Tanítók | Ostoros Ágnes

Közmédia kontra közmédia

A választások idején, kb. két hónapja, be kellett mennem a tkomhoz, ezt-azt intézni. Mondom, ha már így alakult, visszakérek pár tévé csatornát, amiről sok évvel ezelőtt lemondtam, részben a kibírhatatlan reklám-ömlesztés miatt, részben, mert rákaptam az internetes film-és sorozat nézésre.

De mégis kértem, hogy ezt az irgalmatlan előfizetési díjat töltsék meg valami tartalommal, azt feltételezve, hogy az új rendszerben szépen visszaáll valamilyen kiegyensúlyozott hírszolgáltatás. Ami, különben nem annyira nehéz, csak a tényeket kell röviden, indulati töltelék nélkül közölni.

Na, ma kiderült, hogy becsukták, lekapcsolták az emegyet, az ideiglenes vezetők (régi káderek) átvilágítanak, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

Ugye, a többi csatorna, egy mértékadó barátom szerint, előfizetésből, reklámokból él (magamban mosolygok), tehát joggal szűri át a híreit szilikonon, forgó kék fényben csöpögő véren, lyukas zászlón, népnemzeti szemforgatáson, aztán folytatom még, ha eszembe jut valami szellemesebb megfogalmazás. Habár, nem szellemeskedni akarok, de elvárhatom “magyar emberként”, hogy legyen egy közszolgálati csatorna, ahol nem két divatos gyógyszer, mosószer, felnőtt pelenka reklám között értesülhetek arról, hogy az aktuálisan nézett csatorna szerkesztője kivel szimpatizál annyira, hogy magánélete eseményeit kiemelt hírként kezelje.

Na, mindegy is!

Amiről írni akartam, azt csak súrolja ez a probléma.

Ahogy az árulást nevezhetitek megvilágosodásnak, úgy a diktatúrát is nevezhetitek “csak most az egyszernek, amíg kialakul a demokrácia”, de attól még nem lesz az. Emiatt vagyok megint szomorú.

Az MTVA archívumában (is) felhalmozott, elcsóreszolt filmeknek, műsoroknak az újravetítésével, megtekinthetőségével tökéletesen egyetértek. Az ilyesféle depókat úgy hívják, hogy filmtár. És tekintettel az elmúlt évtizedekben, ezeknek a felhasználásából befolyt összegekre, szabadon hozzáférhetővé kellene tenni a magyar emberek számára.

Az “is” arra vonatkozik, hogy a rendszerváltások során az összes, nemcsak filmes gyűjtemény, valahogy mindig magánkézbe került. Ahogy a még használható eszközök, épületek, stb. Lásd: MOVI, Filmgyár, vári könyvtárak, kiállító termek…

Egy örökifjú régi történet.

Esküszöm

“Amikor

valaki esküt tesz hogy titkot tart, hogy a valakit, a valamit szolgálja, hogy nem árt, de segít, hogy holtodiglan-holtomiglan, hogy stb. … aztán mégis meggondolja magát, úgynevezett függelmet sért, árulóvá válik, még azt is elvárhatja, hogy az árulása haszonélvezője megbocsát neki, sőt megdicséri, visszahelyezi jogaiba és kitünteti? A sok like-ról és hype-ról nem is beszélve. Hát, hová értéktelenedett a kisdobos becsületszó?

Javaslat

napjaink eskütétel szövegére:

Esküszöm, ígérem, fogadom,

S, ha úgy tetszik, betartom vagy nem, vagy majd meglátom, az attól függ…”

A fenti Fb

bejegyzésre, amint az várható volt, született néhány reakció, az aktualitását illetően. Tehát, hogy, de nem erre esküdött fel, illetve igaza van-e, mármint annak a bizonyos (azoknak a bizonyos) rendőrnek (rendőröknek).

Az eskü

eredeti jelentéséről szó sem esett. Azt hiszem, hogy itt lehet a bibi. Mert igaz, hogy a rendőr is ember, főleg otthon, a négy fal között, de semmiképpen sem az utcán, egyenruhába beöltözve. És elég egy szava szegése, hogy megrendüljön a bizalom az összesben. Ennek pedig igen messzire nyúló következményei vannak. Analógiának felhozom Gyurcsány nem lemondását, ami hosszú időre precedenst teremtett, hogy nem kell lemondani, hiszen ennek semmilyen következménye nem lesz. És nem is mondott le igazán senki, a taktikai megfontolásból lemondatott női bábokat.

Mint már többször

leszögeztem, nekem szerencsém volt. Nagyon korán megtanította apám, hogy semmit ne higgyek el, hiszen éppen csak lejöttünk a fáról, a civilizáció fényes máza mögött dúl a dzsungel háború a túlélésért

Szóval, nem kellett kiábrándulnom a rendőrökből, nem most veszítettem el a bizalmam, hanem még a hetvenes évek környékén, amikor lépten-nyomon igazoltattak, mert hosszú, loboncos hajam volt, mert “párhuzam” nadrágot vagy koptatott kordot hordtam és simán szemtelenkedtem velük, ha úgy tartotta kedvem. Ők jól elszórakoztak a kiscsaj szívatásán én megtanultam, hogy igen, ők is csak emberek.

A cinizmusomnak

köszönhetően, nem is esküdtem fel-meg, nincs is mit megszegnem. De senkinek nem kell esküdözni és aki mégis megteszi, az állja a szavát mindhalálig!

De remélem,

hogy akad köztük olyan, aki komolyan veszi magát és az adott szavát és lesz egy kor, amikor ennek újból súlya lesz.

Sokat írtam már ilyesmikről, bár a rendőrös sztorik már sehol nincsenek.

(Ha nem lenne még mindig ez a nyomorult vallás, akkor nem kellene ilyen f-kat olvasnom, hogy; tegnap öngyilkos lett egy … ön miatt, a félelemkeltés miatt, a manipulált háborús narratívája miatt… Sok ember élete szárad a lelkén : ((( Ezt már csak az Égiek tudják elrendezni önnel.) Csak így magamnak jegyzem fel, hogy erről is írjak egyszer vagy találjak hozzá jó idézeteket, mert ha nem a kurva égiektől várnánk, hogy csináljanak valamit, akkor talán többre jutnánk.

AI ismét

…és még egy, nekem fontos felismerés. A különbség az én és az ő intelligenciája között. Természetesen, jelenleg még nem tudva, hogy “ő” mit “gondol”. A Sunóval generáltatott zenék hatására, elkezdtem zongorázni tanulni. És minden mellé ütés, ügyetlenkedés ellenére, a gyakorlás minden pillanata élvezetes. Amit az AI-val csináltatok, az végtelenül szórakoztató, olykor meghökkentően jó, de sohasem okoz felhőtlen örömöt. A kreativitás öröme nem más, mint az erőfeszítés a nehézségek leküzdésére, a fejlődés érzékelése a tudásban és a megtanulás átélése.

Látva a Facebookon a sok buta kérdést, amit a ChatGPT-nek tesznek fel vagy látva, hallva a giccs-parádét, amit a képkészítőkkel és zeneprogramokkal generáltatnak az emberek, beláttam, hogy -alakítva a sokszor használt mondáson, mindenki olyan AI-t kap, amilyet megérdemel.

Sokan tiltakoznak, hogy az ő adataikat, megosztásaikat ne használja fel mondjuk a Meta és a többi, nem gondolva arra, hogyha csak a hülyeség lesz megint közös, akkor ugyanúgy nem jutunk előrébb, ahogy eddig sem jutottunk. Az elefántcsonttoronyba zárkózott, munkásságukat féltve kuporgatók nem tesznek hozzá a digitális közöshöz.

Persze, csak egy darabig, hiszen ma már nincsenek titkok, mint tudjuk és minden ötlet egy percen belül lesz közpréda.

Éppen ideje,

hogy legyen egy oldala a 20. századi őseimnek, akik a legkorábbi és azutáni korok utódai. Íme, a legfontosabb konzekvenciáik:

„A továbbiakban, úgy látszik, kedvező hatást váltott ki Tarrou-ból egy jelenet, mely gyakran játszódott le az ablakával szemközti erkélyen. Szobája egy kis utca torkolatára nézett, hol macskák aludtak a falak árnyékában. Ámde mindennap, ebéd után, midőn az egész város szundikált a hőségben, az utca túlsó
oldalán egy kis termetű öreg jelent meg az erkélyen. A haja fehér volt és gondosan fésült, tartása egyenes, tekintete szigorú, katonás szabású öltözet volt rajta, és hívogatta a macskákat: „Cic! cic!”, szelíd és tartózkodó hangon. A macskák fölnéztek álmosságtól bágyadt szemükkel, de egyelőre nem mozdultak. Az öreg apró papírszeleteket engedett le az erkélyről. Ez a fehér lepkeeső odacsalogatta az állatokat. Előlépkedtek az úttest közepéig, s egyik mancsukat tétován nyújtogatták az utolsó papírszeletek felé. A kis öreg ekkor leköpött a macskákra, erőteljesen és pontosan célozva. Ha az egyik köpés célba talált,
nevetett.
Úgy látszik, Tarrou végül teljesen meghódolt a kereskedővárosnak, melynek külsejét, élénkségét és még gyönyöreit is mintha az üzleti szükségletek írták volna elő. Ez a sajátság (a kifejezést ő használja a feljegyzésekben) tetszett Tarrou-nak, sőt egyik dicsérő észrevétele a következő felkiáltással végződött: „No végre!” Az utazó ez idő tájt keletkezett feljegyzései, úgy látszik, csak ennél a helynél válnak személyes jellegűvé. Csakhogy nem könnyű lemérni, vajon mit
jelentenek, és mennyire komolyak, így például elbeszéli, hogy egy döglött patkány felfedezése miatt a szálloda pénztárosa hibásan töltötte ki a számláját, s ehhez hozzáfűzi Tarrou, de a szokottnál már kevésbé rendes írással: „Kérdés: mit tegyünk, hogy ne vesztegessük az időnket?” Felelet: éljük át egész terjedelmében. Módjai: egész napokat tölteni egy fogorvos előszobájában kényelmetlen széken;
vasárnaponként délután az erkélyen élni; előadásokat hallgatni olyan nyelven, melyet nem ért az ember; kiválasztani a leghosszabb és legkényelmetlenebb vasútvonalakat, és, természetesen, állva utazni; sort állni a színházi pénztáraknál, és nem váltani jegyet stb., stb… Ám mindjárt ezek után a nyelvi és gondolati kilengések után részletes leírás kezdődik a följegyzésekben a mi városunk villamosairól, gondola alakjukról, elmosódó színükről, örökös piszkosságukról, majd az elmélkedés egy „kiváló ez”-zel végződik, ami semmit sem magyaráz meg. Mindenesetre, íme Tarrou felvilágosításai a patkányesetről:
„A szemben levő kis öreg mostanában lehangolt. Nincsenek többé macskák. Eltűntek, valóban, mert felizgatták őket a döglött patkányok, melyek nagy számban találhatók az utcákon. Véleményem szerint nem arról van szó, hogy a macskák megeszik a döglött patkányokat. Emlékszem, hogy az én macskáim utálták az ilyesmit. De azért bizonyára mégis futkároznak a pincében, a kis öreg pedig lehangolt. Már nem olyan jól fésült, már nem olyan virgonc. Erezni, hogy nyugtalan. Egy pillanat múltán be is ment. Köpött ugyan egyet, de csak a semmibe.”
Camus: Pestis (a kiemelés tőlem származik)

És egy, az Ősfilmek közül (Szergej Ioszifovics Paradzsanov)

Nemzeti Anyatejbank

Tejtestvérnek hívtuk azt a kisbabát, akinek az anyukája a – sajátja mellett, másik csecsemőt is tudott táplálni, mert sok teje volt. A védőnők számon tartották, hogy ki tud a felesleges tejéből adni a rászorulóknak. Személyes kapcsolatba is lehetett lépni a mamáknak, de olyan is volt, hogy a megbeszélt időben házhoz ment valaki, aki elvitte a anyatejet a tej-begyűjtő állomásokra. Ez 70 éve a civil kezdeményezés és a hivatalos szervezés összefogásának szép példája volt.
Negyven éve, inkább az informális csatornákon terjedő lehetőségek domináltak. A védőnők terjesztették a hírt és a rászorulók szervezték a beszerzést. Az én kisfiamnak két pót-tej-mamája is volt, akik segítségével normális hosszúságúra nyúlhatott a szoptatási időszak. Máig nem felejtettem el a nevüket és mindig hálás leszek nekik.
Soha nem merült fel, hogy ezért a mamák bármilyen, akár pénzbeli, akár egyéb tárgyi ellenszolgáltatást elvártak volna.
Nem akarok rosszhiszeműnek mutatkozni, bár ez esetben, a “Nemzeti Anyatejbank” megszervezését, mint a neve is sugallja, nyilvánvalóan, anyagi haszon reményében osztották egy megbízható pénzgyárosra, ahogy a plazma adás-vételnél is láthatjuk.
Hát, így járnak azok, akik kiengedik a kezükből a gyeplőt és engedik, hogy a célt is, az utat is, a fejük fölött, a saját érdekeiket szem előtt tartó döntéshozók jelöljék ki.

Semmi sincs, ami ne lett volna már,

beleértve ezt a gondolatot is.

Hozzájárulás az idő és a mesterséges intelligencia talányának megfejtéséhez.

Anyukám, akinek az IQ-ja modellt állhatott volna a mesterséges intelligencia megformálásához, az agyvérzése után elveszítette a tudása nagy részét, hogy úgy mondjam, az adatbázisát és az addig ismert személyiségét.
Viszont, ahogy a földrengés után felbukkan egy új sziget, új tudással kapcsolódtak össze a maradékok. Ahogy lassan sétálgattunk a Bajcsyn, mert felköltöztettem hozzám a kisvárosból, amikor magára maradt, kutatva nézett a szembejövők arcába és gyakran a ráismerés öröme jelent meg a tekintetében. – Őt ismerem, mondta gyakran, egyik-másik járókelőre. Te emlékszel, hogy is hívják? Ott lakott mellettünk. Más esetekben, régen halott ismerősei neve jutott eszébe. Aztán, velük is találkoztunk sétáink közben.Mostanában, én is egyre gyakrabban látom a volt osztálytársaimat, a régi szomszédokat, gyermekkorom és a későbbi idők változatlan figuráit. Elbizonytalanodom, talán tényleg ők azok. Vagy már nem fér el több adat és az analizálás után elérkezett a szintetizálás korszaka.

A szavak helyett, amelyeket nem talált, új elnevezést kaptak a tárgyak. “Teregetőgép”, mondta az összecsukható szárítóra, amit képtelen volt a megfelelő irányba hajtogatni és az minduntalan, nagy robajjal a földre zuhant. Nem volt bosszús, inkább elszomorodott. – Mindent elfelejtettem…
Ezt úgy mondta, mint aki, akár megragadhatná az elveszített csomagot, de fontosabb dolga van és nincs kedve kinyújtani érte a kezét.

VálaszTovábbítás

Kívánság-műsor

Amikor bekerültem a magyar televízióba, ez még időszámításunk előtt volt, a kívánság-műsor összeállításában is dolgoztam. Emlékszem, hogy tátva maradt a szám, amikor kiderült, hogy a szerkesztő, csak igen kis részben a nézői kérések mentén rakja össze a műsort. Mentségemre, hogy húsz éves voltam és először láttam közelről tévé-műsor szerkesztést. (Hogy mindenki hazudik, azt korábbanról már tudtam, de, hogy a képernyőn keresztül is lehet, az a tantusz akkor esett le.)
Úgy kezdtünk hozzá, hogy Buzáné Fábri Évánál volt egy lista, hogy kik azok az előadók, melyek azok a műsor-részletek, amiknek feltétlenül benne kell lenni a következő adásban. A listához kereste a levélben érkezett kéréseket a segédszerkesztő. Ha nem akadt ilyen, akkor sem volt gond, mert korábbi levelek alapján vagy kitalált nevekkel is meg lehetett oldani a feladatot.
Egyszer és mindenkorra megjegyeztem, hogy a közakarat egy elhanyagolható szempont, mind a kívánság-műsorok készítésnél, mind az élet egyéb területein. Fő, hogy legyen valaki, aki tudja, hogy mik az elvárások. Nem feltétlenül politikai elvárásokra kell gondolni, bár nincs kétség, hogy ezen alapult. Egyéb szempontok is voltak; kit érdemes népszerűsíteni, ki szerepelt már régen -hadd kapjon egy kis pénzt vagy éppen az ízlésformálás volt a szempont. Ez nyilván manipuláció, agymosás, ízlésterror vagy ahogy tetszik. Viszont, szándékait illetően volt egy óriási különbség a mai, nevezzük kereskedelmi csatornák nézettség hajszolása és az akkori tanító-felvilágosító célzatú gondolatrendőrség tevékenysége között. A szándék.
Még egy felejthetetlen tanítás, ebből a korai időszakból. Néhány, a SZU-val és a többi szocialista országgal közös, körkapcsolásos, szórakoztató-műsor készítésénél, Benczédi Ágnes -aki megszerette, hogy barátságtalan és mufurc vagyok, megkérdezte, hogy is hívnak engem, mert ki akarja írni a nevem. Mondom neki, hogy nem is vágtam semmit, hiszen, csak a kész film-gurigákat, a bejátszásokat ragasztottam ide-oda. Azt válaszolta, hogy higgyem el, ebben a rendszerben(abban) hasznomra lehet még, ha ilyen műsorokon is szerepel a nevem.
A hamarosan bekövetkező, éppen aktuális rendszer, más elnevezéseimben, véres generációváltás alkalmával, őket is kilapátolták, pedig nagyon értették a dolgukat. (Akkor kényszernyugdíjazásnak hívták, a holnap nem kell jönni sms-t.) Ahogy történik azóta is, 10-15 évente.

A barátságtalanságról annyit, hogy sokakban bizalmat ébresztett irányomba, hiszen a megvesztegethetetlenség garanciáját látták benne. Ebben igazuk is volt, ha nem is csak ennek volt a tünete, hiszen akkor is és azóta is, a hozzáértés és a kitartó munka, amivel le lehet kenyerezni.

Apám öröksége

Nekem könnyű, mert…

Apám megtanította, hogy a többiek, inkább jók vagy inkább rosszak, butábbak vagy okosabbak nálam.
Minden más… körülmény; idős, fiatal, öregecskedő vagy szőke nő, keresztény vagy muszlim, fekete, fehér, nyugger, izomagyú, buzi, drogos libsi, zsidó, cigány, vidéki, destruktív anarchista, eszement rocker, csőcselék, lakos, csöves, soros bérenc, komcsi, emberi, más elnevezésekben, kiadott erőforrás – bélyeg, amit egymásra sütnek az emberek, remélve, hogy könnyebben eligazodnak.
Megtanította, hogy a jókat felismerjem, keressem a társaságukat, a rosszakat kerüljem el.
Megtanította, hogy gondosan kell mérlegelnem, türelmesnek és kíváncsinak kell lennem, mert a butákat látszólag könnyebb felismerni, de a nálam okosabbakat nehezebb, hiszen egyiket sem érem le-fel ésszel.
Hetedikes koromtól, minden nyáron, elküldött dolgozni gyárakba, hogy lássam, milyen életek vannak. Megtanította, hogy miért mások azok, akik nem olyanok, mint én.
Megtanította, hogy minden és mindenki, a kora és a környezete lenyomata és ez nem jó vagy rossz, hanem tény, ha nehéz is belátni.
Megtanította, hogy aki elfogadja, annak segítsek. Személyesen.
És soha, senkitől ne várjak semmit. Egyedül vagyok a dzsungelben, ahol mindenki a túléléséért küzd.

Dokumentumfilmek forgatásakor, bejárhattam az egész országot. Láttam télen mezítlábas kisgyerekeket, akiknek a kék lábáról először azt hittem, hogy a zoknijuk színe. Láttam szalmazsákon falnak fordulva fekvő depressziós asszonyt, aki hetek óta nem kelt fel. Láttam víz és fűtés nélkül élő embereket. Láttam vakolatlan viskókat, kúttalan településeket, térdig érő sárral borított utakat. Láttam dögből falatozókat. Láttam egy tantermes iskolát. Láttam hullaházban egymásra dobált tetemeket. Láttam gondozó-intézetekben összezsúfolt fogyatékosokat. Vízfejű gyerekeket, katatón felnőtteket, ágya rácsait szaggató fiatal nőt.
És láttam néhány jó embert, akik köztük élve próbálták segíteni őket.

Szóval, amikor kinézek a belvárosi ablakon és videózom az utcában vonuló fáklyásokat, jelszavakat skandálókat, mindenféle menetelőket, innen föntről nem is mindig tudom, hogy kik ők, de mindig tudom, hogy mit akarnak; megváltoztatni az életüket, saját életüket élni, jobban, kényelmesebben élni, igazságosabb elosztást, több beleszólást és szerencsések, hogy összegyűlhetnek és reménykedhetnek, hogy együtt kiabálva messzebbre hallatszik a hangjuk. (De mindegy, hogy milyen messzire, hiszen az biztos, hogy aki egyszer megkaparintotta a hatalmat, az önként nem mond le róla.)

Az én konklúzióm, hogy tartom magam apám örökségéhez. Megteszem, ami rajtam múlik. De nem biztos, hogy mindig észreveszem, ha a szomszéd öngyilkosságot forgat a fejébe (nem vettem észre), ha terrorizálja a gyerekét (intézkedtem), ha nyitva felejtette a gázcsapot, ha felgyújtotta a konyháját (intézkedtem) ha éhezik, ha nincs munkája… Ha észre is veszem a bajbajutottat, nem biztos, hogy tudok segíteni rajta. De, a saját lelki nyugalmam érdekében, megpróbálom. Viszont, továbbra sem hiszem, hogy nálam van a bölcsek köve és a világ attól lesz jobb, hogy én a kevésbé rosszak közül való vagyok. Mindenki maga dönt, hogy kit-mit választ.