A fácska megnőtt, a gyerek is megnőtt…
Ma hajszárítás közben az a meglepő felismerésem támadt, hogy mégiscsak köszönhetek valami nagyon fontosat, a kevéssé szeretett középiskolámnak. Azt, hogy a mindennapi úszás beépült az életembe és elválaszthatatlan része minden reggelemnek. Természetesen, nem a sulinak, hanem Mariann néninek köszönhetem, aki az „úszás órát” tartotta. Sok-sok év múlva, már a kisfiammal jártam a margitszigeti uszodába, amikor találkoztunk az előcsarnokban. Rögtön felajánlotta, hogy csatlakozzunk az aktuális csoportjához, akkor is, a jövőben is, hogy ne fizessek vagyonokat a belépőért.
Ami az akváriumot illeti, egy régi-új vágyamat váltottam valóra ismét. Hiszen halak voltak már, halak, madarak, kutyák, macskák, hörcsögök, egerek, nyulak. Aztán lassan kikoptak az életünkből, de a hiányuk mindig mardosott. Lift nem lett, így kutya már biztos, hogy nem lesz, nem kínzom fel a harmadikra, magamnak felcipelni pedig, egyre kevésbé esélyes a térdem és a korom miatt. De a halak éppoly szépek és szórakoztatóak, mint valaha voltak. Szóval, máris elkezdtem egy nagyobb akvárium gondolatával kacérkodni.
Egy bizonyos ügylet miatt, járulékos nyereségként, lassan egy év sikertelen ügyintézés után, visszakaptam adminisztrátori jogaimat a saját honlapon felett. Beleolvastam saját irományaimba és a családtörténetet alig tudtam abbahagyni. Családfa-kutatásnak indult. Az olvasóknak köszönhetően, néhány rokonom kilétére fény derült, akár a nevek, akár a fényképek alapján. Most teszek egy újabb próbát, egy megosztással a Facebookon, a múltba vezető sötét, erdei ösvény felderítésére.
Időközben nyugdíjas lettem. A Vadász utcai nyugdíjasház konyhájáról hozom az ebédem vagy a helyi étteremben eszem meg. Amennyire szeretek sütni, annyira nem szeretek főzni. Szóval, ez így jól alakult. És a Nőnap alkalmából, még egy kiállítást is szerveztek nekem.
A kiállítás ürügyén, pár mondatban összefoglalom, hogy hol tartok.
A királynő, az őt ért traumák hatása alatt, teljesen kifordult magából. Elveszítette korábbi jó tulajdonságait; kedvességét, szelídségét, segítőkészségét, odaadását és akarnok hisztérikává vált. A király emiatt elveszítette a jókedvét, a barátságosságát, a türelmét, végül a koronáját. Többé már nem csábította a királynő fekete szeme, arany haja, liliom karja. Elszomorodott, elfordult és lombok sűrűjébe rejtőzött. A gyönyörű pár elvált és a válásuk az egész világra rossz hatást gyakorolt. Lassan elsötétült felettük az ég.
Festőművésznek készültem, de a képzőművészeti gimnázium után nem vettek fel a képzőművészeti főiskolára, viszont felvettek a színművészeti főiskola, vágó szakára, így eltérültem és filmes lettem. Néhány év alatt az egész filmszakmát kitanultam; voltam producer, operatőr, szerkesztő, riporter, rendező, gyártásvezető, de legjobban vágni szerettem és szeretek még mindig, ha testhez álló feladatot kapok. Ez egy kivételesen kreatív, alkotó munka.
Mára ugyan megváltoztak a film-és tévénézési szokások, kevesen szánnak annyi időt és figyelmet egy műsorra, mint régebben. Így a töredezettebb, esetleg következetlen szerkezetek kevésbé zavaróak, hiszen a nézői figyelem is esetleges.
Elégséges, egy alacsonyabb színvonalú szerkesztői és rendezői attitűd, tehát a mai műsorok előállítása sokkal kevésbé élvezetes és tanulságos a készítők számára, mint a szigorúan analizáló, aztán szintetizáló szerkesztésmód, ami ezelőtt harminc évvel még jellemezte ezt a szakmát. Hihetetlen tempóban gyorsulnak fel ezek a változások, természetesen nemcsak a művészetek vagy a televíziózás és a filmezés területén. Azt nem lehet tudni, hogy hová vezet, de hát mindig vezetett minden valahová. Én még hagyományos módon, nagy mesterektől tanultam a főiskolán. Fábry, Makk, Szécsényiné, ezek a nevek talán mondanak valamit. Nem is sorolom a játékfilmeket, amikben részt vettem. Nem emlékszik ezekre senki. De a Lindát például a mai napig emlegetik az emberek, pár részt vágtam belőle. Dolgoztam a Csak ülök és mesélek-ben, amire az én generációm még emlékezhet. Mentem tovább a filmszakma felé és akkor a televíziós munkám hosszú időre szünetelt, jóval később tértem vissza mindenféle tévékbe és megélhetési vágó lettem, tehát híradókat, magazinokat vágtam. A festészetet nem hagytam abba soha, különböző ciklusokban, különböző intenzitással, mindig visszatértem hozzá. A kiállított képek, a legutolsó, körülbelül három évvel ezelőtti festészeti rohamomnak a termékei.
Mindig a másféleség érdekelt. Mindeközben érdekelt, hogy lehet igazán jól megtanulni rajzolni, igazán jól megtanulni festeni, hogy bizonyos anyagok milyen technikákat követelnek meg és azokat, hol lehet megtanulni. Abban nőttem fel, hogy mindenhez vannak mesterek és tanítók, de abban is nagyon szerencsés vagyok, hogy még ebben a korban is élhetek, amikor ugye kiszabadultunk ezek alól a keretek alól. Mindenki kedve szerint alkothat, tanulhat, olvashat, bármihez hozzáférhet.
Az internet lehetővé tette, hogy azokat a világokat is megismerjük, amikhez korábban el kellett utazni más országokba, más kultúrákhoz. Fekete-fehér, apró fényképeken nézegethettük más földrészeken élő kortársaink eredményeit, akik, akár nagyobb szabadsággal, akár nagyobb hányavetiséggel alkottak, mint mi. Így nagyon különös, hogy miközben a szocialista realizmusban nőttem fel, (noha, azért itt volt egy Kondor Béla, aki az egyik legnagyobb festő, nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon) miközben olvashattam a reneszánsz festők életrajzát és láthattam alkotó munkásságuk küzdelmeit, a szorgalmas tanulást, hogy eljussanak a festészetben egy bizonyos fokra, közben váratlanul és mindent felforgatva betört az életünkbe a szabadság, a szabadon hozzáférhetőség…
Többé semmi nem kötötte meg az alkotók kezét, keverhették a technikákat, a műfajokat. Így is kiválasztódtak azok, akik valamilyen módon szélesebb körben keltettek érdeklődést, de nem szorultak háttérbe azok sem, akiknek szűkebb közönsége volt, netán egyáltalán nem volt közönsége, akik semmiféle elismerést vagy érdeklődést nem váltottak ki a környezetükből. Mégis, mindenki alkothat és azzal hogy a digitális technika is tért nyert, újabb kör, az ügyetlenek köre léphetett be a képzőművészet művelői közé. Innentől kezdve, csak promóció kérdése a pillanatnyi sikeresség. (Jóslat: Viszont, a maradandóság, az időtállóság, továbbra is hosszútávon dől el. A művészet visszanyeri méltó helyét. A bóvli továbbra is a budi falát díszíti vagy az internet mindent befogadó bendőjében emésztődik. Ha lesz még kinek, aki lát és hall, felismeri a mesterséges és az élő értelem közötti különbséget, – új Raffaellók és Mozartok alkotnak.)
(A megtanulhatóságról: „ez is egy szakma!”- ahogy mondani szokták. Amikor a középiskolai felvételimre készültem, akkor apu egy művész barátja, az akkor Veszprémben alkotó Csizmadia Zoltán, néhány külön órát adott nekem. Portrét rajzoltam, Györgyi volt a modell, szegény, mennyire utálta, de megtette értem. Nem boldogultam a szemmel. Csizmadia egy darabig hagyta, hogy próbálkozzak, aztán néhány vonással korrigálta a rajzomat. A szem térbe került, tökéletesen görbült, megtelt élettel. Majdnem elsírtam magam, hogy én így sosem fogok tudni. De, azt mondta, hogy – na, ez az, amit meg lehet tanulni! Rajzolni! A technikát! Az összes többit, nem. Akkor voltam 13 éves. Azóta tudom, hogy a hogyan és a mit, nem keveredik.)
Szakmám révén, a kezdetektől hozzáfértem a számítógépekhez. A családban volt egy rokon, aki még DOS alatt programozott és az első számítógépek egyikének birtokosa volt. Emlékszem, hogy egy Atarit vettem a kisfiamnak, aki akkor még csak négy éves volt. Engem érdekelt a számítógép és a számítástechnika, úgyhogy nagyon korán megtanultam. A munkámhoz is használtam, számítógépen vágtam, vágok mind a mai napig, ha kapok valami izgalmas munkát. El is jutottam a számítógép felhasználás határáig, egy darabig lenyűgözött a virtuális valóság, ahogy bizonyára mindenkit lenyűgöz, hogy egy kattintással a kártyalap a pakliban, a helyére kerül, de az igazi valóság sokkal érdekesebb.
Amikor az időm, a lehetőségeim és a vágyaim engedték vagy ösztökéltek, akkor előszedtem a festékeimet. Ezeket a képeket, körülbelül 40 éves térkép festékkel festettem, illetve krepp papírral, illetve egyéb színes papírokkal. Próbáltam kitalálni valamit, amit más nem csinál, csak én és olyan szép felületek lettek, olyan szép struktúrák alakultak ezeknek a pigmenteknek, poroknak a felhasználásával, hogy minden reggel – ez a covid alatt történt, minden hajnalban felkeltem, kimentem a konyhába, mert a konyhában voltak legjobbak a fények és pár órát festettem. Minden nap festettem egy képet, minden Isten áldott nap, két éven át. Közben az is körvonalazódott, hogy én már többet nem mehetek vissza dolgozni, ez egyrészt, egyfajta megkönnyebbülés volt, másrészt aggasztó, az anyagi vetülete miatt. De hát ezt itt nyugdíjasként, mindenki a bőrén érzi. Ijesztő távlatok nyílnak meg az ember előtt, különösképpen akkor, hogyha mondjuk beköszönt egy betegség, ami váratlanul, gonoszul lecsap az emberre.
Sem örökletesen, sem semmilyen módon, legalábbis a szájhagyományok alapján ítélve, nem voltam predesztinálva erre a betegségre, ami elkapott. Ez a nyirok rák egy fajtája, amiről a vizsgálatok során kiderült, hogyha alávetem magam a kezelésnek, akkor esélyes a gyógyulás, amennyiben nem, akkor rövid időn belül meghalok. Nagy kérdés volt, hogy szeretnék-e, egy sok kínlódással járó kezelést, de miután vannak szeretett hozzátartozóim, ezért természetesen a kezelés mellett döntöttem, hogy elmondhassam nekik, meg magamnak is, hogy nem rajtam múlott, én mindent megtettem. Közben nyugdíjas lettem, ami lehetővé tette, hogy azzal áltassam magam, hogy nekem már nem kell dolgoznom, nagyobb baj nem történhet, annak élhetek amit szeretek.
Középiskolában is és a főiskolán is sok órában tanultam művészettörténetet, de Merab Abramishvili festészetével nem találkoztam. Néhány évvel ezelőtt ismertem meg és olyan nagy hatást gyakorolt rám, mint még senki. Természetesen, voltak festőművészek, szobrászok, képzőművészek, akiknek csodáltam a művészetét, Leonardótól, Picassóig, Csontvárytól, Kondorig, Dali, Szász Endre, akiket igazán nagyon tartok.
Lenyűgözött a finomság, a törékenység, ami az ő festészetét jellemzi. El is határoztam, hogy festek egy Merab Abramishvili képet. Hozzá is kezdtem, olyat mint ő, természetesen nem tudtam festeni, de a játékosságát, könnyedségét eltanultam tőle. Így őt tekintem mesteremnek. Egyidősek vagyunk, de ő már nem él.
Semmi nincs, ami ne lett volna már, ez a kedvenc mondásom, én találtam ki, amennyiben egyáltalán bárki, bármit kitalálhat és nem csak újra mondja, illetve költi át.
Apám hagyományozta rám azt a gondolatot, hogy egyféleképpen tudom megőrizni a szellemi frissességemet, ha időről-időre, újabb készségeket sajátítok el. Így került sor a gyöngyökre, egy viszonylag késői korban. Mindig nagyon tetszettek az indián ékszerek, ezek a hippis, csináld magad holmik, rongyocskákból, szövetszálakból, gyöngyszemekből összerakott darabok. De a gyöngyhorgolást, gyöngyfűzést nehéznek láttam, úgy gondoltam, hogy nem éri meg, hiszen úgysem hordanám.
Ugye, hozzá kell tennem, hogy majdnem minden, amit csinálok vagy valaha csináltam, azzal a szándékkal lett, hogy magamnak készítek, egyedi tervezésű-kivitelezésű darabokat, akár ha pulóvert kötök, akár, ha kendőt horgolok, akár ékszert készítek, akár ruhát varrok vagy festek. Egy tanfolyamon aztán megtanultam a gyöngyfűzés alapjait, aztán törekedtem arra, hogy olyan mintát találjak ki, amit csak én csinálok vagy csak rám jellemző. Ez tovább nehezítette a feladatot, de végül is, a különböző színű gyöngyökből rakott virágocskáim, igazán egyediek.
Az én gyerekkoromból, valahogy kimaradt a barátság karkötő, csak valamilyen PVC-ből fonott kulcstartóra emlékszem és felnőtt koromban találkoztam megint a kumihimoval és láttam, hogy bonyolult mintákat lehet létrehozni ezzel a technikával, hasonlóan a vele közös gyökerű sámánszövéshez.
Ugyanakkora élmény volt, mint az origamival való találkozásom. Egy szép napon arra értem haza, hogy a kisfiam, egy gyönyörű kis kosárkát hajtogatott, Éva nénije segítségével, az akkori egyetlen origami könyvből. Majdnem 40 éves voltam, mégis, mint egy gyerek, végig tanultam a könyvet. Aztán Andrist már régen nem érdekelte a hajtogatás, nekem viszont, még éveken keresztül jó szórakozást nyújtott. Szép papírokból, különös anyagok bevonásával, mindenféle nagyon szép és veszendő dolgot alkottam.
Ha mindenki ekkora kihagyásokkal tudósítana a friss hírekről, mint én, boldog emberek lennénk.
Időközben, 2022 márciusa lett.
Már évekkel ezelőtt megfosztottak a kokárdámtól, a napokban a nemzeti dalomtól és ma a Kossuth teremtől. „Így megy ez.” (Vonnegut)
És a dolgok állását látva, attól félek, hogy a plakát tervezőinket (is), a jövőben (is) Észak-Koreából importáljuk.
Ki hitte volna, hogy a béka segge alatt, újabb mélységek nyílnak?
Vagy inkább, nézzek felfelé, hogy észre vegyem a zuhanó drónt?
Remélem, hogy korunk gyermeke az „alkotó”; egy önjelölt, alkalmatlan, képzetlen, kontraszelektált „grafikus”. Ha nem így van, akkor elnézést kérek, viszont még inkább kétségbeesem. Több példát hozhatnék, sajnos, de nálam most ez van a top 10-ben.
Végre, rákerült a sor. Elkezdtem az Adobe Animate-t tanulni. Igaziból. Tutoriálok alapján. Ugyanis, nekem még mindig tart a karantén. Első művem, fejlesztés alatt.
Táskát még nem varrtam. Úgy értem, hogy mostanában. Hirtelenjében kettő is lett. Ómika régi hímzéseit használtam fel hozzájuk.
Azt gondoltam, hogy néha én is felteszem az ebédemet. Egy szelet lazac, mindkét oldalán 6-6 percig pirítva, saját fűszerkeverékkel bedörzsölve, salátaágyon, kuszkusszal körítve. Hű, de finom
Augusztus 20, és az oleander ismét nekirugaszkodott. Másodszor borul virágba, mióta idekerült.
… és a tüzijáték visszfénye:
Úgy emlékszem, hogy lejjebb, dátumok is vannak. Aztán elmaradt. 2019 június 22 van, a klímakatasztrófa miatt, vagy annak dacára, égető forróság van, amit a növényeim, látszólag szeretnek.
Felmegy az ember hídra. Letesz egy szál virágot. Elmond egy ateista imát a vízbefúltak lelki üdvéért. Aztán kéri az isteneket, hogy többé ne történjenek ilyen szörnyűségek. Aztán azt kéri, hogy ha történnek is, ne az ő szeretteivel történjenek. De aztán hálát ad azokért az emberekért, akik ha jelen vannak egy katasztrófa helyszínén, azt teszik amit kell, azt teszik, amit tudnak, teszik amire képesek.
Aztán hálát ad Bagyó Sándorért.
Nem ismerem személyesen, de régóta hálás vagyok a sorsnak, hogy a fiamat gyerekkorában összehozta vele, mert az ő példája egy életre szóló példa volt kitartásból, emberségből, szolgálatból a fiam számára.
Az én kormányomban ő már rég miniszter.
Most köszönöm meg, hogy soha nem kellett félnem elengedni a fiamat a Balatonra. Tudtam, hogy jó helyen van a vízimentők között. Vigyáznak egymásra, vigyáznak ránk.
És odaérnek.
Lassan két éve kísérem figyelemmel a jövő városának uszodáját. Mármint a gödör mélyítését 🙂
Május, Anyák napja, az előző bejegyzésem tavaszi örvendezéséhez képest újra tél lett. De a gyönyörű virágomat, idén is megkaptam.
2019. Újra tavasz van. Kicsit sem hasonlít az előző tavaszokhoz. A levegő páratelt és füstös. Fuldoklunk az oxigénhiánytól. Az autósok rendületlenül pöfögnek, ahogy az összes pöfögők rendületlenül vagy méginkább pöfögnek. Néha azt hiszem, hogy csak én sajnálom, hogy tönkretettük azt a szép és illatos bolygót.
És készítettem egy adag ősi, népi gyógymódon alapuló csodaszert is valakinek.
Se nem hír, se nem más. Tegnapelőtt a kezembe nyomta anyu szantálfaláncát a testvérem. Nem sokkal azután, hogy szantálfaolajat vettem egy drogériában. Erről ő nem tudott. Szantálillatú könnyekben fürdök.
Úgy gondolom, hogy át kellene engedni a választás jogát a döntéshelyzetben lévő felnőtteknek. Az ember ereje teljében szervezhesse meg, hogy akar élni, mi legyen vele öregen, betegen. Milyen iskolákba járjanak a gyerekei, stb. Fiatalon elég rugalmas ahhoz, hogy felismerje a kor változásait és változtasson a nézetein, de eléggé szereti a szüleit és a gyerekeit ahhoz, hogy a legjobbat akarja nekik és meghallja a kívánságukat. De, mert nálunk nem ezeken az alapokon működik a választási rendszer, én a magam számára úgy alakítottam át, hogy akárminek is tartom; taktikusnak, szélsőségesnek, okosnak, butának, odateszem az ikszet, ahová ők mondják. Kiikszeltem magam a több, mint negyven év alatt. Dönthessenek a gyerekeim!
Egy újszülöttnek minden vicc új.
Nem is tudják vagy nem érdekli őket, hogy temetetlen holtak társaságában esznek Különben sem alkalmas a tér efféle rendezvények fogadására. Szűkös, kényelmetlen. Miért is nem a jól bejáratott Vörosmarty téren rendezték meg ezt az eseményt is?
Amikor öreg anyóka leszek, ha leszek, csinos, piros sapkák kötésével fogom kiegészíteni a nyugdíjam, ha lesz nyugdíjam. Mint például, ezek itt:
Kiderült, hogy egy az akciók közül, amelyek mellett vakon és süketen mindig elmegyek, gondolván, hogy ez nem rám vonatkozik, gyermeklelkű menyemnek köszönhetően mégis megtalált. Elkísértem őt Stikeez-t cserélni a Lidl parkolójába. Ez csuda jó szórakozás volt! És a maradék törpikéket megkaptam 😀
Az én utcámban senkit sem hagynak az út szélén. Valaki összeesett és megütötte a fejét. A környékbeli kis üzletekből kiszaladtak segíteni. Mentőt hívtak, ernyőt tartottak a feje fölé és letakarták az eső elől. A mentő is hamar érkezett. Sokáig villogott még a ház előtt, mielőtt szirénázva elindult volna.
(A napokban érkezett a hír, hogy a néni néhány nap múlva a kórházban meghalt. Az öregek nagyon törékenyek. Egy, látszólag kis esés is a halálukat okozhatja. Hiába érkezett gyorsan a segítség.)
Időről-időre ideteszem, a Bajcsy kapualjak és lépcsők állandó lakosait.
… és Kőbánya-alsó vasútállomás képeit. Mióta gyakrabban megfordulok arra, idestova két éve, azóta egyre romlik, az eredetileg sem túl vonzó állapota.
… és nyitottam egy új oldalt az uszodai viszontagságaimról.
Egyre hidegebb van…
Ez pedig saját állítgatás:
