Koronavírus

Maszkban
Maszkban

Anyu sosem hagyta magát. Ha valami nem volt, ő elkészítette. A mostanihoz hasonló helyzetben maszkot varrna nekünk. Mi pedig húznánk az orrunkat, hogy:  “De, anyúúú, az nem olyan.” És ő megpróbálná elmagyarázni, hogy “azt” is csak emberek varrják, ami alatt azt kell érteni, hogy amit valaki képes megcsinálni, arra ő is képes. Ráadásul, ez így is volt és nem csak ami a varrogatást illeti. És azt is mondaná, hogy az övét ki is lehet hipózni és tisztább lesz bármely ismert maszknál, környezetbarát – erről most elterelődött a figyelem – mert sokszor lehet használni, de mi csak ragaszkodnánk  a trendi kínaihoz. Bár visszavonhatnék minden kritikus megjegyzést, amivel valaha is illettem! De, az óra körbejár és most varrok az enyéimnek, akár tetszik nekik, akár nem, ahogy hagyományosan ez egy kreatív anya dolga. Van rajta egy zseb, ahová be lehet csúsztatni a porszívóból kicsent hepa-szűrőt vagy egy kávéfiltert. Akkor aztán korona-biztos is. A neve: Gréta.

Maszk
Maszk

Példaképek járvány idejére

 

Apu mindig szolgálatban volt, így fel sem merülhetett, hogy neki bármi baja lehetne. Mindig volt nála kisebb, kevesebb, gyengébb, gyámoltalanabb, elesettebb, akiknek, akik helyett, akikért tenni kellett. Anyu, meg bátor volt. Jöjjön, aminek jönnie kell, megbirkózom vele – gondolta és tette a dolgát rendületlenül. Két ilyen ember mellett, nem is volt kétséges, hogy semmi bajom nem történhet, én vagyok a legerősebb a világon. De, meghaltak és mióta elhagytak, azóta sokkal nehezebb élnem. Mégis, amikor rájuk gondolok, eszembe jut a saját, régi bátorságom és akkor könnyebben elviselem a félelmeim.

Karantén kilátással
Karantén kilátással
Másik oldal
Másik oldal

Korona

Tegnapi hír. A munkahelyemen, ahová nem engedik be a külföldről hazaérkező munkatársaimat, hanem két hétre önkéntes karanténba küldik őket, bárhonnan is jönnek és bármilyen minőségben is voltak ott, elküldték az egyik riportert, hogy menjen és interjúzzon, forgasson, azzal a két iránival, akik nem voltak hajlandóak karanténba vonulni, ezért rendőrök állították elő őket. Amikor visszaért a forgatásról és belépett hozzám, aki a korábbi anyagát fejeztem be, rászóltam, hogy álljon távolabb tőlem, amire úgy védekezett, hogy ne izgulnak, hiszen cseppfertőzéssel terjed. Egy másik munkatársam pedig azzal nyugtatott, hogy ő látta a felvételeket, csak az operatőr ment közel. Hát gyerekek, komolyan! Tényleg, siralom völgye.

Jedi
Jedi

Esti szónoklat

Nagyon régen volt, hogy szónokoltam neked. Nekem egy kicsit hiányzik, mert azt érezhettem közben, hogy legalább megpróbálom megosztani veled a tapasztalataimat, amelyek vigaszt nyújthatnak vagy felvidíthatnak.
Látva, hogy egy újabb depressziós hullámvölgyben vagy, elgondolkoztam, hogy van-e még valami, amit nem mondtam el neked, amiből erőt meríthetnél. És igen, találtam valamit, amit kifejtek, hogy megláthasd az depressziód mélyén az általánost, a hasonlót. Arra gondolok, hogy mindenkinek ugyanazok a problémái, de van, aki el sem jut az elemzése, gondolkodása során oda, hogy felismerje. Te túl okos vagy ahhoz, hogy ne lásd a létezés marón fájó disszonanciáját, de túlságosan is az érzékeid rabja, hogy könnyűszerrel felülkerekedhess rajtuk.
Én már hatvanhárom éve élek azzal a lénnyel, abban a lényben, akitől soha egy percre sem válhattam meg, nem küldhettem el, nem állíthattam félre. A külső szemlélő azt mondhatja, hogy az vagyok én, de én és minden gondolkodó ember tudja, hogy azt a nem választott testet kellett és kell megtöltenem az énségemmel, az életemmel. És ez a lény egy vak, követelőző test, mindig valami bajjal, nyűggel. Állandóan éhes, de tovább követelődzik. Állandóan szomjas, fáradt, unatkozik, elhízik, lefogy, nem hasonlít az éppen divatos trendhez, esetleg sérült, beteg. Függőségek rabja.
Sokáig fel sem ismertem, hogy az nem én vagyok. Azt hittem hozzám szólnak, engem szidnak, engem dicsérnek. Nekem fáj a fejem, én nem tudom kipihenni magam és sorolhatnám. Aztán felismertem, hogy ennek a testnek a rabja vagyok. És a testtel meg kell békülnöm, aztán meg kell békíteni magammal. Hiszen, amikor nem egyet akarunk, neki kell segítenie nekem, hogy sikerüljön, magamhoz kell édesgetnem, meg kell szelídítenem.
Ez egy hosszú, örvényekkel, szakadékokkal szabdalt egyesülési folyamat volt. Szerintem még mindig tart. Része volt a dohányzás elhagyása, a fegyelmezettebb étkezés. Ahogy te szoktad a te lényedről mondani, hogy “én egy végtelenül lusta ember vagyok”, úgy mondhatom el én ” a testemről, hogy én egy lusta, falánk, szórakoztatásra vágyó …
És most, hogy az öregedéssel újabb korlátokat állít körém, igazolja, hogy a lény tényleg nem én vagyok. Ha boldogulni akarok, ha ki akarom bírni, akkor el kell fogadnom a gyengeségeimet, de soha nem szabad alárendelődnöm. Nem ő dönt. Nem a romló szem, nem a fájó térd, nem a fáradtság, nem a gyengeség, nem a tehetetlenség, nem a rosszkedv.

Egymás mellett
Egymás mellett

Nem így kéne lennie…

Ebben a városban bajos gyalogosan közlekedni. Jellemzően, nincs járda vagy van járda, de gödrös, kátyús, vagy van járda, de átmenetileg néhány napra, hétre, hónapra – tetszés szerint – le van zárva. Vagy van járda, de egy hatalmas gödör van rajta és mivel nincs kivilágítva, akkor tudjuk meg, hogy hol van, amikor elnyel a föld mélye. Van járda, de parkoló autósok foglalják el. Van járda, de biciklisek, rollerezők használják, így aztán a gyalogos, én például, kiszorul a palánk mellé, ahol szembe jön nagy sebességgel troli, busz, béemvé, mercédesz. Hát ezeket tapasztaltam tegnap a Belvárosban, a tények illusztrálására egy fotót adok, a Zichy utca Nagymező utca kereszteződéséről.

Belvárosi járda
Belvárosi járda
Gödrös
Gödrös

Hozadék

A balatonalmádi strandon vagyunk. Meleg van, de nincs ott más, csak anyu és én, napozunk. Amikor kezdődik az álom, éppen feláll, hogy egy másik helyen terítse le a törölközőjét. Megyek utána. Megáll, lenéz a földre, valamit meglát. Ott teríti le a törölközőt. A földben, egy kisebb mélyedésben két tetem van. Régóta oszló hullák, de nemcsak a csontok. Tudod, hogy mi van itt? – kérdezem. Bólint.
Aztán hirtelen sokan lesznek a strandon, sétálgatnak és többen megnézik a tetemeket. Anyu megint feláll, rájuk teríti a törölközőt. Ne bámulja meg mindenki őket! – mondja.
Szóval, azt hiszem, eljött az ideje, hogy eláshatom, visszaáshatom, eltemethetem őket.

Veszprém
Veszprém

Korábban Ómikáról álmodtam. Egy sorozatba illeszthető álom volt. Azok a valódi bűneim szoktak álmomban előjönni, amit állatokkal szemben követtem el. Egy kis hörcsög halt éhen és szomjan a gondozásom alatt, mert halogattam kitisztítani az ólját és friss eleséget adni neki. Mire legközelebb eszembe jutott, addigra már kimúlt. A másik egy black molly volt. Egy hal. Régóta élt nálunk, nagyon sok apróságnak adott életet. Egy nap arra figyeltem fel, hogy megpróbál átúszni két nagyobbacska kavics között, az akvárium alján. Aztán, mikor legközelebb odanéztem, éppen megint ott úszott. Azt hittem. Ostoba és figyelmetlen voltam. Mire kiderült, hogy beszorult a kövek közé, addigra már késő volt, elpusztult a hal is.
Ebből a két esetből és még voltak egyebek, közvetett ártalom a pintyeknek, egy macskának, az anya Puszinak, eredeztethetők azok az álmok, amelyek a felejtés okozta iszonyú bűntudatról szólnak.

Valahogy Veszprémben voltam. A szobába belépve, találkoztam a szüleimmel. Meglepődtem, hogy ott vannak, mert azt hittem, hogy meghaltak. Nem értették, honnan veszem ezt. De, ha ti éltek, akkor lehet, hogy Ómika is él. Voltatok bent nála, vittetek neki enni, vittetek neki vizet? -kérdeztem. Ő már régen meghalt. – mondták. Akkor átmentem Ómika régi szobájába és láttam, hogy ott ül az ágyon. Miért nem jöttök be hozzám soha? – kérdezte. Örültem, hogy mind életben vannak és csodálkozva felébredtem.

Olimpia Park
Olimpia Park

Ómikának volt egy személyes világvége víziója. 2020-ra datálta, ma úgy gondolom, hogy abban a nem titkolt reményben, hogyha elélne az emberi kor, akkoriban vélt legvégső határáig, 130 éves koráig, akkor együtt múlhat el a világgal. 1963-ban, én hatévesen, ő meg hetven, együtt számolgattuk, hogy 2020-ban hány éves lesz ő, hány éves leszek én. De volt, amikor úgy érezte, hogy nagyon igazságtalan lenne, ha ő sokkal tovább élhetne a világvége kedvéért nálam, olyankor egy darabig nem beszélgettünk erről. Századunk a klímakatasztrófa fenyegetéssel, óriási lehetőséget kínál mindazoknak, akik nem szívesen hagynák magára a világot vagy félnek egyedül meghalni. Talán, az igazságosság tisztelete miatt, Ómika nem élt az emberi kor legvégső határáig, pedig nagyon akarta. Így aztán, ha jövőre következne be, nem láthatja a saját világvégéjét.

Opelvége
Opelvége

A rendetlenségről

Amíg csak a saját rendetlenségemen gondolkoztam, addig azt hittem, hogy ez mennyiségi kérdés. Nem tudom hová tenni a dolgaimat. Nincs elég szekrény, nincs elég tároló, nincs elég szoba, stb. Ez a gondolatmenet arra a téves következtetésre juttatott, hogy a rendetlenség, a birtoklással van összefüggésben, hogy a szem előtt lévő holmink feleslegessége a rendetlenség. (Azt gondoltam, hogy nem szabad annyit birtokolnunk, amennyivel nem bírunk el. Ezt egy másik szem szögből nézve, most is gondolom, hiszen egy diót nehéz eldugni a mókusnak a többiek elől, mi a helyzet hát birtokokkal, jachtokkal, kastélyokkal. Hatalom és nagy apparátus kell az őrzésükre.) Aztán felnőttként, mások rendetlenségét tanulmányozva és összevetve mások rendességével, beláttam, hogy rossz irányba indultam. Valójában tényleg arról van szó, hogy ne legyen szem előtt, el kell rejteni a zsákmányt, a nyomot. Rejteni is többféleképpen lehet. Elásni, beledugni a szekrénybe. Elkaparni, elfedni, rádobálni más dolgokat. Abból az ösztönből, hogy ne találjanak rám, ezért befedem a szagló nyomaimat, szögesdrót és égigérő körakás kerítések épülnek. Öngyulladó szeméthalmok mélye rejti a borítékba dugott aranyat. Minimál designre csupaszított, agyonsikált otthonok próbálják elnyomni a szagokat és kényszeresen kitörölt emailok szegélyezik az életféltés útját. Az ember állat és így nem is nehéz átlátni rajta. (Többet kellene olvasnom, és emlékeznem az olvasmányaim szerzőire, mert ezt biztos, hogy nem én találtam ki.)

Andrássy út 2019
Andrássy út 2019