2015

Ómikával számolgattuk az éveket. Amíg velünk élt, a háromból az egyik, az ő szobája volt. De volt, amikor mi is, Györgyivel, az ő szobájában laktunk. A bútorait magával hozta Sopronból, vagy Keszthelyről, vagy vándorútjai valamelyik állomásáról. Szép szekrények, hatalmas ágyak, fejtől-lábtól, várkastélyok kerítését idéző faragott támlákkal. Egyik ilyen ágyon kuporogtunk a polc alatt, ami utóbb ledobálta magáról a kiskutya szobrot és egyéb nippeket, amikor a berhidai földrengés hullámai elérték.

Hol leszek én már 2015-ben, mondta. De, te még bőven megéred. Én akkor lennék 121 éves. Miért ne élhetne addig? A gyerekidő végtelen. Akkor nem tűnt soknak százhúsz év. Száz, vagy százhúsz, egyre megy. Reménykedtem, hogy élhet. Reménykedtem, hogy addigra feltalálják a halál ellenszerét.

Gyerekkorban nem kúszik a szorongás, mint egy hideg kígyó, egyre feljebb a bokádon. Nem kell mozdulatlanul ülni, hogy talán, mint a vadállat, ettől visszavonul.

Most van kétezertizenöt. Ott ülök Ómikával az ágyon. Egy tapodtat sem mozdulok. Összezavartam az időt, de összezavarodtam magam is.

Ómikával

Ómikával, Ági, Györgyi

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük