Tisztelt Hatóság!
Panasszal, kéréssel fordulok Önökhöz!
Valaha rákényszerítettek, hogy megvegyek egy lerobbant lakást, egy lerobbant házban, aminek a felújítására az egész eddigi életemben megkeresett pénzem sem lenne elég. Rákényszerítettek, hogy alakuljak társasházzá, válasszak közös képviselőt, hogy még egy hatalmi tébolyban szenvedő megtalálhassa hivatását és munka-nélküli pénzkereseti lehetőségét. Hogy még egyet a lusták, dologtalanok közül, nekem kelljen eltartanom. Rákényszerítettek, hogy a nevemben házfelújításra felvett irdatlan pénzt törlesszem (De a hozzájárulásomat, az aláírásommal, sehol meg nem találná senki.), miközben a lakásomban nem tudom kicserélni a konyhabútort. És miközben én nem veszek fel kölcsönt, hogy elkerüljem a bankok kínálta kedvezményes és gyors lefolyású csődöt – miatta – egyre emelkedik a közös költségem.
De, ez mégis, az én lakásom. Az én kicsi, de nagyon drága lakásom. És itt lakom. És bármennyire is nehezemre esik sok mindent elviselnem, ez az én mindig drága életem. És azt gondolom, hogy nem az a megoldás, hogy hagyom magam elüldözni, ahogy az évek során egyre több kimondott és kimondatlan ígéret megsemmisül, és hovatovább kibírhatatlanná válik a város, hanem végül felveszem a kesztyűt, és, hogy a most trendi szóhasználattal éljek, elkezdek harcolni egy élhetőbb Belvárosért.
Én itt alszom. Itt kell kipihennem magam. Itt kellene kipihennem magam, hogy másnap el tudjak menni – dolgozni. A fiamnak itt kellene felkészülnie, hogy sikeresen tehesse le a vizsgáit, hogyha majd nem is olyan sokára vele száguld a mentő, vagy a kezei közé kerülnek a sürgősségin, akkor tudja, hogyan mentsen életet. Anyukámnak itt kellene békességben eltöltenie – ami még hátra van – az életéből. Nekem csendet, nyugalmat, hűvös vagy éppen meleg szobát kellene biztosítanom számára, hiszen ő mindenét nekem adta. Ehelyett én mit adok nekik?
Hajnalban a kukásautó dübörgését. A ház előtt megálló troli bájgúnár-hangú utcanév-bemondójának recsegését, az ajtózáródást jelző dallamtalan dallamcsengő hangja mellett és az alkoholisták és hajléktalanok reggelig tartó ordítozása mellett, a Bajcsyn száguldozó terepmotorosok, mentők, tűzoltók, közlekedési felügyelők, nagyfejűeket szállító, sötétüveges VIP autók szirénázó dodekafóniája mellett, most már az aláfestő zeneként felzárkózott, hétvégén reggeltől estig berregő helikopter, vagy Forma 1-es autók gumiégető figurázásának hasonlíthatatlan lármáját is.
Az elviselhetetlen hőség miatt nem teszek szemrehányást, hanem a 30 fokos lakásomat tekintem az alapnak, ahonnan a panaszlevél szárnyra kel. (Megjegyzem, tehetnék, hiszen nemrég hallottam a televízióban egy nyilatkozatot arról, hogy semmibe véve bizonyos szakértők ellenvetéseit, Budapest egyik fő szélcsatornáját eldugították toronyházak beleépítésével. Nem hiszem, hogy arccal, névvel vállalt riportban, kitenné magát egy mérnök annak, hogy hazudik vagy téved. És nem téved, mert a kereszthuzat nevű jelenség, ami valaha úgy csapott be ajtót, ablakot, hogy alattam, a másodikon, Singer néninél megmozdult a csillár – megszűnt. Igaz, cserébe minden csillár, mindig mozog, az alánk épített metró miatt. Még egy jelenség, ami növeli a szorongásszintemet.)
Biztos vagyok abban, hogy sem mint magyar filmes, sem mint kerületi lakos, nem leszek haszonélvezője annak, hogy Willis itt menti meg a világot, vagy a Vodafone színeiben pompázó Jenson Button itt égeti a gumit a Kálmán Imre utca sarkán, ami a hídak alatt átrepülő pilótákat illeti, a Red Bullnak még a szagát is utálom.
Pedig, gondolom, hogy busásan megfizették, hogy egy patinás, történelmi városrész legyen a háttér ehhez az akciófilmhez. Hiszen a jó, amerikai filmesek tudják, milyen sokat számít a hitelesség. Hogy ez nem díszlet, a helyszínen valódi emberek élnek.
Egyrészt busásan megfizették, kicsinyes és pénzéhes ügyintézők elvárása szerint. Másrészt Budapestnek nyilván nem kellene New Yorkot, vagy Moszkvát játszania, ha a megrendelők az eredeti helyszínt ki tudták volna fizetni, ha az eredeti városok eladók lettek volna, ha az ottani lakók egyáltalán megengedték volna a forgatást. De, a világ demokratikus berendezkedésű civilizációiban a lakosok küldöttei, a képviselőik pontosan tudják, hogy mi a dolguk. Még a harmadosztályú, amerikai családi filmekből is tudjuk, hogy a közösség érdekei győznek a gaz, pénzéhes befektetők, multik, vagy más nyerészkedők érdekei fölött. Nincs annyi pénz, amennyiért a hétvégi pihenőnap kiárusítható. Nincs annyi pénz, amennyiért vasárnaponként helikopter düböröghet belvárosi gangok fölött.
Egy olyan országban, ahol nemrégiben, nagy szemforgatások közepette, még az üzletek hétvégi nyitva tartásának lehetősége is megkérdőjeleződött, éppen a fenti szempontok – a dolgozók pihenőnapjának, a családok együtt töltött idejének biztosítása – figyelembevétele miatt, hogyan volt lehetséges ezt a környezetszennyezést legalizálni?
Kérem, szíveskedjenek tájékoztatni, hogy ki írta alá a forgatás engedélyezését az én nevemben, az én bőrömre! Bepillantást kérek, az amerikai filmesekkel kötött szerződésbe és látni szeretném az elszámolást a bevételről!
De legjobb lett volna, ha az én lakásomat, az én egemet a fejem fölött, az én utcám maradék csendjét, az én általam sokszorosan kifizetett hétvégémet, senki bérbe nem adta volna. Mert nincs joga hozzá! Senki nem kérdezte, hogy hozzájárulok-e, hogy az életemet filmforgatás céljára, ha átmenetileg is, de bérbe adják. Kikérem magamnak!
Kérem a részemet és kártérítésre is igényt tartok az ellopott hétköz-és vasárnapjaimért!
Akinek ez jó üzlet, az adja ki a saját lakását Forma-1 futamok bonyolítására. Nyilván van neki másik, ahol addig meghúzhatja magát. Talán abból a pénzből, amit egy előző, ügyes húzásával nyúlt le… tőlem… tőlünk!
De, az én életem, még mindig drága!
Bízom abban, hogy levelem értő és megértő fülekre talál. Tájékoztatom, hogy levelemet és a válaszlevelüket is, a környéken szétosztom a lakók között, és megjelentetem internetes fórumokon. Várom válaszukat!
Tisztelettel,