Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára közzétett egy listát nőnap alkalmából, ahol felsorol néhány nevet azok közül, akik a BM alkalmazásában szolgálták a rendszert. Hozzáteszek még párat, nem tudva és nem ügyelve arra, hogy élnek-e még, holtak-e már. (2022)
Ha legalább valamelyik jobb, vagy bal oldali, titkos, vagy kevésbé titkos csoportosulás tagja lettem volna, ma javamra fordíthatnám, hogy évekig nem kaptam útlevelet. Így csak arra lehetek büszke, hogy saját jogomon rettegett tőlem egy rendszer.
Egy régi bejegyzésből:
2006 február eleje
A nyolcvanas években, egy korábban már külföldre utazott, régi barátom erősködésére útlevelet kértem és kaptam, hogy meglátogassam őt Hollandiában.
Találkozásunkkor kiderült, hogy régi barátságunk az ő szívében szerelemmé alakult és könyörgött, hogy maradjak vele, legyek a felesége, kezdjünk ott közös, új életet. Az én szívem is lángra gyúlt és csábított a lehetőség, hogy a világ közepén, egy szabad nép, szabad gyermekeként éljek tovább. De, amikor az időm letelt, hazajöttem, hogy átgondoljam a jövőt és, ha úgy gondoltam át, elbúcsúzzak a szüleimtől.
Ő sírva búcsúztatott és azt jósolta, hogy soha többé nem látjuk egymást. Ez így is történt, évekkel ezelőtt meghalt, anélkül, hogy ismét találkoztunk volna.
Hazaérkezésem után beszélgettem a szüleimmel és ha nem is győztem meg őket arról, hogy, ha elmegyek az nekik jó lesz, azt megértették, hogy nekem nagyon fontos. Azokban az években a disszidensek, ami engedély nélküli külföldre való távozást jelent, nem jöhettek haza, mert börtön várt rájuk. Beadtam az útlevélkérelmemet, amire hamarosan megjött a válasz, hogy külföldre utazásom a közérdeket sérti, ezért nem kaphatom meg.
( mellékszál: Aki megpróbált segíteni és meghívólevelet adott:
)Nem írnék itt most sem a szerelem természetéről, – alább a portugál apáca feltárja a szerelem közismert titkait – (majd visszateszem az oldalra) amelynek lángja annál erősebben lobog, minél több akadály áll az útjába, sem a sóvárgó szenvedély emésztő kínjairól és nem írok a klausztrofóbiáról, amiről addig nem sejtettem, hogy egy országnyi terület határai is felidézhetik. Nem írok az álmaimról és a nem alvásaimról. Nem írok a telefonbeszélgetéseinkről és a felbontott postai és konspiratív utakon megkapott levelezésünkről.
De volt egy másik levelezésem, amit Kádár Jánossal, illetve a titkárságával, illetve a belügyminisztériummal folytattam, amely az én hosszú, meggyőző, könyörgő, aztán átkozódó leveleimből és a kurta válaszaikból, miszerint a közérdeket továbbra is sértené az utazásom – állt.
Hát csak ennyi, arra a műsorra való reflexióként, amelyet a minap láttam. Tamás Gáspár Miklós, a civil(!) szerepében, Andressev Iván, a Szabó István filmrendező mellett szimpátiatüntetést szervezők képviseletében, és Kovács Zoltán, az ügyet kirobbantó cikk közlőjének szerepében, beszélgettek egy megjegyzésre méltó nevű műsorvezetővel, akit rajtam kívül álló okok miatt mégsem tudok megnevezni, mert, ahol én bekapcsolódtam az adásba, ott nem volt kiírva. Végignéztem a műsort és arra gondoltam, mennyire nem lenne semmi probléma, ha ezek az emberek valóban azokat a rétegeket képviselnék, amikre most ráfogták őket. Milyen jó lenne, ha mások is képesek lennének beszélgetni, bocsánatkérő mosollyal, halkan kiállni a saját igazságuk mellett, elnémulni a másik meggyőző igazságának hallatán és örülni, hogy megint tartalmasan töltötték az időt, hiszen megismerhettek más álláspontokat is.
Örültem, hogy köztük én lennék a legelszántabb ellenzék, de talán még én sem emelném fel a hangom, ha ott ülnék.
Szó esett a fiatal, érzékeny emberek megfélemlíthetőségéről, az akkori és mindenkori belügyesek aljas és brutális módszereiről, de az igazság feltárásának szükségességéről és a szembesítés, szembesülés fontosságáról a fejlődés, az újabb hibák elkerülésének érdekében. Megneveztek egy-két igazi bűnöst, akik még mindig vezető szerepet játszanak a mai közéletben is, és ha nem is mentették fel és nem is bocsátottak meg Szabó Istvánnak, de ez alkalommal és kivételesen eltekintettek.
Amiről nem esett szó: azokról az emberekről, akik dacára fiatal érzékenységük megfélemlíthetőségének, nem lettek spiclik. Azokról az emberekről, akikről ugyan semmitmondó semmiségeket jelentettek, és végső soron nem lett semmi bajuk (TGM), de kontrolállhatatlan módon megváltozott az életük.
Ugye? Mint ahogy például engem sem feszítettek keresztre, nem adtak hóhérkézre, nem ítéltek máglyahalálra. Ugyan nem utazhattam el a szerelmemhez, de hát tudjuk milyen a szerelem, úgyis elmúlt volna. Igen, én is tudom, hogy a mi lett volna, ha –kérdések; helytelenül feltett kérdések, de nem tagadható, hogy az aktív beavatkozás emberek sorsába, mégiscsak az isteni elrendelés ellen való vétek, hogy csak így, az illusztráció kedvéért átugorjak hirtelen egy másik dimenzióba.
Gondolom, hogy én is egy akkori, túlérzékenység áldozataként úsztam meg a végső soron nagy bajt. Az illető túlérzékeny kilétét nem sikerült a Történeti Hivatal bevonásával sem kideríteni, de az „igazi” bűnösök nevét, a levél aláírások alapján én is ide tudom írni. Gondolom, már elpatkoltak:
Prechlik Lajos, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának Irodájából
Borsányné dr. Czégény Julianna r. ezredes, igazg. rendészeti vezető
Drucker Tiborné r. ezredes, csoportfőnök-helyettes
dr. Kecskés Lászlóné r.alezredes, titkárságvezető
Szabó István most majd másodszor, vagy ki tudja hányadszor fog újabb bőrt lehúzni érzékeny, fiatal megfélemlíthetőségéből. Hiszen, majd nagyon sok pénzből, pl. az enyémből, csinál még egy filmet, elandalodva feloldhatatlan ellentétén az erkölcsnek és a túlélés kényszerének. (Míg én és mi; nem csinálunk filmet.) És az Oscar-díj bizottság, ha a világpolitikai helyzet úgy kívánja, meg fogja őt jutalmazni ezért, és ti büszkék lesztek rá, esetleg azt mondjátok, hogy na ugye, mégiscsak rendes ember.
2006.02.27.
Emlékeztető és/vagy ismertető – hogy emlékezzenek vagy , ha még sosem hallották, megtudják – azoknak, akik 2006-ban, Magyarországon valamilyen gazdasági, politikai, kulturális erőszakos-szervezet tagjai –akarva-akaratlan, kényszerből, tévedésből, vagy tudatosan azon dolgoznak, hogy szervezetük – amely valódi vagy virtuális profitot termel – tulajdonosai azt a hasznot hazavihessék, míg ők hálásak nekik, hogy egyáltalán van munkájuk vagy állásuk, arról, hogy mit akarhatott az apám, édesapám.
Sokáig estem bele újra meg újra abba a csapdába, hogy a nyilvánvaló dolgok értelemszerűen mindenki számára azok, és akik netán nem ezeknek jegyében élnek, hamarosan változtatnak és maguk is a helyes útra lépnek. Ez a tévedésem abból adódhatott, hogy mindenekfelett hittem a gondolat, a szó, az érvek erejében, hittem abban, hogy egyféle igazság van. Továbbra is hiszek ebben, de beláttam, hogy a megértés egy sajátos képesség, amely adományban nem mindenki részesült.
Amikor egy-két éves volt a gyerekem, megszűntették a munkahelyemet, mindenkit elbocsátottak. (Közismert, hogy a filmgyár Könyves Kálmán krt-i telepét lerombolták, az eszközöket a megfelelő személyek kimentették a nekik megfelelő helyekre, a helyére buszpályaudvart építettek, amelyről természetesen – hiszen ez Magyarország – kiderült, hogy kicsi, nagy, jó helyen van, rossz helyen van, nincs megfelelő ventilláció, vagy éppen, hogy van, többe kerülne átépíteni, mint újat építeni, de ha lenne rá pénz sem férne ott el az új stb., stb.,)
Az én életemben ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert ekkor határoztam el, na nem, hogy gazember leszek, hiszen a gerincesekhez tartozom, hanem, hogy leszarom. Nem etet meg többé senki egységben az erővel, összetartozással, szabadsággal, csak még egy kicsit bírjuk ki-val. Nem hiszem el sem a politikai, sem a civil kezdeményezéseket, nem hiszem el, hogy a jövőt építjük magunknak vagy a gyerekeinknek. Senki barikádjára nem megyek zászlólobogtató, golyófogónak, senki úszómedencéjében nem leszek csempe, senki házának nem leszek téglája, senki ügyét nem viszem a vállamon.
Mert az én jövőmet, a gyereke jövőjét az én apám teljes hittel és elszántsággal építette, sőt azt gondolta, amikor az egyenlő munkáért, egyenlő bért; nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés; ingyenes tanulás, ingyenes orvosi ellátás, lakás, munka, nyaralás mindenkinek; mondatokat kimondta, hogy az egész generációm jövőjét, jobb jövőjét építi.
Aztán kezdődik előröl. Minden, ami már a mienk volt, elfogyogatott a még jobb jövőt gyártók keze alatt. És most fel kell találni újra a spanyolviaszt.
Nemrégiben, tekintettel arra a meggyőződésemre, hogy akinek van bátorsága egy nép nevében intézkedni, annak a bűntudathoz is legyen bátorsága, levelet írtam a párt elnökségének, melynek apám 10 ezer éve a tagja volt, hogy hajlott korára, munkásságára és rendületlen hűségére való tekintettel nem lehetne-e valamilyen formában biztosítani őt arról, hogy nem felejtették el és fontos volt, amit tett. Kaptam egy választ, hogy ugyan nagyon sok a dolguk, de milyen jó, hogy szóltam és majd lesz valami, csak figyeljek. Nem kétséges, hogy aztán megnövekedett az őt, a 86 éves öregembert, frissen-fiatalosan letegező prospektusok, szórólapok, tájékoztató és reklámanyagok száma. (Meglepődsz, felháborodsz vagy nem is érted, hogy mi bajom lehet nekem ezzel?)
Az én fiam, az ő unokája egy olyan világba csöppent bele, amire az anyja nem volt felkészülve. Ha látta volna előre, akkor sem tudott volna vele mit kezdeni, hiszen végig azt hitte, hogy mégsem egy dzsungelben van. (Apám mentségére mondom, ő tudta; „vigyázz kislányom, ez a házmesterek országa, itt dzsungelháború van”. De azt is mondta, hogy csak a láncaidat veszítheted és, ha ez alatt azt értette, hogy a puszta életeden kívül úgysem lesz soha másod, akkor ebben is igaza volt.)
Féltem-e a gyerekemet? Hát, nem. Egy fiúval, aki tizennyolc évesen…
Persze, így is minden rendben lesz. Ezer jó példa és ezer rossz van arra, hogy ellenében vagy mellette, pont azért vagy épp az ellenkezője miatt sikerül a dzsungel egyik fáján otthonra lelni. Tudható, hogy a kitaposott út is nehéz, a járatlan is nehéz. A szakadékot meg itt is ott is lombok takarják.
(Az oldalon a képek és írások illusztrációk, az én életem illusztráció. Esetleges egyezés, bármilyen vonatkozásban, a Koestler féle véletlen műve.)