Beszélgetés, kihallgatott beszélgetés, olvasás, filmnézés, keresztrejtvényfejtés közben előkerül egy-egy szó, amit nagyon régen hallottam, vagy még soha nem is hallottam. Eszembe ötlik egy furcsa kifejezés, amit még Ómika használt. Vagy, a szlengnek is van néhány felejthetetlenül szép darabja, amit kár lenne átengedni az enyészetnek. Ha nem is ragasztom rá, mint Macondóban, kis papírdarabkára írva, a tárgyakra – hogy el ne felejtsem – a nevüket, de itt gyűjtögethetem a kedvenceimet. Amikor anyukám elfelejtette a szavakat és a maradékokból próbálta meg körülírni, hogy mire is gondol, ilyeneket mondott. Hemmi-hummi a karikán, ami nem jelentett mást, mint hólánc a keréken vagy éppen terítőgép, a lábakon álló szárító helyett. De például a fregolira emlékezett.
És ide tartoznak azok a szavak, amiket a kisfiam saját nyelvnek kitalált, még a prehisztorikus kor hajnalán. Ahogy megnevezett engem, Gül, Nyanya, Bád, Sukán vagy az ablaktörlőt, léjung. A szép kislányokra azt mondta, hogy hévkislány. És ez nem a szép torzítása, hanem a hevület kifejezése. Ééé-szulibudimm-mal csapódott be a troli ajtaja. Huszár-Csekk, így egyben vagy külön-külön, Puszi macska alternatív neve volt.
Egy híradó anyag vágása közben hallottam, hogy valaki így emlegette az állatait, kacsájaink, csirkéjeink, libájaink, kecskéjeink. De például azt mondta, hogy marháink.
ágál, átall, della, derít, elemózsia, elvásik, fád (unott), fess (jó kiállású),
– Na látod, az egy fess férfi volt – mondt Ómika. Ő volt az, aki nem bírta, ha egzecíroztatták vagy fennhéjázóan viselkedtek vele. – Ne legyél már, olyan kekk! És „megreckírozom” – igen, így cével mondta Ómika, amikor a nagykockázatú, de neki remélhetőleg szerencsés kimenetelű tevékenységek lefolytatására gondolt.
gikszer, galiba, kaparint, klott, (meg)lakol, nullaság, párta, pekvanc, pimf, pláne, sedrő (máris elfelejtettem, hogy mit jelent) sikk, span, sparhelt vagy sparheld, szekatúra, tánti, tipor, vájdling, slampos, pöpec
… és lent már a 21. századi magyar nyelv csodái:
célbiztos, egy régi filmhíradóban hallottam, a szándék irányultságára vonatkozott, az eltökéltségre
láncbaszervezett élménypontok
És itt van a fészbuki nyelvhasználat (2022): futótűzként terjed, dübörög, hasít, bekuckózik, énidő, wow, valami készül, apatest, babapocak, boldogság van, darálható sorik,
…és mert sehol nem találom a helyét, a nemrég előkerült online emlékezésemet itt illesztem be. Az eredeti oldala megsemmisült és egyelőre nem is rekonstruálom.
Részlet abból a felsorolásból, amelyik itt, a honlapon íródik. A helye megvan az Emlékek, álmok, gondolatok című fejezetben igen, Jung – de ez az egyetlen rész, amelyet természetéből adódóan, akár mondatonként is építgethetek. Hogy online írom, egyetlen csapdát rejteget, bármelyik pillanatban, amikor abba kell hagynom, átolvasatlanul, esetleg elütésekkel, helyesírási hibákkal hagyom magára a szöveget.
Anyu halála után nem sokkal, azt álmodtam, hogy ólomsúlyú tagjaimat éppen csak vonszolom a veszprémi lakás bejárata felé. Erőm utolsó megfeszítésével a csengő felé emelem a karom – mintha a világmindenség ragadt volna hozzá, olyan nehéz, de még mielőtt elérném, nyílik az ajtó és én anyám karjába ájulok.
A visszaúton, az elveszett gyerekkor felé megtett minden lépés újabb feloldhatatlan ellentmondás. Alighogy megragadtam, újra el kell veszítenem a megtalált emléket. Enyhén lejtős aszfalt út vezet a kapu felé. Ahogy egyre kisebb vagyok, úgy egyre meredekebb az út visszafelé és egyre csúszósabb a lejtő odafelé. Különösen télen, amikor a pici dombháton akár szánkózhat is egy kisgyerek, de a jeges dombocskán még egy felnőtt sem tud felmenni, csak csúszkál. Viszont a nyári napokon hívogató a kapu mögötti hűvös lépcsőház. Ott bent mindig hideg van. Mert „északra néz ez az oldal” – mondta Ómika. „Apátok szobája északi fekvésű” – ezt is mondta. Tényleg hideg volt, télen különösen, mégis szerettük azt a szobát. Nem emlékszem, hogy milyen volt a kapu azelőtt, hogy kisgyerekkoromban átfestették, vastag, fényes, barna, olajosan csillogó hetekig, mit hetekig, hónapokig meg nem száradó festékkel. Olyan sokáig megmaradt a ragacsos érintése, hogy még évek múlva is átfutott az agyamon, ha megérintettem, hogy hozzáragad a kezem. Két szárnyú kapu volt, az egyik oldala mindig beriglizve, csak költözködésekkor, ha nagyobb bútort kellett kivinni, húzta le a felső riglit egy magas és erős férfi. Az alsó retesszel a nők egyedül is boldogultak. A gyerekek azzal sem. Vastag, de keskeny üvegszemeket vágtak a kapu két szárnyára, amit cirádás vasrács is védett. Nagyon nehéz volt a kaput kinyitni, a kilincset alig lehetett lenyomni, a mázsás ajtót pedig, szinte lehetetlen volt megmozdítani. Jóval később került rá hidraulikus záró szerkezet, de addig egy kisgyerek igazán félhetett, hogyha nem sikerül akkorára kitárni a kaput, hogy időben átsurranhasson a résen, a nehéz fa rácsapódva, agyonlapíthatja egy napon.
Az ajtóig hét szürke kőlépcső vezetett. De még mielőtt ezekre a lépcsőfokokra léphetnénk, el kell jönni az egyetemi diákszálló irányából, Kádárék ablaka alatt. Mielőtt hozzáfogtak a szálló építéséhez, az ablakainkból szép, elvadult gyümölcsfás ligetre nyílt kilátás. Az volt a Természet. Kádárék az első lépcsőház földszintjén laknak, ugyanolyan lakásban mint mi a mi lépcsőházunkban, a B-ben. Kádár néni özvegyasszony, két fia van, akik nem barátkoznak senkivel. Egyszer kint kutakodva az ablakuk előtti bokor alatt, selymes szőrű, lila virágra leltem, amit nyomban le is szakítottam és boldogan hazavittem. Este átjött Kádár néni, hogy a virágot, a leánykökörcsint, amit letéptem, az egyik fia ültette, egész héten leste, hogy kinyíljon és nem lett volna szabad leszakítanom. Visszakérte és azt hiszem vissza is adta anyukám. Az volt a tanulság nekem, hogy a virág senkié, csak magáé és nekem emiatt nem lett volna szabad letépnem, nem azért, mert a fiú ültette. Addig töprengtem, amíg arra a gondolatra jutottam, hogy nincs tulajdon.
A lépcsőházból két irányba lehetett indulni. Felénk a hét lépcsőn felfelé a földszintre, vagy a másik irányba lefelé a pincébe. A pincébe vezető lépcsők érdesebbek voltak. Leérve rajtuk rögtön jobbra, hatalmas betonlap ajtó zárta el a légó pincét. Ómika mesélte, hogy mire való. Gyerekkoromban még voltak légoltalmi gyakorlatok, emlékszem a sziréna hangjára. Rendes pince volt a házban. A pincerekeszeket dróthálós, jól záródó ajtókkal szerelték fel. Sokáig, a gáz bevezetéséig mindenki fát és szenet tárolt bennük. Egy óriási fatörzs volt a miénkben, azon aprították a gyújtósnak valót. Általában anyu vágta a fát egy hatalmas fejszével. Néha apu. Aztán, egy idő múlva Ubul bácsi jött, aki fel is hordta. A téglával lerakott aljzat kikopott ott, ahol évekig ütötték a tönköt. Amikorra lomtárrá vált, már nem volt olyan érdekes. Ritkán került elő elveszettnek hitt kincs belőle. Rendszeresen lomtalanították, aztán egyszer csak a kerti termények átmeneti tárolója lett. Végül, amikor minden bérház társasházzá alakult, valamelyik lakó megvette a pincéket, tejboltot építettek belőle. A tej metamorfózisa is megérne egy hosszabb leírást. Ómikával még hoztuk a szemközti házból, a tejboltból, az alumínium nagy kannából, a szintén alumínium, később zománcos kis kannánkba mért tejet. Aztán hoztuk a csereüvegbe már előre kiporciózott tejet. Aztán feltalálták a folyton kiszakadó, mindig büdös zacskójú tejet, a poharas, később dobozos tejet, annak már számtalan alfaját, egészen a zsír, laktóz és tejmentes tejig. A pinceátalakítása tejbolttá akkor következett be, amikor az ultrapasztőrözött tejek fogyasztása azt a meggyőződést alakította ki az emberekben, hogy valójában csak valami vizezett savót isznak. Az ügyes kereskedők felismerték a lehetőséget és lejártak vidékre a kistermelőkhöz és hozták tőlük – újra csak kannákban a nyers, kezeletlen tejet.
Sokáig csak a mi ajtónkig tartott a világ. Még a lépcsőt határoló korlát széles, hűvös, szürke kőháta is ijesztően idegen volt, ha abba kapaszkodva és nem Ómika kezét fogva mentem fel a lépcsőn. Talán sötétzöld volt az ajtó az idők kezdetén? Ezt már nem tudom megkérdezni senkitől. Sötétzöld volt! És még kicsi voltam, amikor mindent fehérre festettek. Balkézre esett a csengőgomb, ami a villanyt kapcsolta. A gravírozott sárgaréz névtábla most itt van az asztalomon. Valahonnan egy oroszlános sárgaréz kopogtató is került, viccnek szánta apu. Két zár volt. Az egyik a kilincs alatti, az eredeti, egy meg szemmagasságban, kerek foglalattal. A kilincs alattit aztán már nem használtuk egyáltalán. És megint csak később, a biztonsági zárak fénykorában a szüleim is csináltattak egy nagyon nehezen kezelhető, biztonságosnak vélt zárat. Nem is tört be senki az ajtón. A nyitott ablakon ugrott be egyszer valaki, aki összeszedte, amit hirtelenjében talált, nem ébredtek fel rá. Ez akkor volt, amikor éppen nagyon sokat könyörögtem nekik, hogy költözzenek fel Pestre, hogy közelebb legyünk egymáshoz. De nem jöttek. Akkor kaptak rácsokat az ablakokra, mert „csukott ablakok mellett megfulladok Ágikám” – mondta Apu. Az ablakok tele voltak virággal. Muskátli, piros, fehér. Petúnia. Minden évben más színű. A petúnia leszáradó levelei, hajtásai szagát ha felidézem, hozza magával az összes többi illatot, a virágláda földjének szagát, a muskátli levelek vastag, bársonyos tapintását. Egyáltalán nem érdekelnek a növények, virágok. Egyáltalán nem érdekel, amikor valaki kapál, gyomlál, telepít, ojt. De látom ahogy Anyu felágaskodva nyújtózkodik, hogy minden gyomlálni valót elérjen az ablakban. Az ő kezét látom, ahogy letépi az elszáradt leveleket. Látom, ahogy az akarattyai kertben a hosszas hajoldozás után felegyenesedve megtörli az arcát, amiről gyöngyözve görög le a veríték. A déli fekvésű szobák ablakain áradt be a napfény, száraz, ropogós napfény volt, mindig hallatszott a méhek döngicsélése is, ahogy táncoltak a sugarakban. A csipkefüggönyök a mindig résnyire nyitott ablakszárnyak előtt kint tartották a bogarakat.
Ómika a remegő kezeivel, a rossz szemével csak nehezen talált a zárba. Iskolásként mi ügyesebben nyitottuk az ajtót. Bent, közvetlenül a bejárat fölötti folyosó szakaszon, az egy mással szemben lévő szoba és konyhaajtóig tartó területen egy mini padlást csináltatott anyu, a felesleges dolgok tárolására. Ez volt az a kis galéria, ahová Cimbi cica költözött, amikor vemhes volt és szülőszobát keresett magának. A hideget megfogni, az egyik oldalán barna-bézs kockás pokrócot, a lakás felé néző oldalán valami rókavörös dekor anyagból készült függönyt varrt anyu. Gondosan be kellett húzni magunk után, hogy kint tartsa a hideget. Gyerekkoromban még volt néhány igazi, hideg tél Veszprémben. Cimbi ezen a függönyön közlekedett szülés után. Ezen kapaszkodva szállította fel a Jimmyt a talált kölyköt, amikor örökbe fogadta. Az ajtó nyílása eltakarta azt a bepolcozott falrészt, ahol kerti ruhák, autós ruhák, kerti cipők voltak.
Az előszoba egy hosszú, ablaktalan cső volt. Jobbra nyílt a nagyszoba, szemben egy kisebb szoba, balkézről előbb a konyha, aztán a fürdőszoba. A nagyszobából nyílt még egy kisebb szoba. A két kisebb szoba osztozott a cserépkályhán. A két szoba között a falban lévő nyílás felezte meg a kályhát. Szép sárga kerámia csempés kályhák voltak. Amíg a déli fekvésű kisszoba volt a gyerekszoba, sokat hasaltunk a kályha előtt és órákon át néztük a rostélyon át az alsó szelelő járatba hulló izzó, majd elhamvadó parázs darabokat. Egy tökéletes, az igazi világ égi vagy inkább tűzi mása látszott ott. Az előszobában fehérre mázolt hármas osztatú előszobafal volt. Apró rózsamintás szövettel bevont mezőt keretezett a fehér, nem túl cirádás fakeret. A középső mező tükre alatt egy kis fehér, felnyitható tetejű fedeles polcocska volt a kesztyűknek. Azt hiszem, hogy ezt a bútort Ómika hozhatta, sok más holmijával együtt. Jobbra balra ívelt fémkar ok ölelték az esernyőket. Nem hiszem, hogy rögtön kidobták, inkább újrahasznosítós szemléletű volt anyu, de elég hamar kicserélődött valamelyik másik bútordarabra. Először egy kisebb vitrin alakult át előszobaszekrénnyé, később a ruhásszekrényekből könyvszekrénnyé alakított, majd valamennyire visszaalakított szekrények kerültek az előszobába. A tömör-fa ajtóba üveget vágattak, aztán az üveg helyére függöny került. A legutolsó átalakítás nagyon szép lett. A világosbarna, háromajtós szekrény üvegajtaja mögé anyu gyöngyvászonra hímzett virágai kerültek. Ami végigkísérte őket az egy jégszekrény volt. Sötétbarnára, aztán kékre festve cipős szekrényként egzisztált. A szenesvödör nem húzta ilyen sokáig. „Nagy légy!, Nagy légy!” -ezt sikoltoztam nagyon hangosan, ez az egyik legkorábbi emlékem viszontagságos gyerekoromból. A ház mögött játszottam, amikor a combomra telepedett egy cserebogár, akkoriban mindennapos volt a jelenlétük ezeknek a ma már ritkán látható bogaraknak. Annyira megijedtem tőle, hogy hiába hessegetem nem repül el, hogy pánikba esve kiabáltam, míg végre kiszaladt egy felnőtt és levette a lábamról. Kinevettek és mondták, hogy nem légy volt. Egyszer azt is láttam, hogy egy szarvasbogár vagy hőscincér besurrant a szenesvödör egyik lapát vagy piszkafatartó nyílásába, de nem jött ki. Az ő rejtélyes eltűnése mindenképpen egy párhuzamos dimenzió létezését bizonyította számomra, ahogy később, már itt Pesten, az egyik hörcsögünk hasonlóképpen rejtélyes eltűnése is. A hörcsög esetére többféle magyarázat is elképzelhető, de ezek közül még a leghétköznapibb is a szándékos öngyilkosság.
Anyu már nálunk lakott és még elég jól volt ahhoz, hogy önállóan közlekedjen, de már nem jól tájékozódott. Egyszer megharagudott ránk, mert nem figyeltünk rá, többen voltak nálunk, vendégség volt és egy óvatlan pillanatban kiment a lakásból. Azt hittük csak kisétál a gangra napozni, ahogy szokott, de egyszer csak észrevettük, hogy nincs ott. Rohantunk, ahányan voltunk annyifelé, hogy merre lehet. Közben az eső is eleredt. Végigszaladtam a Bajcsyt, amikor hívott az egyik vendégem, hogy az út másik végén megtalálta Anyut, épp, amikor a rendőrök is megállították, hogy hazakísérjék. Egyszerre értünk haza. Ronggyá áztunk mind, kivéve anyut. Anyut kérdeztem, hogy hová indult ebben az esőben. Azt válaszolta, hogy ahol ő volt ott nem esett. És tényleg száraz volt a haja és a ruhája is.
A falak, az előszoba falai is tele voltak aggatva képekkel. A velemi kőszentséget ábrázoló fotó, egyszerű, fekete keretben. Egy akvarell a soproni őrtoronyról, barna, lakkozott keretben. Ennek a fajta keretnek kell, hogy legyen valami neve. A sötétebb, egyszínű külső ráma magába foglal egy világosabb, márványozott belső keretet. Egy esztergált bagoly fésű vagy kefe tartására. Fénykép egy pirosra égetett kerámia bagolyról. Egy papírvágó kés, piros bársony ágyon. Fekvő kulcsalakú kulcstartó fogas a szekrény oldalán. A jégszekrény tetején piros-fekete kockás sál. Apu sálja belehajtogatva az irha sapkájába. Rajta fehér pamutbélésű fekete bőrkesztyű. Mellette anyu rókafarokkal díszített szőrmeszegélyű sapkája. Egy kisebb, barna kötött kesztyű. Világoszöld tüll sál. Ezek alatt fekete mappában a veszprémi telefonkönyv és kisebb szórólapokon telefonszámok. Kisokos. Sokáig a telefon is az előszobában volt, hogy mindenki elérje. A fekete bakelit telefonjukat nem akarták lecserélni és amikor korszerűbb készülék lett, használatban maradt a régi is.
Mindezek alatt egy kézzel hímzett terítő, anyu készítette. Egy hamutartó. Kör alakú, barna, ujjnyi bemélyedésekkel a peremén a cigarettának. Egy Kondor reprodukció, az Angyalok bevonulása. Most nálam van
Szürke, fröcskölt mintázatú műkő volt a padló. Gres-nek hívják. Akkoriban minden betonból volt. Egy idő múlva okkersárga linóleummal borította be Anyu. A linóleum a bejárati ajtó függönyéig ért. Nehéz munka volt letenni és nagyon nehéz volt takarítani. Ha bepisilt a kutya és aláfolyt, akkor nagyon büdös volt. A konyhában és a fürdőszobában is az eredeti aljzat maradt, ez a bizonyos régimódi szürke műkő. A fürdőszobában a vízvezeték javításakor többször feltörték aztán vissza sem pótolták csak lebetonozták a kicserélt vagy megjavított csövek fölötti részeket. Ebben a kérdésben nem jutottak elfogadható megoldásra. Apu ellenzett minden olyan munkát a lakásban, ami idegen emberek napokig ott tartózkodásával járt, akár a festés, akár a parkettázás, akár bármilyen komolyabb felújítás. Kisgyerekkoromban volt egyszer festés és parketta lakkozás, úgy látszik az olyan borzasztó élmény volt számára, hogy soha többet életében nem járult hozzá. Öreg volt már és felnőtt életében először kórházba került. Ezalatt a néhány nap alatt festette ki a fürdőszobát és a szobáját a sógorom. Ekkor hordtuk ki az ágynemű tartóból – a talán még Ómika idejében gyűlni kezdő Népszabadság és Napló kötegeket. Hártyavékony és törékeny volt a papír. A lakkozás feltalálása előtt anyu vikszelte a parkettát. Ezt majdnem el is felejtettem. Vasárnap reggel felhajtogatta a szőnyegeket és egy tégla nagyságú, lapos, pántos, rövid sörtéjű kefét húzott a lábára és mintha csak táncolna, fényesítette a parkettát. Eleinte kerek, piros fémdobozból kente a viaszt a fára, aztán hosszúkás, vastag műanyag tömlőből nyomott ki valamilyen erős szagú zsíros kenőcsöt, azzal fényesítette.
Volt, hogy az előszobában szőnyeg is volt. A linóleum előtt, a klasszikus vöröses, torontáli szerű futó. A szegélye hamar elfoszlott. De volt a szobából kiöregedett vastag, műszálas, bolyhos szőnyeg is. Volt, hogy több szőnyeg került egymásra. A szőnyegre pedig lábtörlő. Apu időről-időre megharagudott emiatt, mert mindig elbotlott bennük. Szeretett egy fekete, elegáns bőrpapucsba járni. Ahogy öregedett, már melegebbre vágyott, akkor egy barna mamuszt hordott.
Biztosan volt egy vörös levelekkel mintázott szőnyeg, piszkosszürkére kopott, szegett szegéllyel. Két zöld műszálas, bolyhos szőnyeg, hamar tönkrement. Apu szobájában, egy nagyméretű műperzsa a szőnyegpadlóra terítve. Legfurcsább az a jobb jelző híján inka mintásnak nevezhető ágytakaró, ami a gyerekszobában fedte az ágyat.
Néha elképzelem, pontosabban elképzelni sem tudom, hogy milyen lenne, ha minden tárgy, ami valaha az enyém volt, vagy a környezetemben volt, előkerülne és újonnan itt lenne. Ebbe a lakásba biztos, hogy nem férne be, de talán még a veszprémibe sem. A Báthory utcába nagyon sok minden elférne. Az összes zongorám és például apu összes zoknija. Emlékeznék-e minden ruhámra, ha újra láthatnám őket, Vagy csak azokra a holmikra emlékeznék, amikre különben is emlékszem?
Az aranycsipkés arannyal szegélyezett fekete bársonyruhámat vagy a lila nadrágkosztümömet biztos, hogy felismerném. Sőt, látom magam előtt azt a zöld, műszálas, mindig büdös pulóvert, aminek a mellén lila, sárga csík volt. Mennyire szerettem, pedig milyen ronda volt. Látok magam előtt egy rózsaszín, fodros aljú bébidollt, buggyos bugyogóval. Anyu tavaszi szántóföld mintás szoknyájára is emlékszem. Az a sok bútor, amit kaptam, vettem, elajándékoztam, kidobtam, több lakást is megtöltene. Már nem akarok tárgyakat. Nem veszek semmit.
A nagyszoba ajtaján fekete vaskos műanyag kilincs volt. A küszöb teljesen lelapult az évek súlya alatt. Az ajtófélfáról, míg el nem törött, egy kerámia menyasszony csengő lógott, Tiborcztól kaptam. Nem szerettük a csukott ajtókat. Kicsit mindig résre hagytuk. A fal síkjából kiemelkedő fekete villanykapcsolók. Közepükön kis pöcöķkel. Bekukucskálva a kezdetek kezdetén kör alakú, nagy oválissá nyitható asztal látszott a szoba közepén. Körülötte Ómika székei. Magas támlás, szögletes székek. Sokszor átfestve. Zöld, érdes szövettel bevont, tágas fotelek. Fekete hajlított fa karfával.
Magas lábakkal, alja, háttámlája, mint egy-egy vánkos. Nagyon szépek voltak. Ebből volt kettő. Volt egy alacsonyabb lábakon álló, karfa nélküli, babapiskótára emlékeztető háttámlájú. Világos virágos szövettel bevont. Hogy ezeket lehessen az étkezőasztalhoz használni, Anyu lefűrészelte a asztal lábát. Ők sokáig itt aludtak egy kihúzhatós rökamién. Minden este át kellett rendezni a szobát, hogy ki lehessen nyitni az ágyat. Reggel visszarendezni, hogy nappalinak lehessen használni. A rekamié borvörös volt, a nyitószerkezete elromlott, onnantól kezdve nagy erővel és speciális trükkökkel lehetett csak kinyitni. Amikor új ülőgarnitúrát vettek, életükben egyszer, akkor bekerült hozzánk, jó darabig azon aludtunk. De mindezek előtt, a későbbi gyerekszoba az ő hálószobájuk volt, amiről már csak nagyon ködös emlékeim voltak. Gondolom, hogy miután megszülettem mellettük lehetett a kiságyam. Gondolom, hogy a rácsos ágyra csak azért emlékezhetem, mert miután kinőttük, egy darabig még megtartották. Ágyneműtartóként használták egy darabig. Egy zöld rücskös szövettel bevont ágyuk volt, meg anyu tükrös asztalkája. Sok mindenről, mindenről lemond, akinek gyereke lesz. Észre sem veszi. A gyereke veszi észre, de ő is már csak, akkor, amikor lassan az ő életének is vége.
Amíg próbáltak ragaszkodni az életükhöz, az északi szobát osztottuk meg Ómikával és a húgommal, de nyilván kiderült, hogy ezt meg Ómival nem lehet megtenni, hogy semmilyen személyes tere nincs, így alakult ki hosszú időre az elrendezés. Ómi kapta az egyik kisszobát, mi ketten a testvéremmel a másikat, anyura meg maradt a nagyszoba tizenkét-óránkénti átalakítása hálóból nappalivá, nappaliból hálóvá.
Amikor abbahagytam a lajstromozást, lefeküdtem aludni, mert azt hittem, hogy nagyon fáradt vagyok. De csak ébren toporogtam az előszoba közepén. Az ajtók jobbra-balra csukva vannak egyelőre. Nem mertem mozdulni. Hirtelen felfedeztem, hogy nem ég a villany. A mennyezeti lámpa kiégett vagy elromlott. A falra függesztve lógott egy kék zománcos csíptetős lámpa, gyertyaláng alakú villanykörtével. A konnektor és a telefon aljzat is a a kékre mázolt szekrényke mögött volt. Amikor a telefon a jégszekrény tetejére került, akkor a telefonzsinórt a szőnyegek alatt bújtatta át anyu a másik oldalra. Azt is észrevettem, hogy a fürdőszoba ajtaján egy biliző kislány és egy pisilő kisfiú fém sziluettje van. A szüleim világában megfért az igazi és a talmi békés egymás mellett élésben. Régebben nem vettem észre, hogy milyen hatalmas erény ez, a tolerancia záloga. Minden dolog önmagát jelenti. A vásárfia és a festmény a falon egyaránt érzelmi értékkel bír. Ezért nem volt semmijük. Mindig szimpátia és személyes elköteleződés alapján választottak. Egyikük sem gyűjtött semmit, se tárgyakat, se pénzt. Mégis ezeregy apró holmi keretezte őket. Mielőtt tovább pásztázom az előszoba falait, az elfeledett tárgyak képét keresgélve, egyetlen pillanatra benézek a „kisszobába”, Györgyivel közös szobánkba, abba, ahonnan végül elindultunk, ahol utoljára együtt laktunk, ami nekem az otthont jelentette és jelenti ma is, úgy is, hogy a „veszprém” – így hívta Andris a lakást, nagyszülőstül, utazással együtt – már régen másé. Úgy is, hogy tizennégy évesen veszítettem el először, de örökre és az újabb elveszítések a fájdalmat már nem mélyítették tovább. Az utolsó képemen, a századik réteg róla, a két nagy heverő, egyik még Ómikáé, a már emlegetett piskótaalakú fotel. Az ajtó belső felén, a felső peremre akasztható, egyik felén törött műanyag fogas. Az ajtó mögött két összecsukott pótágy, jól jöttek a kertben és, ha minden unoka látogatóba jött. Mellettük a rövidebb oldalára állított, szekrényként szolgáló láda. Ezeknek a tetején, jó két méter magasra tornyozott, a plafonig érő ágyneműhalom. Nagyon sokan voltunk ott aludni. A mostani erőmmel úgy érzem, nagyon keveset segítettem anyunak. Örült, ha mentünk, de sok munkájába került ellátni bennünket. Krómsárga, okkersárga, barna csíkos ágynemű. Kék kockás huzatok.Egy narancssárga pléd. Apué. Kézzel varrott madeira csipkés szélű kispárna huzat. A lyukacskák között áttetszik az anyag kékes árnyalata. Most sírok, mert az orromban érzem a hetekkel azelőtt egyszer használt ágynemű szagát. Ahogy egyre öregedett, egyre kevésbé akarta kimosni őket. „Tiszta az, hiszen csak egyszer aludtatok benne.” De, hogy ki melyikben, ki tudta azt megjegyezni. Szoktak olyan tanácsot adni, hogy ha meghal valaki, akkor azonnal ki kell dobni a holmijait, mert elviselhetetlen fájdalmat okoz, ha váratlanul előkerül egy szekrény mélyéről. Mióta a felsorolást mormolom, látom, hogy a képzeletbeli előkerülés ugyanolyan nagy fájdalmat tud okozni.
Legrégebbről egy polcot látok, Ómi szobájának a falán. Jobb oldalon az alsó, a másik oldalon a felső deszkát hosszabbította meg az asztalos. Üldögélt rajta egy nipp, a fájós fogú kiskutya, babos kendővel felkötött állal. A berhidai földrengéskor esett le a többiekkel együtt és el is tört. Valami nagyon régi emléktárgya lehetett a nagymamámnak, mert nagyon megsiratta. Volt egy grafit szürke hamutartója is. Ő nem dohányzott. Ártatlannak látszott, amennyire egy dohányzással kapcsolatos tárgy egyáltalán ártatlan lehet. Egy nőt mintáztak bele féldomborműként. Aki megfordította láthatta, hogy egy létrán mászik le, aminek az egyik fokába beakadt a szoknyája, felgyűrődött és kilátszik a meztelen feneke. Még a sűrű szövésű angin pórusain is át tudott bújni egy-egy tollpihe. Ómika dunyháiban a toll ide-oda vándorolt éjszaka. Általában arra ébredtünk, hogy az összes egy nagy csomóban a lábunkat melegíti. Egyszer csokipapír galacsint.
Azért is okoz nagy nehézségeket a holmik felsorolása, mert ugyanabban a térben ugyanazok a holmik időről-időre új funkciót, új teret, új színt kaptak vagy egyéb átalakításon estek át. Az előszobai szekrény, az egyik metszeten fényesre dörgölve, kitisztítva áll. De a rákopírozódó következő rétegen a tetején nagy műanyagtálcákon tejfölös poharakban kukucskálnak a palánta kezdemények. A növénytermesztés iránt fellángoló vonzalom melegházzá, szerszámos kamrává változtatta a lakást. Ha félve kinyitom ennek az előszobába szorult szekrénynek a jobbkézre eső ajtaját, szépen felstócolt törölköző halmot látok. Köztük néhány ropogósra keményített, anyagába szőtt indás-virágos díszítésű fehér damasztot. Azokba a tükörsimára vasalt holmikba törölközni semmihez nem hasonlítható érzés volt. Tizenkét-hároméves lehettem, amikor kaptam egy gyönyörű, most úgy mondnánk koptatott kék frottír fürdőlepedőt. Ebből a frottír is és a fürdőlepedő is luxusnak számított, nagyvonalú ajándék volt a szüleim részéről. Mint mondták, azért kaptam, hogy gyakrabban fürödjek. Gondolom, büdös voltam, ahogy egy serdülőhöz illik. De az ajándék bevált. Ki sem lehetett szedni a tus alól. Ez a fürdőlepedő az évek múlásával kikerült a fennhatóságom alól, leváltották újabb, még nagyobb, még puhább csodák és a régi kisebb kendőkre feldarabolva szolgált tovább. Van ott még fél tucat kanárisárga, kék-fehér csíkos, dohánybarna, tarka csíkos kéztörlő. Legalább három tucat konyharuha. Némelyik a sarkán vagy hosszabban az oldalán megégett. Balkézre, a kétajtós részben apu öltönyei, kabátjai vannak bezsúfolva. Megszámlálhatatlanul sok fehér inge egy másik szekrényben volt.
Eleinte Ómika vasalta apu ingeit és zsebkendőit. Hétről-hétre, százszámra. Egy vizesedénybe mártotta a kezét és lerázta róla a vizet a ruhák fölött. Csak később került spricni a házba vagy ahogy Andris nevezte; „szabó”. Amikor vasalt, a felszálló gőzben érződött apu kölnijének az illata. Apu érződött. Fehér, kissé mindig nyirkos bőre volt. Sosem sportolt, de tökéletes volt az alakja. Még idősebb korában is épp csak enyhén puhult meg a karján az izomzat.
A mindenkori porszívók is ebben a szekrényben kaptak helyet. A legelső, egy szivar alakú, fele zöld, másik fele ezüstös. Többet is találtam a retro oldalakon. Leginkább a Famulus emlékeztet rá. Aztán volt egy szögletes is. A legutolsót, mintha én vittem volna le, amikor újat vettem.
Ahogy forogtam körbe és felnéztem, eszembe jutottak a tárolóban tárolt holmik. Vakrámára feszített vásznak. Némelyiken kezdetleges festmények. Ügyetlen kézzel vastagon felvitt olajfesték. Egy barna bőrönd, régi utazások emlékét őrző matricákkal. Egyiken világoskék Tatra felirat. Gondolatban megérintem. Lemezből kalapált, kényelmes füle van. A zár ki-becsattintásai nyomot hagytak az ujjaimon. Ahogy nyomot hagytak apám, anyám ujjai a záron. Gondolatban hozzáérve erősebben a lánc részének érzem magam, mint eddig bármikor máskor. Minden, amihez hozzáértek, őrzi őket. A másik bőrönddel is próbát teszek. Fekete-fehér pepita műanyag. Ennek a füle is műanyag. A zárjai érintése ugyanazt az élményt idézi fel, mint az előbbié. Annyi mindent megtapintottam életemben, hogy elkoptak az ujjaim. Az útlevelemhez nem tudtak ujjlenyomat mintát venni tőlem. A mozaik rakáshoz súlyos vasfogóval pattintottuk apró kockákra a színes csempéket. A bőrönd zárak, csatok, kapcsok, kulcsok is koptatták. Az ujjaim végéről nem kopott le a bőr, csak kisimult.
A fürdőszoba, néhány festést és mosógépcserét leszámítva, az eredeti berendezéssel szolgálta ki az életüket. A kád aljáról és széleiről teljes hosszában lekopott a zománc. A mosdókagyló és vécécsésze felülete pókhálósra repedezett. A peremén sötétkék csíkkal díszített zománcos lavór együtt élt a később mellékerült műanyag lavórokkal, a centrifuga tetején. A behemót, szögletes keverőtárcsás mosógép életideje hosszan belenyúlt a közben már kifejlesztett automata mosógépek korában. Amíg még akadt szerelő, aki hajlandó volt megjavítani, ha elromlott, nem dobták ki. A fürdőszoba egyik felső sarkában, egy alulról hosszú fém szárral nyitható, ma úgy mondanánk bukó, lenyílós ablak volt. Semmiképpen nem lehetett belelátni. Kisgyerekként sokat gondolkoztam rajta, hogy hová nyílhat, Mintha madarak csapdosnának a szárnyaikkal és ütődnének repüléshez rugaszkodva a szűkösnek képzelt nyílás falaihoz. Ha Ómikát kérdeztem, hogy befér-e oda egy galamb, mindig rám hagyta. Sőt, újabb táptalajt adott bármilyen képzelgéshez. A vécéből fel tud jönni kígyó, az emeleten lakó fiú a kádba fulladt bele, a temető oldalában épült házikó nyitott ablakán ne nézzen be, aki nem akar hullát látni, mert ott tartják a tetemeket, a kriptákban bujkálnak, akiknek félnivalója van és ha kikukkant valaki a régi temető valamelyik kriptájának törött vagy kidőlt ajtaja mögül, nem lehet tudni, hogy egy bujkáló gonosztevő vagy esetleg egy feltámadt halott kukucskál és sorolhatnám és sorolom is a végtelenségig azokat a túlzó fantáziákat, amivel rémisztgetett bennünket. Néha, az ügyetlenül nyitott kis ablak nagy csattanással vágódott ki és az elszabadult kampó ijesztően himbálózott ide-oda. A használat során ki is lazult a szemes csavar, amibe a horgos végű kampó beakadt és a a legváratlanabb pillanatokban ott állt az ember a fürdőszoba közepén, kezében egy égig érő kampósbottal.