Úgy kezdődött,

hogy mint mindent, ki akartam próbálni a képgenerálást, amint elérhetővé vált. Láttam magam előtt egy képet és próbáltam megfogalmazni a Bingnek, hogy mit csináljon. Még ő is buta volt, meg én sem tudtam pontosan, hogy mi is az a prompt, ezért mindketten összeszedtük hozzá, amit csak találtunk. Így aztán hamar beláttam, hogy ha valamiről pontosan tudom, hogy milyen legyen, akkor fogjak egy ecsetet és fessem meg, neki pedig többféle, akár egymásnak ellentmondó utasítások alapján hagyjam, hogy azt csináljon, amit akar. Így születtek nagyon érdekes és nekem nagyon tetsző képek. Kissé szürreális, kevéssé élethű, egymás mellé nem illő, szokatlan társításokból keletkező alkotások.

Ahogy telt az idő, kiderült, hogy a véletlent sokkal nehezebb előállítani, mint a pontos leírás alapján keletkező, egyre tökéletesebb képeket. Egy időre el is vesztettem az érdeklődésemet. Viszont, amikor már zenéket, dalokat is lehetett kérni, például a Suno-tól, akkor a már jól bejáratott módszer alapján, összekevertem a promptokat. Szimfóniát a tangóval, énekhangot a dobszólóval. Ebből is érdekes és szórakoztató dolgok lettek. Most tartok ott, hogy mi lenne, ha tényleg tökéletes verseket írnék a dalokhoz és lassan videókat generáltatnék a klipekhez.

Most kiszámoltatom a legjobb minőségben, ami eddig kész van aztán kényelmesen, ha akkor még érdekel, nekirugaszkodom ennek az új feladatnak.

Érdekességként ideteszek egy képet. Amikor megkértem, hogy küldjön magáról egy képet, hogy milyennek látja magát, ezt küldte.

Éppen ideje,

hogy legyen egy oldala a 20. századi őseimnek, akik a legkorábbi és azutáni korok utódai. Íme, a legfontosabb konzekvenciáik:

„A továbbiakban, úgy látszik, kedvező hatást váltott ki Tarrou-ból egy jelenet, mely gyakran játszódott le az ablakával szemközti erkélyen. Szobája egy kis utca torkolatára nézett, hol macskák aludtak a falak árnyékában. Ámde mindennap, ebéd után, midőn az egész város szundikált a hőségben, az utca túlsó
oldalán egy kis termetű öreg jelent meg az erkélyen. A haja fehér volt és gondosan fésült, tartása egyenes, tekintete szigorú, katonás szabású öltözet volt rajta, és hívogatta a macskákat: „Cic! cic!”, szelíd és tartózkodó hangon. A macskák fölnéztek álmosságtól bágyadt szemükkel, de egyelőre nem mozdultak. Az öreg apró papírszeleteket engedett le az erkélyről. Ez a fehér lepkeeső odacsalogatta az állatokat. Előlépkedtek az úttest közepéig, s egyik mancsukat tétován nyújtogatták az utolsó papírszeletek felé. A kis öreg ekkor leköpött a macskákra, erőteljesen és pontosan célozva. Ha az egyik köpés célba talált,
nevetett.
Úgy látszik, Tarrou végül teljesen meghódolt a kereskedővárosnak, melynek külsejét, élénkségét és még gyönyöreit is mintha az üzleti szükségletek írták volna elő. Ez a sajátság (a kifejezést ő használja a feljegyzésekben) tetszett Tarrou-nak, sőt egyik dicsérő észrevétele a következő felkiáltással végződött: „No végre!” Az utazó ez idő tájt keletkezett feljegyzései, úgy látszik, csak ennél a helynél válnak személyes jellegűvé. Csakhogy nem könnyű lemérni, vajon mit
jelentenek, és mennyire komolyak, így például elbeszéli, hogy egy döglött patkány felfedezése miatt a szálloda pénztárosa hibásan töltötte ki a számláját, s ehhez hozzáfűzi Tarrou, de a szokottnál már kevésbé rendes írással: „Kérdés: mit tegyünk, hogy ne vesztegessük az időnket?” Felelet: éljük át egész terjedelmében. Módjai: egész napokat tölteni egy fogorvos előszobájában kényelmetlen széken;
vasárnaponként délután az erkélyen élni; előadásokat hallgatni olyan nyelven, melyet nem ért az ember; kiválasztani a leghosszabb és legkényelmetlenebb vasútvonalakat, és, természetesen, állva utazni; sort állni a színházi pénztáraknál, és nem váltani jegyet stb., stb… Ám mindjárt ezek után a nyelvi és gondolati kilengések után részletes leírás kezdődik a följegyzésekben a mi városunk villamosairól, gondola alakjukról, elmosódó színükről, örökös piszkosságukról, majd az elmélkedés egy „kiváló ez”-zel végződik, ami semmit sem magyaráz meg. Mindenesetre, íme Tarrou felvilágosításai a patkányesetről:
„A szemben levő kis öreg mostanában lehangolt. Nincsenek többé macskák. Eltűntek, valóban, mert felizgatták őket a döglött patkányok, melyek nagy számban találhatók az utcákon. Véleményem szerint nem arról van szó, hogy a macskák megeszik a döglött patkányokat. Emlékszem, hogy az én macskáim utálták az ilyesmit. De azért bizonyára mégis futkároznak a pincében, a kis öreg pedig lehangolt. Már nem olyan jól fésült, már nem olyan virgonc. Erezni, hogy nyugtalan. Egy pillanat múltán be is ment. Köpött ugyan egyet, de csak a semmibe.”
Camus: Pestis (a kiemelés tőlem származik)

És egy, az Ősfilmek közül (Szergej Ioszifovics Paradzsanov)

Nemzeti Anyatejbank

Tejtestvérnek hívtuk azt a kisbabát, akinek az anyukája a – sajátja mellett, másik csecsemőt is tudott táplálni, mert sok teje volt. A védőnők számon tartották, hogy ki tud a felesleges tejéből adni a rászorulóknak. Személyes kapcsolatba is lehetett lépni a mamáknak, de olyan is volt, hogy a megbeszélt időben házhoz ment valaki, aki elvitte a anyatejet a tej-begyűjtő állomásokra. Ez 70 éve a civil kezdeményezés és a hivatalos szervezés összefogásának szép példája volt.
Negyven éve, inkább az informális csatornákon terjedő lehetőségek domináltak. A védőnők terjesztették a hírt és a rászorulók szervezték a beszerzést. Az én kisfiamnak két pót-tej-mamája is volt, akik segítségével normális hosszúságúra nyúlhatott a szoptatási időszak. Máig nem felejtettem el a nevüket és mindig hálás leszek nekik.
Soha nem merült fel, hogy ezért a mamák bármilyen, akár pénzbeli, akár egyéb tárgyi ellenszolgáltatást elvártak volna.
Nem akarok rosszhiszeműnek mutatkozni, bár ez esetben, a „Nemzeti Anyatejbank” megszervezését, mint a neve is sugallja, nyilvánvalóan, anyagi haszon reményében osztották egy megbízható pénzgyárosra, ahogy a plazma adás-vételnél is láthatjuk.
Hát, így járnak azok, akik kiengedik a kezükből a gyeplőt és engedik, hogy a célt is, az utat is, a fejük fölött, a saját érdekeiket szem előtt tartó döntéshozók jelöljék ki.

Semmi sincs, ami ne lett volna már,

beleértve ezt a gondolatot is.
Hozzájárulás az idő és a mesterséges intelligencia talányának megfejtéséhez.
Anyukám,  akinek az IQ-ja modellt állhatott volna a mesterséges intelligencia megformálásához, az agyvérzése után elveszítette a tudása nagy részét, hogy úgy mondjam, az adatbázisát és az addig ismert személyiségét.
Viszont, ahogy a földrengés után felbukkan egy új sziget, új tudással kapcsolódtak össze a maradékok. Ahogy lassan sétálgattunk a Bajcsyn, mert felköltöztettem hozzám a kisvárosból, amikor magára maradt, kutatva nézett a szembejövők arcába és gyakran a ráismerés öröme jelent meg a tekintetében. – Őt ismerem, mondta gyakran, egyik-másik járókelőre. Te emlékszel, hogy is hívják? Ott lakott mellettünk. Más esetekben, régen halott ismerősei neve jutott eszébe. Aztán, velük is találkoztunk sétáink közben.Mostanában,  én is egyre gyakrabban látom a volt osztálytársaimat, a régi szomszédokat, gyermekkorom és a későbbi idők változatlan figuráit. Elbizonytalanodom, talán tényleg ők azok. Vagy már nem fér el több adat és az analizálás után elérkezett a szintetizálás korszaka.

A szavak helyett, amelyeket nem talált, új elnevezést kaptak a tárgyak. „Teregetőgép”, mondta az összecsukható szárítóra, amit képtelen volt a megfelelő irányba hajtogatni és az minduntalan, nagy robajjal a földre zuhant. Nem volt bosszús, inkább elszomorodott. – Mindent elfelejtettem…
Ezt úgy mondta, mint aki, akár megragadhatná az elveszített csomagot, de fontosabb dolga van és nincs kedve kinyújtani érte a kezét.

Lista

Ma, a gerincműtétje után, hazajött a fiam a kórházból. Boldog, mosolygós arccal, olyannak, amilyennek már régen láttam. Rá tud állni a lábára, megszűnt az állandó fájdalom, ami beárnyékolta minden percét. És az enyémet is, az érte való aggodalom. Hálás vagyok az ország legjobb idegsebészének, dr. Szegedi Lászlónak, hogy visszaadta az egészségét. És hálás vagyok a többi orvosunknak is, akik a tudásukat, az elhivatottságukat, a szolgálatunkba állították. Példájuk álljon azok előtt, akiket nem tudok a listámra venni!
Ha a jóisten figyeli a facebookot és miért ne figyelné, hiszen én is mindig itt lógok és engem a maga képére teremtett, sorolom neki, hogy kiknek legyen minden lépése áldott.
Dr. Gáti István, gyermekorvos, Dr. Szaszovszky Mária, gyermekorvos, Dr. Hegyi Gábor, gyermeksebész, Dr. Bugár-Mészáros Tibor, körzeti orvos, Dr. Szegedi László, idegsebész

Választások után

Azt is nagyon bírtam, hogy a választások óta, az ellenzéki képviselők, az ellenzéki szavazatszámláló küldöttek, majd a küldőik, az ellenzéki szavazók, egyaránt elcsodálkoztak, hogy; „Hát, nahát, tényleg ilyen a vidék? De hát, én ezt nem is tudtam, de érdekes!”
Most egy újabb álmélkodó borzolja a kedélyemet; „Hát, nahát, hogy néz ki ez a Keleti! Mennyi szemét van! És hát, gyakran késnek is a vonatok.”
Ősi tanításra emlékeztetnék. Aki elszakad a tömegektől, az talaj-és bázisvesztetté válik, elfogynak a követői és egyedül botorkál a sűrűben, égő szívét lámpásként tartva a feje fölé. (A marxizmuson nevelkedettek, ezért vágnak disznót, töltenek kolbászt, páleszoznak és tereferélnek a néppel, mert megtanulták ezt a titkot, azon a bizonyos esti egyetemen.)

Translate »