kórházra, mint rá, és írt egy beutalót a bőrgyógyászatra. Szombat késő délután volt, neki tudnia kellett, hogy a veszprémi kórház bőrgyógyászatán nem találunk orvost.
És nem is. Egy nagyon fáradt szemű nővérke azt mondta, hogy a sürgősségi osztályra menjünk, ahol, ha szükségesnek látják, be fogják hívni a bőrgyógyászt.
Nem látták szükségesnek. Sőt, egy rövid vizsgálat után elküldték Andrist azzal, hogy ő már megkapta a szükséges kezelést erre a betegségre, hiszen vett be Suprastint és ivott kálciumot. Így hát hazamentünk a nagymamához, aki később, mint ártatlan bűnös keveredett bele a történetbe, abba a párhuzamos történetbe, amit az orvosok találtak ki maguknak Andris betegségéről, miszerint a nagymama nyilván tart egy rossz természetű növényt a lakásban, aki miazmáival indítja a rohamokat.
A nagymamánál aztán körbeülve a nagy asztalt, tanakodni kezdtünk, hogy mi legyen. Mikor magát még a helyi Kisokosban is hirdető bőrgyógyász sem vette fel a telefonját egyik számán sem, hívogatni kezdtem veszprémi ismerőseim, megtudni, ki mit tenne a helyemben, kihez fordulhatnék szombat este. Aztán, ahogy felnéztem mondat közben, le is tettem a telefont és tárcsáztam a mentőket, mert Andris arca eltűnt, egész teste ödémásan dagadt. Nekem a rémülettől folyni kezdtek a szememből a könnyek és beledadogtam a mentőknek, hogy hová jöjjenek.
És jöttek is, ahogy évekkel ezelőtt, és azóta többször már anyámhoz is, a veszprémi mentők, nagyon gyorsan.
Számos várakozó előtt bevitték Andrist a sürgősségi ügyeletre, oda, ahonnan egy órája elküldték. Most csak a vak nem látta, hogy tényleg baj van és a csodaszer kálcium helyett, valami mást is be kellene vetni. Be is vetették és mondták, hogy bent tartják Andrist, amíg nem rendeződik a helyzet. Késő estig ültem az ágya mellett, remélve, hogy nem lesz újabb roham.
Én, aki nem vagyok orvos, nem tudhattam, hogy a szteroidoknak többé-kevésbé kiszámítható ideig tart a hatása, most már ezt is megtanultam. Vasárnap reggel telefonált, hogy kiengedik, menjek érte. Mire beértem és mire elindultunk volna, újabb roham vette kezdetét. Az egész testét ellepte a csalánkiütés, vörösre dagadt, amit a megállíthatatlan vakarózás tovább dagasztott. És közben félt ő is, és én is nagyon féltem, hogy mi ez, hogy mi lesz vele kezelés nélkül. Kimentem szólni az orvosnak, hogy megint baj van és láttam, hogy nem nagyon hisz a sírásomnak és rémületemnek, egy hisztis anya, gondolhatta, de a szobába belépve Andris látványa meggyőzte. Újabb adag gyógyszer, amire gyorsan múltak a tünetek.
Így telt a nap és Andris vasárnap este is bent maradt. Ez az éjszakám még nyugtalanabbul telt, mint a többi, bevallom, tökéletesen elveszítettem a bizalmam az ellátásában. Azt sem hittem el, hogy egyáltalán észreveszi valaki, ha netán fulladozni kezd. 
Kora reggel újra bent voltam. Egy együttérzésre képes nővérke megnyugtatott az újabb vérvizsgálat eredménye felől. Ismét negatív, tehát a feltételezés, hogy egy korábbi fertőzés nyomán indult el az allergiás reakció, kizárható. Valahogy így értettem. 
Tekintve, hogy hétfő volt – a bőrgyógyászaton munkanap lévén – volt orvos, aki allergiás reakciónak(!) minősítette a rohamokat és a gyógyulás utánra(!) felajánlotta segítségét az okok felderítésében.
És ismét kiengedték. Eddigre én már tudtam, hogy a gyógyszer kitart délutánig. Dönthettem, hogy Veszprémben várjuk meg, amíg újra mentőt kell hívnom, vagy adunk egy esélyt a pesti kórházaknak is. Autós unokaöcsém segítségével hamar Pestre értünk. Abban a megnyugtató tudatban utazhattam, hogy újabb baj esetén elszáguld velünk a legközelebbi kórházba.
Mint sokkal később kiderült, ő úgy vélte, hogy kihasználjuk, amikor sofőrként számítunk rá.
A délutánom, már Pesten, azzal telt, hogy próbáltam kideríteni, hová mehetnénk, megelőzendő egy újabb rohamot. Udvariasan, de határozottan visszautasított a Bőrgyógyászati Klinika, mondván, hogyha most nincs baj, akkor be ne menjünk, hiszen nincs hely, persze, ha fulladna, az egy más tészta. Mondtam, ha fulladni kezd, akkor már nem lesz módomban besétálni vele, ez a közlés már ingerültebbé tette a telefon másik végét.
Már ez idő tájt is nagyon meleg volt. Izzadtan, nyomorultul feküdt Andris az ágyán, nem enyhültek kínjai attól, hogy saját ágyába került. Rövidesen elkezdett foltosodni, aztán rémüldözni, hogy szorul össze a torka és én kénytelen voltam megint mentőt hívni. Itt a lakásban ellátták. Infúzióban megkapta a szükséges gyógyszereket. Fülem hallatára próbálta megtudni a mentős, hogy hová vihetné, de azt a választ kapta, hogy sehol nem talál szakirányú ügyeletest. Beszállították volna így is egy kórházba, hiszen sikerült kinyomozni, hogy melyikbe vihetnék, de a mentőorvos javaslatát is figyelembe véve, végül együtt úgy döntöttünk, hogy ez az adag megint csak kitart reggelig, amikor majd elmegyünk a szakrendelőbe, ahol megmondják nekünk, hogy mit kell csinálni.
Másnap délután a szakrendelésen, egy igazán lelkiismeretes orvoshoz került Andris. Azonnal kórházba utalta volna őt a doktornő teljes kivizsgálásra. Telefonon megtudta, hogy melyik az ügyeletes kórház, hogy ott nincs szakirányú ügyelet és úgy döntött, inkább ő beadja a gyógyszereket. Másnapra pedig beutalót írt az István Kórházba, abban a biztos tudatban, hogy ott majd elvégzik a kollégái a szükséges vizsgálatokat.
Nem tudom számoljátok-e, ez a negyedik nap!
Késő este Andris ismét rosszabbul lett és én nem mertem bízni a gyógyszerek hatásában és telefonáltam az ügyeletre. Ezt a történetet nem írom le most, annyira rossz fényt vet az egészségügyre, noha ez esetben, valószínűleg, a kiérkező orvos embertelenségéről és alkalmatlanságáról van inkább szó. Persze, én a magam részéről szívesen kirúgatnám, de nyilván még egy dá-dá-t sem kapna, ezért aztán ugorjunk... Úgy tudom, hogy kirúgták azóta...
Tehát, a másnap reggelt is megértük.
Andris a kezdetektől allergiás. Az első tünetek kisbaba korában jelentkeztek, amikor elkezdett tehéntejet inni és/vagy nem szopott már. Azért írom így, mert bármelyik variációt, akár egyszerre mindkettőt elfogadom. Igazából nem derült ki, hogy mi történt. Az orcáin kezdődött az ekcéma, aztán kezén, lábán, a hajlatokban is megjelent. Véresre vakarta, annyira viszketett. Mondták, hogy kinövi és ki is nőtte. Mondták, hogy mire kinövi, asztmássá válhat. Ezt nem vártam meg, egy szép Pünkösdkor, Őriszentpéter legszebb mezején, belegázoltunk a nyakig érő fűbe. Lesz, ami lesz. Nem lett asztmás.

Fiam beállt azok sorába, akik, bár koruk rendszerének kiszolgáltatottjaként, keserves középiskolai éveket tudhat maga mögött, beteljesítette gyerekkori álmát és elkezdheti tanulmányait az orvosi egyetemen. Elszántsága bizonyíték arra, hogy az egyéni utak és az egyéni teljesítmények képesek ostobán elfogult matematika tanárok és az előítéleteiktől súlyosan terhelt felnőtt társadalom tagjainak ellenséges falát áttörni. Büszke vagyok rá, és azt kívánom neki, hogy a továbbiakban csak a tudása és az embersége legyen a próbakő, épp elég nehéz lesz azt a feje fölött tartani.                 

És még néhány gondolat a hűtleneknek, megalkuvóknak és cinkosoknak, Szü Csien DuDi, másik nevén Szü Csien Balzsam Füveskönyvéből:

„Az ösztönlény elemi létfenntartási érdeke azt diktálja, hogy a ballasztot, a megfelelő pillanatban ki kell dobni a léghajóból. De, nem veszi észre, hogy a ballaszt helyett a gázpalackot dobta ki. ... és most a gázpalack örömmel hever a pusztában, kihasználatlanul.”
…miközben a gyomorvérzésest a pszichiátriára szállítják,
…miközben egy diplomázás előtt álló ismerősömmel felvetetnek néhány újabb órát, mert elszámolták a krediteket, de megnyugtatják, hogy nem kell bejárniuk az előadásokra, (hisz’ nincs is hová), így is beírják a négyest,
…miközben egy másik ismerősöm a kiadótól megrendel egy egyetemi jegyzetet, amit nem vett meg az év elején, és így kiderül számára, hogy a tanára a duplájáért árulta a többieknek szeptemberben, (hisz’ nagyvonalúan kímélte őket a beszerzés fáradalmaitól),
…miközben semmi nem változik...

A mindenkori egészségügy...
Kedves kutyámmal játszva kőbe rúgtam. El is törtem a lábam ujját. Nem fájt, hiszen azonnal elzsibbadt bokáig. Késő este, mikor komolyabban fájni kezdett, taxiba ültem – Andris fiam kíséretével – és elmentünk a János kórházba. Sok-sok sebesült társaságában várakoztunk. Ha ki is nyílt a kezelő ajtaja, csak azért történt, hogy egy ápoló, vagy beteghordó kiszaladjon, beszaladjon. Később becipeltek egy fémkoporsót. Utóbb, a várakozókat felszólítva, hogy álljanak odébb, ki is vitték. Így aztán, két óra elteltével, mondtam Andrisnak, hogy talán nincs is eltörve, és ha el is van, miért kéne ezt orvosnak látnia, menjünk inkább haza. Ismét taxiba ültünk. Útban hazafelé, egy buszmegálló előtt az úttesten fekvő alakot pillantottunk meg. Mellette bekapcsolt vészvillogóval autó állt. A sofőr idegesen járt-kelt. A fiam szólt a taxisnak, hogy ki kell szállnia a sebesülthöz, hiszen orvostanhallgatóként és önkéntes mentőként nem engedheti meg magának, hogy segítségnyújtás nélkül továbbmenjen. A taxis zokszó nélkül félreállt, még az taxiórát is megállította. 
Nem szálltam ki, a hátsó ülésről figyeltem, hogy Andris az először elgázoltnak vélt asszony ellátásához kezd. A gázolónak vélt fiatalemberről kiderült, hogy szintén segíteni állt meg. Ő nem mert hozzányúlni az úton fekvőhöz, de hívására már érkezett a rendőrség és a mentők. A begyógyszerezett, részeg asszony körül hamarosan három járőr, a rohamkocsi háromfős személyzete és a fiam tevékenykedett. Nem sokkal azután, hogy engem kapacitáshiány miatt nem volt lehetséges ellátni. Mindez történt a XXI. században, Budapesten, az én adómból, ahogy ezt mondani szoktuk mostanában, egyre gyakrabban.

Van folytatás. Az összefüggés csak annyira távoli, mint a lepottyanó alma és Galilei zsenialitása között. Egy fiatalember, akiről hiteles tanúk beszámolói alapján tudott, hogy kisgyerekkora óta orvos akart lenni, a megfelelő életkort elérve felvételizett, illetve emelt szintű ötöseiből átváltott pontjait begurította a SOTE-ra. Sem fogyatékosság okán, sem lovári nyelvből szerzett felsőfokú nyelvvizsga okán szerzett pót pontokat nem gurított hozzá. Így (csak!, hiszen a kevéssel kevesebb pont is elég volt) a szegedi orvosi egyetemen kezdhette meg tanulmányait. 
Anyukája csomagolt neki hamuba sült pogácsát és biztatta, hogy egy jól teljesített év után bizonyára nem lesz akadálya, hogy visszajöhessen Pestre. Anyukája egy jóhiszemű, rőzsehordó nénike, aki azt hiszi, hogy az országa mindenkori, választott vezetői bölcsességük miatt gömbölyítik bársonyszékekben a seggüket. 
Fiacskája sorsát a Mindenható kezébe ajánlotta, amikor a saját bőrén is megtapasztalt kollégiumi lakhatást ajánlotta neki.(De azóta eltelt 30 év és sok-sok rendszerváltáson vagyunk túl, gondolta magában, magát biztatva.) Nos, nem. Nem telt el, vagy, mint az örökifjú színésznők felett, nyomtalanul suhant át. A kollégium az egyik kedvenc témám, de most nem időzöm itt. Szeged, az Szeged. Kinek szülőföldje az szereti, vagy pont nem. Aki kisvárosba vágyik, annak jó, vagy túl nagy. Aki az ötödik kerületből csöppen bele, az esetleg halálosan beleszeret, vagy lázasan delirál, ha arra gondol, hogy eltelt a hétvége és vissza kell mennie. 
Az egyetem, az egyetem. Aki minden éjszakát átmulat, vagy a számítógép előtt ülve reggelig lövöldözi a 3D-s ellenséget, az örül, hogy nem kell, sőt, nem lehet bemenni a boncterembe. Aki azt hitte, hogy orvosi egyetemre jár, az csalódik emiatt.
Prof. Dr. Karádi István
A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kar dékánjának

Tisztelt Dékán Úr!

Tavaly felkerestem Önt a fogadó óráján és előadtam a kérésemet, hogy fiamat, Ostoros Andrást a szegedi egyetem akkor első éves hallgatóját vegye át a budapesti egyetemre.
Indoklásul felhoztam, hogy a fiam A SOTE-ra jelentkezett, de néhány ponttal lemaradt a budapesti egyetemről és így a másodikként megjelölt egyetemen kezdte meg a tanulmányait.
Magam indokaként elmondtam, hogy egyedüli keresőként kell finanszíroznom az ő tanulmányait és öreg édesanyám gondozását is magamra kellett vállalnom.
Ön segítőkészen tájékoztatott arról, hogy ha a fiam továbbra is jó tanuló marad, akkor bizonyára sikerül teljesítenie az átvétel feltételéül kijelölt korrigált credit index átlagot és nem lesz akadálya az átvételének, örömmel várják.
Ennek az ígéretnek a jegyében telt el a második év, amely sikeres szigorlatokkal zárult.
Most az ügyintézés során kellett szembesülnünk azzal a ténnyel, hogy a két egyetem eltérő anatómia tanterve mellett - ami miatt a kérvény első év végén be sem adható – egy újabb akadályt kell megugrani, a Szegeden a tantárgyai között nem szereplő propedeutika aláíratását. Nyilván egy nem tanult, vizsgára nem került tárgy elfogadtatása nem lehetséges.
De talán lehetséges egy különbözeti vizsgát tenni, vagy mintegy utóvizsgaként még a harmadik év elkezdése előtt levizsgázni ebből a tárgyból.
Amennyire megértettem - remélem jól - ha valamilyen megoldás erre a problémára nem kínálkozik, akkor az egyébként is hosszú egyetemi képzése meghosszabbodik még egy évvel.
Fiam szorgalmas és elhivatott ember. Gyerekkora óta vízimentőként a Vízimentők Balatoni Szakszolgálatánál, önkéntes mentőként a Máltai Szeretetszolgálatnál tevékenykedett, különféle tanfolyamokat végzett el.
Első egyetemi éve után az ápolási gyakorlatát a ... teljesítette. Az osztályon a mai napig továbbra is önkéntesként dolgozik, a kórházzal szerződésben áll. Még egy félállást is ajánlottak neki, ezt már picike fizetésért, ha sikerül Budapestre kerülni. Gondolom ez azt jelenti, hogy meg vannak elégedve a munkájával.
Arra kérem, kiegészítve így a magam indokaival az ő kérelmét, hogy segítsen megoldást találni a problémára!
Köszönettel:
Egy sikeresen teljesített év után anyuka, aki azt ígérte a fiának, hogy ha jó és jámbor lesz, mint Hamupipőke, akkor minden jóra fordul, kapta magát és elindult a dékáni hivatal felé. Rőzséjét a sarkon hagyta, felöltötte királynői palástját és kérelmükkel az illetékeshez fordult. Türelmes meghallgatásra talált, biztató szavakat kapott: az eltérő oktatási szerkezet miatt a két egyetemen, két irányba induló anatómia oktatás a második év végén összeér és akkor egy megfelelő, korrigált credit index átlagot teljesítve, örömmel várják a hallgató átjelentkezését.
Hogy a kollégium folyosóira kihelyezett mélynyomókból dübörgő, zavaró hangok ne befolyásolhassák ezt – a rőzsecipelő nénikének igen misztikusan hangzó, sokáig megjegyezhetetlen szóhalmazt, hogy korrigált credit index átlag, (ő, ostobácska teremtés, művészeti iskolákba járt) – korrigált credit index átlagot; kis lakást bérelt Szegeden. Fia lakótársa félévben hátat fordított az egyetemnek, az albérletnek, Szegednek, hiszen még alig lépett a terembe, már megbuktatták. (Egy csinos, fiatal nő, tehát…!? Örült is a néne, hogy fia született.)
Közben az anyuka még öregebb anyukája végképp elért abba a korba, amikor egyedül vidéken (egy másik vidéken) nem maradhatott, így a természet gondoskodása folytán ő Pestre kerülhetett. Hogy kaphasson külön kuckót, hát itt is lakást kellett bérelni.
Hősnőnk, az álruhás királynő, a megfelelés kényszerétől hajtva újabb és újabb munkákat vállalt el, hiszen a a rőzsehordásból nem tudta finanszírozni az életüket.
Kezét-lábát – de, a lábujját tényleg – törte nagy igyekezetében, hogy még ezt az egy évet valahogy kibírják.
Isten, mint soha, most sem ejtette ki a tenyeréből, bár néha csúnyán ráijesztett. Mindig akadt munkája, mindig kifizették a járandóságát, még az APEH-hel is dűlőre jutott.
Elérkezett hát a várva várt második év vége. Altatóval elaltatott álmok, serkentővel ébren tartott éjek után, az utolsó, a rettegett vizsga; az anatómia napja közeledett.
A szegediek bástyát emeltek a majdani dezertőrök útjába. A pótvizsga szokásos idejét augusztusra tették, így, aki kiröppenne a porfészekből, a pesti kérvény leadás június 15-i határidejét szem előtt tartva, duplán foshatott.
Fosott is. Még az indexét is a fiókjában (a pesti asztalában) hagyta ijedtében. De őrzői nem engedték, hogy kiszálljon a ringből. Az örök kivételt beengedték a vizsgára index nélkül és persze, sikerült a szigorlat.
Bármilyen hosszúnak, terjengősnek és kanyargósnak is tartjátok a beszámolómat, tudnotok kell, hogy ennek az anyukának a történetét kifejezetten szárazon, néhol ironikusan adom elő. Hol írok például arról, hogy mit érzett, amikor egy nem neki való szerepbe kényszerülve, a száját véresre rágva, torkában dobogó szívvel várt arra, hogy egy ilyen fő-fő dékán fogadja. Hol taglalom a végtelen szorongását, amikor látta a fiát 24, 36 órás nem alvások után visszabukni a könyvei (30-90 ezer forintos könyvek, amelyeket, hogy anyját kímélje nem vett meg, hanem a szegedi könyvtárból kölcsönzött, hiszen a SOTE könyvtárból (másodosztályú állampolgár) nem kölcsönözhet és utaztatta 80-100 kilós táskákkal Szeged-Budapest és visszaút viszonylatban) fölé.
Tudjuk, hogy az öröm és boldogság percei úgy viszonyulnak életünk többi percének hosszához, mint életünk hossza a nemlétünk hosszához.
A kitöltendő és aláíratandó iratok letöltése után, a nem kis kupac papírral elindult a fiú a különböző intézetekbe, ahol a saját emlékezéseibe írandó tanulságos kalandok után, majdnem mindegyik pecséthez hozzájutott.
Ám az éber Cerberus tavalyról idén-re virradóra, hogy maradjak az isteni léptéknél, ami az időt illeti, új trükköt eszelt ki és ő is bástyát emelt a SOTE-t megvédendő a betolakodóktól.
Hirtelen lett egy tárgy, a propedeutika (szegény néne, újabb nyelvtörője), amelyet a szegedi egyetemen nem tanítanak. Így az átvétel, ha lehetséges is, egy év elvesztegetését vonja maga után, hiszen a harmadéves belgyógyászat tárgyat csak akkor és csakis akkor lehet felvenni, ha ebből az alapozó tárgyból megvan a vizsga.
Hogy méltányosságból van-e kivétel? Hogy a fiú tenne különbözetit? Hogy levizsgázna augusztusban? Hogy egy éve egy belgyógyászaton önkénteskedik éjjel-nappal? Ne mond, hogy ösztöndíj, ne mond, hogy diákhitel. És egyáltalán! Elegem van a demagógiából, a bürokratizmusból, a generációmból, akiknek az agyát sűrű… (lásd az egész transzilluminációt)
Hogy az egész kérés arra irányul, hogy a nénét kímélje? Hogy a különben is leghosszabb ideig tartó egyetem költségeit amennyire lehet csökkentse?

A rőzsecipelő, ha nem is ebben a hosszban, de a problémáit elmondta a dékáni hivatal irodavezetőjének, aki azt ígérte, hogy visszaszól. És láss csodát, így is lett! Visszaszólt. Dr. Végh Anna. 2010, augusztus.

A fiúnak előírtak egy kötelező gyakorlatot az egyik belklinikán, amely után vizsgát tehetett. A gyakorlat mindenki megelégedésével zárult, a vizsga sikerült. Már csak az adminisztráció van hátra. Tehát elérkeztünk a legnehezebb részhez. Az elektronikus indexben minden aláírás szerepelt, de a papíralapúból hiányzott – ugyan kié? – a tornatanáré. Egy sikertelen hadjáratot az aláírás beszerzéséért már végigküzdöttem, mint tanú, júniusban. A tornatanárral nem sikerült időpontot egyeztetni, mert nem akadt egy aláírásnyi ideje. Augusztusban lehetséges volt az egyeztetés. 11 helyett, fél 11-re érkeztünk és beültünk egy félórára egy közeli krimóba. Nem piáltunk, nem volt más nyitva. 11 óra négy perckor, amikor visszaértünk és átvágtunk a sportközpont beláthatatlanul nagy betonudvarán, a tornatanár, aki addig a kocsija mellett állt, beült és gázt adott.
A portásnő szaladj utána felkiáltással, igyekezz, igyekezz nógatással biztatta a gyerekemet, mellesleg a trón várományosát, hogy a visszakanyarodó úton elérheti menekülőt. Én egy békés teremtés vagyok és a körülmények csalafinta összejátszása kell ahhoz, hogy kijöjjek a sodromból, de láttam, hogy ismét királyi díszt kell öltenem. Pedig csak kirándulni indultam, mint hűséges indexhordozó. Nem nagyon, de megzengettem a hangom. Ó, Magyarország, te tornatanárok és portások és házmesterek hazája, hát csak nem nem bújsz ki a bőrödből.

A tanulmányi osztályon egy készséges nő megrettent, amikor látta, hogy komolyan azt hittem, hogy most aláírja az elbocsátó papírokat az illetékes elvtárs. Suttogó hangon felvilágosított, hogy az náluk nem úgy van ám. Majd akkor írja alá, amikor alá fogja írni. Minél magasabb fizetést kap valaki a munkájáért, annál kevésbé hajlandó azt elvégezni. Ezt nem a kisasszony mondta, ezt már én mondom. A titkárnő viszont, aki a nyilván nevetségesen alacsony fizetése mellé arányosan nagy szívet kapott, megígérte, hogy amint megvannak az aláírások, postázza a paksamétát. A vasútállomás mellett, egy európainak látszó helyen, ettünk egy finom ebédet és visszazakatoltunk Budapestre.
Még sincs maradéktalanul pozitív hősünk ebben a történetben sem, mert azt viszont elfelejtette megmondani, pedig többször megkérdeztük, hogy minden megvan-e – hogy még további adatlapok és kérvények kellenek az aktus lebonyolításához.
Éppen hallottam a hírekben, hogy az újszerű gyorsított eljárás során a bíróságoknak arra sem lesz elég ideje, hogy a vádlottat értesítse a tárgyalás kitűzött idejéről. Ha az aláírók hangulatváltozásai mellé belekalkulálom a posta hagyományosan nagy hatékonyságú teljesítését is, és nem számolok a ma még ismeretlen tényezőkkel, akkor joggal tartok attól, hogy ismét zakatolni fogok Szegedre, hogy a beiratkozás napjára minden meglegyen. Persze, amíg én fizetem az én teljes árú jegyemet Szegedre és vissza és oda és vissza és oda és vissza, ahányszor csak az anyai aggodalmam úgy diktálja, addig mást ez miért érdekelne?
De hát, hogy is jönne ki másként az az imponáló statisztikai adat, hogy egy kereső, hány nem keresőt kell, hogy eltartson itt nálunk.
Egyébként meg – jó ez más téma – nagyon drukkolok a söralátéten kényelmesen elvackolódó adóbevallásnak.
Aki kellő türelemmel olvasgatja bő lére eresztett beszámolóimat, az úgy vélheti, hogy semmivel nem vagyok elégedett. És ez így is van. Azt hittem, mire nekem gyerekem lesz, addigra az emberiség szépen kifejlődve, beváltja a megokosodásához fűzött reményeimet. Békességben, egymást tisztelve, segítve fog éldegélni. Nem így történt, hát kénytelen vagyok mormolászni a magamét.

Életem legboldogabb napja az volt, amikor megkezdődött a vajúdásom. A boldog várakozás tökéletessége töltött el. Egész nap mámoros állapotban vártam, hogy megszülessen a gyerekem. Feltöltődtem mindennel, ami addig hiányzott, lekerekedtek a formák, tökéletes gömb alakot öltött az életem és úgy éreztem, hogy új ember lettem. Nem csak az életem lett kerek, egész, hanem én magam is felvettem a nekem rendelt alakom. Ez a nap nem hasonlított egyik boldog napomra sem, amit addig átéltem. És sokáig nem volt teljesség, ami mérhető volt hozzá.

Ma éjszaka, amikor megint arra riadtam, hogy anyám a maga szelíd, beletörődő módján, de mégis megpróbál tiltakozni egy általunk, a húgom és általam kijelölt útirány ellen és én hevesen nyugtatgatom, hogy átmegyünk a hídon, ne aggódjon, éppen arra megyünk, amerre ő akarja. De, mert rémülten felébredtem, az ébrenlét ragacsos partjáról még éppen láttam, hogy elkanyarodunk a híd felől, és két oldalról belekarolva egy ház irányába visszük. Majdnem sírva fakadtam. De tovább fűztem a gondolataimat és az egyik téves cselekedetem alapján megkérdőjeleződött az összes többi is és a mostanában mindennap foglalkoztató kérdésen kezdtem gondolkozni, hogy mit rontottam el, sőt mit rontok el folyamatosan, nap, nap után Andrissal való kapcsolatomban.

És azért kell erről írnom most, mert visszasüppedve a félálomba, láttam magunkat Kelenföldön, a bérelt lakásban, ahogy kinézek az erkélyen és Robi lentről integet, hogy majd munka után jön haza, most siet vissza dolgozni. És ez a pillanat is a tökéletesség pillanata volt. Egy újabb, legboldogabb pillanat az életemben. Anyunak, Andrisnak, Robinak volt külön szobája. Nekem volt sok munkám és mindent ki tudtam fizetni könnyűszerrel. Igaz, éppen megoperálták a térdem, ezért nem tudtam Andrist elkísérni a kórházba, ahová egy allergiás roham miatt kényszerült. De tudtam hívni taxit, aki gondosan elszállította, fel tudtam hívni az unokabátyját, aki csapot-papot faképnél hagyva jött, hogy hazahozza őt a Szent Imre kórházból. Éppen látogatóban volt nálunk az anyja, a testvérem Györgyi és a lánya Anna. Ebben a megállított pillanatban jelen volt mindenki, akit szeretek. Ott voltak körülöttem és elégedettek voltak a sorsukkal.

Ma hajnalban vettem észre, hogy egy mitikus pillanat részese voltam. Összefoglalták és összegyűjtötték nekem az istenek a boldogság esszenciáját, hogy emlékezhessek. A boldogság felismerésének a pillanata, egyben a boldogság elveszítésének a pillanata is. Robi soha többet nem jött haza.
Hamarosan visszaadtuk Lénát, szeretett kutyámat az eredeti gazdájának. Andris, nagy örömére elhagyta Szegedet és visszajött Pestre, de ezzel meg is szűnt az önállósodni kezdődött élete. Visszaköltöztünk a kicsike lakásunkba, ahol egyre rosszabbul éreztük magunkat és hamarosan meghalt anyu.
És azt is látom már, hogy kevés volt az én akaratom. Robi cicájára allergiás volt Andris, így annak mennie kellett tőlünk. Andris féltékeny volt Robi iránt érzett szeretetemre és én ezt a féltékenységet nem tudtam kezelni. Robi azt hitte, mikor kérdeztem tőle, hogy kutyát vehetek-e Andrisnak, arra nem allergiás, Karácsonyra, hogy majd elviszi magával Szegedre. De a kutya maradt és Robi nem szerette a kutyát. Ezek a mellékes dolgok. Sok, apró, fontos, mellékes dolog, ami tönkretette az utolsó boldogságomat.
Nem kétséges, hogy ez a legproblematikusabb időszak. Nem véletlen, hogy telnek-múlnak az évek, de még hozzáérni sem merek. A kollégium iránt érzett egyértelmű és mai szemmel is jogos dühöm, amivel képes voltam foglalkozni, tudva, hogy nagyon elfogult, tehát igazságtalan minden gondolat, amit leírtam. A televíziózás kezdetei, belefoglalva a lakáshoz jutásom történetét, inkább anekdota szerű, mint elemző írás.
Amit nem írtam meg, tehát nem gondoltam át, az akkori, úgyis mondhatom, serdülőkori viszonyom anyuékkal és a viszonyom a férfiakkal. Addig-addig halogattam, míg el is felejtettem. Sokáig dédelgettem magamban a gyűlöletet, amit a szüleim iránt éreztem. Azt, hogy megfojtanak a szeretetükkel, hogy zsarolnak a szeretetük nevében. Olyan büszke voltam magamra, hogy ki mertem mondani, hogy utálom őket, hogy nem is gondoltam tovább. Valószínűleg gyáva voltam és akarattalan, amikor rájuk fogtam, hogy ők kötnek gúzsba.

Andris válságba került. Nagy válságba és nem tudok neki segíteni. A szónoklataimat agressziónak érzékeli, nem úgy látja, hogy odafigyelnék rá. Úgy látja, hogy nem méltányolom az erőfeszítéseit, amivel megpróbál kilábalni. A kis haladásait visszavetem a túlzott elvárásaimmal. Nem fogadom el, hogy beteg.
Rögtön itt meg is kell torpannom. Valószínűleg, tényleg nem. Egyrészt, képtelen vagyok felfogni, hogy ez pontosan mit is jelent. Nálunk soha nem volt betegség. A betegség kitalációnak minősült, aminek csak egy célja lehet, a másik ember felbosszantása. Így volt? Nem biztos. Anyu részéről, talán. Ő semmiféle testi változást nem engedett maga fölé kerekedni. Még a nyilvánvaló tényeket is eltüntette. Szinte soha nem volt beteg. Szinte soha nem volt fáradt. Folyamatosan dolgozott, talpon volt, alig aludt, gyerekkorunknak egy rövid szakaszát leszámítva, amikor szinte őrjöngött a – gondolom – fáradtsága gerjesztette indulatai miatt, soha nem vettem rajta észre, hogy nyűg lenne számára a teste. Ómika és apu, másként voltak. Mindketten hipochonderek, számos kitalált betegséggel küzdöttek. Biztos voltak bajaik, kinek nincsenek? – most, mintha anyut hallanám, de igazi nagy betegségükre nem emlékszem. De apura ráijesztett két trombózis. A lába nagyon ijesztően nézett ki, nem csodálom, hogy félt tőle. Ómika zsákszámra szedte a kor divatjának megfelelő gyógyszereket. Azt már leírtam valahol, hogy még a látszólagosnál is jobb genetikai adottságai lehettek, hogy ennyi méreggel a szervezetében, ilyen sokáig élt.

Fiatal pár szállt le a villamosról. A nő karjában egy bebugyolált kisbaba, a férfi egy másikat babakocsiban tolt. Ragyogtak a boldogságtól. Nagyon picik voltak a babák, így végre rájöttem, hogy a kórházból, a szülőszobáról viszik őket haza. Annak ellenére, hogy nincs autóm, nem is tudok vezetni, abban a sablonban gondolkozom, hogy az emberek ilyen fontos pillanatokhoz autót vesznek igénybe. Pedig nem is. A hatoson ilyentájt, jellemzően magam korabeli nők utaznak. Lelki és testi erejük utolsó megfeszítésével indulnak a munkába – még van nekik munkahelyük – hogy cipeljék nyugdíjasaik és nagy kiskorúik eltartásának édes terhét.

Az előző megállóban elkezdett beszélni hozzám egy asszony, azt magyarázta büszkén, hogy miért kutat a bérlete után. Mindjárt le kell szállnia – mondta, a metrónál pedig készenlétben várják az ellenőrök. Nem vette észre vagy nem törődött azzal, hogy a fülem el volt reteszelve egy zenelejátszóval és egy kukkot sem hallottam abból, amit mondott. Ott kapcsolódtam be, észrevéve, hogy hozzám beszél és kivettem az egyik hallgatót a fülemből, hogy szerencsére, és itt felnevetett kissé, nem mindig veszik észre, hogy ő már ingyen utazhat. Szerencsére, nem látszik rajta, hogy hány éves. Tényleg nem látszott, ezt meg is mondtam neki, hiszen úgy tudunk örülni ezeknek a pici dicséreteknek. Ekkor kezdte el mondani, hogy végül is örül neki, hogy ebben a 36 fokos nyári melegben, 36 fokos lázban, mehet dolgozni, mert ezzel tud segíteni a szeretteinek, akiknek éppen semmi munkájuk nincs. És szereti is csinálni, a meg is mondta, hogy mit, de nem értettem, csak annyit, hogy ennek a mitnek ő a vezetője. De már meg is érkeztünk. Ő leszállt, én bámultam ki az ablakon és akkor jött a két, nagyon fiatal, tulajdonképpen gyerek ember, a babákkal. Valahol hátrább szállhattak le és most elsétáltak az ablak mellett, imádattal nézve és kacagva egymásra. Kivételesen nem sajnálatot éreztem a lány fiatal kora miatt, nem szánakoztam a fiú elpocsékolt életén és nem aggódtam a gyerekek várható jövőtlenségén. Azt akartam, hogy maradjon így, szeressék egymást és nevessenek örökké. Legyenek kivételek a többiek között. Ne bántsák őket, ne veszítsék el a munkájukat, ne irigyeljék el tőlük a segélyüket, ne csúfolják a gyerekeiket. Ahogy ezt kívántam nekik, kicsit magam is hittem, hogy megvalósulhat. Aztán elindultunk, most az ablakommal bekeretezve én húztam el, egyre gyorsulva mellettük, de ők nem törődtek velem. Ennyi elég is volt nekem, hogy eszembe jusson a fiam, és rajta révedezve váratlanul egy közhely feltöltődött valóságos tartalommal és átélhettem mélységes igazságát. Azt, hogy amikor megszületett, akkor élete fonalát én magamhoz kötöztem és bármit is csináltam az életemben, vagy fogok valaha is, azt mindig úgy kell tennem, hogy vigyáznom kell, el ne szakítsam ezt a fonalat. Hiába, hogy halálosan elfáradtam, hiába, hogy meguntam cipelni a terheket, hiába, hogy könnyebb lenne csak magamra gondolni, ez a kis szál mindig megrándul, amikor mozdulok. Végtelenül meghatott ez a gondolat. Ott ültem a hatoson, a fülembe a 2012 júniusi, amerikai slágerlista válogatás dübörgött és könnyeztem a kisbabámon és minden kisbabán.

Szomorú töredékek

... vethettem egy pillantást abba a feneketlen mély, és éjsötét szakadékba a lelkében, amikor azt mondta, hogy csak rám való tekintettel nem lett eddig is öngyilkos. Sőt, ránk való tekintettel, mert anyukámra is gondolt, a nagymamájára, aki nemrég tudta meg, hogy tüdőrákos, ha ugyan megtudta és nemcsak én gondolom, hogy meg is értette a diagnózist, de nem is akarom a megértést erőltetni, mert talán könnyebb neki, ha áltathatja magát.
Egy napig forgattam ezt a mondatot. Összevetettem az általam többször kimondott, hasonló mondatokkal. Összevetettem a valaha hallott minden ilyen mondattal, nagymamám fenyegetőzéseitől kezdve, MA beváltott öngyilkossági ígéretével. Felhívtam a barátnőmet, és nem barátnői, hanem pszichológusi hozzászólását kértem. És ő megnyugtatott, hogy nyugodtam megzsarolhatom és viszont fenyegethetem és ne engedjem el, amíg ki nem csikarok egy ígéretet belőle, hogy addig nem tesz ilyet, amíg orvoshoz nem fordul. Hogy ad egy esélyt a jobbik, az egészséges énjének, akit most eltakar a depresszió sűrű, sötét fellege.
Nem volt nagyon nehéz dolgom. Amikor elkezdtem beszélni, akkor elkezdtem zokogni és könyörögni. Biztosítottam, hogy igen, neki van igaza és én nem élném túl, ha valami baja lenne. Nem hiszem, hogy valaha látott engem az én fiam így zokogni. Nem hiszem, hogy valaha látott bárkit is így zokogni. Még napok múlva is éreztem rajta, hogy a hatása alatt áll. És akkor el kellett gondolkodnom azon, hogy mit vett észre hirtelen. Azt hogy őt szeretem legjobban a világon? Magamnál is jobban? Lehet, hogy nem tudta? 
A függőség leküzdésére minden oldalról, minden irányból vannak példák és ellenpéldák. Én magam végigharcoltam negyven évet. Alkalmi győzelmeket arattam a dohányzással folytatott harcomban. Viszont soha nem kísértett meg gyógyszer, alkohol, vagy drogfüggőség. Mindent kipróbáltam, de egyik sem ragadott magával. Azt is tudom, miért. Az önkontrollom, a tiszta tudatom, az eszem mindig fontosabb volt nekem mindennél. Az érzelmeimnél. A legegyszerűbb álmom, vagy éber fantáziálásom fejhosszal előrébb volt akármelyik mesterséges fantáziánál. 
Valami történt, a legrosszabb pillanatban.

Átsiklottunk fölötte, azt hittük múló baj. De a kór megkapaszkodott, elterjedt és egyszerre csak elviselhetetlenné változott. Valamikor 14 éves korom körül kezdődött. Nyilván a testi változások következményeként. Mindent káoszként éltem meg magam körül. Mindenki az ellenségem volt. Minél inkább keresték a kedvem, annál haragosabbá váltam. Úgy éreztem, hogy beszorítanak, a világ, a szüleim beszorítanak valami szűk kis ketrecbe, ahonnan nem tudok kitörni. Bármi is volt az oka és sejtem, hogy mi volt az oka, talán ugyanaz, mint most nekem Andrissal, hogy nem betegségként kezelték, hanem még mindig normális serdülőkori problémának – az állapotomat, egyre rosszabbá vált a helyzet. Saját életet akartam élni, de semmim nem volt hozzá, hogy élhessem. Azt gondoltam, hogy ebben a külvilág, a környezetem a hibás. És nem volt senkim, aki képes lett volna segíteni, aki képes lett volna kezelni a problémát. Most már tudom, hogy nekem kellett volna lépni. Lehet, hogy idő előtt, de meghozni azokat a nagy döntéseket, melyek hiányában nem válhat valaki felnőtté. Azt hiszem, hogy bár egy darabig azzal áltattam magam, hogy az anyaságom végül megérlelt, sajnos még mindig csak egy pszeudo-felnőtt vagyok. Egy vastagon kérges, de önállótlan és gyámoltalan gyerek. Persze, minél korosabb gyerek valaki, annál nehezebb dolga van a többiek között. Na, és itt van. Az önsajnálat. Ez is valami genetikus örökség. Cipeli az egész család. Ki többet, ki kevesebbet kapott.
Gyakran érzem most is, ami akkoriban állandósult érzés volt. A lélek vágyát az alkotásra, teremtésre és vele párhuzamosan valami megmagyarázhatatlan restséget, fáradtságot, a test mozdíthatatlanságát.
Örömet akartak szerezni a szüleim, amikor elvittek bennünket Balatonfüredre új évi ebédre egy étterembe. Éppen – és ez is visszatérő motívum – le akartam szokni a dohányzásról, egy ostoba, új évi fogadalom keretében. Ezen a téren sem akadt segítőm. Hiszen ők, mindketten dohányoztak, apu ugyan hetven fölött, amikor már vért köpött, abbahagyta, de anyu most is láncdohányos, egy tüdőrák diagnózissal a tarsolyában. Az átvirrasztott, átevett-ivott szilveszter éjszaka után ott a terített asztal mellett rám tört valami borzalmas érzés. Most már talán tudnám, hogy fogalmazzam meg. Ez a rossz időben, rossz helyen. Mert az lehet, hogy nekem, az akkori énem szerint legalábbis, egy szuper férfival kellett volna ünnepelnem az új évet, de a mostani énem szerint, legalább azt észre kellett volna vennem, hogy mik az egymással fel nem cserélhető, vagy be nem helyettesíthető dolgok. De én csak kapálóztam valami után, meggyőződve arról, hogy úgy kell lennie, különben semmit nem érek a többiekhez képest és nem volt senki, akitől elleshettem volna, hogy kell élni.

De, nekirugaszkodom újra és újra és megpróbálom megfejteni. 
A magányt. Például.
Nem tudtam elszakadni tőlük. Egyszerre szerettem és gyűlöltem őket. Ők voltak a tökéletesek a szememben. Nem ért fel hozzájuk senki. És igaz, ami igaz, apu nem csak az okosságával emelkedett a többiek fölé, hanem a nagyvonalúságával, a humorával, azzal a különleges, másnál nem tapasztalt világlátásával, amelynek párját a mai napig nem találtam. Olyan sokkal volt több, mint a többiek. Mégsem vettem észre soha és most nem túlzok, hogy bárkit lenézett volna, magánál kevesebbre tartott volna, bárkivel éreztette volna a szellemi fölényét. Másrészt, nagyon pontosan meg tudta határozni egy konkrét ember konkrét helyét a környezetünkben. Soha nem áltatta magát azzal, hogy bedőljön valami formális, udvariasság, vagy ravaszság diktálta gesztusnak. Mégis hiányzott belőle bármilyen rosszhiszeműség. Újra, meg újra kitárta a szívét.
De a fiatalkori verseit eldugta előlünk. És maga elől is. Nem sóhajtozott másik élet után. De nem is fordult el a művészféléktől. Bele adott mindent a munkájába. Hitt abban, hogy hasznos és fontos, amit csinál. Bizonyos értelemben a semmiből építették az országot, hihettek is magukban. Hitt abban, hogy a megelőzés, a gyógyulás lehetőségét mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni. Hitt abban, hogy a gyógyszertár-hálózat fenntartása, fejlesztése az emberek, a nép javát szolgálja. Fura most, a rombolás zenitjén leírni ezeket a szavakat. Amikor elkezdtem őt figyelni, akkor is rombolás után voltunk. Összeomlott egy rendszer, amelybe a nép nagyobb részének nem volt meg mindehhez a joga, és romba dőlt egy ország a háború miatt. És ők a szemétből, a maradékokból egyenként kiszemezgették, hogy mi és hogy maradjon meg. Hozzáadták saját testi-lelki erejüket és építkezni kezdtek. Másfajta romokat takarítottak, mint ami most van. Most azt az országot rombolják, amit egy nép magának épített. Jól-rosszul, de vér-verítékével. Apáink országát. Nem kizsákmányoló, rabszolgatartó oligarchák kis királyságait, hanem a közös vagyont. Hát, már nem sok maradt, nem kell már sokáig sírni emiatt. Az ide-oda államosítás haszonélvezői közben röhögnek a markukba. Az ilyen buta népnek bizony jól jött az a néhány elszánt és tiszta szívű komcsi, aki megvédte őket, amíg éltek, a vérüket szívó parazitáktól.

Anyu más volt. Ő elvesztegette a gyermeki szeretetemet. Nagyon korán, még a kezdetek kezdetén. De a nyomaira emlékszem. Amikor elfelejthette, hogy neki dolga van és sürögni-forogni kell a munkahelyén és a férje körül. És egyszerűen egy pillanatra csak anya lehetett, aki uzsonnát csomagol, vagy babaruhát varr, vagy végighallgatja végtelen hosszú szónoklataimat, amikor a kollégiumból hazatérve hétvégenként kifejtettem neki állandóan változó elméleteimet. Aztán a megkopott szeretetemet visszanyerte, amikor Andrist dajkálgatta. És be is kereteztem azt a pillanatot, ahogy a jókat mind az életemben és most már mindig szeretni fogom azért, hogy ott állt a kórház folyosóján és az én négy hónapos kisfiam sikongatva örült neki, amikor meglátta. Meg azért a képért, amikor fáradhatatlanul jár körbe-körbe a veszprémi lakótelepen, a ház körül Robival, aki egy ütött-kopott sárga villamost húz maga után és a világ legboldogabb emberének látszik, ahogy vezeti a villamosát.
Nehéz szeretni ezt az országot. Hiszen az embereket kéne szeretnem, a népet, hogy szerethessem a hazájukat, a hazámat.

Kislány koromban emlékszem mennyit szégyenkeztem az atombomba miatt, a 
koncentrációs táborok miatt, a pénzért és kedvtelésből gyilkolók miatt, a
hazugok és lusták miatt. Legeslegtöbbet szégyenkeztem a butaság miatt, a
primitívség miatt, a bunkóság, taplóság, gyökérség miatt. Pirultam, ha a Tv-ben, a Rádióban, a Filmen, a Regényben a szemem láttára szeretkeztek, vagy szégyenítették meg, vagy vágták át egymást. De nagyon büszke voltam, amikor értettem József Attilát, Radnótit, boldog voltam, hogy magyar vagyok, mint Babits, mint Munkácsy, mint Karinthy és Szerb Antal, Rejtő, Gulácsy, Vaszari, Bartók vagy Eszterházy és most elkezdhetném tágítani és lehet, hogy fogom is, mert igenis nagyon fontos irat lehet egy felsorolás az én nagy magyarjaimról, akik megannyi pitykeként, kiszidolozva, fényesen, vagy korallból, halcsontból, gyöngyösen, bokrétásan, vagy nemesen, egyszerűen, esetleg parasztosan nyers szókimondóként 
díszelegnek őseim hosszú láncában. A szembe szem fűződik, s egy szembe több másik fűződhet és a kunok, tótok, székelyek, románok, híresek és hírhedettek, kisemmizettek és kisemmizők, rosszak és nagyon rosszak, és kevesen a jók, jobbra és balra Európában, vissza, egyre hátrább az időben, mind az én születésemre vártak, hogy megszülhessem a fiam, akinek majd gyermeke lesz. Az unokám unokái remélem őseik közt felsorolják majd a mayákat, és inkákat, az egyiptomiakat, a cigányokat, négereket, a kihalt és megmenekülésre ítélt fajokat, fajtákat, de mindannyian áhítattal fogják kimondani, hogy; Édesapám, Édesanyám. 
És senki nem vitathatja el tőlük a jogot, hogy istenítsék az édesapjukat,
akiknek a dicsfénybe burkolózott és így rejtőzködő isten mindent megbocsát, azért az egyetlen cselekedetükért, hogy akár III/III-as ügynökként, de egy újabb őst segített a világba. Büszke vagyok rájuk.

Édesanyám halála után azt kérdezte a fiam, hogy ha őt lelőnék az utcán, akkor azt szó nélkül hagynám-e? Nem próbálnám-e kideríteni, hogy ki tette? És nem kívánnám-e, hogy soha többé ne tehesse – a büntetését. Mert – folytatta, ez ugyanaz; gyilkosság. Fel nem ismerni a betegséget és emiatt nem kezelni. Neki, anyukámnak nem kellett volna még meghalnia. Annyira kellett meghalnia, mint bárkinek az ő korában, az ő állapotában, nagyon hamarosan, vagy valamennyivel később, de nem a kórházban, ahová gyógyulni került és nem egy fel nem ismert tüdőgyulladásban. Neki otthon kellett volna meghalnia, a szobácskájában, egy gyorsan lezajló köhögő roham végén.
Egy másik, elképzelt levél, egy elképzelt, kompetens személynek...

Kérdezhetné, hogy miért nem szóltam eddig? Miért vártam a levelemmel?

Nagyon sok gondolatot kellett tisztáznom magamban. Elsősorban azt, hogy „hivatalos” útra terelem-e az ügyet, hogy egyáltalán teszek-e bármit is azon kívül, hogy magamat rágom? 
A gyász, a düh, a bűntudat, a bosszúvágy indulatai örvénylettek bennem. Megvártam, amíg a tomboló érzelmek valamennyire lecsillapodnak. Most fordulok önhöz. A szorongás, az álmatlan nem alvás és a rémálmoktól ébresztett alvások, a tehetetlen vergődés állapotából. Még mindig nem tudom pontosan, hogy mit várok öntől. Talán még erre a kérdésre is öntől várom a választ. Talán nagyobb rutinnal, a kívülálló bölcsességével, de a tapasztalt tudásával enyhítheti a nem múló fájdalmat, csökkentheti a bűntudatot, szolgáltathat igazságot a szavaival. Azért nem fordulok bírósághoz, mert nem hiszek a magyarországi igazságszolgáltatásban. Annyi pénzem nincs, hogy egy olyan ügyvédet vegyek meg, aki megveszi a bírót, de ha lenne is, akkor sem fogadnám fel, hiszen engem az igazság érdekel. 
Viszont a bűnösök bűnhődésben hiszek. Hiszem, hogy ebben az országban azért ilyen rossz a helyzet, mert mindenki csak félgőzzel dolgozik, mert nem feltétlenül  állnak a hivatásuk magaslatán akár az orvosok sem. Így újra és újra kitermelődnek azok a generációk, akik egymást, egymás anyját, gyerekét büntetik meg, akik így megbűnhődnek vétkeikért. 
És hiszek abban, hogy mindig vannak kivételek. Talán éppen ön az. Talán nem csak a harácsolni vágyás, a pénz mérhetetlen szeretete ültette abba a székbe, amit foglal. Talán tényleg jó és jobbító szándékkal próbálkozik a kórházát igazgatni. Ha így van, akkor önnek nem hiába írom ezt a levelet. Ha azok közé tartozik akik azt gondolják, hogy az orvos gyógyító munkájának nem feltétele, hogy a páciense, hány éves, milyen nemű, színű, stb.
...akkor mentőt kellett hívni anyukámhoz, mert az ágyában üldögélve papírdarabokat gyújtogatott. Úgy láttam, hogy a megelőző időszakhoz képest hirtelen sokat romlott az állapota és a háziorvossal való megbeszélést követően, mentőt hívtam. Ők indokoltnak látták a hívást és a Nyírő .. pszichiátriára szállították. 
Azt gondoltam, hogy sajnos elérkezett az az idő, amikor azon kell gondolkodnom, hogy oldjuk meg a felügyeletét. Ő még így, hanyatló szellemével együtt is, nagyon kedves, szelíd ember volt. Egy pillanatra sem feledte egész korábbi életét is vezérlő elvét, hogy tevékenyen, szolgálva éljen. Egyre fogyó erejét is arra fordította, hogy egy kicsit ügyködjön a konyhában, elmatasson a szobájában. Hasznot hajtson. Áthatotta az egész életét. Talán ez volt az egyetlen gondolat, ami olyan erősen vert gyökeret benne, hogy sem a korábbi agyvérzése, sem az elhatalmasodó öregkori elbutulása sem tudta kiverni a fejéből. Fél évvel korábban a tüdővizsgálatakor azt mondta nekem a doktornő a Korányiban, hogy ebben a korban a rosszindulatú sejtek burjánzása éppúgy lelassul, mint az egészségeseké. Megjósolhatatlan, hogy mennyit élhet még. De jó eséllyel még hosszan eléldegélhet.
Nem reklamálok. Nem a rák gyógyítását kérem számon. De értse meg, hogy egy szellemileg leépült, hirtelen rossz állapotba került embert vittünk a kórházba. De akit bevittünk, az még lesétált az udvarra, mert muszáj volt rágyújtania. Eljárkált a folyosón, derűsen beszélgetett a szobatársaival, a nővérekkel. És nem köhögött, nem volt gyenge, nem volt lázas. Azalatt a néhány nap alatt, amíg mi kitaláltuk, hogyan tovább és gondoskodtunk arról, hová kerülhetne, ahol felügyelik, de orvosi ellátásban is részesülne szükség esetén - amíg mindezt megszerveztük, hogy elvigyük oda, az orvosai  megbetegítették és hagyták belehalni az általuk okozott betegségbe.
Nincs itt mellettem senki, akinek szemrehányást tehetnék, akit vádolhatnék hanyagsággal, vagy mulasztással. Egyedül magamat vádolhatom, hogy a lehető legészszerűbb dologhoz folyamodtam, kórházba vitettem az édesanyámat, abból a feltevésből kiindulva, hogy az orvosok, az ápolók azért vannak ott, hogy meggyógyítsák a betegeket. Nem hallgattam a belső hangra, ami gyerekkorom óta óva int, hogy orvoshoz kerüljek. Nem hallgattam apám örökségére, aki szerint kórház, egyenlő halál. Az eszemre hallgattam, ami azt diktálja, hogy sok éven át tanuló, sok éve praktizáló orvosok kezében jobb helyen van a rászoruló, mint egy mégoly jószándékú, de hozzá nem értő személy kezében. De, tévedtem És a tévedésemért nagy árat fogok fizetni. A jóvátehetetlenség elviselhetetlen érzése kínoz meg minden pillanatban. Vissza nem fordíthatom az időt. Amit mulasztottam, be nem pótolhatom. De, ha most elmulasztanám önt megkeresni a levelemmel, azt sem tudnám megbocsátani magamnak.

Tehát nem vádaskodom. Önnek rendelkezésére állnak azok a papírok, amelyeket én is kikértem a kórházból. Rendelkezésére áll a részletes boncolási jegyzőkönyv. Talán még az is a rendelkezésére áll, amit én nem kaptam meg, a pszichiátrián eltöltött napok kór, vagy lázlapja. Hiszen a mai napig nem tudom, hogy milyen diagnózis alapján, milyen kezelést kapott ott. Milyen diagnózis alapján került véleményezésre, hogy pszichiátriai kezelése nem indokolt, és a kórházat el kell hagynia. Hiszen halála után néhány héttel megérkezett az a szakvélemény melynek alapján, el kellett volna őt látni.
Én nem értem az orvosi nyelvet, és nem értek az orvosláshoz. Amit egyetlen pillantással meg tudtam állapítani a kapott papírokból, hogy bárki is írta és bármit is írt, az kusza és átgondolatlan. Fegyelmezetlen és gondatlan. Mélységesen szégyelleném magam, ha bármelyik munka, amit kiadok a kezemből így nézne ki, és a hanyagságomat tükrözné. Pedig az én munkám jó-vagy rossz végzése senki haja szálát nem görbíti.
Azt kérem, hogy nézze át ön is, az édesanyámra vonatkozó dokumentációt. Gondoskodjon arról, hogy megkapjam a pszichiátrián töltött időszakra vonatkozó feljegyzéseket. Én pedig csatolom önnek, a fent említett, a halála után érkezett megállapítást.
Kérem szíveskedjék tájékoztatni engem arról, hogy rajtam kívül, aki a kórházba vitettem, terhel-e bárkit felelősség a haláláért. Ha ön megállapítja, hogy ki, kik azok, akik gondatlanul jártak el, nem kívánom, hogy kiadja nekem a nevüket, bár talán mindenkinek jobb lenne, ha nem az összes orvosra gondolnék gyanakodva, nehéz szívvel, hanem csak a valódi felelősökre. Viszont azt kérem, hogy avassa be őket a gyógyító munkájukkal kapcsolatban bennem felmerült kételyekbe. A kompetenciájuk megkérdőjeleződésére. A félelemre, ami eltölt, hogy bármikor a kezeik közé kerülhetek én, vagy szeretteim közül még egy.
Szeretném, ha átélnék a gyászomat és kétségbeesésemet annyira, hogy amíg el nem felejtik, addig gondosabban járnának el, a még élő betegeikkel.
Néhány nappal a beszállítása után a kijelölt kezelőorvosa úgy nyilatkozott, hogy anyukám állapota nem indokolja az akut osztályon tartózkodást, sőt állapota lehetővé teszi, hogy otthon, felügyelet nélkül lehessen a jövőben is. Azt is közölte, hogy osztályának főorvosa utasította őt, hogy a lehető leghamarabb küldjék el innen a beteget, különös tekintettel a tüdődaganatára, nehogy itt fajuljon el a helyzet. Azt kértem, hogy amíg a további elhelyezését megoldjuk, hadd maradjon az osztályon, hogy ne kelljen őt felesleges költöztetésnek kitenni. Ezt a lehetőséget megkaptuk ott tartózkodása második hetének közepén. Következő hét hétfőjére már meg is volt a hely. Így utólag már nem is értem, hogy miért nem hoztam haza hétvégére. Ha a hazaérkezése után alakult volna ki ez a tüdőgyulladás, akkor biztos mentőt hívtam volna, akkor talán egy olyan kórházba került volna, ahol felismerték volna a tüdőgyulladást, ahol beadták volna az antibiotikumot és ő a saját halálával halhatott volna meg. Lehet, hogy napok múlva, de lehet, hogy hetek, vagy hónapok múlva.

Kórház
Pénteken, a délutáni látogatásunkkor már nehezen szedte a levegőt. De ami igazán feltűnő volt, hogy nagyon ki volt száradva a bőre. Kértem, hogy beszélhessek egy orvossal. Átjött az ügyeletes doktornő és infúziót rendelt el. Amit azért nem adtak addig, mert úgy ítélték meg, hogy a nyugtalan beteg nem tűrné, kirángatná a tűt. Amíg ott ültem az ágya mellett, semmi ilyesmit nem tapasztaltam, szépen tűrte a szúrást és türelmesen megvárta, amíg lefolyt az infúzió. Hozzá kell tennem, hogy az infúziót végül a fiam kötötte be, a nővérke kérésére, a fenti megfontolás miatt.
Időről-időre pelenka nélkül, nedves ruhában és ágyneműben találtam, mert némely nővérek állítása szerint azt is leszedte magáról, „nem érdemes ráadni”.  Ez hozzájárulhatott egy megfázáshoz. Nyilván az sem mindegy, hogy a doktornő nagyon súlyos köhögéssel, náthával küzdve, maszk nélkül járkált a betegek között. Engem is ebben az állapotában fogadott, a bemutatkozás után kezet fogtunk, mert ő nem figyelmeztetett az állapotára. Ez nem vall egy elővigyázatos, felelősségteljes gondolkodású emberre.
Szombaton reggel már súlyos légzési nehézségekkel küzdött anyukám. Mire délelőtt beértem hozzá, a nővérke már az ajtóban szólt, hogy vízhajtót rendelt el számára az ügyeletes orvos, hogy könnyebben lélegezzen. Ragaszkodtam hozzá, hogy beszélni akarok vele. Hamarosan találkoztunk és ő felvilágosított, hogy ez a tüdődaganattal összefüggésben kialakult állapot, mindent megtesz, amit ilyen helyzetben tehet. Délutánra valamivel könnyebben volt, azzal áltattam magam, hogy talán tényleg ez volt a megoldás és a vízhajtó segített. Vasárnap reggel borzalmas állapotban találtam. alig kapott levegőt és meg volt rémülve a fuldoklástól. Mindezek közben sokszor elhangzott, hogy ez egy pszichiátria, itt nincsenek felkészülve az ilyen esetekre.. Úgy vélem, hogy sem az ilyen, sem a pszichiátriai esetekre, mert az erősen zavart viselkedésű anyukámat nem féltették rács nélküli ágyba tenni, ahonnan egyik éjszaka le is esett. Erről a személyzet az én elbeszélésemből tudott, aki az ágyszomszédjától tudom. Egész pontosan az történhetett, hogy az éjszakás személyzet a történéseket nem gondolja fontosnak elmondani a következő műszaknak. Az is így fordulhatott elő, hogy anyukám orvosa, pénteken távozott a kórházból és mit sem tudott arról, hogy az állapota válságosra fordult.
Vasárnap délután már erőteljesebb hangon követeltem, hogy jöjjön ide egy belgyógyász. A doktor megvizsgálta, elmondta a már ismert mondatokat, hogy a tüdődaganat következménye, amit hallok és nem áll fenn … Sem ők, sem az korábbi vizsgálók nem voltak hajlandóak feltételezni, hogy amiért rákos valaki, attól még lehet egyéb, gyógyítható betegsége.
Anyukám átszállítását a …-ra hétfőre terveztük. A Nyírő-ből megrendelték a szállító autót hétfőn reggelre. Az autó nem érkezett meg kilencre és én látva anyukám immár tényleg kétségbeejtő állapotát, egy ismerősömet riasztottam, hogy azonnal jöjjön értünk és mentsük ki innen, ahol nem vizsgálják meg, orvos nem is látja, majd csak ha a vonuló vizitálók tizenegyre odaérnek.
A nővérke segítségével beültettük egy tolószékbe, hogy elvigyem magammal, ekkor már kiabáltam. A jelenet végre felkeltette az orvosok érdeklődését. Hirtelen mindenki sürögni-forogni kezdett. Hirtelen kiderült, hogy olyan rossz állapotban van az addig ellátatlan beteg, hogy nem szállítható. És megtiltották, hogy elvigyem. Hirtelen meg lehetett vizsgálni, hogy az eséstől nem lett-e combnyaktörése, bár mint a hirtelen odahívott főorvosnő megjegyezte, ez pusztán akadémikus kérdés, hiszen mit is kezdhetnének vele. Hiszen nekem ideje szembenéznem azzal, hogy ma, vagy holnap meg fog halni. Még egyszer hangsúlyozom, hogy nem kapott gyógyszert a köhögése, a tüdőgyulladása miatt.
És hirtelen kiderült, hogy ebben a kórházban van azért egy belgyógyászat, ahol ugyan elvileg fel vannak készülve az ilyen esetekre, de mégsem csináltak semmit, hiszen továbbra sem ismerték fel, hogy nem a rák, hanem egy, a kórházban összeszedett tüdőgyulladás nyújtogatja felé halálos karmait.
Meghalt volna, ha itthon lett volna? Nem.
És igen, tudom, hogy egyszercsak meghalt volna, talán nagyon hamarosan. De mindenki meghal és ha egyéb érv nem szól a gyógyítás ellen, akkor senkit, tényleg senkit, se fiatalt, se öreget nem érdemes gyógyítani, hiszen a sírnak, a koporsónak gyógyítgatjuk őket. De ha számít ötven év, akkor számít egy is, és ha számít egy év, akkor számít egy óra, egy perc, kinek mennyi jut az életére.
A kérdésem annyi, hogy miféle orvos, aki nem ismer fel egy tüdőgyulladást, miféle, ha felismeri, de nem kezeli, miféle, ha még le is tagadja? Bűncselekményt követ-e el az az orvos, aki nem gyógyít?

Gyónás

Butaság volt, hogy nem erőltettük a beszélgetést anyuról. Mindkettőnknek jobb lett volna. Talán sikerült volna elgyászolnunk. Akárhányszor próbáltam, elsírtam magad és ezt te nem bírtad, nyilván, mert akkor neked is sírnod kellett volna és ezt nem tartottad lehetségesnek. Nem tudom, hogy nekem, aki azóta szinte minden második éjszakát átsírom, könnyebb-e, de legalább könnyeket ejtettem érte. Pár nappal ezelőtt éjjel valahogy "meglátogatott" és kissé szemrehányóan érdeklődött, hogy mi lesz a feljelentéssel? És akkor eldöntöttem, amit addig nem, hogy igen, ahogy te is mondod, a te pered után feljelentem a kórházat Éva segítségével.

Addig is szeretnék segíteni neked. A bűntudat iszonyú érzelmeket gerjeszt az emberben. Azért írok bűntudatot, mert abban a pillanatban, hogy döntöttem a feljelentés felől, egyértelműen megkönnyebbültem. Azokkal a "bűnökkel", amiket vele szemben elkövettem és amik miatt bűntudatom van szembe tudok nézni. Nem súlyosabbak, mint bármi más, amit az ember egy szoros kapcsolatban elkövet a másik ellen. Türelmetlen voltam, kiabáltam is. De szerettem és gondoskodtam. Amikor már nagyon nehéz volt, akkor is csak félerővel gondolkodtam az otthonba helyezésen. Végig bíztam abban, hogy végig tudom csinálni itthon. Még úgy is, hogy állandó dilemmát okozott az a kérdés, hogy a te nyugalmadat mennyire tudom megőrizni. Én azt hiszem, hogy külön-külön nem tehetünk szemrehányást magunknak. Nem hiszek abban, hogy azonos súllyal esne a latba a te és az én részvételem az utolsó napok lebonyolításában.
Elmondom, hogy én hogy emlékszem, mi az amit én nem bocsáthatok meg magamnak és ma már másként csinálnám. És bármilyen önző és szégyenletes amit mondok, azért csinálnám másként, hogy nem érezzem azt, amit ezzel kapcsolatban érzek. És ennek semmi köze a betegséghez, kórházhoz, vagy a mulasztásokhoz bárki részéről. Bent kellett volna maradnom vele azon az utolsó éjszakán. Nem lett volna szabad magam azzal áltatni, hogy onnan van visszaút. Most nyugodtabb lennék, hogy amennyire egyáltalán meg lehet osztani a meghalást, mellette voltam. Én emiatt érzem magam nagyon rosszul.
És, hogy segítsek, leírom, mi történt. Nem bánom, ha te is leírod nekem. Tudjuk, hogy az idő sokat torzít. De, mielőtt belekezdek, még egyszer leszögezem. Ha te elkövettél vagy elmulasztottál volna valamit, akkor én azt tudnám. Pontosabban, érezném. Haragudnék, vagy neheztelnék rád. Mert a történéseket el lehet felejteni, össze lehet kuszálni, de az érzés változatlan marad.

Azt hiszem vasárnap volt, amikor füstszagot éreztem és bementem hozzá a szobájába. Ült az ágyában és kis fecniket gyújtogatott. Ezt nem akarom elemezni, lehetett, az utolsó földi nyomok eltüntetésének a szándéka, (tudod a haldoklás is egy bonyolult lelki folyamat) lehetett egy gyermeki segélykiáltás, hogy foglalkozzatok velem, szóval ezt nem elemzem. Nagyon megijedtem, hiszen addigra már folyamatosan rettegtem, hogy a cigijével felgyújtja a lakást, nem tudsz kimenekülni és ő is bent ég. Akkor beszélgettünk arról, hogy komolyan el kell gondolkodni, hogy mi legyen. Ki fog rá vigyázni, hiszen én dolgozom, neked egyetem, stb. Ahogy szoktam vakon és süketen bizakodtam, hogy elmúlik, nem lesz semmi baj. Egyszeri eset volt. Másnap rettegve és szorongva elmentem dolgozni. Valamikor, 
még elég korán telefonáltál, hogy megismétlődött a gyújtogatás. Felhívtam Bruszilt, hogy mi legyen és azt mondta hívjál mentőt. Visszahívtalak, hogy vigyázz rá, amíg este hazaérek, vagy hívj mentőt. A mentőhívást  visszautasítottad és inkább őrködtél. Amikor hazaértem mentőt hívtam. Anyu önként, amennyire az ő állapotában egyáltalán létező lehetőség az önkéntesség, vállalta a kórházba kerülést. Innen összefolyik az első néhány nap.
Úgy láttam, hogy nem kap érdem kezelést, de valamilyen gygógyszerekről beszámolt a doktornő. Viszont határozottan emlékszem, hogy nagyon beteg volt és át is futott az agyamon, hogy mindenkit összefertőz, hiszen engem sem figyelmeztetett és velem is kezet fogott, amikor bemutatkoztunk. Aztán ezt a gondolatot elhessegettem. Aggódni akkor kezdtem, amikor kiderült, hogy engedik tiltakozni a pelenka ellen és mindennap az összepisilt holmiját megtaláltam. Hiába vittem be a zoknikat, ő levette és nem adták vissza rá. Pár nap után legalább cigizni nem engedték le az udvarra. Hát ugye piszok hideg volt. Már nem emlékszem, hogy mi volt az utolsó eset, amikor úgy értem haza, hogy valamit tenni kell. Az is lehet, hogy az a látogatásod ejtett annyira kétségbe, amikor infúziót kellett adnod, hogy csinálj valamit és megszervezted, hogy  átkerüljön a másik kórházba. Erre tényleg nem emlékszem, csak, visszatérve az érzelmi részre, nagyon hálás voltam neked, hogy ezt gondot levetted a vállamról. 
Egy hétvége előtt álltunk és hétfőre készen állt a másik kórház a fogadására. Aztán szombatra rosszra fordultak a dolgok. A látogatásom alkalmával kértem, hogy vizsgálják meg. Átjött a belgyógyászatról egy orvos, úgy emlékszem egy nő. Azt mondta, hogy "beindult" a tumor. De ad neki valamilyen gyógyszert. Furoszemidet. Következő napon, mire bementem már messziről szóltak a nővérek, hogy volt begyógyász és már kapott gyógyszert, de szörnyen hörgött, alig kapott levegőt és akkor követeltem, hogy jöjjön ismét orvos. Egy fiatal doktor jött, aki megint a rákról beszélt. Az is lehet, hogy ekkor hajtottál rá az áthelyezésre, mert tűrhetetlennek látszott a helyzet az elbeszéléseim alapján. Hiszen hétvégén nem voltál bent, úgy emlékszem. Igen úgy emlékszem, hogy volt olyan nap, amikor kétszer is bementem. Te nem mindig jöttél velem, de végig éreztem a támogatásod. Aztán hétfőn reggel, amikor bementem és láttam, hogy a helyzet nagyon sokat romlott és sehol a mentő, akkor kértem
Andrást, hogy az ő autóján vigyük be. Ekkor annyiban felgyorsultak az események, hogy mire beértetek, addigra az őrjöngésem hatására végre odaért az orvos és látva anyu állapotát, amin igencsak meglepődött és ez a legfőbb bizonyíték a mulasztásokra, azonnal kapkodni kezdett, hogy természetesen most már nem engedheti a szállítást és azonnal átviszik a belgyógyászatra. Ahol szegényke legalább megkönnyebbült, hiszen szakszerű gondoskodásban volt része. Egy nővérke leszívta a szörnyű dolgokat a tüdejéről és legalább kapott levegőt. Biztos vagyok abban, hogy ott, akkor már nem volt mit tenni, illetve, amit tettek, nem volt elégséges az életben tartásához. Az előző két nap, illetve az előző két hét hibái vezettek a visszafordíthatatlan állapot kialakulásához. Ha a hétvégén vizsgálódó belgyógyász megfelelően gyógyszerezte volna, akkor talán lett volna remény. De vajon így történt-e? Kapott-e gyógyszert a tüdögyulladására? Ezt akarjuk megtudni és azt, hogy ha nem, akkor miért nem?
Igazságtalannak tartom azt a feltevést, hogy egy budapesti kórház két osztályának orvosai helyett egy medikusnak kellene felismerni nagymamája betegségét. Ha fel is ismerné, hogyan tudná érvényesíteni a kezelésre vonatkozó javaslatait és ad abszurdum, ha szilárdan meg lehet győződve a diagnózisa helyességéről, ami igen nagy felfuvalkodottságra vallana részéről, akkor is mit tehetne ő? A beteg lánya a laikusnak talán megbocsátható elfogultsága miatt a hisztériájával elérte, amit ebben a helyzetben el lehetett. Késő volt.

Nagyon sajnállak az önmarcangolásod miatt. Remélem, egy kicsit tudtam segíteni! Beszélgessünk anyuról! Én is nagyon sokat gondolok rá. Akkor, amikor te kerültél egy buta doktornő téves diagnózisa miatt kórházba és amikor végre kiengedtek, ő kint várt a folyósón. A karomban tartottalak és amikor megpillantottad, hangosan kurjongatni kezdtél és repültél felé. Ha tudta volna, hogy a szeretete fájdalom és kétségbeesés forrásává válik, rémülten tiltakozott volna ellene. Ne engedd, hogy a jót és szépet, amit tőle kaptál elborítsa a düh és a fájdalom. Őrizzük meg az emlékét annak a fontos útravalónak, ami ő akart lenni nekünk.

Barbit megálmodtam. Nem sokkal azelőtt, hogy találkoztak, álmomban megjelent Barbi. Először azt hittem, hogy valamelyik elvetélt magzatom jött meglátogatni, de annyira fiatal volt, hogy ez lehetetlennek látszott. Egészen közel hajolt hozzám, szinte hozzám bújt. Mintha a gyerekem lett volna. Aztán a kezembe adott egy kislányt, aki szakasztott olyan volt, mint ő. Az unokámat, Andris kislányát. Nagyon boldog voltam. 

Ma annyival könnyebb, hogy Andris megtalálta az igazit, vagy talált egy igazit. Viszont, annyival nehezebb, hogy teljesen eltávolodott tőlem. Semmi nem érvényes már, ami eddig az volt. Elkezdett dolgozni, a közös lakásukat rendezgetik és eszébe sem jut, hogy én ugyanannyit gondolok rá, mint eddig és várom, hogy felhívjon, amikor nem a megbeszélt időre érkezik. Igyekszem nem reklamálni, hiszen pontosan tudom, hogy mennyire vágyott erre a helyzetre. Egy lányra, a feleségre, akivel mindent együtt lehet csinálni. Sokkal jobban vágyott, mint én valaha is.
A múlt nem hagyja magát és csimpaszkodik a bokájára. Én legalább igyekszem, hogy ne rángassam vissza, de az elhagyott R még szánalmasan kapaszkodik.

Andris önkéntes polgárőr is volt. Azt is szinte gyerekként kezdte. Egyszer megpróbált kiszállni, a segítségemmel sikerült is. De, csak átmenetileg.
Akkor jártam először és utoljára Rnál. Egy kicsi, hetedik kerületi lakásban laknak. Ra számítógépénél ülve, fülén fejhallgatóval fogadott. A valós idejű repülőgép szimulátorával játszott. Nagy divat volt ez akkoriban, igazán az vezérlő toronyban érezhette magát az, aki rákapott. R pár évvel fiatalabb, mint én, felesége, gyereke és számos háziállata vette körül. Látogatásom idején két, büdös kutyája volt, valami apróbb állatka, talán teknősbéka mászkált a parkettán. Andristól mindig értesültem az újabb fejleményekről, így tudtam, hogy sokáig egy sertés is lakott náluk az emeleten. A gyerek viszont, főleg a nagymamánál volt.
Megtudtam, hogy R nappal nem megy ki az utcára, mert pánik beteg, hogy rendőr volt, de leszerelték valamilyen alkalmatlanság miatt. Mondjuk, mert lelőtt valakit és nem tudta feldolgozni? Vagy éppen, hogy nem lőtte le és azt nem tudta feldolgozni?
A pánikbetegsége miatt, csak éjszaka mert kimenni az utcára, akkor fel-alá cirkált a városban, polgárőrködés ürügyén. Andris, aki inszomniás volt, remek társnak ígérkezett ehhez. Sokáig berzenkedtem, amikor egyre gyakrabban, egyre hosszabb időre ment szolgálatba. De, ekkor is tartottam magam ahhoz, hogy nem szólok bele, mit csinál, hova jár, kivel barátkozik. Így utólag jónak értékelem a hozzáállásomat, hiszen tragikus kisodródások nem voltak, illetve minden kanyarból lett visszaút. Nem tudhatom, hogy erőszakos korlátozások, milyen eredményre vezettek volna. Félek, hogy nagyon hamar elveszítettem volna. Mindig hajlamos volt „rossz” társaságba keveredni. Lehet, hogy az első hangosabb beavatkozásnál faképnél hagy és azóta sem találkozunk. De, lehet, hogy nem. Tehát ezen rágódhatok, de csak a múlt valóságos talaján állva értékelhetem, hogy milyen anya voltam.
Azt hiszem, hogy nem tud küzdeni. De, még ebben sem vagyok biztos. Ha így van, akkor ebben én vagyok a hibás, ez egy nevelési hiba.
Másrészt, bármikor meg lehet tanulni küzdeni is.
Most R ismét próbára teszi. Mint egy elhagyott és bosszúra szomjazó szerető, újabbnál, újabb aljasságokat talál ki, hogy Andrisnak és sajnos, nekem is eszünkbe jusson.

Egy éve, hogy kizsarolt tőlem háromszázezer forintot egy összetört, eredetileg is kacat autóért, amit Andris vezetett szolgálatban, egy balesetkor. Én örültem, hogy ép bőrrel megúszta, sajnáltam őket, hogy az egyetlen járgányuk gallyra ment és barátságból hozzá akartam járulni egy új autó beszerzéséhez. Ötvenezer forintra gondoltam, azt több részletben, hiszen én szegény vagyok, mint a templom egere.
És akkor elkezdett telefonálgatni és beszélt, kétszer-háromszor, órákon át. Aztán, már nem tudtam felvenni, mert erre egyáltalán nem volt időm és akkor írt, sok oldalas leveleket. Miközben ezzel szórakozott, Andrist felhívogatta és fenyegette, hol így, hol úgy. Hogy ő mindent tud róla és a megfelelő helyeken el is fogje mondani. „Ha én egyszer kinyitom a számat...” Végül, igazi terroristaként túszul ejtette Andrist. Aki azzal, hogy félt, szorongott, depresszióba esett és öngyilkossági gondolatokkal küzdött, túszul ejtett engem. Hát, így történt, hogy fizettem.

Ő aláírt egy papírt, hogy egyéb követelése nincs, majd egy év elteltével itt kopog a közjegyző, hogy másfél milliót követel a fiamtól.
Végiggondoltam a lehetőségeket és eldöntöttem, ha másként nem megy magam végzem ki. Nem hagyom, hogy tönkre tegye a gyerekem. Egy egyetemi évét már hazavágta, most a következőn a sor. Túl sokba van nekem ez a diploma, miközben a saját életemből, már egy foszlány sincs. Nem nyaralhatok, nem utazhatok, de még egy cipőt sem tudok venni, hogy el tudjam tartani őt, aki nem fejezi be az utolsó évét, nem szerzi meg a diplomáját, nem megy külföldre tízszeres bérért, de ingyen szállónak és étteremnek használja a lakásomat. Már ketten használják annak. Kihasználtnak és átvertnek érzem magam. Egy anyaoroszlán, aki magában ordít.