Ma, a hosszúra nyúlt ősz után, végre leesett az idei, első hó.
Erről eszembe jutott az utolsó tél, amikor még több napig havazott és a házmesterek hiába sózták-borsozták, kaparták, lapátolták, nem tudták eltüntetni a puha, fehér takarót még a városok utcáiról sem. Akkor Veszprémben laktunk. A kisfiam első tele volt. Takarókba bugyolálva, felhúzott kasú, mély kocsiban aludt a fák alatt. Az ágakra vastag prémként kapaszkodtak a hó mancsok. Megtettem minden óvintézkedést, hogy ne zuhanhasson rá a hó, de mégis nyugtalan voltam. Úgy döntöttem, hogy ott őrködöm mellette, amíg alszik. Nézegettem a szépségessé lepett tájat és nem sejtettem, hogy sokáig nem látok ilyet.
Még szánkózni sem tudtam elvinni sokáig. Egyszerűen nem volt tél. De legalábbis nem a megszokott és elvárható jellemzőkkel. Aztán egyszer csak elkezdett szakadni a hó. Öt éves lehetett. Nem mertem megkockáztatni, hogy csak másnap vegyünk szánkót. A Keletinél volt egy sportáruház. Azonnal odamentünk, megvettem a legnagyobb szánkót és hazahúztam rajta. Másnapra már megint szürke volt minden.