Isten malmai

Nem adhatom minden írásomnak azt a címet, hogy Isten malmai… De, kénytelen vagyok.

Régen, az idők kezdetén, ami itt azt jelenti, hogy a felnőttlétem elején, a szomszédommal, akivel mindketten a legfelső szinten laktunk, megbeszéltük, hogy javasoljuk a háznak, keresünk egy befektetőt, aki a ház felújítása, lift építése fejében, megkapná a padlást és új lakásokat építhetne. Gondoltuk, ezzel a kezdeményezéssel azt is jeleznénk, hogy mi, akiket feltehetően a leginkább zavarna egy ilyen építkezés, szívesen belevágnánk. Egységes visszautasításban volt részünk, okként megjelölve, elsősorban a munkálatokkal járó zajt és piszkot, de felmerült a földszint részéről, hogy náluk, miként jelenne meg a haszon, túl azon, hogy még sötétebb lenne. Így aztán, minden maradt a régiben, illetve az amúgy is végtelenül kopott és elhasználódott részek tovább romlottak. Ugyanazok, akiket nem érdekelt a renoválás, a csövek és vezetékek cseréje, a lift létesítése és a közös költség csökkenés, nem járultak hozzá, hogy megvegyem vagy kibéreljem a lakásom fölötti 3×3 méteres mosókonyhát, bővítve ezzel az egyszobás életterünket. Megjegyzem, a mosókonyhát addig is csak én használtam illegálisan lomtárnak, de a szép kis tervemet, hogy lesz ott egy gyerekszoba, nem tudtam megvalósítani. A mindenkori közös képviselők között egy sem akadt, aki meggyözte volna őket, hogy jobban járnának, ha fizetnék azért, amit amúgy is használok. Nekem meg nem hitték el, hiába mondtam. De a közös képviselők is egymásnak adták a kilincset és csak egy volt közülük, aki bizonyos anyagi előnyök érdekében akár közgyűlési jegyzőkönyvet is hamisított. Az ő általa kezdeményezett banki hitel felvételéhez minden aláírása megvolt. Arra a rövid időre, ami adatott neki, jól is járt, ő meg az emberei.
Én, aki tanúnak és megfigyelőnek jöttem, békésen ámulva várakozom a továbbiakra.
Azóta meghaltak, elköltöztek az akkori lakók. Akinek felvitte az Isten a dolgát, az már a bőrén érzi, hogy az új lakásából airbane-zve még jobban lehúzhatná a külföldieket, ha egy tip-top házban adná ki a lakását. Emiatt-e vagy voltak egyéb okok is, 2016 augusztusában, amikor a legújabb közös képviselő vállalkozott a lebonyolításban való részvételre és befektető és kivitelező is adódott, soha nem tapasztalt konszenzus alakult ki a lakók között. Mindenki eljött a közgyűlésre és mindenki boldogan hozzájárult az emeletráépítéshez.
Innen már rövid leszek. Az alapító okirat módosítása lenne az első lépés az előttünk álló úton. Ahhoz, hogy el lehessen adni a tetőteret, önálló helyrajzi számot kell kapnia.
Én ezt egy adminisztratív beavatkozásnak gondoltam; ami eddig ebben a rubrikában volt, az átkerül egy másikba. Két éve, a harmadik erre vonatkozó beadvány készül el az először felkért, majd az őt leváltó ügyvéd tollából. Kettőt visszaküldött az önkormányzat, az összes létezhető tartalmi és formai hiba megjelölésével. A harmadikra fél éve nem érkezik válasz.
Vannak az összeesküvéselméletek alapján, a józan ész és a sok éves tapasztalat birtokában elképzeléseim az okokról.
De, két éve MINDENKI beleegyezett az eladásba, egy olyan házban, aminek a megvételére annak idején, az önkormányzat nagyon furmányosan kényszerített bennünket. Nem általuk épített, hanem a megszerzett, leromlott állagú, százéves épületekben álló lakásokat megvetették a lakókkal, hogy kényszerítsék őket arra a lehetetlen küldetésre, hogy tartsák karban, újítsák fel. Most pedig, hogy ezt megoldanánk, akadályoznak. Valaki tudja, hogy mi folyik itt?

A ház
A ház
A ház 3
A ház 2
A ház 3
A ház 3

 

… occsó krumpli

Már megint ellenállhatatlan vágyat érzek, megírni ugyanazt, amit az ingyen alma, ingyen fenyőfa osztásakor többször megírtam már.
Milyen ország az, ahol idősödő és öreg emberek, hetekkel korábban elkezdenek készülődni, hogy útra keljenek egy zsák olcsó krumpliért. 400 forint. Szomszédok próbálgatják, hogy melyikük rozoga gurulósa bírja el vajon az ajándékot. Megerősítik, ha tudják –  a kerekeket, spárgával újra átkötik a szatyrot, hogy le ne szakadjon a füle. Jellemző egyébként az emberi erőforrások szellemi-lelki állapotára, hogy a gurulós kiskocsit újabban banyatanknak hívják, a nyuggerek ezzel próbálják könnyíteni maguknak a bevásárlást. Ez váltotta, a szintén nem sok együttérzésre valló … elnevezést. Mindenkori Dodó, a mindenkori házból megígéri, hogy majd ő hazahozza a zsákokat. Erre aztán mégsem kerül sor, mert mire hazatántorog a kocsmából, olyan késő lesz, hogy azon az egy szombatján esze ágában sincs felkelni. A kerület nyugdíjasai és a nagycsaládosok aznap korán kelnek, (ez tegnap volt) hogy időben be tudjanak állni a sorba. Abba a sorba, amelynek a hossza az IPhone-ért állók sorának hosszával vetekszik. Csak annyi a különbség, hogy az egy másik ország, másik városában lévő esemény. Aztán, amikor hazakerül a mennyiség – “egy zsákba 22 kiló burgonya fér, amit az idősek gondosan beosztva, tárolva hosszú ideig használhatnak” – áll a kerületi újság egyik cikkében, amely az önkormányzatot hivatott fényezni, és elhelyezik a tágas, szellős belvárosi kamrákban, fellélegezhetnek, hogy tavaszig nem halnak éhen.
Nekem, akinek a nyufig 32 munkában eltöltött évet tudott összeszámolni, miközben tizennyolc éves korom óta dolgozom és hatvan is elmúltam, már van fogalmam arról a nyilvántartásról, amit statisztikai hivatallal, googlival és egyéb kémszervezetekkel megtámogatva sem képesek rendben tartani és apdételni az elöljárók.
Szóval, ha én azt gondolom, hogy valaki segítségre szorul és én vagyok az, akinek segítenie kell rajta, éppenséggel krumplival, akkor felkapom az a zsákot és úgy elviszem annak az öregasszonynak, hogy csak úgy füstöl. Vagy na jó, elvitetem a sok léhűtő közül valamelyikkel. Mondjuk azzal, aki azt nem tudta összeszámolni, hogy akkor én a nyugdíjasok közé tartozom, avagy sem. És bár nem, de mégis meghívnak a nyugdíjas rendezvényre, ahová nyilván azokat nem, akik tényleg nyugdíjasok és tényleg így jutna csak nekik krumpli, illetve így nem jut.
Nem értitek, hogy miért kéne házhoz vinni? Örüljön neki, hogy kap, vonszolja csak el a nyugger seggét érte, nehogy még neki álljon feljebb. Különben, azért kell házhoz vinni, mert ő meg én így gondoljuk.

József Attila

LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. nov. 21.

Sosem múlik el
Sosem múlik el

UPC

Ha egyszer mindenki begorombul annyira, mint én és fellázad a piacot egymás közt, két-háromfelé felosztó “szolgáltatók” ellen és nem lesz hajlandó hűségeskü mellett tízezreket fizetni a szakadozó internetért, az önkényesen cserélgetett csatornákért és a senki által nem használt vonalas telefonért, akkor talán a veszteségtől megrettenő szereplők piaci árért, versenyképes szolgáltatást nyújtanak majd. Én elindultam ezen az úton. Máig kellett hűnek lennem tízezerért a UPC-hez. Hónapok óta nem voltak képese kijavítani az internetkapcsolatom hibáját. Eleinte csak lassú volt, modemet cseréltek, később egyáltalán nem lehetett feltölteni az applikációkon keresztül. Levelezgettem velük, tudomásul vettem, hogy az ő oldalukról ugyan nem találni hibát, tudomásul vettem, hogy e tájékoztatás mellé egy videó mellékeltek, amelyből kitanulhatom a rúter szerelést, kábelezést és a weboldalukon keresztül az eszközök konfigurálását is. (Már, ha van net!) A pénzemért visszaszállíthattam az irodájukba a bokszot, a rútert, a kábeleket, ahogy korábban fél napokat üldögélhettem a szerelőjük mellett, járatlanságát csodálva.  Így, hogy régóta csak fizetek az internetért, de nem tudom használni, könnyű szívvel válok meg tőle. Nekem könnyű, mert még emlékszem arra az időre, amikor egyáltalán nem volt internet és a későbbi lassú, betárcsázósra is. Meg az egy csatornás tévére. Egész jól lehetett élni akkor is. Na, kicsit többet kellett olvasni, unalom ellen, de abból nem lett nagyobb baj. Kiderült, amit eddig is gyanítottam, hogy így-vagy úgy, de tizenötezer körül lesz a szolgáltatás, bárkihez fordulok és ők ott a nyeregben, mindenképpen kikötik a két éves hűségidőt. (Amit egyébként azért nem értek, mert mintha két éve jogszabályban rögzítették volna, hogy ez törvénytelen.) Szóval, isten veled UPC és alig várom, hogy a T-k iránti kötelezettségeim is megszűnjenek, dobom azokat is ki az ablakon. És ezentúl hiába tolong az ajtóban az összes T és V és egyéb nagybetűs rövidítés,  többet nem fogadok hűséget. Okultam.

LOVE, PEACE, FREEDOM & HAPPINESS

Magyar Posta Zrt.

Az alábbi írást, kiegészítve az adatokkal, elküldtem a postának és várom a választ, amit majd közkinccsé teszek.

Évek óta – korábbi rossz tapasztalataim alapján, okulva – igyekszem minden dolgomat elektronikusan intézni. E-mailben levelezem, interneten intézem az átutalásaimat. A kor lassan felnő az igényeimhez és már különböző telefonos appok formájában is igyekszik megkönnyíteni a dolgomat és teljesíteni a vágyamat, hogy elkerülhessem a Magyar Posta Zrt.-vel való találkozást. Így elértem, hogy csak kivételesen érkezik postai úton küldemény. Tekintve, hogy a postások a fizetésükért, még a csengő gombot sem hajlandóak megnyomni, felhatalmazást adtam a szemközti kisboltosnak, hogy átvegye a leveleimet. Aki intézett már ilyesmit, az tudja, hogy nem is egyszerű. Az ügy bizonyos fázisaiban személyes megjelenést követel a meghatalmazó és meghatalmazott részéről, tanúk, ellenjegyzők felvonultatását és a végkimenetel, sajnos, így is könnyen megjósolható. Hiába a papír, hiába a kézbesítőkkel való többszöri, személyes egyeztetés, a küldemény rendre nem kerül a boltoshoz, hanem egy értesítő vár, hogy mikor fáradhatok be érte a hivatalba, ahol, némi, inkább több mint kevesebb várakozás után átvehetem a levelemet, vagy pénzemet. Most eltekintek azoktól az esetektől, ötből négytől, amikor az alkalmazott nem találja a fachban a küldeményt és hosszas keresgélés után megkér, hogy jöjjek vissza másnap, de legjobb lenne, ha soha többé nem látna. Ezt, persze nem mondja ki, de mert egyformán kívánjuk egymás társaságát, könnyen kitalálom, hogy mit gondol magában.

Mivel azonban az Isten engem a tenyerén hordoz, és látja, hogy próbálok magamon segíteni, akkor küldeti a postát nekem, amikor, nagyon ritkán ugyan, de éppen itthon dolgozom, vagy éppen itthon vagyok.

Tegnap is ez történt.

És ezt úgy tudtam meg, hogy este, amikor hazaértek a többiek, a postaládából felhozták az értesítőt, mit értesítőt, értesítőket, hogy két ajánlott levél is érkezett, egyik nekem, másik a fiamnak. Az egyikre előzékenyen rá volt pecsételve, hogy “ismételt kézbesítés többletszolgáltatás kérhető” és a telefonszám.

A többlet, ugye, azt jelenti, hogy van valamennyi, és annál többet adnak felárért.

De minimum-e, hogy, amikor a postás a címre érkezik, megpróbálja kipuhatolni, hogy a címzett otthon van-e, képes-e átvenni a levelét? Ennek legegyszerűbb módja, ha becsenget, és ezt ő is tudja. De mi van akkor, ha nem adok borravalót? Ha becsenget, kockáztatja, hogy beengedem és akkor mire tudná a többletet elszámolni? Hogyan növelhetné a bevételét az én pénztárcámból?

Tehát a fizetéséért – szerinte – annyi a minimum, hogy megsétáltatja a levelemet, majd kis értesítő cédulák körmölésével szórakoztatja magát a lépcsőház félhomályában. Viszont, extra szolgáltatásként, kipróbálhatom magam kézbesítőként, amikor a jól olvashatóan másik számú házba címzett leveleket leszedegetem a postaláda tetejéről, ahová a munkában megfáradt kézbesítő kirakta és jövet-menet széthordom az utcában.

Vagyis, hiába, hogy itthon voltam egész nap, maradt a többletszolgáltatás igénybevétele.

Egy órával azután, hogy megrendeltem a szolgáltatást, ideért egy nagyon öreg bácsika, aki felcammogott a harmadikra, átadta az egy címre, két névre szóló levelet, darabonként ezer forintért. Adott róla számlát is, vicceset, mert két névre és egy címre szólt az is. (El sem akarom képzelni, hogy mennyire hülyének nézik a NAV-ot a postások. Talán, annyira, mint engem?) Szóval, minden a szokásos. Fizettek a feladók, fizettem én is. A bácsit csak azért nem zavartam le, hogy a második levelet külön úttal hozza fel a pénzemért, mert nincs humorom és belőle sem néztem ki.

De félre téve a tréfát, Tisztelt Posta, kérem, fenti soraimat tekintse hivatalos feljelentésnek, panaszomat vizsgálja ki, az eredményről, hogy miként képzelték ezt? – értesítsen, legfőképpen pedig hozza ki a küldeményeimet, ha már egyszer ez a dolga!

Február 24-n megérkezett a “válasz”. Olvassátok!

261909

NAV, Bank, Könyvelő

Örömömben, hogy eljutottunk épen-egészségben az ötödév végére, felfüggesztettem a vállalkozásom és megszüntettem a vállalkozói számlám. A minden hétvégémet kitöltő munkámat inkább lemondtam. Elegem lett abból, hogy ezt a sok munkával keresett kevés pénzt, a címben említettek, úgy osztották fel maguk között, hogy egy csövesnek több kerül a sapkájába egy végigkoldult nap után, mint amennyi nekem maradt belőle. Annál már tapasztaltabb APEH és NAV élvező vagyok, minthogy ne fizessem be a rám kirótt sarcokat, viszont még mindig túl tisztességes ahhoz, hogy ne csaljam el. Magunk között mondom, még mindig sejtelmem sincs, hogy másoknak ezt miként sikerül megoldani. Technikailag és erkölcsileg egyaránt értem. Egyértelmű, hogy bizonyos emberek, mint én is, alkalmatlanok a pénz világában elboldogulni. Azt hittem, hogy meg lehet tanulni, hiszen már annyi mindent sikerült. De nem. Csomó mindent tudok. Jól. Egyesek, akár még pénzt is adnának érte. Mások viszont elvennék. Undok egy hely…

Majd, ha eljön az ideje…

Majd, ha eljön az ideje, akkor az APEH, NAV felém benyújtott és behajtott követelései alapján kérem a nyugdíjam megállapítását. Azt már most elárulhatom nektek, hogy nem a kisnyugdíjasok táborát fogom gyarapítani. Mert, vagy akkor loptak, lopnak meg, amikor ezeket az irracionális összegeket követelik rajtam, vagy akkor fognak meglopni, mikor azt állítják, hogy hiszen “a jövedelme alapján önt éppen csak a mindenkori minimum” illeti meg. Csak amennyit kamatok, pótlékok, eljárási illeték, stb. címen behajtottak tőlem, az fedezetet nyújtana öreg napjaimra. Életem nagyobbik részét, mocskos tolvajok között kellett élnem.

… de azért, meg kell hagyni, sok szórakoztató dolog is volt

például, a Szerelem, szerelem

http://www.youtube.com/watch?v=l3EEeTQ3J2k

 

Nincs válasz

Lehet, hogy egyeztettek, lehet, hogy nem. Lehet, hogy azt gondolták, beérem egy válasszal. Tarlós szépen fogalmazott válaszlevelét csatoltam az eredeti bejegyzéshez. Rogánét nem, mert nem válaszolt. Úgy, ahogy nem keresett meg a Pécsi Püspökség sem, akik rátették kezüket Fájth Emília hagyatékára és a kézrátétellel egyidejűleg megígérték, hogy a hagyatékból a családi fényképeket eljuttatják nekem. Én már az ígéret pillanatában tudtam, hogy ez lehetetlen lesz, hiszen az örökség tárgyát képező szekszárdi lakást, már a közjegyzői határozat kihirdetése előtt kiürítették és eladták. Gondolom a néni holmiját kidobálták a szemétbe. Hát ennyit a püspökökről és a polgármesterekről. Egy püspökségnek ugyanannyi eséllyel nincs, nem volt gyerekszobája, mint egy polgármesternek. Egy viszonylag hosszú tanulási folyamat eredménye ugyanis elsajátítani a civilizált viselkedés normáit. Most nem arra gondolok, hogy az ember nem fényképezteti bele magát, családját, beleértve Krumplit, a kutyát is, az önkormányzati újságok minden oldalára, akár többször is. A legjobb nevelést kapott embernek is lehet a hatalma mellé ízlésficama. De egy levélre válaszolni kell, hiszen nem Antinak írtam, hanem a Polgármesternek.

És vagy az írás miatt, vagy különben is… a Püspökségtől megkerestek.

Tarlós István és Rogán Antal urak részére

Tisztelt Hatóság!
Panasszal, kéréssel fordulok Önökhöz!
Valaha rákényszerítettek, hogy megvegyek egy lerobbant lakást, egy lerobbant házban, aminek a felújítására az egész eddigi életemben megkeresett pénzem sem lenne elég. Rákényszerítettek, hogy alakuljak társasházzá, válasszak közös képviselőt, hogy még egy hatalmi tébolyban szenvedő megtalálhassa hivatását és munka-nélküli pénzkereseti lehetőségét. Hogy még egyet a lusták, dologtalanok közül, nekem kelljen eltartanom. Rákényszerítettek, hogy a nevemben házfelújításra felvett irdatlan pénzt törlesszem (De a hozzájárulásomat, az aláírásommal, sehol meg nem találná senki.), miközben a lakásomban nem tudom kicserélni a konyhabútort. És miközben én nem veszek fel kölcsönt, hogy elkerüljem a bankok kínálta kedvezményes és gyors lefolyású csődöt – miatta – egyre emelkedik a közös költségem.
De, ez mégis, az én lakásom. Az én kicsi, de nagyon drága lakásom. És itt lakom. És bármennyire is nehezemre esik sok mindent elviselnem, ez az én mindig drága életem. És azt gondolom, hogy nem az a megoldás, hogy hagyom magam elüldözni, ahogy az évek során egyre több kimondott és kimondatlan ígéret megsemmisül, és hovatovább kibírhatatlanná válik a város, hanem végül felveszem a kesztyűt, és, hogy a most trendi szóhasználattal éljek, elkezdek harcolni egy élhetőbb Belvárosért.
Én itt alszom. Itt kell kipihennem magam. Itt kellene kipihennem magam, hogy másnap el tudjak menni – dolgozni. A fiamnak itt kellene felkészülnie, hogy sikeresen tehesse le a vizsgáit, hogyha majd nem is olyan sokára vele száguld a mentő, vagy a kezei közé kerülnek a sürgősségin, akkor tudja, hogyan mentsen életet. Anyukámnak itt kellene békességben eltöltenie – ami még hátra van – az életéből. Nekem csendet, nyugalmat, hűvös vagy éppen meleg szobát kellene biztosítanom számára, hiszen ő mindenét nekem adta. Ehelyett én mit adok nekik?
Hajnalban a kukásautó dübörgését. A ház előtt megálló troli bájgúnár-hangú utcanév-bemondójának recsegését, az ajtózáródást jelző dallamtalan dallamcsengő hangja mellett és az alkoholisták és hajléktalanok reggelig tartó ordítozása mellett, a Bajcsyn száguldozó terepmotorosok, mentők, tűzoltók, közlekedési felügyelők, nagyfejűeket szállító, sötétüveges VIP autók szirénázó dodekafóniája mellett, most már az aláfestő zeneként felzárkózott, hétvégén reggeltől estig berregő helikopter, vagy Forma 1-es autók gumiégető figurázásának hasonlíthatatlan lármáját is.
Az elviselhetetlen hőség miatt nem teszek szemrehányást, hanem a 30 fokos lakásomat tekintem az alapnak, ahonnan a panaszlevél szárnyra kel. (Megjegyzem, tehetnék, hiszen nemrég hallottam a televízióban egy nyilatkozatot arról, hogy semmibe véve bizonyos szakértők ellenvetéseit, Budapest egyik fő szélcsatornáját eldugították toronyházak beleépítésével. Nem hiszem, hogy arccal, névvel vállalt riportban, kitenné magát egy mérnök annak, hogy hazudik vagy téved. És nem téved, mert a kereszthuzat nevű jelenség, ami valaha úgy csapott be ajtót, ablakot, hogy alattam, a másodikon, Singer néninél megmozdult a csillár – megszűnt. Igaz, cserébe minden csillár, mindig mozog, az alánk épített metró miatt. Még egy jelenség, ami növeli a szorongásszintemet.)
Biztos vagyok abban, hogy sem mint magyar filmes, sem mint kerületi lakos, nem leszek haszonélvezője annak, hogy Willis itt menti meg a világot, vagy a Vodafone színeiben pompázó Jenson Button itt égeti a gumit a Kálmán Imre utca sarkán, ami a hídak alatt átrepülő pilótákat illeti, a Red Bullnak még a szagát is utálom.
Pedig, gondolom, hogy busásan megfizették, hogy egy patinás, történelmi városrész legyen a háttér ehhez az akciófilmhez. Hiszen a jó, amerikai filmesek tudják, milyen sokat számít a hitelesség. Hogy ez nem díszlet, a helyszínen valódi emberek élnek.
Egyrészt busásan megfizették, kicsinyes és pénzéhes ügyintézők elvárása szerint. Másrészt Budapestnek nyilván nem kellene New Yorkot, vagy Moszkvát játszania, ha a megrendelők az eredeti helyszínt ki tudták volna fizetni, ha az eredeti városok eladók lettek volna, ha az ottani lakók egyáltalán megengedték volna a forgatást. De, a világ demokratikus berendezkedésű civilizációiban a lakosok küldöttei, a képviselőik pontosan tudják, hogy mi a dolguk. Még a harmadosztályú, amerikai családi filmekből is tudjuk, hogy a közösség érdekei győznek a gaz, pénzéhes befektetők, multik, vagy más nyerészkedők érdekei fölött. Nincs annyi pénz, amennyiért a hétvégi pihenőnap kiárusítható. Nincs annyi pénz, amennyiért vasárnaponként helikopter düböröghet belvárosi gangok fölött.
Egy olyan országban, ahol nemrégiben, nagy szemforgatások közepette, még az üzletek hétvégi nyitva tartásának lehetősége is megkérdőjeleződött, éppen a fenti szempontok – a dolgozók pihenőnapjának, a családok együtt töltött idejének biztosítása – figyelembevétele miatt, hogyan volt lehetséges ezt a környezetszennyezést legalizálni?
Kérem, szíveskedjenek tájékoztatni, hogy ki írta alá a forgatás engedélyezését az én nevemben, az én bőrömre! Bepillantást kérek, az amerikai filmesekkel kötött szerződésbe és látni szeretném az elszámolást a bevételről!
De legjobb lett volna, ha az én lakásomat, az én egemet a fejem fölött, az én utcám maradék csendjét, az én általam sokszorosan kifizetett hétvégémet, senki bérbe nem adta volna. Mert nincs joga hozzá! Senki nem kérdezte, hogy hozzájárulok-e, hogy az életemet filmforgatás céljára, ha átmenetileg is, de bérbe adják. Kikérem magamnak!
Kérem a részemet és kártérítésre is igényt tartok az ellopott hétköz-és vasárnapjaimért!
Akinek ez jó üzlet, az adja ki a saját lakását Forma-1 futamok bonyolítására. Nyilván van neki másik, ahol addig meghúzhatja magát. Talán abból a pénzből, amit egy előző, ügyes húzásával nyúlt le… tőlem… tőlünk!
De, az én életem, még mindig drága!
Bízom abban, hogy levelem értő és megértő fülekre talál. Tájékoztatom, hogy levelemet és a válaszlevelüket is, a környéken szétosztom a lakók között, és megjelentetem internetes fórumokon. Várom válaszukat!
Tisztelettel,

Válasz a Főpolgármesteri Hivatalból.