A szívem megszakad, amikor előkerül egy addig még sosem látott kép. A táskája megvan. Abban őrizgette ő, aztán apu a megmaradt papírjait. Azt gondolom, hogy ez az egy táskája lehetett egész életében. Elég egy táska egy élethez. Ezek szerint. Vagy, volt sok, de pont ezen az előkerült képen, pont az van, amit most itt őrizgetek a szekrényben. Nem hiszem. Nem tudom, hogy ki áll mellette. Nem tudom, hogy ki a fényképész, akinek az árnyéka belóg a kép bal sarkába. Vagy jobb sarkába, ha onnan nézzük, ahol ők állnak. Biztosan tudom, hogy apu a fényképész. Nagyon hasonlít a mozdulata. A háttérben valaki távolodik. És még egy nő van a képen. Nem tudom, hogy hol lehet ez a töredezett betonút.