Mindenféle | vágó: Ostoros Ágnes

Önkéntes munka

Az elmúlt hét eseményei:
A munkahelyemről – ahol március(!) közepe óta nem kapok munkát és fizetést és ahová hiába fordultam segítségért – értesítettek, hogy a szerződésem december 31-n megszűnik.
A Fővárosi Kormányhivatal tájékoztatott, hogy semmiféle segélyre vagy támogatásra nem vagyok jogosult.
A helyi Önkormányzattól igazolást kaptam, hogy szükség esetén – szociális alapon – egészségügyi ellátásra jogosult vagyok.

A Vöröskereszt önkénteseként, 300 embert értesítettem arról, hogy mikor és hol végzik el a COVID-19 tesztjét.
Megtettem 50 ezer lépést.

Egy barátom előre kifizetett nekem egy munkát, amit még el sem kezdtem.
Egy másik barátom, aki külföldön él, vett tőlem két képet, amikhez majd csak a járvány után tud hozzájutni.

Amúgy meg – reflektálva a rendszeresen felbukkanó, azonos gondolat mentén megfogalmazott panaszra – mióta élek, minden évben, az aktuális rezsim “brutálist hitelt vesz fel, ezzel eladósítva az országot X évre”. Az idők végezetéig és még kétszer, oda meg vissza, el vagyunk adósítva. És még mindig csak ugyanannyira rossz, mint tegnap is volt.

Ti amo

https://youtu.be/I8DKAUQeae4

Példaképek járvány idejére

Apu mindig szolgálatban volt, így fel sem merülhetett, hogy neki bármi baja lehetne. Mindig volt nála kisebb, kevesebb, gyengébb, gyámoltalanabb, elesettebb, akiknek, akik helyett, akikért tenni kellett. Anyu, meg bátor volt. Jöjjön, aminek jönnie kell, megbirkózom vele – gondolta és tette a dolgát rendületlenül. Két ilyen ember mellett, nem is volt kétséges, hogy semmi bajom nem történhet, én vagyok a legerősebb a világon. De, meghaltak és mióta elhagytak, azóta sokkal nehezebb élnem. Mégis, amikor rájuk gondolok, eszembe jut a saját, régi bátorságom és akkor könnyebben elviselem a félelmeim.

Korona

Tegnapi hír. A munkahelyemen, ahová nem engedik be a külföldről hazaérkező munkatársaimat, hanem két hétre önkéntes karanténba küldik őket, bárhonnan is jönnek és bármilyen minőségben is voltak ott, elküldték az egyik riportert, hogy menjen és interjúzzon, forgasson, azzal a két iránival, akik nem voltak hajlandóak karanténba vonulni, ezért rendőrök állították elő őket. Amikor visszaért a forgatásról és belépett hozzám, aki a korábbi anyagát fejeztem be, rászóltam, hogy álljon távolabb tőlem, amire úgy védekezett, hogy ne izgulnak, hiszen cseppfertőzéssel terjed. Egy másik munkatársam pedig azzal nyugtatott, hogy ő látta a felvételeket, csak az operatőr ment közel. Hát gyerekek, komolyan! Tényleg, siralom völgye.

Nem így kéne lennie…

Ebben a városban bajos gyalogosan közlekedni. Jellemzően, nincs járda vagy van járda, de gödrös, kátyús, vagy van járda, de átmenetileg néhány napra, hétre, hónapra – tetszés szerint – le van zárva. Vagy van járda, de egy hatalmas gödör van rajta és mivel nincs kivilágítva, akkor tudjuk meg, hogy hol van, amikor elnyel a föld mélye. Van járda, de parkoló autósok foglalják el. Van járda, de biciklisek, rollerezők használják, így aztán a gyalogos, én például, kiszorul a palánk mellé, ahol szembe jön nagy sebességgel troli, busz, béemvé, mercédesz. Hát ezeket tapasztaltam tegnap a Belvárosban, a tények illusztrálására egy fotót adok, a Zichy utca Nagymező utca kereszteződéséről.

Új Karácsony, régi játék

Ezt is megpróbáltam

Mindig is azt gondoltam hogy akinek nem jut eszébe egy eredeti gondolat vagy nem jutnak eszébe mondatok, nem tud létrehozni egy képet, csak mentés másként-ként, az így legyen boldog. Erről a honlapról már mindent leszedtek amit le lehetett, régi családi fotótól kezdve, különböző írásaimból komplett bekezdéseket, főcím ötleteket, kép beállításokat, stb. Úgyhogy nagyjából azt gondoltam hogy nem nagyon fogok én már meglepődni semmin, aki nem elég kreatív, az a tolvajlásban sem az. Ugye, örömmel újságoltam, hogy kimegyek a Gozsduba, hogy megpróbálok a nosztalgikus festő közegbe valamilyen módon visszailleszkedni és ott helyet találni magamnak. A legelső alkalommal, mikor kiraktam a dolgaimat, dacolva az időjárással, a széllel, hideggel esővel, kiraktam ezt a körülbelül 15 éves képet is, ami egy sorozat tagja. Nehéz szívvel, mert egy kissé negédesnek és giccsesnek, viszont, épp emiatt populárisnak és eladhatónak tartottam. Na most, ezek szerint annyira eltaláltam, hogy Anna meg is festette, aztán Ági is ihletett kapott. Ezzel nem lenne olyan nagy baj, hiszen az én kreativitásom kiapadhatatlan, ha töröm a fejem, akkor mindennap 40 olyan dolog jut eszembe ami, ha nem is eredeti, hiszen azt már régről tudjuk, hogy eredeti dolgok régnincsenek, mert az idők kezdetén voltak a dolgok eredetiek – de régen látott vagy újrafogalmazott. Úgyhogy nem emiatt aggódom, hanem amiatt, hogy már megint egy olyan helyre keveredtem, ahol ilyen gusztustalanságok történhetnek. Márpedig én piti csalókákkal, ilyen emberekkel “nem árulok egy gyékényen”. Be kell látnom, hogy megint tévedtem. Nagyon sajnálom magam, mert többet nem megyek ki. Viszont kiteszem ide az egész sorozatot, hogyha valakinek netán egyáltalán semmi nem jutna eszébe, akkor most már, a felhatalmazásom birtokában, másolja le, hogy úgy mondjam, schmidttelje a pöttyös ruhást, a virágos ruhást és a többit is!

Gyász

Felmegy az ember hídra. Letesz egy szál virágot. Elmond egy ateista imát a vízbefúltak lelki üdvéért. Aztán kéri az isteneket, hogy többé ne történjenek ilyen szörnyűségek. Aztán azt kéri, hogy ha történnek is, ne az ő szeretteivel történjenek. De aztán hálát ad azokért az emberekért, akik ha jelen vannak egy katasztrófa helyszínén, azt teszik amit kell, azt teszik, amit tudnak, teszik amire képesek.

Aztán hálát ad Bagyó Sándorért. Nem ismerem személyesen, de régóta hálás vagyok a sorsnak, hogy a fiamat gyerekkorában összehozta vele, mert az ő példája egy életre szóló példa volt kitartásból, emberségből, szolgálatból a fiam számára. Az én kormányomban ő már rég miniszter.

Most köszönöm meg, hogy soha nem kellett félnem elengedni a fiamat a Balatonra. Tudtam, hogy jó helyen van a vízimentők között. Vigyáznak egymásra, vigyáznak ránk.

És odaérnek.