Álmodtam.
És azért kell erről írnom most, mert visszasüppedve a félálomba, láttam magunkat Kelenföldön, a bérelt lakásban, ahogy kinézek az erkélyen és Robi lentről integet, hogy majd munka után jön haza, most siet vissza dolgozni. És ez a pillanat a tökéletesség pillanata volt. A második legboldogabb pillanat az életemben. Anyunak, Andrisnak, Robinak volt külön szobája. Nekem volt sok munkám és mindent ki tudtam fizetni könnyűszerrel. Igaz, éppen megoperálták a térdem, ezért nem tudtam Andrist elkísérni a kórházba, ahová egy allergiás roham miatt kényszerült. De tudtam hívni taxit, aki gondosan elszállította, fel tudtam hívni az unokabátyját, aki csapot-papot faképnél hagyva jött, hogy hazahozza őt a Szent Imre kórházból. Éppen látogatóban volt nálunk az anyja, a testvérem Györgyi és testvére Anna. Ebben a megállított pillanatban jelen van mindenki, akit szeretek. Ott voltak körülöttem és elégedettek voltak a sorsukkal.
Ma hajnalban ráébredtem, hogy akkor egy mitikus pillanat részese voltam. Összefoglalták és összegyűjtötték nekem az istenek a boldogság esszenciáját, hogy emlékezhessek. A boldogság felismerésének a pillanata, egyben a boldogság elveszítésének a pillanata is. Robi soha többet nem jött haza.
Hamarosan visszaadtuk Lénát, szeretett kutyámat az eredeti gazdájának. Andris, nagy örömére elhagyta Szegedet és visszajött Pestre, de ezzel meg is szűnt az önállósodni kezdődött élete. Visszaköltöztünk a kicsike lakásunkba, ahol egyre rosszabbul éreztük magunkat.
Egy évvel ezelőtt meghalt anyu.
