Simán úgy érzem magam a kilences buszon, mintha két kanton között utaznék. Nem rossz, de szürreális, hogy a körülöttem beszélgetőknek egy szavát sem értem Budapesten. Gyerekkoromban úgy terveztem, hogy kínaiul fogok tanulni, hiszen olyan különleges, olyan távoli. Aggódtam, hogy fogok gyakorolni, hiszen egy szem kínait sem lehetett találni közel, s távol. Aztán 10 év múlva apu elvitt az egyetlen kínai étterembe Budapesten és nagyon drágán végigkóstoltuk az egzotikus falatkákat. Újabb tíz év múlva fillérekért vettem a kisfiamnak a kínai ruhaneműt, játékokat. Meglepve láttam, hogy két év elég volt nekik, hogy átméretezzék a női ruhákat és cipőket az európai nagyságra. Lenyűgözött a rugalmasságuk. Az én országom okosai sok év elteltével érték utól és lehetetlenítették el, a mieinkhez hasonló módon -korlátozó gazdasági szankcióikkal, a filléres áruból is hasznot szerző kereskedőiket. Ma már az egész világnak Kína gyárt mindent, nem hagyták magukat a kiszorítósdiban. Ezen a jelenségen jól mérhető, hogy milyen rövid ötven év.
