Néhány nap eltéréssel két oldalra is meghívtak a Facebook-on. Az egyikre egy középiskolai osztálytársam, a másikra egy volt munkahelyi kollégám. Mindkét meghívóm sok éve külföldön telepedett le. Talán azt gondolták, hogy mi itthon maradottak, bármikor találkozhatunk és ők sem akartak kimaradni a jóból. Talán a fejlettebb országokban korábban kialakuló internetes rutin is besegített az ötletbe. A kezdetektől figyelem, hogy mi és hogyan történik és meglepő tapasztalatokra tettem szert. Szinte tökéletesen azonosak a történések. A kezdeti néhány tagból fergeteges iramban, két-három hét alatt nagyon nagy létszámú csoportok alakultak ki. (Jelenleg: 235, ill. 608 tag.) A kezdetek kezdetén nosztalgiázó, csak a szépre emlékezem hangulat volt és ez nem is változott. Pár nap elteltével előkerültek a fényképek és nagy tömegben töltötték fel őket. Hamarosan mindenki megtanulta az oldal alapszintű kezelését. Listák készültek. Mindkét helyen az elhunytakról először, aztán az osztályról, ill. munkahelyi kis csoportokról. A második körben bekerültek közül néhányan átvették a hangadó szerepet. Az első kör hozzászólói közül több addig aktív tag a háttérbe szorult. A hozzászólások áttekinthetetlenné váltak. Mindkét oldalon akadt, aki megpróbált feladatokat kiosztani az oldal működtetésével és szervezésével kapcsolatban. Felvetődött egy nagy buli, nagy találkozás lehetősége, ami egyre határozottabban tart a megvalósulás felé.