Kívánság-műsor

Amikor bekerültem a magyar televízióba, ez még időszámításunk előtt volt, a kívánság-műsor összeállításában is dolgoztam. Emlékszem, hogy tátva maradt a szám, amikor kiderült, hogy a szerkesztő, csak igen kis részben a nézői kérések mentén rakja össze a műsort. Mentségemre, hogy húsz éves voltam és először láttam közelről tévé-műsor szerkesztést. (Hogy mindenki hazudik, azt korábbanról már tudtam, de, hogy a képernyőn keresztül is lehet, az a tantusz akkor esett le.)
Úgy kezdtünk hozzá, hogy Buzáné Fábri Évánál volt egy lista, hogy kik azok az előadók, melyek azok a műsor-részletek, amiknek feltétlenül benne kell lenni a következő adásban. A listához kereste a levélben érkezett kéréseket a segédszerkesztő. Ha nem akadt ilyen, akkor sem volt gond, mert korábbi levelek alapján vagy kitalált nevekkel is meg lehetett oldani a feladatot.
Egyszer és mindenkorra megjegyeztem, hogy a közakarat egy elhanyagolható szempont, mind a kívánság-műsorok készítésnél, mind az élet egyéb területein. Fő, hogy legyen valaki, aki tudja, hogy mik az elvárások. Nem feltétlenül politikai elvárásokra kell gondolni, bár nincs kétség, hogy ezen alapult. Egyéb szempontok is voltak; kit érdemes népszerűsíteni, ki szerepelt már régen -hadd kapjon egy kis pénzt vagy éppen az ízlésformálás volt a szempont. Ez nyilván manipuláció, agymosás, ízlésterror vagy ahogy tetszik. Viszont, szándékait illetően volt egy óriási különbség a mai, nevezzük kereskedelmi csatornák nézettség hajszolása és az akkori tanító-felvilágosító célzatú gondolatrendőrség tevékenysége között. A szándék.
Még egy felejthetetlen tanítás, ebből a korai időszakból. Néhány, a SZU-val és a többi szocialista országgal közös, körkapcsolásos, szórakoztató-műsor készítésénél, Benczédi Ágnes -aki megszerette, hogy barátságtalan és mufurc vagyok, megkérdezte, hogy is hívnak engem, mert ki akarja írni a nevem. Mondom neki, hogy nem is vágtam semmit, hiszen, csak a kész film-gurigákat, a bejátszásokat ragasztottam ide-oda. Azt válaszolta, hogy higgyem el, ebben a rendszerben(abban) hasznomra lehet még, ha ilyen műsorokon is szerepel a nevem.
A hamarosan bekövetkező, éppen aktuális rendszer, más elnevezéseimben, véres generációváltás alkalmával, őket is kilapátolták, pedig nagyon értették a dolgukat. (Akkor kényszernyugdíjazásnak hívták, a holnap nem kell jönni sms-t.) Ahogy történik azóta is, 10-15 évente.

A barátságtalanságról annyit, hogy sokakban bizalmat ébresztett irányomba, hiszen a megvesztegethetetlenség garanciáját látták benne. Ebben igazuk is volt, ha nem is csak ennek volt a tünete, hiszen akkor is és azóta is, a hozzáértés és a kitartó munka, amivel le lehet kenyerezni.

Apám öröksége

Nekem könnyű, mert…

Apám megtanította, hogy a többiek, inkább jók vagy inkább rosszak, butábbak vagy okosabbak nálam.
Minden más… körülmény; idős, fiatal, öregecskedő vagy szőke nő, keresztény vagy muszlim, fekete, fehér, nyugger, izomagyú, buzi, drogos libsi, zsidó, cigány, vidéki, destruktív anarchista, eszement rocker, csőcselék, lakos, csöves, soros bérenc, komcsi, emberi, más elnevezésekben, kiadott erőforrás – bélyeg, amit egymásra sütnek az emberek, remélve, hogy könnyebben eligazodnak.
Megtanította, hogy a jókat felismerjem, keressem a társaságukat, a rosszakat kerüljem el.
Megtanította, hogy gondosan kell mérlegelnem, türelmesnek és kíváncsinak kell lennem, mert a butákat látszólag könnyebb felismerni, de a nálam okosabbakat nehezebb, hiszen egyiket sem érem le-fel ésszel.
Hetedikes koromtól, minden nyáron, elküldött dolgozni gyárakba, hogy lássam, milyen életek vannak. Megtanította, hogy miért mások azok, akik nem olyanok, mint én.
Megtanította, hogy minden és mindenki, a kora és a környezete lenyomata és ez nem jó vagy rossz, hanem tény, ha nehéz is belátni.
Megtanította, hogy aki elfogadja, annak segítsek. Személyesen.
És soha, senkitől ne várjak semmit. Egyedül vagyok a dzsungelben, ahol mindenki a túléléséért küzd.

Dokumentumfilmek forgatásakor, bejárhattam az egész országot. Láttam télen mezítlábas kisgyerekeket, akiknek a kék lábáról először azt hittem, hogy a zoknijuk színe. Láttam szalmazsákon falnak fordulva fekvő depressziós asszonyt, aki hetek óta nem kelt fel. Láttam víz és fűtés nélkül élő embereket. Láttam vakolatlan viskókat, kúttalan településeket, térdig érő sárral borított utakat. Láttam dögből falatozókat. Láttam egy tantermes iskolát. Láttam hullaházban egymásra dobált tetemeket. Láttam gondozó-intézetekben összezsúfolt fogyatékosokat. Vízfejű gyerekeket, katatón felnőtteket, ágya rácsait szaggató fiatal nőt.
És láttam néhány jó embert, akik köztük élve próbálták segíteni őket.

Szóval, amikor kinézek a belvárosi ablakon és videózom az utcában vonuló fáklyásokat, jelszavakat skandálókat, mindenféle menetelőket, innen föntről nem is mindig tudom, hogy kik ők, de mindig tudom, hogy mit akarnak; megváltoztatni az életüket, saját életüket élni, jobban, kényelmesebben élni, igazságosabb elosztást, több beleszólást és szerencsések, hogy összegyűlhetnek és reménykedhetnek, hogy együtt kiabálva messzebbre hallatszik a hangjuk. (De mindegy, hogy milyen messzire, hiszen az biztos, hogy aki egyszer megkaparintotta a hatalmat, az önként nem mond le róla.)

Az én konklúzióm, hogy tartom magam apám örökségéhez. Megteszem, ami rajtam múlik. De nem biztos, hogy mindig észreveszem, ha a szomszéd öngyilkosságot forgat a fejébe (nem vettem észre), ha terrorizálja a gyerekét (intézkedtem), ha nyitva felejtette a gázcsapot, ha felgyújtotta a konyháját (intézkedtem) ha éhezik, ha nincs munkája… Ha észre is veszem a bajbajutottat, nem biztos, hogy tudok segíteni rajta. De, a saját lelki nyugalmam érdekében, megpróbálom. Viszont, továbbra sem hiszem, hogy nálam van a bölcsek köve és a világ attól lesz jobb, hogy én a kevésbé rosszak közül való vagyok. Mindenki maga dönt, hogy kit-mit választ.

Apám az édesanyjával
Apám az édesanyjával

Válasz egy Facebook posztra

“Nem akartam az eredeti posztot elnehezíteni, a nagyon hosszadalmas elmélkedésemmel, amiben az SzFE-t és Attenborough-t – teljesen önkényesen – egy platformra kerítem.
Amint gyalogoltam a filmművészeti felé, ahová azért járok, hogy rögzítsem a pillanatnyi állapotot és a saját szememmel lássam, hogy hányan támogatjuk a hallgatókat megjelenésünkkel, csendes vagy zajos együttérzésünkkel. A hidegben, esőben, csak a gyerekek kuporogtak a kapu alatt. Más nem volt. Volt időm elgondolkodni a szemforgatás természetéről. Ez nekem régi mániám, hogy ne mondjam – küldetésem – feltárni az emberi természet következetlenségeit.
Részben aggasztott, hogy megint hozzászóltam valamihez a Facebookon, ami nagyobb hullámot vet, mint amivel én meg tudok birkózni, másrészt éppenhogy erősen kapcsolódik a főtémához, a mindenkori fiatalok, mindenkori átveréséhez.
Néhány felnőtt vagy idős egyént leszámítva, akikre nem vonatkozik a fejtegetésem és akiket fura módon, éppen a legkevésbé szeretnek az emberek, hiszen egyáltalán nem trendik, ragaszkodnak régi dolgokhoz, tárgyakhoz és eljárásokhoz egyaránt, egyszerűbb megoldásokhoz, nem gépesítenek, nem digitalizálnak, folytathatnám a sort. Vitatják, hogy megfontolt, tudatos cselekvés lenne részükről, hogy nem autóznak, nem gépesítenek, nem költöznek egyre nagyobb lakásokba és nem cserélik le évente a berendezést, évekig hordják ugyanazt a ruhát és nincs tv előfizetésük. Azt gondolják róluk, hogy hülyék vagy lusták, visszahúzódásukkal nem példamutatók, magatartásuk és elveik még szűkebb környezetükben is értetlenségre találnak. Így nem példák a fiatalok számára.
A mindenkori kormányok, a jövőt csak arra használják, hogy túszul ejtsék a jelent. Először a szülőket, a szülők generációját, azzal hogy elveszíthetik az állásukat, a munkahelyüket, nem tudják felnevelni a gyerekeiket, ha nem szolgálják termeléssel, fogyasztással az éppen regnáló rendszert. Előírják, hogy ide vagy oda járassa iskolába, mert csak úgy lesz belőle a társadalom megbecsült, sikeres tagja.
Megszabják, hogy a jelen szülői, milyen oktatást, nevelést nyújtsanak a gyerekeiknek, hogy azok sikeres pogárokká válhassanak. Jellemzően egy-két generációnyi időnél hosszabban, ezt az ígéretet nem tudják betartani. Ebbe most nem megyek bele.
Most itt vannak “ezek a fiatalok” és szembesülhetnek azzal, amennyiben képesek a konkrét probléma mellett, az általánost is észrevenni,
hogy egyáltalán senkit nem érdekel, sem a jelenük, sem a jövőjük.
Például, vegyük hogy ezt a környezet bulit. Az emberek nem hülyék, pontosan tudják hogy a tetteiknek következményei vannak, rövid és hosszú távúak egyaránt. Mindenki pontosan tudta régen és most is. A környezet rombolók, ennek a tudásuknak ellenére rombolták a környezetet, a jelen környezetvédői pedig, lanyha-álságos környezetvédelmükkel úgy csinálnak, mintha a jövő nemzedéknek javítgatnák a dolgokat.
De ki is csörtett bele, ahogy mondják, az érintetlen természetbe, a civilizációtól megkímélt emberek közösségébe, hogy felfedezze és bemutassa őket a világ számára, ki is taposott bele a szűz hóba, ki is az, aki most is úgy elrepült az aggódva ingatott, vén fejével Csernobilba és cipelte magával az egész stábját és felvette ugyanazokat a képeket, amiket egyébként már láttunk többször is. Megengedem, hogy annyi engedményt tett a vén korának, hogy nem vett védőruhát, hiszen nyilván előbb hal meg, mint a sugárszennyezés megbetegítse.
Járja mostanában egy jópofa mondás, “ugyan mit számít ez az egy műanyag – mondta 7 818 457 528 ember”, miközben eldobta a szemetet. Hát erre gondolok én is. Mindenkinek jár a rendszeres repülőút, mindenkinek jár az elektromos és digitális háztartás, tehát mindenkinek jár minden, senkinek nincs kevesebb joga, ürügye, oka, hogy neki ne legyen meg valamije, ami másnak megvan.
Senki nem gyakorol önmérsékletet, sőt, az értelmiség bizonyos tagjai szeretik magukat és magukhoz hasonlónak vélteket kivételként kezelni, hiszen tanult, okos, három diplomája van, mert ő ért hozzá, mert ő az aki elhozza a megvilágosodást a többieknek, mert erre született, mert ez a dolga a Földön, mert küldetése van. És csak egy nagyon kevés kell hozzá, hogy “tömegbázist”, rajongótábort építsen és egyre többen higgyék el, hogy igazságos az igazságtalanság.
Folytathatnám, hiszen még én is fel tudok sorolni egy pár okot, hogy miért pont nekem kell valamit megkapnom, vagy csak nekem lehet valamit megcsinálnom, pedig én folyamatos önkontroll alatt vagyok. Mégis, mondhatom, szemforgatók vagyunk mindannyian és rá is fogunk b*****. (Mellesleg jelzem, hogy ezt a szónoklatot gyaloglás közben diktálom és b***** szót egész egyszerűen kipontozta a jegyzetfüzet app, amire diktálok. Nos, erről beszélek, erről beszélek, erről beszélek.)
Hát ez az írás, szivárványosan csapongó lett, csak abban bízhatunk, hogy ember nincs, aki el bírja olvasni.
Egy kép többet ér ezer szónál – ugye? A Síp utcában fényképeztem egyet, illusztrálni a mondanivalómat. Itt áll egy gyönyörű épület, valami oknál fogva, nem verték le, nem tették tönkre, nem festették át (el is vagyok bűvölve) az eredeti kerámia burkolatot, de valakik szükségesnek érezték, hogy saját nyomaikat is rajta hagyják az épületen és óvodásoknak való könyvekből kivágott képecskét ragasztóztak az ablakra, ami természetesen néhol elengedett már és így tökéletesen rögzíti a világ állapotát 2020-ban.”
(A Facebookról)

Koronavírus

Maszkban
Maszkban

Anyu sosem hagyta magát. Ha valami nem volt, ő elkészítette. A mostanihoz hasonló helyzetben maszkot varrna nekünk. Mi pedig húznánk az orrunkat, hogy:  “De, anyúúú, az nem olyan.” És ő megpróbálná elmagyarázni, hogy “azt” is csak emberek varrják, ami alatt azt kell érteni, hogy amit valaki képes megcsinálni, arra ő is képes. Ráadásul, ez így is volt és nem csak ami a varrogatást illeti. És azt is mondaná, hogy az övét ki is lehet hipózni és tisztább lesz bármely ismert maszknál, környezetbarát – erről most elterelődött a figyelem – mert sokszor lehet használni, de mi csak ragaszkodnánk  a trendi kínaihoz. Bár visszavonhatnék minden kritikus megjegyzést, amivel valaha is illettem! De, az óra körbejár és most varrok az enyéimnek, akár tetszik nekik, akár nem, ahogy hagyományosan ez egy kreatív anya dolga. Van rajta egy zseb, ahová be lehet csúsztatni a porszívóból kicsent hepa-szűrőt vagy egy kávéfiltert. Akkor aztán korona-biztos is. A neve: Gréta.

Maszk
Maszk

Példaképek járvány idejére

 

Apu mindig szolgálatban volt, így fel sem merülhetett, hogy neki bármi baja lehetne. Mindig volt nála kisebb, kevesebb, gyengébb, gyámoltalanabb, elesettebb, akiknek, akik helyett, akikért tenni kellett. Anyu, meg bátor volt. Jöjjön, aminek jönnie kell, megbirkózom vele – gondolta és tette a dolgát rendületlenül. Két ilyen ember mellett, nem is volt kétséges, hogy semmi bajom nem történhet, én vagyok a legerősebb a világon. De, meghaltak és mióta elhagytak, azóta sokkal nehezebb élnem. Mégis, amikor rájuk gondolok, eszembe jut a saját, régi bátorságom és akkor könnyebben elviselem a félelmeim.

Karantén kilátással
Karantén kilátással
Másik oldal
Másik oldal

Esti szónoklat

Nagyon régen volt, hogy szónokoltam neked. Nekem egy kicsit hiányzik, mert azt érezhettem közben, hogy legalább megpróbálom megosztani veled a tapasztalataimat, amelyek vigaszt nyújthatnak vagy felvidíthatnak.
Látva, hogy egy újabb depressziós hullámvölgyben vagy, elgondolkoztam, hogy van-e még valami, amit nem mondtam el neked, amiből erőt meríthetnél. És igen, találtam valamit, amit kifejtek, hogy megláthasd az depressziód mélyén az általánost, a hasonlót. Arra gondolok, hogy mindenkinek ugyanazok a problémái, de van, aki el sem jut az elemzése, gondolkodása során oda, hogy felismerje. Te túl okos vagy ahhoz, hogy ne lásd a létezés marón fájó disszonanciáját, de túlságosan is az érzékeid rabja, hogy könnyűszerrel felülkerekedhess rajtuk.
Én már hatvanhárom éve élek azzal a lénnyel, abban a lényben, akitől soha egy percre sem válhattam meg, nem küldhettem el, nem állíthattam félre. A külső szemlélő azt mondhatja, hogy az vagyok én, de én és minden gondolkodó ember tudja, hogy azt a nem választott testet kellett és kell megtöltenem az énségemmel, az életemmel. És ez a lény egy vak, követelőző test, mindig valami bajjal, nyűggel. Állandóan éhes, de tovább követelődzik. Állandóan szomjas, fáradt, unatkozik, elhízik, lefogy, nem hasonlít az éppen divatos trendhez, esetleg sérült, beteg. Függőségek rabja.
Sokáig fel sem ismertem, hogy az nem én vagyok. Azt hittem hozzám szólnak, engem szidnak, engem dicsérnek. Nekem fáj a fejem, én nem tudom kipihenni magam és sorolhatnám. Aztán felismertem, hogy ennek a testnek a rabja vagyok. És a testtel meg kell békülnöm, aztán meg kell békíteni magammal. Hiszen, amikor nem egyet akarunk, neki kell segítenie nekem, hogy sikerüljön, magamhoz kell édesgetnem, meg kell szelídítenem.
Ez egy hosszú, örvényekkel, szakadékokkal szabdalt egyesülési folyamat volt. Szerintem még mindig tart. Része volt a dohányzás elhagyása, a fegyelmezettebb étkezés. Ahogy te szoktad a te lényedről mondani, hogy “én egy végtelenül lusta ember vagyok”, úgy mondhatom el én ” a testemről, hogy én egy lusta, falánk, szórakoztatásra vágyó …
És most, hogy az öregedéssel újabb korlátokat állít körém, igazolja, hogy a lény tényleg nem én vagyok. Ha boldogulni akarok, ha ki akarom bírni, akkor el kell fogadnom a gyengeségeimet, de soha nem szabad alárendelődnöm. Nem ő dönt. Nem a romló szem, nem a fájó térd, nem a fáradtság, nem a gyengeség, nem a tehetetlenség, nem a rosszkedv.

Egymás mellett
Egymás mellett

Hozadék

A balatonalmádi strandon vagyunk. Meleg van, de nincs ott más, csak anyu és én, napozunk. Amikor kezdődik az álom, éppen feláll, hogy egy másik helyen terítse le a törölközőjét. Megyek utána. Megáll, lenéz a földre, valamit meglát. Ott teríti le a törölközőt. A földben, egy kisebb mélyedésben két tetem van. Régóta oszló hullák, de nemcsak a csontok. Tudod, hogy mi van itt? – kérdezem. Bólint.
Aztán hirtelen sokan lesznek a strandon, sétálgatnak és többen megnézik a tetemeket. Anyu megint feláll, rájuk teríti a törölközőt. Ne bámulja meg mindenki őket! – mondja.
Szóval, azt hiszem, eljött az ideje, hogy eláshatom, visszaáshatom, eltemethetem őket.

Veszprém
Veszprém

Korábban Ómikáról álmodtam. Egy sorozatba illeszthető álom volt. Azok a valódi bűneim szoktak álmomban előjönni, amit állatokkal szemben követtem el. Egy kis hörcsög halt éhen és szomjan a gondozásom alatt, mert halogattam kitisztítani az ólját és friss eleséget adni neki. Mire legközelebb eszembe jutott, addigra már kimúlt. A másik egy black molly volt. Egy hal. Régóta élt nálunk, nagyon sok apróságnak adott életet. Egy nap arra figyeltem fel, hogy megpróbál átúszni két nagyobbacska kavics között, az akvárium alján. Aztán, mikor legközelebb odanéztem, éppen megint ott úszott. Azt hittem. Ostoba és figyelmetlen voltam. Mire kiderült, hogy beszorult a kövek közé, addigra már késő volt, elpusztult a hal is.
Ebből a két esetből és még voltak egyebek, közvetett ártalom a pintyeknek, egy macskának, az anya Puszinak, eredeztethetők azok az álmok, amelyek a felejtés okozta iszonyú bűntudatról szólnak.

Valahogy Veszprémben voltam. A szobába belépve, találkoztam a szüleimmel. Meglepődtem, hogy ott vannak, mert azt hittem, hogy meghaltak. Nem értették, honnan veszem ezt. De, ha ti éltek, akkor lehet, hogy Ómika is él. Voltatok bent nála, vittetek neki enni, vittetek neki vizet? -kérdeztem. Ő már régen meghalt. – mondták. Akkor átmentem Ómika régi szobájába és láttam, hogy ott ül az ágyon. Miért nem jöttök be hozzám soha? – kérdezte. Örültem, hogy mind életben vannak és csodálkozva felébredtem.

Olimpia Park
Olimpia Park

Ómikának volt egy személyes világvége víziója. 2020-ra datálta, ma úgy gondolom, hogy abban a nem titkolt reményben, hogyha elélne az emberi kor, akkoriban vélt legvégső határáig, 130 éves koráig, akkor együtt múlhat el a világgal. 1963-ban, én hatévesen, ő meg hetven, együtt számolgattuk, hogy 2020-ban hány éves lesz ő, hány éves leszek én. De volt, amikor úgy érezte, hogy nagyon igazságtalan lenne, ha ő sokkal tovább élhetne a világvége kedvéért nálam, olyankor egy darabig nem beszélgettünk erről. Századunk a klímakatasztrófa fenyegetéssel, óriási lehetőséget kínál mindazoknak, akik nem szívesen hagynák magára a világot vagy félnek egyedül meghalni. Talán, az igazságosság tisztelete miatt, Ómika nem élt az emberi kor legvégső határáig, pedig nagyon akarta. Így aztán, ha jövőre következne be, nem láthatja a saját világvégéjét.

Opelvége
Opelvége

A rendetlenségről

Amíg csak a saját rendetlenségemen gondolkoztam, addig azt hittem, hogy ez mennyiségi kérdés. Nem tudom hová tenni a dolgaimat. Nincs elég szekrény, nincs elég tároló, nincs elég szoba, stb. Ez a gondolatmenet arra a téves következtetésre juttatott, hogy a rendetlenség, a birtoklással van összefüggésben, hogy a szem előtt lévő holmink feleslegessége a rendetlenség. (Azt gondoltam, hogy nem szabad annyit birtokolnunk, amennyivel nem bírunk el. Ezt egy másik szem szögből nézve, most is gondolom, hiszen egy diót nehéz eldugni a mókusnak a többiek elől, mi a helyzet hát birtokokkal, jachtokkal, kastélyokkal. Hatalom és nagy apparátus kell az őrzésükre.) Aztán felnőttként, mások rendetlenségét tanulmányozva és összevetve mások rendességével, beláttam, hogy rossz irányba indultam. Valójában tényleg arról van szó, hogy ne legyen szem előtt, el kell rejteni a zsákmányt, a nyomot. Rejteni is többféleképpen lehet. Elásni, beledugni a szekrénybe. Elkaparni, elfedni, rádobálni más dolgokat. Abból az ösztönből, hogy ne találjanak rám, ezért befedem a szagló nyomaimat, szögesdrót és égigérő körakás kerítések épülnek. Öngyulladó szeméthalmok mélye rejti a borítékba dugott aranyat. Minimál designre csupaszított, agyonsikált otthonok próbálják elnyomni a szagokat és kényszeresen kitörölt emailok szegélyezik az életféltés útját. Az ember állat és így nem is nehéz átlátni rajta. (Többet kellene olvasnom, és emlékeznem az olvasmányaim szerzőire, mert ezt biztos, hogy nem én találtam ki.)

Andrássy út 2019
Andrássy út 2019
Translate »