Amíg csak a saját rendetlenségemen gondolkoztam, addig azt hittem, hogy ez mennyiségi kérdés. Nem tudom hová tenni a dolgaimat. Nincs elég szekrény, nincs elég tároló, nincs elég szoba, stb. Ez a gondolatmenet arra a téves következtetésre juttatott, hogy a rendetlenség, a birtoklással van összefüggésben, hogy a szem előtt lévő holmink feleslegessége a rendetlenség. (Azt gondoltam, hogy nem szabad annyit birtokolnunk, amennyivel nem bírunk el. Ezt egy másik szem szögből nézve, most is gondolom, hiszen egy diót nehéz eldugni a mókusnak a többiek elől, mi a helyzet hát birtokokkal, jachtokkal, kastélyokkal. Hatalom és nagy apparátus kell az őrzésükre.) Aztán felnőttként, mások rendetlenségét tanulmányozva és összevetve mások rendességével, beláttam, hogy rossz irányba indultam. Valójában tényleg arról van szó, hogy ne legyen szem előtt, el kell rejteni a zsákmányt, a nyomot. Rejteni is többféleképpen lehet. Elásni, beledugni a szekrénybe. Elkaparni, elfedni, rádobálni más dolgokat. Abból az ösztönből, hogy ne találjanak rám, ezért befedem a szagló nyomaimat, szögesdrót és égigérő körakás kerítések épülnek. Öngyulladó szeméthalmok mélye rejti a borítékba dugott aranyat. Minimál designre csupaszított, agyonsikált otthonok próbálják elnyomni a szagokat és kényszeresen kitörölt emailok szegélyezik az életféltés útját. Az ember állat és így nem is nehéz átlátni rajta. (Többet kellene olvasnom, és emlékeznem az olvasmányaim szerzőire, mert ezt biztos, hogy nem én találtam ki.)
