Blog

Mese

BÉNLI-BÁRI, A MACSKA

(török mese, egyik gyerekkori kedvenc)

Volt egyszer egy szegény, nagyon szegény lány. Fiatal volt és szép, de nyomorúságos viskóban éldegélt. Valahányszor imádkozott, mindig felfohászkodott:
– Édes Istenem, ne hagyd, hogy meghaljak, míg nem laktam negyvenszobás házban!
Volt abban a városkában egy lakatlan negyvenszobás ház. Senki, de senki nem akart beleköltözni, mert valahány lakója akadt, mind otthagyta egy hét alatt. Úgy beszélték, hogy kísértetjárta hely.
Egyszer a ház gazdája közhírré tétette, hogy egy aranyért eladná. A kikiáltó napokon át hirdette, amit rábíztak, de csak nem jelentkezett vevő. Egyik nap eljutott abba az utcába is, ahol a szegény leány lakott. A lány meghallotta a kikiáltó szavát, az utcára szaladt, odahívta, és így szólt, hozzá:
– Szeretném megvásárolni a házat.
A kikiáltó ránézett, aztán gyanakodva válaszolt:
– Hogy te egy negyvenszobás házat akarsz vásárolni? Alighanem bolondot akarsz csinálni belőlem -, ezzel otthagyta.
A lány nem mert makacskodni, szomorúan nézett a tovasiető ember után.
A ház tulajdonosa este megkérdezte a kikiáltótól, hogy jelentkezett-e már vevő. Amikor megtudta, hogy senkit, de senkit nem csábít az ajánlat, nekibúsultan mondta:
– Hát kutyának sem kell a házam? Még csak kíváncsiságból sem kérdezősködött senki?
– A kutyának sem kell – válaszolt a kikiáltó. – Egyetlen vevő sem akadt, hacsak nem az a szegény lány, aki alighanem tréfás kedvében volt, azért mondta, hogy ő bizony szívesen megvenné. Nincs annak a szerencsétlennek annyija sem, hogy kenyeret vásároljon magának, s kedvére jóllakhasson! Én bizony nem vesztegettem az időmet azzal, hogy szóba elegyedjek vele!
– Rosszul tetted! Rögtön menj el a lányhoz, fogd a holmiját, s vele együtt vidd a házamba. Eladom neki. Negyven nap múlva is kifizetheti az árát, az egy aranyat.
A kikiáltó elment a lányhoz, s így szólt hozzá:
– Szerencséd van. Teljesült a vágyad, negyvenszobás ház gazdája leszel. Gyere, máris odaviszlek.
Egy birkabor volt a szegény lány minden vagyona, no meg egy csorba korsó. Nem váratta sokáig a kikiáltót, egykettőre elindultak, és hamarosan megérkeztek a negyvenszobás házba. A kikiáltó ott elmondta a szegény lánynak, hogy mit izen neki a ház gazdája, aztán ment a dolgára.
A szomszédok; mikor látták, hogy egy szépséges, magányos teremtés költözködött a hírhedt házba, mind odasiettek, hogy üdvözöljék; ízletes vacsorát vittek neki, s minden jót kívántak új otthonához. A lány azt sem tudta, hova legyen örömében.
Minthogy nagyon ájtatos volt, most is felkészült az esti imára, meg akarta köszönni Allahnak, hogy ilyen nagy szerencsében részeltette. Mikor a rituális mosdást végezte, könnyű lépteket hallott, majd látta, hogy egy fekete, egészen fekete macska jön befelé.
„Milyen jó hozzám az ég! – gondolta a lány. – Teljesítette álmomat, negyvenszobás házban lakom, s most még ezt a szépséges állatot is ideküldte, hogy ne legyek egyedül. Gyere, feketém, gyere, isten hozott!” – mondta a macskának.
Az ölébe vette, cirógatta, dédelgette.
Együtt szépen megvacsoráztak. A lány aztán fekhelyet készített a macskának a birkabőrön, a kabátjával betakargatta.
– Az ég küldött hozzám. Kedves vendég vagy nálam, azt akarom, hogy jól töltsd az éjszakát – mondta.
Jómaga a padlóra feküdt.
Másnap jó korán felébredt, s látta, hogy a macska máris elment. Mikor lehajolt a macska fekhelyére, hogy rendet csináljon, mesebeli fénnyel csillogó követ pillantott meg a birkabőrön, megcsodálta, de nem tudta, mihez kezdjen vele, fogta hát, s feltette a polcra. Így ment ez két héten át. A fekete macska minden este megjött, minden este együtt ettek, mert a jó szomszédok ezentúl is minden este hoztak vacsorát. A lány napközben soha nem látta a macskát, de a ragyogó kõ minden reggel ott volt a fekhelyén. Egy nap aztán így szólt magában a lány:
– Pár garast talán megérnek. Eladok egyet.
Fogta magát, elvitt egy követ a sztambuli Nagy Bazárba, s megmutatta az egyik ékszerésznek. Ez meg, mikor a szegény lány kezében meglátta a szikrázó drágakövet, ijedtében ugrott egyet, majd kiabálni kezdett:
– Takarodj innen! És ha nem akarsz bajt hozni magadra meg mindnyájunkra, ne mutogasd senkinek!
A szegény lány egy szót sem értett az egészből, szégyenkezve távozott a Nagy Bazárból, egyszer csak észrevette azonban, hogy szalad ám utána az ékszerész.
– Lányom – szólt hozzá, mikor utolérte -, az imént nyers szavakkal elkergettelek, mert ahogy a rongyos ruháidat meg ezt a csodálatos követ megláttam, hirtelenében azt képzeltem, hogy loptad.
S akkor az ékszerárus elvitte a lányt a feleségéhez, s töviről hegyire elmagyarázta neki, hogy s mint gondolja a teendőket. Az asszony pompás ruhákba öltöztette a szegény lányt. Ezután fényes hintóba ültek, és lalák meg szolgálólányok kíséretében a Nagy Bazárba hajtattak, s egyenest az ékszerárushoz mentek. A lány úgy tett, ahogy meghagyták neki: elővette a szikrázó drágaköveket, s így szólt az árushoz
-Mehmet efendi, lenne olyan kedves, és eladná nekem ezt a követ?
– Örömmel állok szolgálatára, úrnőm – válaszolt az ékszerárus.
Ezzel fogta a követ, elment, hogy összehívja a többi ékszerárust, és megbeszéljék az üzletet. Mikor visszatért, így szólt
– Úrnőm, felbecsültük a követ. Ha a Nagy Bazár minden ékszerárusa minden pénzét összeadja, akkor sem tudjuk kifizetni az árát.
– Beérem annyival, amennyit adhatnak érte – mondta a lány. No, a Nagy Bazár minden ékszerárusa kiürítette az erszényét, a pénzes ládáját, s két kocsit megraktak arannyal. A szegény lány egyszeriben az ország leggazdagabb lánya lett.
Soha többé nem akart elválni a derék Mehmet efenditől meg a jólelkű feleségétől, elhatározták hát, hogy ezentúl hármasban laknak a nagy házban, melynek valamikor oly gyalázatos híre volt.
A macska ezentúl is minden este megjött, virradóra eltűnt, s fekhelyén minden reggel ott szikrázott egy drágakő. Most már minden este aranyágyat vetettek neki.
Már harminckilenc napja volt, hogy a lány beköltözött új hajlékába. Szólott a szolgáinak, hogy eresszék be hozzá a kikiáltót, ha majd jön s keresi azt a szegény lányt, aki megvásárolta a házat.
A negyvenedik napon jött is a kikiáltó, de mikor meglátta a fényes házat, a szolgákat, azt hitte, hogy nem jó helyen jár. Megkérdezték tőle, kit keres, ő meg elmagyarázta. Ekkor bevezették a ház úrnőjéhez, aki nem egy, hanem kétezer aranyat adott neki és még ráadásul ezer arany borravalót, s most már igazán magáénak mondhatta a házat.
A lány persze közben nagyon szerette volna megtudni a macska jövés-menésének a titkát. Esténként gondosan bezárt minden ajtót, de akárhogy vigyázott, a fekete macska nyomtalanul eltűnt minden virradóra.
Ekkor elhatározta, hogy meglesi. . „Ma éjszaka nem fogok aludni” – határozta el.
De már kora este mély álom fogta el, s reggelre megint csak nyomtalanul tűnt el a macska.
A következő este megvágta az egyik ujját, és sót hintett a sebbe. A fájdalom ébren tartotta. Éjfél után a macska csöndesen felkelt, leugrott az ágyáról, felugrott az úrnőjéhez. Az úgy tett, mintha aludnék. A macska megcsókolta a két orcáját, leugrott az ágyról, az ajtóhoz sietett, s az magától felnyílt előtte. A lány meg ki az ágyból, egyenest a macska után. Amikor a kertfalhoz értek, látta ám a lány, hogy az is magától szétnyílik a macska előtt. Egy másik kertbe jutottak. Ebben a kertben gyümölcs helyett drágakő termett a fákon, a macska innen hozott minden este egyet-egyet úrnőjének. A fák mikor meglátták a macskát, felkiáltottak:
– Bénli-Bári, elaltattad az egyik kedvesedet, s most indulsz a másikhoz
A lány leszakított egy drágakövet, s keblébe rejtette. A fák ekkor menten elnémultak. Ezután megint egy másik kertbe értek, itt gyöngytől, gyémánttól roskadoztak a fák. A kert mélyén fehér falú ház. Mikor a ház elé értek, Bénli-Bári megrázta magát, s fiatalemberré változott, szép volt és erős, akár egy oroszlán. Belépett a kapun. A lépcsőn csodaszép asszony sietett elibe. Bevezette Bénli-Bárit az egyik szobába. Ott kettesben asztalhoz ültek, ettek-ittak, beszélgettek. Kis idő múlva a csodaszép asszony valami itallal kínálta Bénli-Bárit, ez ivott, s azonnal mélyen aludt. Az asszony ekkor fogott egy nyársat, vörösre izzította, s rányomta az alvó talpára, hogy lássa, elég mélyen alszik-e, azután átment a másik szobába. A lány észrevétlenül követte. Hatalmas termetű, csúf rabló várakozott itt. – Jól megvárattál, mondhatom. Nem tudtad otthagyni hamarabb? Így alig lesz időnk drágakövet szedni! A lány rögtön megértette, miről van szó, s jobbnak látta, ha gyorsan elillan. Kiosont a házból, s útközben látta, hogy éppen ideje volt már, hogy hazatérjen, mert a szétnyílt kertfalakon egyre szűkebbre és szűkebbre zárult a nyílás.
Másnap este, mikor a macska megérkezett, a lány szokása szerint simogatni kezdte.
-Isten hozott, feketém – mondta. Majd csipkelődve hozzátette: – Nos, hogy vagyunk, Bénli-Bári?
Ezt hallva a macska felugrott, fenyegetően morgott. A lány most már haragosan folytatta: Akár tetszik, akár nem, most már mindent elmondok. S elmesélte neki, hogyan szegődött a nyomába, s mit látott az éjszaka.
-S, ha nem hiszel nekem — fejezte be -; nézd meg a talpadat, majd meglátod az izzó vas nyomát!
A macska – azt már úgyis sejtitek – a périk királyának a fia volt. Megrázta magát, s daliás ifjúvá változott.
A menyasszonyom tehát megcsal, egy csúf rablóval lopja a kincseimet! Máris indulok, megbüntetem őket, bosszút állok rajtuk, amint érdemlik. De te, te csak hét év múlva láthatsz viszont, mert hét évnek kell elmúlni ahhoz, hogy újra megtehesd az utat, amit tegnap este végigjártál. Ezzel eltűnt.
Múltak a hetek, a hónapok, az évek . . . A hetedik esztendőben azt mondja a lány Mehmet efendinek meg a feleségének
– Ti még sohasem kérdeztétek, vajon asszony vagyok-e vagy lány . . .
– Nem is jutott eszünkbe – mondta az ékszerárus meg a felesége. – Igazán nem volt szép tőlünk.
– Nekem ugyanis férjem van – folytatta a lány. – Hosszú útra ment, hét esztendeig tart. De egy hónap múlva visszatér. Múltak a napok. Mintha csak az egész háznép esküvőre készülődött volna. A lány tudta, hogy a tengeren át fog érkezni az, akit férjeként szeret, és ezer arany jutalmat ígért annak, aki elsőnek pillantja meg a messzi távolban feltűnő hajót. Az egész környék a tengert leste, mindenki elsőnek akarta meglátni a vitorlákat. Egyszer aztán a látóhatáron felbukkant egy hajó; csillogott-villogott, akár a drágakő. A környék minden lakója a tengerpartra futott, hogy mielőbb láthassa az úrnő férjét. Az ifjú partra szállt, magával hozta kincseit, a csodálatos drágaköveket, melyekhez hasonlót még nem látott’ emberszem. Egyenest a ház selámlikjába tartott. Hívatta az imámot, hogy megújíthassa házassági esküjét.
– Ennek így kell lenni – magyarázta meg a kíváncsiaknak -, hiszen oly sokáig távol voltam a feleségemtől, oly sok éven át jártam idegenben! . . Az ember esendő, lehetséges, hogy valahol, valamikor mondtam valamit, ami semmissé tette eskümet. A város népe nagyon is helyeselte ezt a bölcs megfontoltságot, és az imám két tanú jelenlétében összeadta a fiatalokat.
„Lám, a férj éppen olyan kegyes, mint a felesége, igazán méltó a nemes hölgyhöz” – gondolták a vendégek.
Bénli-Bári és szép jegyese így ülték meg esküvőjüket. Bőven kijutott nekik minden örömből.

Társadalmi munka

Kislány voltam még, amikor elveszítettem a szüleimet. Akik, ugyanis a szocializmus rendületlen építése miatt, mindennap elmentek otthonról reggel fél hétkor és este hétig nem is kerültek elő. Na jó, szombaton néha már ötkor is otthon voltak.

Minket a nagymamám, Ómika felügyeletére bíztak, akinek így tág tere nyílt egzotikus génjei véletlenszerű átörökítése után, belső őrjöngéstől átfűtött szokásait is átruházni ránk.

Aztán a nagyszabású építkezés miatt a vasárnapomat is elvették, mert társadalmi munkát, máskor nem lévén idő, akkor kellett végezni. És kellett. Fel kellett építeni a Vidámparkot, az Állatkertet. Talicskáztak, sódert terítettek, rönköket szabtak, szóval csupa olyan munkát, amihez a diplomáik elegendőnek bizonyultak. Én is ott tevékenykedtem, nagyon szorgalmasan, hogy minél előbb legyen kész az ország és végre velem is foglalkozzanak. Nem a poént lövöm le, ha elárulom, hogy erre végül nem került sor.

Nem kétséges, hogy aztán egy ideig anyámat többször is láthattam, amikor az általános iskola egyik ideiglenes épületének éppen azt a házat jelölték ki, amely szemben volt az ő munkahelyével. Minden szünetben ott lógtam a kerítésen és kiabáltam neki. Amikor kinézett az ablakán, elkezdtem sírni. Nem jött ki és én sem mehettem oda hozzá. Máig sem értem, hogy miért.

Jó iskola volt különben. Éneket, zenét tanultunk.

Néhány tanulót, az arra érdemeseket, saját, úgy értem a szüleik költségén fellépésekre vitték, még külföldre is. A kísérő tanárok szintén a szülők költségén utaztak. Persze, hogy is mehettek volna el a kisgyerekek kísérők nélkül?

Betudhatom-e költségeim közé azt a megszámlálhatatlan rendezvényt, melynek fényét a belőlünk épült füzér emelte és hangulatát a mi kórusunk árnyalta. Jó, nem.

A középiskolában művészetet tanultunk. Részükről addig a befektetés, amíg a szaktanár bejött, hangulatos kis pipáját fogai közé szorítva, dörmögött okulásunkra anekdótákat. Ez a kibírható változat, a többit máshol írom meg.

De, mint minden kétkezi tevékenységnek, ennek is lettek tárgyi eredményei. Pohárkészletektől, mozaikokon át, bútorok, egyebek. Miután nem kevéssel hozzájárultunk az anyagköltséghez, amelyből a tanáraink saját eladásra szánt alkotásaikat is készítették, az év végi kiállításon megvehettük a saját munkáinkat. Legalábbis azokat, amiket már nem osztottak szét maguk között a tanárok.

Negyedikben már megrendelésre is dolgozott némelyikünk. Természetesen ingyen. Közintézmények falait burkolták be egy osztálytársam faintarziáival. Úgy emlékszik kapott oklevelet. Rajzainkat egy tanárom, rajzoktatás céljából írt könyvébe illusztrációnak tette be, (csak rajzokból állt a könyv!) ő már rég halott, a jogutódok a valahányadik kiadásnál tartanak, senki nem gondolja, hogy azoknak a rajzoknak szerzői is vannak. Lehet, hogy aláíratott velünk, gyerekekkel valami papírt, amelyben lemondunk a javára a honoráriumról. Csak azt ne mondjátok, hogy akkor még nem volt divat a jogdíj. Én is tudom.

A rabszolgamunka később is dívott, még akkor is szocializmus volt. A főiskolán, nem számolom össze, hogy hány vizsga-és diplomafilmet vágtam saját örömömre. Hány, de hány órát maradtam bent a tv-ben, hogy bármi áron, de elkészüljön az éppen soros nagy mű. Akkor meg éppen a túlóra nem volt divat.

Részeg csöves

2010 nyár

Kedves kutyámmal játszva kőbe rúgtam. El is törtem a lábam ujját. Nem fájt, hiszen azonnal elzsibbadt bokáig. Késő este, mikor komolyabban fájni kezdett, taxiba ültem – Andris fiam kíséretével – és elmentünk a János kórházba. Sok-sok sebesült társaságában várakoztunk. Ha ki is nyílt a kezelő ajtaja, csak azért történt, hogy egy ápoló, vagy beteghordó kiszaladjon, beszaladjon. Később becipeltek egy fémkoporsót. Utóbb, a várakozókat felszólítva, hogy álljanak odébb, ki is vitték. Így aztán, két óra elteltével, mondtam Andrisnak, hogy talán nincs is eltörve, és ha el is van, miért kéne ezt orvosnak látnia, menjünk inkább haza. Ismét taxiba ültünk.

Útban hazafelé, egy buszmegálló előtt az úttesten fekvő alakot pillantottunk meg. Mellette bekapcsolt vészvillogóval autó állt. A sofőr idegesen járt-kelt. A fiam szólt a taxisnak, hogy ki kell szállnia a sebesülthöz, hiszen orvostanhallgatóként és önkéntes mentőként nem engedheti meg magának, hogy segítségnyújtás nélkül továbbmenjen. A taxis zokszó nélkül félreállt, még az taxiórát is megállította.

Nem szálltam ki, a hátsó ülésről figyelte, hogy Andris az először elgázoltnak vélt asszony ellátásához kezd. A gázolónak vélt fiatalember szintén segíteni állt meg. Ő nem mert hozzányúlni az úton fekvőhöz, de hívására már érkezett a rendőrség és a mentők.

A begyógyszerezett, bepiált asszony körül hamarosan három járőr, a rohamkocsi háromfős személyzete és a fiam tevékenykedett.

Nem sokkal azután, hogy engem kapacitáshiány miatt nem volt lehetséges ellátni.

Mindez történt a XI. században, Budapesten, az én adómból, ahogy ezt mondani szoktuk mostanában, egyre gyakrabban.

Andrisnak

Ajánlás: Andrisnak, a tavasz ígéretével
Nem omlott le alattam a gang, amikor reggel kiléptem rá,
és nem zuhantam le a lépcsőn,
nem esett cserép a fejemre és
száguldó autó nem sodort el a zebrán.
A mozgólépcső nem hajtott maga alá és
nem ütött ki tűz a metrón.
Nem hajtott a várakozók közé alvó drogos,
és nem szeletelt fel a villamos.
Nem ütöttek el és nem ütöttek le,
golyó ütötte seb sincs létfontosságú szerveimen.
Megúsztam a Dunát, nem szakadt le a híd sem,
Nem szorongok.
Akik a világ közepén állnak, azokra vigyáz
az Isten.
Hálálkodjunk!

Mindhalálig zene

Ha a művésznek bele kell halni a művészetébe, akkor inkább úgy, mint Joe Gideon a Mindhalálig zene-ben. A Fekete hattyúnak túl korán kiütközött a szárnya tolla ahhoz, hogy izgatottan tudtam volna várni a végkifejletet. (Viszont a 127 óra James Franco TV show-ja  fej-fej mellett volt Cliff Gorman “halálos” monológjával.

All that jazz
All that jazz

Facebook

Néhány nap eltéréssel két oldalra is meghívtak a Facebook-on. Az egyikre egy középiskolai osztálytársam, a másikra egy volt munkahelyi kollégám. Mindkét meghívóm sok éve külföldön telepedett le. Talán azt gondolták, hogy mi itthon maradottak, bármikor találkozhatunk és ők sem akartak kimaradni a jóból. Talán a fejlettebb országokban korábban kialakuló internetes rutin is besegített az ötletbe. A kezdetektől figyelem, hogy mi és hogyan történik és meglepő tapasztalatokra tettem szert. Szinte tökéletesen azonosak a történések. A kezdeti néhány tagból fergeteges iramban, két-három hét alatt nagyon nagy létszámú csoportok alakultak ki. (Jelenleg: 235, ill. 608 tag.) A kezdetek kezdetén nosztalgiázó, csak a szépre emlékezem hangulat volt és ez nem is változott. Pár nap elteltével előkerültek a fényképek és nagy tömegben töltötték fel őket. Hamarosan mindenki megtanulta az oldal alapszintű kezelését. Listák készültek. Mindkét helyen az elhunytakról először, aztán az osztályról, ill. munkahelyi kis csoportokról. A második körben bekerültek közül néhányan átvették a hangadó szerepet. Az első kör hozzászólói közül több addig aktív tag a háttérbe szorult. A hozzászólások áttekinthetetlenné váltak. Mindkét oldalon akadt, aki megpróbált feladatokat kiosztani az oldal működtetésével és szervezésével kapcsolatban. Felvetődött egy nagy buli, nagy találkozás lehetősége, ami egyre határozottabban tart a megvalósulás felé.

Origami párnáim

Hűséges olvasóim észrevehették, hogy lecseréltem a legutóbbi özönvíz előtti honlapomat egy másikra. Egyenlőre sablon alapján tevékenykedem, próbálom ezt az új nyelvet megtanulni. Az már most látszik, hogy a videók és fotók szebben, jobban fognak megjelenni. Előbb-utóbb a honlap design-ra is sor kerül.

Feltöltöttem a párnákról készült képeket a munkáim alá – itt találjátok.

Translate »